Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

A mindennapi élet újratermelése

Fredy Perlman :
A mindennapi élet újratermelése
( 1969 )

Elõszó

Most pedig – mondta Pantagruel
– lássunk hozzá az evésnek és igyunk alaposan…
(F.Rabelais)


 


Egy törzs tagjainak mindennapi tevékenysége a törzset termeli újra vagy tartja fenn. Ez az újratermelés nem pusztán fizikai, hanem társadalmi is. Mindennapi tevékenységük által a törzs tagjai nem pusztán egy emberi lényekbõl álló csoportot termelnek újra; egy törzset termelnek újra, azaz egy különös társadalmi formát, melyben az emberi lények e csoportja sajátos tevékenységeket sajátos módon végez. A törzs tagjainak sajátos tevékenységei nem az azokat végzõ emberek jellegzetességeinek „természetes” következményei, ahogyan a méz termelése a méh „természetének” következménye. A törzs tagjai által betöltött és fenntartott mindennapi élet különös anyagi és történelmi feltételekre adott sajátos szociális válasz.

A rabszolgák mindennapos tevékenysége a rabszolgaságot termeli újra. Mindennapi tevékenységük által a rabszolgák nem pusztán fizikailag termelik újra magukat és uraikat; újratermelik az eszközöket is, melyekkel uruk elnyomja õket, és saját magatartásukat, mellyel meghódolnak a gazda tekintélye elõtt. Azok számára, akik rabszolgatartó társadalomban élnek, az úr-szolga viszony természetes és örök viszonynak tûnik. Azonban az emberek nem születnek uraknak vagy rabszolgáknak. A rabszolgaság egy különös társadalmi forma, és az emberek csak nagyon sajátságos anyagi és történelmi feltételek között hódolnak meg neki.

A bérmunkások mindennapi gyakorlati tevékenysége a bérmunkát és a tõkét termeli újra. Mindennapi tevékenységük által a „modern emberek”, ahogyan a törzsi tagok és a rabszolgák, újratermelik társadalmuk lakosságát, társadalmi viszonyait és eszméit; újratermelik a mindennapi élet társadalmi formáját. A kapitalista rendszer, hasonlóan a törzshöz és a rabszolgatartó rendszerhez, sem a természetes, sem a végsõ formája az emberi társadalomnak; mint a korábbi társadalmi formák, a kapitalizmus is egy sajátos válasz az anyagi és történelmi körülményekre.

A társadalmi tevékenység korábbi formáival ellentétben, a mindennapi élet a kapitalista rendszerben szisztematikusan átalakítja azokat az anyagi körülményeket, amelyekre a kapitalizmus eredetileg válasz volt. Az emberi tevékenység bizonyos anyagi korlátai fokozatosan emberi ellenõrzés alá kerülnek. Az iparosodás magas fokán a gyakorlati tevékenység megteremti mind saját anyagi feltételeit, mind társadalmi formáját. Így az elemzés tárgya nem csak az, hogyan termeli újra a gyakorlati tevékenység a kapitalista társadalomban a kapitalista társadalmat, hanem az is, hogy maga ez a tevékenység hogyan szünteti meg azokat az anyagi feltételeket, melyekre válaszként jött létre a kapitalizmus.

Mindennapi élet a kapitalista társadalomban

 

Az emberek rendszeres tevékenységének társadalmi formája a kapitalizmus idején válasz bizonyos anyagi és történelmi helyzetre. Az anyagi és történelmi feltételek megmagyarázzák a kapitalista forma eredetét, de nem magyarázzák meg, miért marad fenn ez a forma azután is, hogy a kiindulási helyzet eltûnik. A „kultúra lemaradásának” fogalma nem ad magyarázatot egy társadalmi forma továbbélésére azon kezdeti feltételek eltûnése után, melyekre az válasz volt. Ez a fogalom pusztán egy elnevezés a társadalmi forma állandóságára. Amikor a „kultúra lemaradásának” fogalma egy „társadalmi erõ” elnevezéseként parádézik, amely meghatározza az emberi tevékenységet, akkor ez egy olyan ködösítés, amely az emberek tevékenységének eredményét egy ellenõrzési körükbõl kiesõ, külsõ erõként mutatja be. Ez nem csak az olyan fogalmakra igaz, mint a „kultúra lemaradása”.

Sok olyan kifejezést, melyeket Marx az emberi tevékenységek leírására használt, az emberek tevékenységét meghatározó külsõ, sõt „természetes” erõk státuszába emelték; így az olyan fogalmak, mint az „osztályharc”, „termelési viszonyok” és különösen „A Dialektika”, egyes marxisták elméleteiben ugyanazt a szerepet játsszák, mint amit az „Eredendõ Bûn”, a „Végzet” és „A Sors Keze” játszottak a középkori misztikusok elméleteiben.

Mindennapi tevékenységük elvégzése közben a kapitalista társadalom tagjai egyidejûleg két folyamatot valósítanak meg: újratermelik tevékenységük formáját és megszüntetik azokat az anyagi feltételeket, melyekre kezdetben ez a tevékenységi forma válasz volt. De nem tudják, hogy ezeket a folyamatokat valósítják meg; nem látják át saját tevékenységüket. Abban az illúzióban élnek, hogy tevékenységük olyan természetes feltételekre válasz, melyek saját hatókörükön kívül esnek, és nem látják, hogy õk maguk ezen feltételek létrehozói. A kapitalista ideológia feladata az, hogy õrizze a fátylat, amely megakadályozza, hogy az emberek észrevegyék: saját tevékenységük termeli újra mindennapi életük formáját; a kritikai elmélet feladata, hogy leleplezze a mindennapi élet tevékenységeit, hogy átlátszóvá tegye õket, hogy láthatóvá tegye az emberek mindennapi tevékenységében a kapitalista tevékenység társadalmi formájának újratermelését.

A kapitalizmusban a mindennapi élet összefüggõ tevékenységekbõl áll, melyek újratermelik és kiterjesztik a társadalmi tevékenység kapitalista formáját. A munkaidõ eladása valamilyen áron (bérért), a munkaidõ megtestesülése árucikkekben (eladható javakban, kézzelfoghatókban és eszmeiekben), kézzelfogható és eszmei áruk fogyasztása (mint a fogyasztói javak és a látványok) – ezek a tevékenységek, melyek a mindennapi életet jellemzik a kapitalizmusban, nem az „emberi természet” megnyilvánulásai, sem pedig az emberekre saját hatókörükön kívülesõ erõk által rákényszerített dolgok.

Ha úgy véljük, hogy az ember „természeténél fogva” ötlettelen törzsi tag és leleményes üzletember, alázatos rabszolga és büszke iparos, független vadász és függõ bérmunkás, akkor vagy az emberi „természet” egy üres fogalom, vagy az emberi „természet” anyagi és történelmi körülményektõl függ, és valójában válasz ezekre a körülményekre.

Az élõ tevékenység elidegenedése

A kapitalista társadalomban az alkotótevékenység árutermelés, azaz eladható javak termelésének formáját ölti, és az emberi tevékenység eredményei árucikkek formáját öltik. A piacképesség vagy eladhatóság minden gyakorlati tevékenység és minden termék univerzális jellegzetessége.

Az emberi tevékenység termékei, melyek szükségesek a túléléshez, eladható áruk formájában léteznek: csak pénzért cserében elérhetõk. A pénz pedig csak árukért cserében szerezhetõ meg. Ha számos ember elfogadja e szabályok legitimitását, ha elfogadják azt a konvenciót, hogy az áruk a pénz elõfeltételei, a pénz pedig a túlélés elõfeltétele, akkor egy ördögi körben találják magukat. Mivel nekik nincsenek áruik, egyetlen kiútjuk e körbõl az, ha saját magukat vagy saját maguk egyes részeit árunak tekintik. És valójában ez az a sajátos „megoldás”, amit az emberek, különös anyagi és történelmi feltételekkel szembekerülve, magukra aggatnak. Nem cserélik testüket vagy testük részeit pénzre. Életük alkotó tartalmát, mindennapi gyakorlati tevékenységüket cserélik pénzre.

Amint az emberek a pénzt elfogadják az élet egyenértékének, az élõ tevékenység eladása fizikai és társadalmi túlélésük feltételévé válik. Az életet túlélésre cserélik. Az alkotás és a termelés elkezdenek eladott tevékenységet jelenteni. Az emberi tevékenység csak akkor „produktív”, csak akkor hasznos a társadalomnak, ha eladott tevékenység. És egy ember maga is csak akkor alkotó tagja a társadalomnak, ha mindennapi életének tevékenységei eladott tevékenységek. Amint az emberek elfogadják ezt a csereviszonyt, a mindennapi tevékenység az egyetemes prostitúció formáját ölti.

Az eladott alkotóerõ vagy eladott mindennapi tevékenység munka formáját ölti. A munka az emberi tevékenység történelmileg meghatározott formája. A munka absztrakt tevékenység, melynek csupán egy sajátsága van: piacképes, adott pénzmennyiségért eladható. A munka közömbös tevékenység: közömbös a végrehajtott különös feladattal szemben, és közömbös a különös dologgal szemben, amire a feladat irányul. Az ásás, nyomtatás és vésés különbözõ tevékenységek, de mindhárom munka a kapitalista társadalomban. A munka egyszerûen „pénzkeresés”. Az élõ tevékenység, mely munka formáját ölti, a pénzkeresés módja. Az élet a túlélés eszközévé válik.

Ez az ironikus megfordítás nem egy fantáziadús regény drámai tetõpontja; a mindennapi élettel kapcsolatos tény a kapitalista társadalomban. A túlélés, azaz az önfenntartás és a reprodukció, nem a gyakorlati alkotótevékenység eszköze, hanem éppen fordítva. A munka formáját öltött alkotótevékenység, azaz az eladott tevékenység, a túlélés fájdalmas kelléke; a munka az önfenntartás és a reprodukció eszköze.

Az élõ tevékenység eladása egy másik megfordítást is létrehoz. Az eladás által egy egyén munkája egy másik „tulajdonává” válik, másvalaki sajátítja ki, másvalaki hatalmába kerül. Más szavakkal, egy személy tevékenysége másvalaki tevékenységévé válik, a tulajdonosának tevékenységévé; idegenné válik annak számára, aki végrehajtja. Így valaki élete, az egyén elért eredményei a világban, a változás, melyet élete az emberiség életében okoz, nemcsak munkává, a túlélés fájdalmas feltételévé alakulnak; idegen tevékenységgé, e munka megvásárlója által elvégzett tevékenységgé alakulnak. A kapitalista társadalomban az építészek, a mérnökök, a fizikai munkások nem alkotók; a munkájukat megvásárló személy az alkotó; terveik, számításaik és mozdulataik idegenek számukra; élõ tevékenységük, eredményeik a munkáltatóé.

Az akadémikus szociológusok, akik a munka eladását természetesnek veszik, a munka ilyen elidegenedését érzésként fogják fel: a munkás tevékenysége idegenként „jelenik meg” a munkás számára, „úgy tûnik”, hogy más irányítja. Azonban bármely munkás elmagyarázhatná az akadémikus szociológusoknak, hogy az elidegenedés sem nem érzés, sem nem elképzelés a munkás fejében, hanem a munkás mindennapi életével kapcsolatos valós tény. Az eladott tevékenység valóban idegen a munkás számára; munkáját valóban annak megvásárlója irányítja.

Eladott tevékenységéért cserébe a munkás pénzt kap, a túlélésnek a kapitalista társadalomban hagyományosan elfogadott eszközét. Ezen a pénzen árukat vehet, dolgokat, de nem vásárolhatja vissza tevékenységét. Ez feltár egy jellegzetes „hézagot” a pénzen mint „univerzális egyenértéken”. Egy személy eladhat árukat pénzért, és megvásárolhatja ugyanezeket az árukat pénzen. Eladhatja élõ tevékenységét pénzért, de nem veheti meg élõ tevékenységét pénzen.

A dolgok, melyeket a munkás bérébõl megvesz, elõször is fogyasztói javak, melyek lehetõvé teszik számára a túlélést, munkaerejének újratermelését, hogy továbbra is képes legyen eladni azt; és látványok, a passzív csodálat tárgyai. A munkás passzívan fogyasztja és csodálja az emberi tevékenység termékeit. Nem cselekvõ személyként létezik a világban, amely átalakítja azt, hanem cselekvésre képtelen szemlélõként „boldogságnak” nevezheti a tehetetlen csodálat eme állapotát, és mivel a munka fájdalmas, vágyhat arra, hogy „boldog”, azaz inaktív legyen egész életében (ami a halvaszületettséghez hasonló állapot). Az áruk, a látványok fogyasztják õt; az élõ energiát passzív csodálatra használja el; a dolgok fogyasztják õt. Ebben az értelemben minél több van neki, annál kevesebb õ maga. (Az egyén felülkerekedhet ezen az élve-elpusztuláson a marginálisan elõforduló alkotótevékenység által; de a teljes népesség erre nem képes, csak ha megszünteti a gyakorlati tevékenység kapitalista formáját, ha megszünteti a bérmunkát és eképpen megszünteti az alkotótevékenység elidegenedettségét.)

Az áruk fetisizálása

Tevékenységük elidegenítése és azoknak árukban, az emberi munka anyagi hordozóiban való megtestesítése által az emberek újratermelik magukat és létrehozzák a Tõkét.

A kapitalista ideológia, és különösen az akadémikus közgazdászok szempontjából ez az állítás hamis: az áruk „nem csak a munka termékei”; az alapvetõ „termelési tényezõk” termelik õket, a Föld, a Munka és a Tõke, a kapitalista Szentháromság, és a fõ „tényezõ” nyilvánvalóan a színdarab hõse, a Tõke.

E felületes Háromság felállításának célja nem az elemzés, hiszen nem az elemzésért fizetik ezeket a Szakértõket. Azért fizetik õket, hogy ködösítsenek, hogy álcázzák a gyakorlati tevékenység társadalmi formáját a kapitalizmusban, hogy leplezzék azt a tényt, hogy a termelõk újratermelik magukat, kizsákmányolóikat éppúgy, mint az eszközöket, melyekkel kizsákmányolják õket. A Háromság-formulának nem sikerült a meggyõzés. Nyilvánvaló, hogy a föld nem inkább árutermelõ, mint a víz, a levegõ vagy a nap. Azonkívül a Tõke, amely egyszerre elnevezése a munkások és a tõkések közötti társadalmi viszonynak, a tõkés által birtokolt termelési eszközöknek, és a termelési eszközök és „nem tárgyi” eszközök pénz-egyenértékének, semmi mást nem termel, mint az akadémikus Közgazdászok által közzétehetõ formára hozott ejakulációkat. Még a termelõeszközök is, melyek egy tõkés tõkéjét képezik, csak akkor alapvetõ „termelési tényezõk”, ha valakinek a szemellenzõje egy elszigetelt kapitalista cégre korlátozza látómezejét, mivel az egész gazdaságra tekintve feltárul, hogy egy tõkés tõkéje egy másik tõkés számára elidegenített munka anyagi hordozója. Mégis, noha a Háromság-formula nem meggyõzõ, teljesíti a ködösítés feladatát azzal, hogy megváltoztatja a kérdés alanyát: ahelyett, hogy azt kérdeznék, az emberi tevékenység a kapitalizmusban miért ölti bérmunka formáját, a kapitalista mindennapi élet potenciális elemzõi akadémikus házimarxistákká válnak, akik azt kérdezik, vajon a munka-e az egyetlen „termelési tényezõ”.

Így a Közgazdászok (és általában a kapitalista ideológia) a földet, a pénzt és a munkatermékeket olyan dolgokként kezelik, melyek képesek termelni, értéket létrehozni, gazdájuk számára dolgozni, átalakítani a világot. Ezt hívta Marx fétisizálásnak, ami jellemzi az emberek mindennapi elképzeléseit, és amelyet a Közgazdaságtan a dogma szintjére emelt. A közgazdász számára az élõ emberek dolgok („termelési tényezõk”), a dolgok pedig élnek (a pénz „dolgozik”, a Tõke „termel”).

A bálványimádó saját tevékenysége termékét bálványának tulajdonítja. Ennek eredményeképpen abbahagyja saját Ereje (a természet átalakításának ereje, napi élete formája és tartalma meghatározásának ereje) alkalmazását; csak azokat az „erõket” alkalmazza, amelyeket bálványának tulajdonít (az áruvásárlás „ereje”). Más szavakkal, a bálványimádó kiheréli saját magát, és bálványának tulajdonít férfiasságot.

De a fétis élettelen dolog, nem egy élõ lény; nincs férfiassága. A fétis nem más, mint egy olyan dolog, amely miatt és amely révén a kapitalista viszonyokat fenntartják. A Tõke titokzatos ereje, termelési „ereje”, férfiassága, nem saját magában rejlik, hanem abban a tényben, hogy az emberek elidegenítik alkotótevékenységüket, hogy eladják munkájukat a kapitalistáknak, hogy elidegenedett munkájukat árukban anyagiasítják és tárgyiasítják. Más szavakkal, az embereket saját tevékenységük termékeivel együtt megvásárolják, mégis a saját tevékenységüket a Tõke tevékenységének látják, és saját termékeiket a Tõke termékeinek. Azáltal, hogy a Tõkének, és nem saját tevékenységüknek tulajdonítanak alkotóerõt, lemondanak élõ tevékenységükrõl, mindennapi életükrõl a Tõke javára, ami annyit tesz, hogy az emberek naponta odaadják magukat a Tõke megszemélyesülésének, a tõkésnek.

Munkájuk eladásával, tevékenységük elidegenítésével az emberek naponta újratermelik a kapitalizmusban domináns tevékenységi formák megszemélyesítéseit, újratermelik a bérmunkást és a tõkést. Nem pusztán fizikailag termelik újra az egyéneket, hanem társadalmilag is; egyéneket termelnek, akik munkaerõt adnak el, és egyéneket, akik a termelõeszközök birtokosai; újratermelik mind az egyéneket, mint a különös tevékenységeket, az eladást éppúgy, mint a birtoklást.

Minden alkalommal, mikor az emberek olyan tevékenységet végeznek, melyet nem maguk határoztak meg és nem õk irányítják, minden alkalommal, mikor az általuk megtermelt javakért az elidegenített tevékenységükért cserébe kapott pénzzel fizetnek, minden alkalommal, amikor saját tevékenységük termékeit pénzért beszerzett idegen tárgyakként passzívan csodálják, új életet adnak a Tõkének, saját életüket pedig megsemmisítik.

A folyamat célja a munkás és a tõkés közötti viszony újratermelése. Azonban a benne foglalt egyéni cselekvõk célja nem ez. Tevékenységük számukra nem áttekinthetõ; szemük a bálványra tapad, mely a tett és annak eredménye között áll. Az egyéni cselekvõk szemüket dolgokra tapasztják, pontosan azokra a dolgokra, melyekre a kapitalista viszonyokat alapozzák. A munkás termelõként arra törekszik, hogy mindennapi munkáját pénzbeli bérre cserélje, pontosan arra a dologra törekszik, amely újra létrehozza viszonyát a tõkéshez, amely által saját magát bérmunkásként, a másikat pedig tõkésként újratermeli. A munkás fogyasztóként pénzét munkatermékekre cseréli, pontosan azokra a dolgokra, melyeket a tõkésnek el kell adnia ahhoz, hogy realizálja Tõkéjét.

Az élõ tevékenység Tõkévé való mindennapos átalakítását dolgok közvetítik, nem dolgok hajtják végre. A bálványimádó nem tudja ezt; számára a munka és a föld, az eszközök és a pénz, a vállalkozók és a bankárok mind „tényezõk” és „cselekvõk”. Mikor egy amulettet viselõ vadász kõvel leterít egy szarvast, lényeges „tényezõnek” tarthatja az amulettet a szarvas leterítésében és még a szarvasnak mint leterítendõ dolognak a biztosításában is. Ha felelõsségteljes és képzett bálványimádó, figyelmet fog fordítani amulettjére, gondosan és csodálattal pátyolgatva azt; hogy javítsa élete anyagi feltételeit, fétise viselésének módját tökéletesíti, és nem a kõ elhajításának módját; bajba kerülve lehet, hogy még el is küldi az amulettet, hogy „vadásszon” neki. Saját mindennapi tevékenységei számára nem átláthatók: ha jó étvággyal eszik, elmulasztja észrevenni, hogy a kõ elhajításával az õ saját cselekedete, és nem az amulett tette biztosítja számára az élelmet; amikor éhezik, elmulasztja észrevenni, hogy azáltal, hogy vadászat helyett az amulettet imádta, az õ saját cselekedete és nem bálványának haragja okozza éhezését.

Az áruk és a pénz fétisizálása, az egyén mindennapi tevékenységeinek misztifikálása, a mindennapi élet vallása, mely élettelen dolgoknak tulajdonítja az élõ tevékenységet, nem egy mentális hóbort, amely az emberi képzeletben született; forrása a társadalmi viszonyok jellege a kapitalizmusban. Az emberek valóban dolgokon keresztül viszonyulnak egymáshoz; a fétis valóban együttes cselekvésük oka, és általa termelik újra tevékenységüket. De nem a fétis végzi a tevékenységet. Nem a Tõke alakítja át a nyersanyagot és nem a Tõke termeli a javakat. Ha az élõ tevékenység nem alakítaná át az anyagokat, ezek átalakítatlan, mozdulatlan, élettelen anyagok maradnának. Ha az emberek nem volnának tovább hajlandók eladni élõ tevékenységüket, feltárulna a Tõke impotenciája; a Tõke megszûnne létezni; utolsó megmaradó potenciája az az erõ lenne, mely emlékeztetné az embereket a mindennapi élet egy mellõzõtt formájára, amelyet a mindennapos egyetemes prostitúció jellemez.

A munkás elidegeníti életét, hogy fenntartsa életét. Ha nem adná el élõ tevékenységét, nem kaphatna bért és nem élhetne túl. Azonban nem a bér teszi az elidegenedést a túlélés feltételévé. Ha az emberek nem volnának hajlandók kollektíve eladni életüket, ha hajlandók volnának irányítani saját tevékenységüket, az egyetemes prostitúció nem volna a túlélés feltétele. Az emberek hajlama arra, hogy továbbra is eladják munkájukat, és nem azok a dolgok, amiért eladják õket, teszi szükségessé az élet fenntartásához az élõ tevékenység elidegenítését.

A munkás által eladott élõ tevékenységet a kapitalista vásárolja meg. És csak ez az élõ tevékenység lehel életet a Tõkébe és teszi azt „produktívvá”. A kapitalista, a nyersanyagok és a termelõeszközök „birtokosa”, a természeti tárgyakat és más emberek munkájának termékeit saját „magántulajdonaként” mutatja be. De nem a Tõke titokzatos ereje hozza létre a kapitalista „magántulajdonát”; az élõ tevékenység hozza létre a „vagyont”, és e tevékenység formája õrzi azt meg „privátnak”.

Az élõ tevékenység átalakulása Tõkévé

Az élõ tevékenység átalakulása Tõkévé naponta végmegy dolgok közvetítésével, de nem dolgok által. Az emberi tevékenység termékeiként elõállt dolgok azért látszanak aktív szereplõknek, mert a tevékenységek és kapcsolatok dolgok miatt és dolgok révén jönnek létre, és mert az emberek tevékenysége számukra nem átlátható; összekeverik a közvetítõ tárgyat az okkal.

A kapitalista termelési folyamatban a munkás saját elidegenített élõ energiáját egy élettelen tárgyban testesíti meg vagy anyagiasítja úgy, hogy eszközöket használ, melyek más emberek tevékenységének megtestesülései. (A kifinomult ipari eszközök feltalálók, újítók és termelõk számtalan nemzedékének szellemi és manuális tevékenységét testesítik meg a földgolyó minden sarkából és a társadalmak sokféle formájából.) Az eszközök magukban élettelen tárgyak; élõ tevékenység anyagi megtestesülései, de maguk nem élõk. A termelési folyamat egyetlen aktív résztvevõje az élõ munkás. Más emberek munkatermékeit használja és mondhatni élettel tölti meg õket, de az élet a sajátja; nem képes feltámasztani azokat az egyéneket, akik élõ tevékenységüket eszközébe raktározták el. Az eszköz lehetõvé teheti számára, hogy adott idõtartam alatt többet csináljon meg, és ebben az értelemben növelheti termelékenységét. De termelékeny csak a termelésre képes élõmunka lehet.

Például mikor egy ipari munkás egy villamos esztergát mûködtet, fizikusok, feltalálók, villamosmérnökök, esztergakészítõk generációinak munkatermékeit használja. Nyilvánvalóan termelékenyebb, mint egy kézmûves, aki kézzel faragja ki ugyanezt a tárgyat. De semmilyen értelemben sem az ipari munkás rendelkezésére álló „Tõke” az, ami „termelékenyebb” a kézmûves „Tõkéjénél”. Ha nem testesülne meg generációk szellemi és manuális munkája a villamos esztergában, ha az ipari munkásnak kellene feltalálnia az esztergát, a villamosságot és a villamos esztergát, akkor számos emberéletbe telne neki, hogy megforgasson egy egyszerû tárgyat a villamos esztergán, és a Tõke semmilyen mennyisége sem növelhetné termelékenységét a kézmûvesé fölé, aki kézzel faragja ki a tárgyat.

A „tõke termelékenységének” képzete és különösen e „termelékenység” aprólékos mérése a Közgazdaság „tudományának”, a kapitalista mindennapi élet e vallásának találmánya, mely az emberek energiáját a kapitalista társadalom központi bálványának imádatában, csodálatában és a neki való hízelgésben éli fel. E „tudósok” középkori kollégái aprólékos méréseket végeztek a Mennyek angyalai magasságának és szélességének megállapítására anélkül, hogy valaha is megkérdezték volna, mik azok az angyalok és a Mennyek, és mindegyik létezését bizonyosra vették.

A munkás eladott tevékenységének eredménye egy olyan termék, mely nem az övé. Ez a termék munkájának megtestesülése, élete egy részének anyagiasulása, élõ tevékenységének hordozója, de nem az övé; ez: éppolyan idegen számára, mint munkája. Nem döntött arról, hogy létrehozza, és mikor elkészült, nem rendelkezik felette. Ha vágyik rá, meg kell vennie. Amit létrehozott, nem egyszerûen egy termék bizonyos hasznos tulajdonságokkal; ehhez nem kellett volna eladnia munkáját egy kapitalistának bérért cserébe; ehhez csak össze kellett volna szednie a szükséges anyagokat és a rendelkezésre álló szerszámokat, csak meg kellett volna munkálnia az anyagokat céljai által irányítva, tudása és ügyessége által behatárolva. (Nyilvánvaló, hogy az egyén ezt csak elhanyagolhatóan ritkán teheti meg; a rendelkezésre álló anyagok és szerszámok elsajátítása és használata az emberek által csak a tevékenység kapitalista formájának megdöntése után történhet meg.)

Amit a munkás kapitalista körülmények között termel, egy nagyon specifikus tulajdonsággal, az eladhatóság tulajdonságával bíró termék. Amit elidegenedett tevékenysége termel, az áru.

Mivel a kapitalista termelés árutermelés, az a kijelentés, hogy a folyamat célja az emberi igények kielégítése, hamis; ez racionalizálás és apológia. Az „emberi igények kielégítése” nem a termelésben helyet foglaló tõkés vagy munkás célja, sem a folyamat eredménye. A munkás azért adja el a munkáját, hogy bért kapjon; a munka különös tartalma számára közömbös; nem idegeníti el munkáját olyan tõkésnek, aki nem ad cserébe bért, akárhány emberi igényt elégíthetnének is ki a tõkés termékei. A kapitalista megveszi a munkát és a termelésben alkalmazza azért, hogy aztán abból eladható árukkal kerüljön ki. Közönyös a termék sajátos tulajdonságai iránt, ahogyan az emberek szükségletei iránt is közönyös; az egyetlen dolog, ami a termékkel kapcsolatban érdekli, hogy mennyiért fogja eladni, és az egyetlen dolog, ami az emberek szükségleteivel kapcsolatban érdekli, hogy mennyit „szükséges” vásárolniuk, és hogyan lehetne õket kényszeríteni, propaganda és pszichológiai szoktatás által, hogy többet „igényeljenek”. A kapitalista célja, hogy kielégítse saját igényét a Tõke újratermelésére és gyarapítására, és a folyamat eredménye a bérmunka és a Tõke (melyek nem „emberi igények”) bõvített újratermelése.

A munkás által megtermelt árut a kapitalista meghatározott mennyiségû pénzre cseréli; az áru érték, mely vele azonos értékre cserélõdik. Más szavakkal kifejezve, a termékben anyagiasult élõ és múltbéli munka két eltérõ, mégis ekvivalens formában létezhet, árukban és pénzben, vagy ami mindkettõben közös, érték formájában. Ez nem jelenti azt, hogy az érték munka. Az érték a tárgyiasult (anyagiasult) munka társadalmi formája a kapitalizmusban.

A kapitalizmusban a társadalmi viszonyok nem közvetlenül épülnek ki; az érték közvetítésével jönnek létre. A mindennapi tevékenység nem közvetlenül cserélõdik; érték formájában cserélõdik. Következésképpen az, ami az élõ tevékenységgel a kapitalizmusban történik, nem nyomozható ki magának a tevékenységnek a megfigyelésével, hanem csak úgy, hogy figyelemmel kísérjük az érték metamorfózisait.

Mikor az emberek élõ tevékenysége munka (elidegenedett tevékenység) formáját ölti, akkor szert tesz a kicserélhetõség tulajdonságára; érték formáját veszi fel. Más szóval, a munka kicserélhetõ „egyenlõ” mennyiségû pénzre (munkabér). Az élõ tevékenység szándékos elidegenítése, amelyet a kapitalista társadalom tagjai a túléléshez nélkülözhetetlennek érzékelnek, maga termeli újra a kapitalista formát, melyen belül az elidegenítés nélkülözhetetlen a túléléshez. Amiatt, hogy az élõ tevékenység érték formáját ölti, e tevékenység termékeinek szintén érték formáját kell ölteniük: pénzért kicserélhetõnek kell lenniük. Ez nyilvánvaló, hiszen ha a munkatermékek nem öltenék érték formáját, hanem mondjuk a társadalom rendelkezésére álló hasznos tárgyak formáját öltenék, akkor vagy a gyárban maradnának, vagy szabadon elvennék azokat a társadalom tagjai, amikor csak igény támad rájuk; a munkások által kézhezkapott pénzbeli munkabéreknek egyik esetben sem volna értékük, és az élõ tevékenység nem volna eladható „egyenlõ” mennyiségû pénzért; az élõ tevékenység nem volna elidegeníthetõ. Következésképpen, amint az élõ tevékenység érték formáját ölti, e tevékenység termékei is érték formáját öltik, és a mindennapi élet újratermelése az érték változásain vagy metamorfózisain keresztül megy végbe.

A kapitalista a munkatermékeket eladja a piacon; egyenlõ összegû pénzre cseréli õket; egy meghatározott értéket realizál. Ennek az értéknek a meghatározott terjedelme egy egyedi piacon az áruk ára. Az akadémikus Közgazdász számára az Ár Szent Péter kulcsa a Mennyek kapujához. Mint maga a Tõke is, az Ár egy csodálatos világban mozog, amely kizárólag tárgyakból áll; a tárgyak egymással emberi kapcsolatban állnak és élõk; átalakítják egymást, kommunikálnak egymással; összeházasodnak és gyerekeik vannak. És természetesen csak eme intelligens, hatékony és kreatív tárgyak kegyessége révén lehetnek az emberek ilyen boldogok a kapitalista társadalomban.

A Közgazdász képi ábrázolásaiban a mennyek mûködésérõl az angyalok csinálnak mindent, az emberek nem csinálnak semmit; az emberek egyszerûen csak élvezik, amit ezek a felsõbb lények csinálnak nekik. Nemcsak hogy a Tõke termel és a pénz dolgozik; más titokzatos lényeknek hasonló erényeik vannak. Így a Kínálat, az áruba bocsátott dolgok mennyisége, és a Kereslet, a megvásárolt dolgok mennyisége, együtt meghatározzák az Árat, a pénz mennyiségét; amikor Kínálat és Kereslet a diagram egy különös pontján összeházasodnak, megszülik az Egyensúlyi Árat, amely megfelel a mennyei boldogság egyetemes állapotának. A mindennapi élet tevékenységeit dolgok játsszák el, az emberek pedig „termelõ” idejükben dolgokká („termelési tényezõkké”), „szabadidejükben” pedig dolgok passzív szemlélõivé fokozódnak le. A Gazdaságtudós erénye abban a képességében áll, amellyel az emberek mindennapi tevékenységének eredményét dolgoknak tulajdonítja, és az arra való képtelenségében, hogy a dolgok ugrabugrálása mögött észrevegye az emberek élõ tevékenységét. A Közgazdász számára azok a dolgok, melyekkel a kapitalizmusban az emberek tevékenységét szabályozzák, saját tevékenységük anyái és gyermekei, okai és következményei.

Egy érték nagyságát, nevezetesen egy áru árát, annak a pénznek a mennyiségét, amelyért cserélõdik, nem dolgok határozzák meg, hanem az emberek mindennapi tevékenysége. A kínálat és a kereslet, a tökéletes és a tökéletlen verseny semmi több, mint termékek és tevékenységek társadalmi formái a kapitalizmusban; nincs saját életük. Annak a ténynek, hogy a tevékenység elidegenült, azaz hogy a munkaidõt meghatározott pénzösszegért eladják, hogy annak bizonyos értéke van, e munka termékei értékének terjedelmére nézve több következménye is van. Az eladott áruk értékének legalább egyenlõnek kell lennie a munkaidõ értékével. Ez nyilvánvaló mind az egyéni kapitalista cég szempontjából, mind a társadalom egésze szempontjából. Ha az egyéni tõkés által eladott áruk értéke kisebb volna, mint az általa bérbevett munka értéke, akkor munkaköltségei önmagukban meghaladnák bevételeit, és gyorsan csõdbemenne. Társadalmilag, ha a munkások termelésének értéke kisebb volna, mint fogyasztásuk értéke, akkor a munkaerõ még saját magát sem tudná újratermelni, nem beszélve a tõkésosztályról. De ha az áruk értéke pusztán egyenlõ volna a rájuk fordított munkaidõ értékével, az árutermelõk pusztán újratermelnék saját magukat, és társadalmuk nem volna kapitalista társadalom; tevékenységük még mindig állhatna árutermelésbõl, de ez nem volna kapitalista árutermelés.

Ahhoz, hogy a munka Tõkét hozzon létre, a munkatermékek értékének nagyobbaknak kell lenniük, mint a munka értéke. Más szóval a munkaerõnek többletterméket kell termelnie, javak egy bizonyos mennyiségét, melyet nem fogyaszt el, és ennek a többletterméknek értéktöbbletté kell alakulnia, egy olyan értékformává, melyet nem a munkások sajátítanak el munkabérként, hanem a tõkések profitként. Ezenkívül a munkatermékek értékének még nagyobbnak kell lenniük, mivel nem az élõmunka az egyetlen munkafajta, mely bennük anyagiasul. A termelési folyamatban a munkások saját energiájukat használják fel, de felhasználják mások eltárolt munkáját is munkaeszközökként, és anyagokat munkálnak meg, melyekre korábban szintén munkát fordítottak.

Ez arra a furcsa eredményre vezet, hogy a munkás termékeinek értéke és bérének értéke különbözõ mennyiségek, azaz arra, hogy a pénzösszeg, melyet a kapitalista kap a felfogadott munkásai által termelt áruk eladásakor, eltér attól az összegtõl, amit a munkásoknak kifizet. Ezt az eltérést nem magyarázza meg az a tény, hogy ki kell fizetni a felhasznált anyagokat és szerszámokat. Ha az eladott áruk értéke egyenlõ volna az élõmunka és az eszközök értékével, még mindig nem volna hely a kapitalistáknak. A helyzet az, hogy a két mennyiség közötti különbségnek elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy eltartsa a kapitalisták osztályát – nem csak az egyéneket, hanem azt a különleges tevékenységet is, melybe ezek az egyének bocsátkoznak, a munka megvásárlását. A termékek teljes értéke és a termelésükre fordított munka értéke közötti különbség az értéktöbblet, a Tõke csírája.

Hogy felderítsük az értéktöbblet forrását, nélkülözhetetlen megvizsgálnunk, miért kisebb a munka értéke, mint az általa termelt áruk értéke. A munkás elidegenedett tevékenysége az anyagokat eszközök segítségével átalakítja és bizonyos mennyiségû árut termel. Mikor azonban eladják ezeket az árukat és kifizetik a felhasznált anyagokat és eszközöket, a munkások nem kapják meg bérként a termékeikbõl megmaradt értéket; kevesebbet kapnak. Másszóval, a munkások minden munkanap során bizonyos mennyiségû kifizetetlen munkát végeznek, kényszermunkát, melyért nem kapnak egyenértéket.

E kifizetetlen munka, e kényszermunka elvégzése egy másik „túlélési feltétel” a kapitalista társadalomban. Azonban, az elidegenedéshez hasonlóan, ezt a feltételt sem a természet szabja, hanem az emberek kollektív gyakorlata, mindennapi tevékenységük. A szakszervezetek létezése elõtt egy individuális munkás bármilyen rendelkezésre álló kényszermunkát elfogadott, mivel a munka elutasítása azt jelentette volna, hogy más munkások elfogadnák a csere adott feltételeit, és az individuális munkás nem kapna bért. A munkások versenyeztek egymással a kapitalisták által kínált bérekért; ha egy munkás felmondott, mert a bér elfogadhatatlanul alacsony volt, egy állástalan munkás akarta felváltani õt, mivel a munkanélküli számára egy alacsony bér is magasabb, mint egyáltalán semmilyen bér. Ezt a munkások közötti versenyt a kapitalisták „szabad munkának” hívták, akik nagy áldozatokat hoztak a munkások szabadságának fenntartásáért, hiszen pontosan ez a szabadság védte meg a kapitalista értéktöbbletét és tette lehetõvé számára a Tõkefelhalmozást. Egyetlen munkás célja sem volt, hogy több javat termeljen, mint amennyiért megfizették. Célja az volt, hogy a lehetõ legmagasabb bért kapja. Azonban az olyan munkások létezése, akik egyáltalán nem kaptak bért, és akiknek ezért a magas bérrõl alkotott elképzelésük szerényebb volt az alkalmazásban lévõ munkásénál, lehetõvé tette a kapitalistának, hogy alacsonyabb bérért alkalmazzon munkát. Az állástalan munkások létezése valóban lehetõvé tette a kapitalistának, hogy a legalacsonyabb bért fizesse, amiért a munkások még dolgozni akartak. Így a munkások együttes mindennapi tevékenységének eredménye, miközben egyénileg mindegyik a lehetõ legmagasabb bérre törekedett, mindenki bérének csökkentése volt; a mindenki mindenkivel való versenyének hatása az volt, hogy mindenkinek a lehetõ legalacsonyabb bér jutott, és a kapitalista a lehetõ legnagyobb többletre tett szert.

Mindenki mindennapi gyakorlata megsemmisíti mindenki céljait. De a munkások nem tudták, hogy helyzetük saját mindennapi viselkedésük terméke; saját tevékenységük nem volt számukra átlátható. A munkásoknak úgy tûnt, hogy az alacsony bér egyszerûen az élet természetes része, mint a betegség vagy a halál, és hogy a bérek csökkenése természeti csapás, mint az árvíz vagy egy kemény tél. A szocialisták kritikái és Marx elemzései, valamint a fokozódó ipari fejlõdés, mely a korábbinál több idõt hagyott az elmélkedésre, lehúzott néhány fátylat és lehetõvé tette a munkásoknak, hogy bizonyos mértékben átlássanak saját tevékenységükön. De Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a munkások nem szabadultak meg a mindennapi élet kapitalista formájától; szakszervezeteket alakítottak. A Szovjetunió és Kelet-Európa eltérõ anyagi feltételei között a munkások (és a parasztok) a kapitalista osztályt állami bürokráciával cserélték fel, amely Marx nevében vásárolja meg az elidegenült munkát és halmozza fel a Tõkét.

Szakszervezetekkel a mindennapi élet hasonló ahhoz, amilyen a szakszervezetek elõtt volt. Valójában majdnem ugyanolyan. A mindennapi élet továbbra is munkából, elidegenedett tevékenységbõl és kifizetetlen munkából vagy kényszermunkából áll. A szakszervezetbe szervezett munkás többé nem szabja meg elidegenedésének feltételeit; a szakszervezeti funkcionáriusok megteszik ezt helyette. A munkás tevékenysége elidegenítésének feltételeit többé nem az individuális munkás szükséglete határozza meg, hogy elfogadja azt, ami rendelkezésre áll; most már a szakszervezeti bürokrata szükséglete határozza meg, hogy fenntartsa a munka eladói és vevõi között álló saját strici-pozícióját.

Szakszervezetekkel vagy azok nélkül, az értéktöbblet nem terméke sem a természetnek, sem a Tõkének; az emberek mindennapi tevékenysége hozza létre. Napi tevékenységük végzése közben az emberek nemcsak tevékenységük elidegenítésére hajlandók, hanem hajlandók a tevékenységük elidegenítésére kényszerítõ feltételeket is újratermelni, újratermelni a Tõkét és ezáltal a Tõke hatalmát a munka megvásárlására. Ez nem azért van, mert nem tudják, „mi az alternatíva”. Egy személy, akit munkaképtelenné tett a krónikus gyomorrontás, mert túl sok zsírt fogyaszt, nem azért eszik továbbra is zsírt, mert nem tudja, mi volna az alternatíva. Vagy szívesebben marad munkaképtelen, semminthogy lemondjon a zsírról, vagy nem világos számára, hogy mindennapos zsírfogyasztása okozza munkaképtelenségét. És ha orvosa, igehirdetõje, tanára és politikusa elõször is azt mondja neki, hogy a zsír tartja õt életben, és másodszor, hogy õk már megtesznek számára mindent, amit õ maga tenne, ha jól érezné magát, akkor nem meglepõ, hogy tevékenysége számára nem átlátható és hogy nem tesz nagy erõfeszítéseket, hogy azt átlátszóvá tegye.

Az értéktöbblet termelése a túlélés feltétele, nem a populáció, hanem a kapitalista rendszer számára. Az értéktöbblet az áruk értékének az a része, amelyet a munkásoknak vissza nem térített munka termel. Árukban vagy pénzben fejezhetõ ki (ahogyan a Tõke is dolgok vagy pénz valamekkora mennyiségével fejezhetõ ki), de ez nem változtat azon a tényen, hogy adott mennyiségû termékben tárolt anyagiasult munka kifejezõdése. Mivel a termékek kicserélhetõk „egyenlõ” mennyiségû pénzre, a pénz ugyanazt az értéket „jelenti” vagy képviseli, mint a termékek. A pénz viszont kicserélhetõ egy másik „egyenlõ” értékû termékmennyiségre. Ezek a cserék, melyek egyidejûleg történnek a kapitalista mindennapi élet végzése közben, együttesen alkotják a kapitalista forgalmi folyamatot. E folyamat révén játszódik le az értéktöbblet átalakulása Tõkévé.

Az érték munkához vissza nem térõ része, azaz az értéktöbblet, lehetõvé teszi a kapitalistának a létezést, és azt is megengedi neki, hogy még sokkal több mindent tegyen, mint egyszerûen létezzen. A kapitalista az értéktöbblet egy részét befekteti; új munkásokat fogad fel és új termelõeszközöket vásárol; kiterjeszti uralmát. Ez azt jelenti, hogy a kapitalista új munkát halmoz fel, mind az általa bérbevett élõmunka formájában, mind a múltbeli (kifizetett vagy kifizetetlen) munka formájában, mely az általa vásárolt anyagokban és gépekben tárolódik.

Egészében a kapitalista osztály felhalmozza a társadalom többletmunkáját, de ez a folyamat társadalmi méretekben megy végbe, és éppen ezért nem látható, ha csak egy individuális tõkés tevékenységeit figyeljük meg. Emlékeznünk kell arra, hogy egy adott kapitalista által vásárolt termékeknek mint eszközöknek ugyanaz a jellegzetességük, mint az általa eladott termékeknek. Az elsõ kapitalista eszközöket ad el a második kapitalistának adott összegû értékért, és ennek az értéknek csak egy része kerül vissza a munkásokhoz bérként; a fennmaradó rész az értéktöbblet, melyen az elsõ kapitalista új eszközöket és munkát vásárol. A második kapitalista az adott értékért veszi meg az eszközöket, ami azt jelenti, hogy az elsõ kapitalistának nyújtott munka teljes mennyiségéért fizet, a díjazott munkamennyiségért és az ingyen végzett munkamennyiségért is. Ez annyit tesz, hogy a második kapitalista által felhalmozott eszközök tartalmazzák az elsõ számára elvégzett kifizetetlen munkát. A második kapitalista viszont adott értékért cserébe eladja termékét, és ennek az értéknek csak egy részét adja vissza munkásainak; a maradékot új eszközökre és munkára fordítja.

Ha az egész folyamat egyetlen idõszakba volna belezsúfolva, és ha minden kapitalista össze volna kapcsolva eggyé, látható volna, hogy az érték, mellyel a kapitalista új eszközökre és munkára tesz szert, egyenlõ azon termékek értékével, melyeket nem juttatott vissza a termelõknek. Ez a felhalmozott többletmunka a Tõke.

A kapitalista társadalom egésze szempontjából a teljes Tõke egyenlõ azon kifizetetlen munka összegével, melyet emberi lények nemzedékei végeztek, melyeknek élete élõ tevékenységük mindennapos elidegenítésébõl állt. Más szavakkal kifejezve a Tõke, amellyel szemben az emberek eladják eleven napjaikat, az emberek eladott tevékenységének terméke, és minden nap újratermelõdik és kiterjed, amikor egy ember egy újabb munkanapot ad el, minden percben, mikor úgy dönt, hogy továbbra is a mindennapi élet kapitalista formáját éli.

Az emberi tevékenység tárolása és felhalmozása

A többletmunka átalakulása Tõkévé egy különös történelmi formája egy általánosabb folyamatnak, az iparosodás folyamatának, az ember anyagi környezete állandó átalakulásának.

A kapitalizmusban megvalósuló emberi tevékenység e következményének megragadhatók bizonyos lényeges jellegzetességei egy leegyszerûsített szemléltetés segítségével. Egy elképzelt társadalomban az emberek aktív idejük nagy részét élelem és más létszükségleti cikkek termelésére költik; idejüknek csak egy része „többletidõ” abban az értelemben, hogy mentes a létszükségleti cikkek termelésétõl. Ezt a többletidõt lehet élelemtermelésre fordítani a papok és a harcosok számára, akik maguk nem termelnek; lehet olyan javak termelésére használni, melyeket szent alkalmakkor elégetnek; fel lehet használni szertartások vagy tornagyakorlatok végzésére. Ezen esetek egyikében sem valószínû, hogy ezen emberek anyagi körülményei változnának egyik generációról a másikra, mindennapi tevékenységük eredményeként. De az elképzelt társadalom embereinek egyik nemzedéke eltárolhatja többletidejüket ahelyett, hogy elhasználná. Például arra költhetik ez a többletidõt, hogy rugókat feszítenek meg. A következõ generáció kioldhatja a rugókban tárolt energiát, hogy szükséges feladatokat hajtson végre, vagy használhatja egyszerûen arra a rugók energiáját, hogy újabb rugókat feszítsen meg. Mindkét esetben a korábbi nemzedék eltárolt többletmunkája az új nemzedéknek nagyobb mennyiségû többletmunkaidõt biztosít. Az új nemzedék szintén eltárolhatja ezt a többletet rugókban vagy más hordozókban. Viszonylag rövid idõ alatt a rugókban tárolt munka meghaladja a bármely élõ generáció számára rendelkezésre álló munkaidõt; ennek az elképzelt társadalomnak az emberei viszonylag kis energia ráfordításával képesek lesznek arra, hogy a számukra szükséges feladatok legtöbbjébe befogják a rugókat, és abba a feladatba is, hogy új rugókat húzzanak fel az eljövendõ generációk számára. A korábban létszükségleti cikkek termelésére fordított eleven órák többsége most olyan tevékenységek számára lesz igénybe vehetõ, melyeket nem a szükség diktál, hanem a képzelet vetít ki.

Elsõ pillantásra valószínûtlennek tûnik, hogy az emberek az eleven órákat rugók megfeszítésének bizarr feladatára fordítanák. Ugyanilyen valószínûtlennek látszik az is, még ha meg is feszítenék a rugókat, hogy jövõbeli generációk számára raktároznák el õket, hiszen a rugók kioldása ünnepnapokon például pompás látványt nyújthatna.

Ha azonban az emberek nem rendelkeznek saját életük felett, ha munkatevékenységük nem sajátjuk, ha gyakorlati tevékenységük kényszermunkából áll, akkor az emberi tevékenység bõven befogható rugók felhúzásának feladatába, abba a feladatba, hogy többletmunkaidõt tároljunk anyagi hordozókban. A Kapitalizmus történelmi szerepe, amely szerepet azok az emberek játszották el, akik elfogadták mások jogosultságát az életük feletti rendelkezésre, pontosan az emberi tevékenység anyagi hordozókban való eltárolásában állt, kényszermunka segítségével.

Amint az emberek meghódolnak a pénz arra való „hatalma” elõtt, hogy vele eltárolt munkát és élõ tevékenységet vásároljunk, amint elfogadják a pénztulajdonosok fiktív „jogát” arra, hogy a társadalom eltárolt és élõ tevékenységét szabályozzák és afelett rendelkezzenek, a pénzt Tõkévé, a pénz tulajdonosait pedig Tõkésekké transzformálják.

Ez a kettõs elidegenedés, az élõ tevékenység elidegenedése bérmunka formájában, és a múltbeli generációk tevékenységének elidegenedése eltárolt munka (termelõeszközök) formájában, nem egyszeri aktus, mely lejátszódott valamikor a történelemben. A munkások és tõkések közti viszony nem olyasvalami, ami valamikor a múltban egyszer s mindenkorra ráerõszakolta magát a társadalomra. Az emberek soha nem írtak alá szerzõdést, de még csak szóbeli egyezséget sem kötöttek, amelyben lemondtak volna az élõ tevékenységük feletti hatalmukról, és amelyben lemondtak volna a bolygó bármely részén élõ valamennyi jövendõ generáció élõ tevékenysége feletti hatalomról.

A Tõke a természeti erõ álarcát viseli; ugyanolyan szilárdnak látszik, mint a föld maga; mozgásai olyan visszafordíthatatlannak látszanak, mint az árapály; válságai ugyanolyan elkerülhetetlennek tûnnek, mint a földrengések és árvizek. Még ha elismerik is, hogy a Tõke hatalmát emberek hozzák létre, ez az elismerés puszta alkalom is lehet egy még impozánsabb álca, az ember által teremtett erõ, a Frankenstein-szörny álarcának kiagyalására, melynek hatalma még nagyobb félelemmel vegyes tiszteletet parancsol, mint bármely természeti erõ hatalma.

De a Tõke nem természeti erõ, sem ember által teremtett szörny, melyet valamikor a múltban létrehoztak, és amely attól fogva uralja az emberi életet.

A Tõke hatalma nem a pénzben rejlik, mivel a pénz egy társadalmi konvenció, melynek nincs nagyobb „hatalma” annál, amekkorát az emberek készek neki elismerni; amikor az emberek megtagadják munkájuk eladását, a pénz még a legegyszerûbb feladatokat sem képes elvégezni, mert a pénz nem „dolgozik”.

A Tõke hatalma az anyagi hordozókban sem rejlik, melyekben a múltbeli generációk munkája tárolódik, hiszen az e hordozókban eltárolt potenciális energia az élõ emberek tevékenységével szabadítható fel, akár Tõke, azaz idegen „tulajdon” ezen hordozók összessége, akár nem. Élõ tevékenység nélkül a társadalom Tõkéjét alkotó tárgyak gyûjteménye csupán válogatott készítmények szétszórt kupaca volna saját élet nélkül, a Tõke „birtokosai” pedig pusztán szétszórt mintagyûjteménye volnának szokatlanul ötlettelen embereknek (gyakorlat közben), akik papírfecnikkel veszik körül magukat abban a hiábavaló próbálkozásban, amellyel a múlt ragyogását kísérlik meg feltámasztani. A Tõke egyetlen „hatalma” az élõ emberek mindennapi tevékenységében rejlik; ez a „hatalom” az emberek arra való hajlamában áll, hogy eladják mindennapi tevékenységüket pénzért cserébe, és hogy lemondjanak az ellenõrzésrõl saját tevékenységüknek és a korábbi generációk tevékenységének termékei felett.

Amikor egy személy eladja munkáját egy kapitalistának, és elfogadja termékének csak egy részét fizetségül e munkáért, feltételeket teremt más emberek megvásárlásához és kizsákmányolásához. Senki sem adja oda készségesen karját vagy gyermekét pénzért cserébe; mégis, mikor egy ember szándékosan és tudatosan eladja dolgozó életét azért, hogy hozzájusson az élethez szükséges alapvetõ cikkekhez, nemcsak azokat a feltételeket termeli újra, melyek élete eladását továbbra is szükségessé teszik fennmaradásához; megteremti azokat a feltételeket is, melyek más emberek számára is szükségessé teszik életük eladását. A késõbbi nemzedékek természetesen megtagadhatják dolgozó életük eladását ugyanolyan okból, ami miatt õ megtagadta karja eladását; azonban az elidegenedett és kényszermunka eladása megtagadásának minden elmulasztása növeli az eltárolt munka készletét, mellyel a Tõke dolgozó életeket vásárolhat.

Hogy a többletmunkát Tõkévé alakítsa, a kapitalistának módot kell találnia annak eltárolására anyagi hordozókban, új termelõeszközökben, és új munkásokat kell felfogadnia, hogy mozgásba hozzák az új termelõeszközöket. Másszóval bõvítenie kell vállalkozását, vagy új vállalkozást kell nyitnia egy másik termelési ágban. Ez elõfeltételezi vagy igényli új eladható árukká alakítható anyagok létezését, az új termékek vevõinek létezését, és olyan emberek létezését, akik elég szegények ahhoz, hogy hajlandók legyenek eladni munkájukat. Ezeket a követelményeket maga a kapitalista tevékenység hozza létre, és a kapitalisták nem ismernek el tevékenységük elõtt semmilyen határt vagy akadályt; a Tõke demokráciája abszolút szabadságot követel.

Az imperializmus nem csupán „utolsó szakasza” a Kapitalizmusnak; az elsõ is.

Bármi, ami piacképes cikké alakítható, beõrlendõ gabona a Tõke malma számára, akár a kapitalista földjén fekszik, akár a szomszédén, akár a föld felett található, akár alatta, a tengerben lebeg vagy padlóján csúszik; akár más földrészekhez van kötve, akár más bolygókhoz. Az emberiség minden természeti felfedezése, az Alkímiától a Fizikáig, mozgósítva van, hogy munka tárolására új anyagokat keressen, hogy új tárgyakat találjon, melyek megvételére okíthat valakit.

Az összes elérhetõ eszközzel vevõket teremtenek a régi és új termékeknek, és állandóan új eszközöket fedeznek fel. Erõszakkal és kijátszással „nyitott piacokat” és „nyitott ajtókat” létesítenek. Ha az emberek híján vannak a kapitalisták termékeinek megvásárlásához szükséges anyagi eszközöknek, akkor kapitalisták felfogadják és az általuk megvásárolni kívánt javak termeléséért fizetik õket; ha a helyi kézmûvesek már termelik azt, amit a kapitalistának el kell adnia, akkor a kézmûveseket tönkreteszik vagy felvásárolják õket; ha törvények vagy hagyományok tiltják bizonyos termékek használatát, a törvényeket és a hagyományokat lerombolják; ha az emberek híján vannak azoknak a tárgyaknak, melyeken a tõkések termékeit használhatnák, arra okítják õket, hogy megvegyék ezeket a tárgyakat; ha az emberek kifogynak a fizikai vagy biológiai szükségletekbõl, akkor a kapitalisták „kielégítik” „lelki szükségleteiket”, és pszichológusokat fogadnak fel, hogy létrehozzák ezeket; amikor az emberek annyira megcsömörlöttek a kapitalisták termékeitõl, hogy nem képesek többé új tárgyakat használni, akkor arra okítják õket, hogy olyan tárgyakat és látványokat vegyenek, melyek semmire sem használhatók, melyeket csak szimplán megfigyelni és csodálni lehet.

Minden kontinensen találhatók szegény emberek preagrár- és agrártársadalmakban; ha nem elég szegények ahhoz, hogy a kapitalisták megérkezésekor hajlandók legyenek eladni munkájukat, akkor maguk a kapitalisták tevékenysége szegényíti el õket. A vadászok földjei fokozatosan a „birtokosok” „magántulajdonává” válnak, akik állami erõszakot alkalmaznak, hogy a vadászokat „rezervátumokba” szorítsák, melyek nem tartalmaznak az életbentartásukhoz elegendõ élelmet. A paraszti szerszámok fokozatosan csak ugyanannál a kereskedõnél lesznek beszerezhetõk, aki nagylelkûen kölcsönzi nekik a pénzt, mellyel a szerszámokat megvásárolhatják, mígnem a parasztok „tartozásai” olyan nagyok lesznek, hogy földjük eladására kényszerülnek, melyet sem õk, sem bármelyik õsük soha meg nem vett. A kézmûvesek termékeinek megvásárlói fokozatosan csak a kereskedõkre szûkülnek, akik piacra viszik a termékeket, míg el nem jön a nap, mikor egy kereskedõ elhatározza, hogy „kézmûveseit” egy fedél alatt szállásolja el és ellátja õket azokkal az eszközökkel, amelyek valamennyiüknek lehetõvé teszik, hogy tevékenységüket a legjövedelmezõbb darabok termelésére összpontosítsák. Mind független, mind függõ vadászok, parasztok és kézmûvesek, szabadok ugyanúgy, mint rabszolgák, bérbevett munkásokká alakulnak. Akik korábban saját életük felett rendelkeztek, a nyers anyagi feltételekkel szembekerülve megszûnnek saját életük felett rendelkezni, pontosan akkor, mikor hozzáfognak anyagi körülményeik megváltoztatásához; akik azelõtt saját sovány létük tudatos teremtõi voltak, saját tevékenységük öntudatlan áldozataivá váltak éppen létük soványságának megszüntetése közben. Az embereknek, akik sokak voltak de kevés volt nekik, most sokjuk van de kevesek.

Új áruk termelése, új piacok „megnyitása”, új munkások létrehozása nem három elkülönült tevékenység; egyazon tevékenység háromfajta megjelenése. Az új munkaerõt pontosan azért hozzák létre, hogy megtermelje az új árukat; ezen munkások által kapott bérek maguk az új piac; kifizetetlen munkájuk az új expanzió forrása. Sem természetes, sem kulturális korlátok nem állítják meg a Tõke terjeszkedését, az emberek mindennapi tevékenységének elidegenült munkává alakulását, többletmunkájuk átalakulását a kapitalisták „magántulajdonává”. De a Tõke nem természeti erõ; az emberek által minden nap elvégzett tevékenységek halmaza; a mindennapi élet formája; folyamatos létezésének és terjeszkedésének egyetlen alapvetõ feltétele van: az emberek hajlama, hogy továbbra is elidegenítsék dolgozó életüket, és ezáltal újratermeljék a mindennapi élet kapitalista formáját.

Kalamazoo

1969

Utószó

A munkásnak a maga termékében való külsõvé-idegenné válása nemcsak azzal a jelentõséggel bír, hogy munkája tárggyá, külsõ exisztenciává válik, hanem, hogy rajta kívül, tõle függetlenül, idegenül exisztál és vele szemben önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak kölcsönzött, ellenségesen és idegenül lép vele szembe. (Marx: Az elidegenült munka. Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-bõl.)

Maga ez az ellentétes forma azonban eltûnõ és megtermeli saját megszüntetésének reális feltételeit... A bázis mint az egyén egyetemes fejlõdésének lehetõsége, és az egyének valóságos fejlõdése errõl a bázisról kiindulva mint állandó megszüntetése korlátjuknak, amelyrõl tudják, hogy korlát, amely nem számít szent határnak. (MEM 46/2. 24. o. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai.)

Hogy valójában visszanyerjük proletár emlékezetünket a számunkra elõírt pártsablonokon túlmenõleg, a történelmet kell ismernünk, saját történelmünket, amirõl általában a burzsoá történészek hallgatnak.

Kizsákmányolásunk története egyenlõ a magántulajdon történetével, vagyis az osztályharcunk történetével. A volt leninista blokkba is lassanként de átszivárognak azon kommunista elvtársak küzdelmeinek története, akiknek küzdelmes életútja az individualizmus kereteit meghaladva mára nézve is elõrelendítõ. Ilyen életút volt Fredy Perlman és az általa létrehozott Black and Red pályája. Fredy Perlman 1934-ben született a cseh bányászvárosban, Brnóban. Családjával együtt 1938-ban bolíviai Cochabambába emigrált, majd 1945-ben az USA-ba, ahol Cincinnatiban letelepednek.

1952-ben a Morehead Állami Fõiskola (Kentucky) hallgatója, 1953-55 között az UCLÁ-é (Los Angeles, Kalifornia). Tagja volt az egyetemi lap szerkesztõségének, amíg az egész stábot ki nem rúgják, ezután független lapot készítenek.

1956-59 között a Columbiai Egyetemre járt, itt ismerte meg Lorraine Nybakkent, aki élete végéig élettársa és elvtársa is volt egyszersmind. Fredy Perlman a Columbiára angol nyelvre iratkozott be, de hamarosan filozófiával, politológiával és európai irodalommal kezdett foglalkozni.

Tanára lett az a C. W. Mills, aki az amerikai újbaloldal egyik vezetõ szociológusa volt és bürokráciáról írt elemzéseit mohón forgatták a 60-as évek marxistái. Aki olvasta Kerouac Úton-ját, az elképzelheti, milyen élményben volt részük Perlmanéknak, akik 1959-ben keresztülrobogtak az „ígéret földjén” – az Egyesült Államokon.

1959-63 között Manhatten-ben élnek, Perlman Jonh Rycleifs-szel a világ erõforrásainak statisztikai elemzésén dolgozik ekkortájt. Kapcsolatba kerül az egyik legmeghatározóbb politikai színjátszó társulattal, a Julien Beck és Judith Malina vezette Living Theatre szélsõbalos körrel, akik Piscator nyomdokain a „világot jelentõ” deszkákról kritizálják a kapitalizmust. A Living Theatre egyféle, az elidegenedés ellen fellépõ utcaszínház volt, alapvetõen pacifista álláspontról lövöldözték „szó- és zenei bombáikat” a rendszerre. 1961-ben egy Times Square-en tartott ülõsztrájkban való részvétele miatt Perlmant letartóztatják. A Living Theatre nyomdásza lesz, és ez idõ alatt megírja a The New Freedom-ot, a Corporate Capitalism-ot és a Plunder (Kifosztás) c. színdarabját, amelyeket maga ad ki. Útkeresõ, nyugtalan fiatal, aki keresi a mind radikálisabb szembenállási lehetõségeket, nyilván a tanulságos „passzív ellenállás” korszakát átélve ráérez az újbaloldali szerepeken túli valódi osztályharc fontosságára, vagyis radikalizálódik. 1963-ban Fredy és Lorraine Európába utaztak,néhány hónapos koppenhágai illetve párizsi tartózkodás után szeptemberben Belgrádba érkeztek.

Perlman még júniusban érdeklõdött afelõl, hogy nem lehetne-e egyetemi hallgató Csehszlovákiában, de ezt a bolsevik hatóságok visszautasították, így lett 1963 és 1966 között a belgrádi egyetem gazdasági karán diák, és kutatási témájának „A visszamaradottság szerkezete” címet adta. Ebbõl a témából a jogi karon szerezte meg a PhD-jét. Kiemelnénk azt a közel sem elhanyagolható tényt, hogy jugoszláviai tartózkodása alatt megismerkedett a titói önigazgatói kapitalizmussal, és a késõbbiekben a személyes tapasztalatokon túlmenõleg ír is majd róla.

1966-69 között a Perlman-pár a michigani Kalamozooban él, ahol Perlman a Michigani Egyetem Gazdasági Karának tanára. Ekkoriban lefordítja Milos Samardzijával közösen I. I. Rubin „Esszé Marx értékelméletérõl” c. mûvét, a kötet elõszavát õ írja „Esszé az áruk fetisizálásáról” címen. 1968 májusában elérkezett élete egyik legkiemelkedõbb állomásához. Kéthetes torinói tanítás után Párizsba indult még éppen idõben, hiszen az általános szrájk végett a vasúti közlekedés szünetelt. Aktív résztvevõje volt a forradalmi karneválnak, a proletár eksztázis a burzsoázia felett járt „ideiglenesen” haláltáncot.

Perlman mint a Szituacionista Internacionálé amerikai szekciójának tagja, a Citroen gyári bizottságával vette fel a kapcsolatot, és a gyár- és egyetemfoglaló eseményeknek mindvégig aktív, hiteles szemtanúja lett. Nemzedékének életreszóló élményt nyújtottak a májusi napok. Élete hátralevõ részében neki is egyféle forradalmi „õsapa” szerepet töltöttek be az akkor történtek. Ettõl fogva erõsödött fel benne a bürokrácia kritikája és az is fontos felismerése, hogy az agyonszajkózott, de kellõképpen fel nem dolgozott forradalmi doktrínák visszaüthetnek a forradalmi szervezetre, amikor az elkezd bürokratizálódni. A 68-as kudarcok azzal jártak, hogy valójában egy olyan kommunista szervezõdés is, mint a Szituacionista Internacionálé, elkezd bûnbakokat keresni és szakadozni, Debordék több elvtársukat kizárják, és ennek esik áldozatául Fredy Perlman is. Augusztusban tér vissza Kalomazooba, ahol Roger Gregorie-val együtt megírja a „Munkás-Diák Akcióbizottságok 68-májusa” c. brosúráját.

Létrehozzák a Black and Red aktivista kiadót, a szedést maguk csinálják, a nyomtatást pedig a Radikális Oktatási Projektnél. 1969-ben befejezi „A mindennapi élet újratermelése” c. esszéjét. 1969 tavaszán visszatér Európába, és néhány hetét a lázadásból „a szürkeségbe visszaálló” Jugoszláviában tölti, és még ott megírja másik fontos 68-as dukomentumát, „A lázadás a szocialista Jugoszláviában” címût, melyet a hatóságok CIA-összeesküvés címén elkoboztak. (Ennek ellenére az írás megjelent, és mi is egy másik, közeljövõben megjelenõ kiadványunkban hasznosítottuk meglátásait.) 1969-ben Lorraine-nal Detroitba költöznek, itt megírja „Az entellektüell inkoherenciájá”-t és többedmagával lefordítja Guy Debord „A Látvány Társadalma” c. könyvét, ami mára a sznobok és a szubkultúrába rohadt ifjú baloldali értelmiségiek bibliája – és ezzel szemben a forradalmi mozgalom egyik meghatározó dokumentuma lett. 1970-ben egyike volt azoknak, akik megalakítják a Detroiti Nyomtatási Szövetkezetet, ahol a 70-es években készültek a Black and Red kiadványai. 1971-76 között több könyvet ír, gyakran másokkal együtt, pl. a Kézikönyv Forradalmi Vezetõknek, Lázadók Levelei, és nem utolsósorban lefordította Arsinov: „A mahnovista mozgalom történeté”-t, Volin: „Az ismeretlen forradalom” illetve Camatte: „Az emberiség vándorlása” c. könyveit. Szabadidejében zenélget, csellózik és különféle kamarazenekarokban játszik. Egy autonóm kísérletben a „Ki Zerelli” színdarab megírásában és elõadásában segédkezik, amely az egészségügy autoriter oldalain keresztül támadja a rendszert. 1977-80 között a világtörténelmet tanulmányozza kommunista szemmel, Lorraine-nal együtt elutazott a különleges történelmi helyszínekre Törökországba, Egyiptomba, Európába és az USA egyes régióiba. Sajátos módon Perlman legvaskosabb munkája, az „Against His-story, Against Leviathan!” (1982-83 között írta) a legismeretlenebb mûve, pedig õ a vulgármarxistákkal szemben komolyan vette azt központi marxi tételt, hogy: „Minden eddigi társadalom története az osztályharcok története”, és ennek szellemében írta meg mûvét, benne különösen kihangsúlyozva a feudalizmus átmenetét a kapitalizmusba. De elõtte még elkezdte írni The Strait (A földnyelv) címmel Detroit és környéke történetét, azonban e mûve befejezetlen maradt. Perlmanék segítették a The Fifth Estate (Az ötödik rend) nevû újság létrejöttét, cikkeket írtak bele („Antiszemitizmus és a bejrúti progrom”, „A nacionalizmus állandó varázsa” stb.). 1985 július 26-án a Henry Ford kórházban Perlman szívmûtéten esett át, de a mûtétbe belehalt. A Black and Red Perlman halálával nem szûnt meg létezni, továbbra is kiadja a forradalmi írásokat – a küzdelem tovább folytatódik Leviatán ellen.

2.

Az itt közreadott írása 1969-ben készült el, fõ érdeme, hogy vegytisztán ábrázolja a maga történelmi materialista dialektikájával a kapitalista „hétköznapok” újratermelõdésének folyamatát. Egy-egy vitás pontjára azért most itt rámutatnánk. Perlman, amikor a rabszolgaságról beszél, azt a megállapítást teszi, hogy a rabszolgák magatartásukkal meghódolnak a gazda tekintélye elõtt. Ez szerintünk sommás kijelentés, ezzel az erõvel ezt általában kijelenthetjük az elnyomott osztályokra a történelem folyamán. Vagyis azért élünk még a kapitalizmusban, mert a munkásosztály elfogadja a fennálló viszonyokat, csakhogy ez féligazság, hiszen valójában létezik az osztályharc és a forradalmi mozgalom. Ugyanakkor ter­mészetszerûleg az osztályellentétek kibékíthetetlenek, más szóval nem lehet pusztán akarati tényezõkre redukálni a forra­dalom kérdését – „a nem tudják, de teszik” alapigazsága ez esetben is egyértelmû. Másrészt a meglehetõsen sûrûn lezaj­lott rabszogafelkelések cáfolják Perlman kijelentését, és ezáltal azt is, hogy viszonyaik természetesnek és öröknek tûnnek számukra. Seneca fejtegetései közül talán a rabszolgákra vonat­kozóak hangzottak a legmerészebben; ezekben minden ember egyenlõségét bizonyította. Emlékezetes a következõ gondolat­menete: “Vajon rabszolgák-e? Mondjátok azt, hogy emberek. Vajon rabszolgák-e? Úgyazok, ahogyan te is vagy. Az, akit rab­szolgának nevezel, ugyanabból a magból született, ugyanarra az égre néz, ugyanazt a levegõt lélegzi, ugyanúgy él és hal, mint te.” (G.L. Seidler : Politikai gondolkodás az Ókorban és a Középkor-ban 170. o.) Te­hát még eszerint sem igaz, hogy az úr-szolga viszonyt öröknek vélték a rabszol­gatartó társadalomban. Dialektikus gondolkodása egy röpke pillanatra itt Perlmant cserbenhagyta, és elfelejti, hogy az ókori rabszolgafelkelések nem pusztán a hatalomváltás, hanem az osztályharcok síkján zajlottak. Lejjebb egy másik bekezdésében a munkaidõ eladásáról be-szél, minden szócséplés helyett pon­tosítsunk, a munkaerejét adja el a munkás a kapi­talizmus­ban, a munkaidõ kiterjeszti szárnyait és az újratermelõdés folya­matában állandósul: nincs munkaidõ és szabadidõ: minden munkaidõ össze­fonódik a sza­badidõvel és eképpen nem elkülönít-hetõ kategória. A meg­vásárolt szabadidõ nem más, mint a minden­napi élet, a kapital­ista ter­melési mód mára már nem is túl rejtett láncszemének egyik alap-pillére. A munkaidõ és munkaerõ egységesen a kapi­talista hasznát szolgálja.

De semmi kedvünk a végtelenségig folytatni a hibakeresést – a szöveg meglehetõsen jól és egyértelmûen megírt. Egy-egy tévedésétõl eltekintve pompásan alkalmazza a marxi dialektikát, ami nála nem válik „Eredendõ Bûnné”. Vagyis a sok ál-marxista bolsevik olvasása és „forradalmi szlogen”- hajtépés után egy üdítõen eleven anarcho-kommunista elvtárs elidegenedés- elemzése felfrissíti memóriánkat, és arra inspirál, hogy forradalmi harcunkat mind következetesebben folytassuk.

(Az életrajz a „Who is Fredy Perlman?” c. cikk

átírásával készült el.)

Barikád Kollektíva

2003 decembere

A közösségnek, az egyénnek – mint a termelés feltételének – célja újratermelni ezeket a meghatározott termelési feltételeket és az egyéneket, mind egyenként, mind társadalmi elkülönülé­seikben és vonatkozásaikban – mint e feltételek eleven hordo­zóit. (MEM 46/2. 24. o. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatá­nak alapvonalai.)

Valamennyien azt mondják, hogy a konkurencia, a monopó­lium stb. elvben, vagyis mint absztrakt gondolatok az élet egyedüli alapjai, de a gyakorlatban sok kívánnivalót hagynak hátra. Vala­mennyien akarják a konkurenciát, annak gyászos következmé­nyei nélkül. Valamennyien a lehetetlen akarják, ti. a polgári élet­feltételeket e feltételek szükséges következmé­nyei nélkül. Egyi­kük sem érti, hogy a termelés polgári formája éppoly történelmi és múló forma, mint amilyen a feudális forma volt. Ez a tévedé­sük onnan származik, hogy az õ szemszögükbõl a burzsoá em­ber minden társadalom egyetlen lehetséges alapja, onnan, hogy nem tudnak olyan társadalmi állapotot elképzelni, melyben az ember nem lenne többé bur­zsoá. (Marx levele P. V. Annyenkovhoz, 1846. dec. 28.)

Van más lehetőség is, nemcsak kapitalizmus!

MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között

3. Ki volt Mahno?


Nyesztor Ivanovics Mahno szegényparaszti család fiaként született 1889. október 27-én Guljajpoljéban. Apja korán meghalt, és Nyesztor négy kiskorú testvérével együtt anyjára maradt. Hét éves volt, amikor mint pásztor dolgozni kezdett, később pedig napszámosnak szegődött el ukrán és német földbirtokosokhoz. Érdeklődő gyerek volt, aki önként eljárt a környék egyetlen iskolájába. Napszámosként gyakran saját bőrén tapasztalta azt, hogy munkaadói számára ő és társai nem emberi lények, pusztán jó hasznot hozó igás állatok. Hamar meggyűlölte a gazdagokat.

Tizenhat éves koráig nem került kapcsolatba a politikai élettel. Társadalmi és forradalmi elképzelései spontán módon fejlődtek, csupán a hozzá hasonló parasztok és proletárok szűk köreiben. 1905-ben az oroszországi forradalom kitörése kiszabadítja elszigetelt életéből. 17 éves volt ekkor, telve forradalmi lelkesedéssel, bármely tettre készen a munkások felszabadításának érdekében. Miután megismerkedett a guljajpoljei politikai szervezetekkel, a kropotkini vonalat követő anarcho-kommunistáknál kötött ki. A forradalom leverése után is aktív anarchista militáns maradt, szervezkedett a gyárban, ahol öntőként dolgozott, és részt vett számos, a cári hatóságok és a gazdagok elleni direkt akcióban. 1908-ban egy merénylet miatt (valójában többet is elkövetett) kötél általi halálra ítélték, amit fiatal korára való tekintettel életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak.

A hírhedt moszkvai Butirki-börtönbe került, amely forradalmárok nemzedékeinek süllyesztője, ugyanakkor iskolája is volt a cári időkben (majd később, a bolsevikok alatt is). Itt rengeteg anarchistával, eszerrel, szocialistával ismerkedett meg. Összebarátkozott a szintén itt ülő anarchista Pjotr Arsinovval, aki segítette őt "műveltségének" hiányosságait kipótolni. A börtönben Mahno foglalkozott orosz nyelvtannal, irodalommal, matematikával és közgazdaságtannal, de mindenekelőtt végeérhetetlen politikai vitákat folytatott elvtársaival az anarchista cselekvésről és az oroszországi forradalom lehetőségéről. Hasonlóan számos más olyan forradalmárhoz, akik a legalsó rétegekből származtak, Mahno is "népi egyetemként" használta fel börtönéveit. Későbbi forradalmi cselekedeteiben nagy szüksége volt az ott megszerzett politikai tudására.

Mahno már büntetésének kezdetétől rossz viszonyba került a börtönhatóságokkal. Mivel újra és újra szembeszegült a börtön rendjével, rossz magaviselete miatt súlyosbításként állandóan láb- és kézbilincseket kellett viselnie. A börtön nyirkos kazamatáiban töltött hosszú szigorított fogdabüntetései alatt tüdőbajt szerzett, amit soha többé nem tudott kiheverni, és később halálát is ez okozta.

1917. március 2-án a felkelő munkások megnyitották a Butirki kapuját. Mahno azonnal Guljajpoljéba sietett. Az ottani parasztok hősként fogadták, hiszen ő volt az egyetlen politikai fogoly, aki a városból származott, és mindenki tudta róla, hogy már akkor is forradalmár volt, amikor ez még nem volt divat. Visszatérése után azonnal hozzálátott a forradalmi munkához, legelőszőr városa és a környék parasztjait szervezte meg. Létrehozta a "Béresek Szakszervezeti Szövetségét", egy munkáskommunát és a helyi parasztok szovjetjét. Akkoriban a parasztok egyesítésének és egy erős szövetségbe való megszervezésének a gondolata foglalkoztatta, hogy képesek legyenek egyszer s mindenkorra elűzni a földesurakat és a politikai vezetőket, hogy a saját kezükbe vehessék az életük irányítását. Ebből a célból állt a parasztok szerveződésének élére, egyrészt, mint propagandista, másrészt, mint a tettek embere.

1917 októberében a parasztszovjet elnöke volt, hasonló funkciót töltött be a fém- és fafeldolgozó munkások szakszervezeti szövetségének központi bizottságában és a guljajpoljei járás paraszt- és munkástanácsában. Ezeket a "címeket" azonban igazi anarchista módjára nem mint hatalmat, hanem mint felelősséget viselte. Persze az akkori szakszervezetek elnökeként nem úgy kell őt elképzelnünk, mint a mai dagadt szakszervezeti funkcionáriusokat.1 Címe elsősorban annyit jelentett, hogy ő látta át legjobban az ügyeket, tudott írni-olvasni, és mindenki meg volt győződve forradalmi céljairól. Megbíztak benne, hiszen elnökként neki kellett végeznie az összes ügyes-bajos szervezési munkát.

A szegényparasztok és a napszámosok erejére támaszkodva földfoglalást hajtott végre 1917 augusztusában. Összehívta a terület összes földbirtokosát, átadatta velük a földjeikre és épületeikre vonatkozó minden dokumentumukat. Minden vagyontárgyat gondosan listába vett, és azután jelentést tett először a helyi szovjet ülésén, majd a körzet szovjetjeinek a kongresszusán, végül a szovjetek regionális kongresszusán. A föld használatának a kérdésében egyenlővé tette a földbirtokosokat és a kulákokat a szegény dolgozó béresekkel. Mahno javaslatára a kongresszus úgy döntött, hogy földbirtokosok és a kulákok pontosan ugyanannyi földet és szerszámot tarthatnak meg, amennyit az egyes szegény parasztoknak és nincsteleneknek kiosztottak. A kiosztott földeken megszerveződött az agrárproletárok kommunája. A példa ragadós volt, és a környéken számos követőre talált. Jekatyerinoszláv, Tavride, Poltava, Harkov kormányzóságokban, valamint egyéb helyeken számos parasztkongresszus követte a guljajpoljei példát. Ekkoriban lett Mahno a térség parasztmozgalmának vezéralakja, annak a mozgalomnak, amely elvette a nagybirtokosok földjét és javait; és ha a nagybirtokosok nem álltak kötélnek, akkor gyakran lógtak róla: az ellenszegülőket szükség esetén kivégezték. Így vált Mahno a gazdag helyi burzsoázia legrettegettebb ellenségévé.

A német és osztrák-magyar megszállás alatt a guljajpoljei Forradalmi Bizottság egy - a felkelő parasztokból és munkásokból álló - szabadcsapat szervezésével bízta meg, amelynek az volt a feladata, hogy a megszállók és a Központi Rada (Ukrajna legfelsőbb kormánya) ellen harcoljon. Ezt rövid idő alatt sikerült megszerveznie, és jókora lovascsapatát a német csapatoktól rabolt felszereléssel fegyverezte fel. Azonban a túlerő visszaszorította Taganrogig és Rosztovig, csapatainak egy része az ellenség kezébe került. Mahno újabb harcosokat toborzott, és Taganrogba regionális anarchista konferenciát hívott össze az ukrajnai partizánháború megvitatásának céljából. Ez a terület és ez a lovascsapat lett a mahnovscsina magja, és itt mutatkozott meg először Mahno átlagon felüli katonai-stratégiai tehetsége és szervezőkészsége.

1918 júniusában Mahno Moszkvába utazott, és konstatálta, hogy az anarchista mozgalmat a bolsevik vezetés már jórészt szétzilálta és fél-illegalitásba kényszerítette. Az orosz anarchisták túl gyengék voltak ahhoz, hogy a mahnovscsinának bármilyen hathatós támogatást nyújtsanak. És persze számos íróasztal-anarchista (sok individualista tökfej) nem is igazán bízott meg az ukrán elvtársban, nem tartották igazi anarchistának, nem vették komolyan. Mahno, aki részt vett a moszkvai regionális anarchista konferencián, elégedetlenül távozott: "Mozgalmunkat még mindig tisztán filozófiai alapelvek irányítják a néptömegekhez való viszony kialakításában és mindennapos harci gyakorlatában. Ezért az állami szocializmus eszméjével szembeni minden fölénye ellenére az anarchista eszme nem elég erős, hogy meggyőzze a dolgozó tömegeket: ha támogatják, ha követik, eljutnak az egyéni és társadalmi élet szervezésének szabadabb, boldogabb, felsőbbrendű formáihoz." Általában a moszkvai anarchisták közül szinte senki sem fogta fel az igazi fontosságát és mértékét annak, ami Ukrajnában elkezdődött. A kevés kivétel közé tartozott Volin, a fiatal anarcho-szindikalista, aki később csatlakozott is a mahnovscsinához, és annak történetírójává lett. Ekkor találkozik Mahno Kropotkinnal is, a híres anarcho-kommunista militánssal,2 akit többé-kevésbé még a bolsevikok is tiszteltek (Moszkvában utcát neveztek el róla). A találkozásra később így emlékezett vissza: "Olyan kedvesen fogadott, ahogyan még senki. Sokáig beszélgettünk az ukrajnai parasztokról. (...) Amikor tanácsot kértem tőle azzal kapcsolatban, hogy át akarok jutni Ukrajnába a parasztok között végzett forradalmi tevékenység végzésére, kategorikusan megtagadta, hogy tanácsot adjon. Ez a kérdés az ön életére, elvtárs, nagy veszélyt jelent, és más nem döntheti el. Csak búcsúzáskor tette hozzá: Jusson eszébe, kedves elvtárs, hogy a harc nem tűri az érzelmeskedést. Az önfeláldozás, az akarat és lelkierő mindent legyőz a kitűzött célhoz vezető úton." Látható, mennyire képtelen volt Kropotkin bármiféle felelősséget vállalni a forradalmi mozgalom vezetésében. Semmitmondó tanácsait is óvatosan osztogatta. Ebből az irányból Mahno nem számíthatott semmiféle segítségre.

Találkozott Leninnel is. Nehéz megítélni, hogy Leninnek mik voltak a tervei a fiatal anarchistával, de a legvalószínűbb, hogy ekkor még őszintén támogatta az ukrajnai mozgalmat a hetmannal és a megszállókkal szemben. Ugyanakkor Lenin, aki mindig igyekezett precíz és naprakész információkat kapni, kíváncsi volt az ukrán helyzetre - Mahno elmondásában. Ráadásul volt ekkor a bolsevikoknak elég bajuk, nem értek rá Ukrajnával is foglalkozni: ez csak később került napirendre. A találkozót Jakov Szverdlov szervezte, aki akkor a párt Végrehajtó Bizottságának elnökeként tevékenykedett, és meglátta Mahnóban az ukrajnai helyzet kulcsfiguráját, akit mindenképpen be kell mutatni Leninnek. A kétórás beszélgetésre, amin Szverdlov is jelen volt, Mahno később, már Franciaországi száműzetése idején így emlékezett vissza.

"(...) ismét a Kremlben voltam, a Munkás- Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elnökénél, Szverdlov elvtársnál. Szverdlov bevezetett Leninhez, aki atyáskodva egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal könnyedén megérintette a vállamat és leültetett. Megkérte Szverdlovot is, hogy foglaljon helyet, ő maga pedig egy titkár- vagy írnokféle emberhez fordult.

- Kérem, ezt két órára fejezze be! - mondta, és csak azután ült le, és kezdett kérdezősködni: H onnan jöttem? Hogyan fogadták az ottani parasztok a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszót? Hogy reagáltak a jelszót ellenzők tevékenységére általában, és különösen az Ukrán Központi Radában? Szembeszálltak-e a parasztok a német és osztrák-magyar hadsereg ellenforradalmi támadásával?3 Mi az oka annak, hogy a parasztmegmozdulások nem alakultak át általános felkeléssé és nem egyesültek a közös forradalmi vívmányainkat olyan hősiesen védelmező vörösgárdista osztagokkal?

Valamennyi kérdésre röviden feleltem. Lenin a szervező és irányító emberekre jellemző módon úgy tette fel a kérdéseit, hogy a lehető legrészletesebben válaszoljak rájuk. Így például háromszor is visszatért arra a kérdésre, hogy a mi vidékünk parasztsága hogyan fogadta a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszót, és minden alkalommal elcsodálkozott a válaszomon. Azt feleltem, hogy a parasztok ezt a maguk módján értelmezik: a helyi szovjetek hatalma szerintük azt jelenti, hogy a hatalomnak mindenben a dolgozók akaratát, törekvéseit kell kifejeznie; hogy a falusi, járási és kerületi Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei se nem többek, se nem kevesebbek, mint a forradalmi egyesülés és a gazdasági önigazgatás egységei a dolgozóknak a burzsoáziával és talpnyalóival, a jobboldali szocialistákkal és szövetségesekkel, vívott harcában.

- Ön úgy véli, hogy a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszavunkat a parasztság helyesen értelmezi így? - kérdezte Lenin.

- Igen - feleltem.

- Ebben az esetben az önök vidékén a parasztok anarchizmussal vannak megfertőzve.

- És ez talán baj? - kérdeztem.

- Ezt nem akarom mondani. Ellenkezőleg, ez örvendetes lenne, mivel meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött.

- Számomra ez hízelgő - mondtam, mosolyomat elfojtva.

- Nem, nem, én komolyan gondolom, hogy ez a jelenség a parasztság körében meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött - ismételte meg Lenin, majd hozzátette: - De az a véleményem, hogy ez nem természetes jelenség, anarchista agitátorok terjesztik, és lehet, hogy gyorsan ki is merül az egész. Sőt, feltételezem, hogy ez a hangulat, mivel szervezetlen és a diadalmaskodó ellenforradalomtól súlyos veszteségeket szenvedett, már most túlélte magát. Azt mondtam Leninnek, hogy egy vezér nem lehet pesszimista és szkeptikus. Szverdlov félbeszakított:

- Ön szerint tehát ezt az anarchizmust tovább kell terjeszteni a parasztság körében?

- Ó, az önök pártja nem fogja tovább terjeszteni - feleltem.

- De miért kellene terjeszteni? - vette át a szót Lenin - Azért, hogy szétforgácsoljuk a proletariátus forradalmi erejét, hogy utat engedjünk az ellenforradalom kifejlődésének, és végül vérpadra vezessük az egész proletariátust?

Nem tudtam türtőztetni magam, és ingerülten megjegyeztem, hogy az anarchizmus és az anarchisták nem törekszenek ellenforradalomra, és a proletariátust sem vezetik ebbe az irányba.

- Én talán ezt mondtam? - kérdezte Lenin, és kifejtette: azt akarta az előbb mondani, hogy mivel az anarchisták nem rendelkeznek saját, komoly tömegszervezettel, nem képesek a proletariátust és a nincstelen parasztságot szervezni, ebből következően nem tudják őket mozgósítani az eddig kiharcolt és mindnyájunknak drága vívmányok megvédésére.

Ezután áttértünk a többi kérdésre. Az egyiknél, amikor a "vörösgárdisták forradalmi bátorságáról" esett szó, amellyel a forradalom eredményeit védelmezték, Lenin arra kért, hogy erről részletesebben beszéljek. Ez a kérdés láthatóan nyugtalanította. Emlékszem, olyan belső nyugtalansággal figyelte szavaimat, amilyenre csak az az ember képes, akinek egész életét áthatja a gyűlölt rend legyőzéséért folytatott szenvedélyes harc.

- 1917 decemberében és 1918 elején részt vettem néhány, a német frontról visszatért kozák katonavonat lefegyverzésében, és volt alkalmam megismerkedni a vörösgárdista csapatok és egységek, különösen parancsnokaik "forradalmi bátorságával". Nekem úgy tűnik, hogy önnek, Lenin elvtárs másod- vagy harmadkézből kapott értesülései vannak erről, és ezért felnagyítja ezt a dolgot.

- Hogyan? Ön szerint nem így van? - kérdezte Lenin.

- Volt forradalmi és hősies bátorság a vöröskatonák között, de korántsem akkora, ahogy azt Ön elképzeli. Voltak a Központi Rada hajdamákjai, de különösen a német csapatok ellen vívott harcnak olyan pillanatai, amikor a forradalmiság és bátorság elhalványult, és maguk a vöröskatonák és parancsnokaik is jelentéktelennek mutatkoztak. Igaz, ez sok esetben szerintem azzal magyarázható, hogy a vörösgárdista csapatokat sebtében szervezték meg, és az ellenséggel szemben olyan harcmodort alkalmaztak, amely nem hasonlított sem a partizánharchoz, sem a frontharchoz. Ön előtt nyílván jól ismert, hogy a vörösgárdista egységek a vasútvonalak mentén intéztek támadást az ellenség ellen. A vasúttól 10-15 versztára lévő terület üresen maradt; itt lehettek a forradalom támogatói, de lehettek az ellenforradalmárok is. És az esetek többségében éppen ettől függött a támadás sikere. A vörös csapatok csak a vasúti csomópontokhoz, vagy a vasút által érintett városokhoz, falvakhoz vezető úton állították fel a frontot. A hátország helyzete, az ostromlott helység környéke azonban tisztázatlan volt. Ez pedig gyengítette a támadó hadműveletet. Ezért aztán a vörös csapatoknak nem volt érkezésük az egész terület lakosságához felhívást intézni, mert az ellenforradalmi erők máris támadásba mentek át, gyakran 10-20 versztányira visszaszorították a vörösöket, és megint csak a vasútvonalakhoz, a szerelvényekbe kényszerítették őket. Így a falubeliek nem is látták őket, és ezért nem is tudták őket támogatni.

- Na és mit csinálnak a forradalom propagandistái a falvakban? Talán nem képesek felkészíteni a falusi proletariátust arra, hogy a mellettük elvonuló vörös csapatok sorait új, friss harcosokkal töltsék fel, vagy hogy újabb önkéntes vörösgárdista osztagokat alakítsanak, és szembeforduljanak az ellenforradalommal? - kérdezte idegesen Lenin.

- Nem kell túlzásba esni. A falvakban nagyon kevés a propagandista, és ők is magukra vannak hagyva! Ugyanakkor pedig naponta százával érkeznek a forradalom titkos ellenségei. A legtöbb helyen és az esetek többségében nem a forradalmi propagandistáktól kell várni, hogy új, forradalmi erőket szervezzenek a falvakban és az ellenforradalom ellen vigyék őket. Hiszen a mai idők - tettem hozzá befejezésül - határozott cselekvést követelnek minden forradalmártól az élet minden területén, így a dolgozók harcában is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk - különösen nálunk, Ukrajnában -, ez azt jelenti, hogy lehetővé tesszük az ellenforradalmár hetmanok számára, hogy szabadon kiépíthessék és megszilárdíthassák saját hatalmukat.

Szverdlov hol rám, hol Leninre nézve leplezetlen lelkesedéssel mosolygott. Lenin ujjait összefűzve, lehajtott fejjel gondolkodott. Majd kiegyenesedett, és hozzám fordult:

- Mindez, amit most Ön itt elmondott, rendkívül sajátos.

Szverdlovra nézett, és hozzátette:

- A vörösgárdista egységeknek a Vörös Hadseregben történő újjászervezésével azon a helyes úton járunk, amely a munkásságnak a burzsoázia felett aratott végső győzelméhez vezet el.

- Igen, igen - helyeselt azonnal Szverdlov.

- Mivel kíván foglalkozni Moszkvában? - kérdezte tőlem Lenin. Azt feleltem, hogy nem maradok sokáig, a taganrogi felkelő konferencia határozata alapján július első napjaiban már Ukrajnában kell lennem.

- Illegálisan?

- Igen.

- Az anarchisták mindig készek az önfeláldozásra, a különféle áldozatokra - mondta Lenin Szverdlovnak -, de ezek a rövidlátó fanatikusok elszalasztják a jelent a távoli jövő kedvéért.

Arra kért, hogy ezt ne vegyem magamra, és még hozzátette:

- Önt, elvtárs, realistának, forrongó napjaink emberének tartom. Ha az oroszországi anarcho-kommunisták csak egyharmada ilyen lenne, akkor mi, kommunisták készek lennénk velük együtt haladni, és együtt dolgozni a szabad termelői szövetkezetek megvalósításáért.

Éreztem, hogy kezdek tisztelettel tekinteni Leninre, akit korábban a Moszkvában és más városokban működő anarchista szervezetek szétverésében a legfőbb bűnösnek tartottam. Lelkem mélyén szégyelltem magam, és a megfelelő választ kerestem. Egy szuszra szakadt ki belőlem:

- Az anarcho-kommunisták mindnyájan nagyra értékelik a forradalmat és eredményeit; ez pedig azt bizonyítja, hogy ebből a szempontból valamennyien egyformák.

- No, ezt nekünk ne mondja - nevetett Lenin. Ismerünk mi olyan anarchistákat, akik nem rosszabbak, mint ön. Többségük nagyon keveset, vagy egyáltalán nem törődik a jelennel. A jelen pedig olyan komoly dolog, hogy nem foglalkozni vele és nem határozni meg a hozzá való viszonyunkat, a forradalmár számára több, mint szégyenletes. Az anarchisták többsége a jövőről ábrándozik és ír, a jelent nem érti meg. Ez választ el bennünket, kommunistákat tőlük.

Az utolsó mondatnál Lenin felállt, és a szobában fel-le járkálva még hozzátette:

- Igen, igen, az anarchisták erős oldala a jövőről alkotott képzelgés; ugyanakkor a jelenben talajtalanok, szánalmasak, kizárólag azért, mert tartalmatlan fanatizmusuk bűvkörében élve nincs reális kapcsolatuk ezzel a jövővel.

Szverdlov elmosolyodott, és hozzám fordult:

- Ezt nem tagadhatja, Vlagyimir Iljics megjegyzése teljesen igaz.

- Érzékelték-e egyáltalán valamikor is az anarchisták a jelenben való talajtalanságukat? Erre soha nem gondolnak - fűzte hozzá Lenin.

Mindenesetre azt válaszoltam, hogy én csak egy félanalfabéta paraszt vagyok, és Lenin elvtársnak az anarchistákkal kapcsolatos imént kifejtett bonyolult gondolataival nem tudok vitatkozni.

- De az a véleményem, hogy az ön álláspontja, Lenin elvtárs, miszerint az anarchisták nem értik meg a "jelent" és nincsenek vele reális kapcsolatban, alapjában téves. Az anarcho-kommunisták Ukrajnában (vagy ahogy önök, bolsevik-kommunisták nevezik: Oroszország déli részében) már éppen elég tanújelét adták annak, hogy mennyire kötődnek a jelenhez. A forradalmi ukrán falunak az Ukrán Központi Rada ellen vívott harca az anarcho-kommunisták és részben az eszerek (akiket, igaz, egészen másfajta célok vezettek a Rada ellen, mint minket) eszmei irányítása alatt folyt. A maguk bolsevikjei közül szinte egyet sem találunk a falvakban, vagy ha mégis, a befolyásuk jelentéktelen. Hiszen az Ukrajnában megalakult mezőgazdasági kommunák és ártyelek szinte kivétel nélkül az anarcho-kommunisták kezdeményezésére szerveződtek. Ukrajna dolgozó népének a belső fegyveres ellenforradalom és a német-osztrák-magyar expedíciós csapatok által képviselt külső ellenforradalom elleni harca kizárólag az anarcho-kommunisták eszmei és szervezeti irányítása alatt vette kezdetét. Kétségtelen, az önök pártérdekei nem teszik lehetővé ennek elismerését, de ezek megcáfolhatatlan tények. Úgy gondolom, önök jól ismerik az ukrajnai forradalmi csapatok számát és harckészségét. Bizonyára nem véletlenül hangsúlyozzák azt a forradalmi bátorságot, amellyel ezek a csapatok olyan hősiesen védelmezik a mi közös vívmányainkat. Ezeknek több, mint a fele anarchista zászlók alatt harcolt. Hiszen ezeknek a csapatoknak a parancsnokai - Mokrouszov, M. Nyikiforova, Cserednyak, Garin, Csernyak, Lunyev és még sokáig sorolhatnám - mind anarcho-kommunisták. És még magamról, és arról a csapatról nem is beszéltem, amelyikhez tartozom. Vagy azokról, a forradalmi rajokról és szabadcsapatokról, amelyeket mi szerveztünk meg, és amelyek bizonyára nem ismeretlenek az önök legfelső vörösgárdista parancsnoksága előtt sem. Mindez elég meggyőzően bizonyítja azt, hogy mennyire téves az állítása, Lenin elvtárs, hogy mi, anarcho-kommunisták gyengék és szánalomra méltók vagyunk a "jelenben", a "jövőről" pedig sokat szeretünk fantáziálni. Amit az előbb elmondtam, az kétségtelenül igaz, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint az ön végkövetkeztetése. Mindenki előtt világossá teszi, hogy mi anarcho-kommunisták minden idegszálunkkal a jelenhez kötődünk, benne dolgozunk, és éppen ezért a jelenben keressük a jövő felé vezető utat, amellyel igaz, komolyan foglalkozunk.

Lenin tanácstalanul széttárta a karját:

- Lehet, hogy tévedek...

- Igen, igen, ön, Lenin elvtárs, kegyetlenül elítél bennünket, anarcho-kommunistákat, csupán azért - én legalábbis így gondolom -, mert rosszul tájékoztatták az ukrajnai eseményekről és a mi ezekben játszott szerepünkről.

- Lehetséges. Én ezt nem tagadom. Mindenki tévedhet, különösen olyan helyzetben, mint amilyenben jelenleg mi vagyunk - erősítette meg Lenin. Látta, hogy eléggé felizgattam magam, ezért megpróbált atyáskodva megnyugtatni, és mesterien másra terelte a szót."

Lenin és Mahno ebben a beszélgetésben egyetértett abban, hogy a jövő fogja megmutatni, melyik forradalmi koncepció a hatékonyabb. Mahno meg volt győződve róla a Leninnel folytatott szinte elvtársias beszélgetés után, hogy a bolsevikokkal való békés versenyben fog majd kiderülni: melyik eszme az életképesebb. A valóság azonban, mint azt a "Vörös Hadseregnek" a mahnovisták elleni brutális és alattomos támadásai nemsokára ékesen bizonyították, nem volt ilyen idilli. Persze tegyük hozzá, hogy a bolsevik párt történetében nem ritka ez a fajta "altató" taktika. És nem Mahno volt az egyetlen, aki felült neki.

Mahno egy koffernyi illegális propagandaanyaggal tért vissza - a bolsevikok segítségével - Ukrajnába. Hajszálon múlott, hogy utazása közben nem lőtték le a németek. Guljajpoljében rettenetes hír várta: a megszállók az ő híre miatt agyonlőtték teljesen rokkant bátyját, és házát felgyújtották. Ekkor kezdődött meg hároméves elkeseredett harca a bel- és külföldi ellenforradalmi csapatok ellen. Ebben a harcban mutatkozott meg igazán Mahno szerepe: egyrészről a gerilla-taktika virtuóza, aki mindig más módon okoz vészes meglepetést az ellenségnek, másrészt a forradalmár szervező, a kommunista társadalom kísérleti laboratóriumának munkása. Inkább érzelmileg volt forradalmár, nem volt kimagasló teoretikus.4 A gyakorlatban azonban osztályöntudatára (na meg osztálygyűlöletére) hallgatva többnyire helytálló döntéseket hozott. Szemben azzal a mocskos rágalomhadjárattal, amit a sztálinista és nyugati történetírás összehordott róla, hogy rablóvezér image-ét megteremtsék, viszonylag "szerény", bár semmiképpen sem aszketikus életet élt. Néha napokat töltött nyeregben, és 20 órákat dolgozott: mint bárki más a mahnovscsina harcosai közül. Felrúgta ugyanakkor a polgári viselkedés normáit: propagálta és gyakorolta a szabad szerelmet. Ezt persze aztán minden ellensége, mindenekelőtt a bolsevikok állandóan a szemére hányták. Mahno nem is lehetett rendes forradalmár, hiszen "kicsapongó életet élt". A kor bolsevik ideálja ugyanis a rettenthetetlen forradalmár volt, aki példás házasságban él kissé ugyan ostobácska, de lelkes feleségével. A példát talán éppen Lenin és Krupszkaja kapcsolata szolgáltatta? Persze nem erről van szó. A bolsevik prüdéria jól megmutatta, hogy a bolsevik forradalmiság alapvetően polgári pályákon mozgott, és evvel a szinte biedermeier családideállal is elsősorban az elnyomott - és mégsem olyan nagyon "buta" - bolsevik nők (mindenekelőtt Kollontáj vagy éppen Krupszkaja, de másrészről pl. Luxemburg és Zetkin is) próbáltak meg szakítani, nem a férfiak.5

Más források arról számoltak be, hogy Mahno alkoholista volt. Bár ezt több kortársa cáfolja, de maga Mahno valóban panaszolja azt, hogy voltak időszakok amikor sokat ivott. Mindig próbált azonban ez ellen harcolni magában, többé-kevésbé eredményesen (később az emigrációban alkoholizmusa elhatalmasodott rajta). Ennek a brosúrának persze nem az a szerepe, hogy kiderítse, ivott-e Mahno, vagy sem. Ez teljesen érdektelen, és aki makulátlan hősöket akar hús-vér emberek helyett, az olvassa a bolsevik történészek Leninről és Sztálinról szóló ódáit (erről szegény Lenin nem tehet), vagy a Szentek Életét... Az a tény, hogy Mahno gyakran nézett a pohár fenekére, semmivel sem teszi őt kevésbé fontos harcossá. Alkoholizmusának boncolgatása rokon azokkal a felháborodott kommentárokkal, amelyek a forradalmi fosztogatásokról, az italraktárak feltöréséről stb. számolnak be. A forradalom azonban nem babazsúr, hanem "az elnyomottak fesztiválja", akik a tulajdont tagadva eksztatikusan adják meg maguknak azt, amiről addig csak álmodozhattak. Nem az alkoholizmust dicsőítjük itt, ami csak egy a burzsoázia által nyújtott lehetőségekből az "élet" (mármint amit ők annak neveznek) elviselésére. Inkább az aszketizmussal szállunk szembe, amely nem más, mint a valódi emberi élet minden lehetőségének idealista tagadása. Történetünk szempontjából pedig különösen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy bár kulcsszerepet játszott az eseményekben, de számtalan ismeretlen nevű proletár éppen olyan önfeláldozóan harcolt a forradalomért, mint Nyesztor Mahno. És sokan közülük nyilván ittak is...

A mahnovisták nyitottak voltak minden új kezdeményezésre, ami a proletárok felől érkezett, hiszen ők maguk voltak a forradalmi proletariátus. Tökéletesen megtestesítették a harcra kelt proletariátust, amely forradalmi diktatúrát gyakorol az ellenforradalom felett. Nem akartak államot, irányítást, hatalmat: az ellenség elpusztítását akarták, a kizsákmányolás lerombolását. Mahno többször hangoztatta, hogy ők nem akarják a régi hatalmat újjal felváltani, ami parancsol és tanácsokat oszt majd a tömegeknek. A mahnovisták célja a forradalom kiterjesztése volt, és a forradalmi diktatúra törvényszerűségeinek mind ők, mind maga Mahno maradéktalanul alávetették magukat.

Mahno többször súlyosan megsérült a harcok során, tífuszt is kapott. Több merényletet kíséreltek meg ellene. A harc közben ő, az egykori analfabéta autodidakta sohasem felejtkezett el a "műveltség", a forradalmi tudás fontosságáról. A mahnovscsina iskolái, melyek párjukat ritkították, az antiautoriter pedagógia tolsztoji-ferreri vonalát követték és - ami fontos - militarizálták.

Mahno ott volt mindenütt, és nem volt ott sehol sem. Hol itt, hol ott bukkant fel a felkelés területén, hogy döntéseivel, tanácsaival szervezze a közös harcot.

Politikailag széles látóköre sokkal többé tette őt, mint hogy csupán egy "anarchista Robin Hoodot" lássunk benne.

Lábjegyzetek :

1 Fontos dolog látni, hogy a szakszervezetek a kapitalizmus elidegeníthetetlen részei. Forradalmi szakszervezet éppen úgy nem létezik és nem is létezett, mint forradalmi rendőrség vagy forradalmi egyház. A szakszervezetek a tőke szervezetei a bérmunka jobb megszervezésére, és többek között arra szolgál(ná)nak, hogy az egyes kapitalisták érdekei ne veszélyeztethessék az össztőkés érdekeket, végső soron a kapitalizmus működését. Ezt persze a tőke képtelen biztosítani, de igyekszik. Más kérdés azonban, hogy voltak és lesznek olyan proletár harci szervezetek, amelyek bár programjuk - a tőke, az állam stb. lerombolása - antagonisztikusan szemben áll a szakszervezetek céljaival, magukat mégis így nevezik meg. Ez mindig annak a jele, hogy a proletariátus adott gyakorlata mellett lemaradt a "tudati" tisztázás. Ez, amennyiben a mozgalom nem haladja túl korlátait - habár a valódi gyakorlat mellett a "zászló" másodlagos szerepet játszik -, végül visszahathat az összmozgalomra magára, és így végső soron a tőkét segíti a viszonyok restaurálásában. Nem véletlen, hogy a kapitalista ideológusok (a látszólag szakszervezet-ellenesek is) minden erejükkel azon vannak, hogy a szakszervezeteket mint a "proletariátus harcának konkrét eredményeit" ábrázolják.

2 Csak érintőlegesen megemlítjük, hogy Kropotkin anarcho-kommunizmusa már akkor sokban különbözik a Mahno által képviselt anarcho-kommunizmustól. Kropotkin és követői számára a "kommunista" jelző csupán annyit jelentett, hogy az elképzelt ideálokat egy kölcsönös segítségen és szolidaritáson alapuló, mutualista közösség által vélték megvalósíthatónak. Hozzáállásuk alapvetően idealista volt, amennyiben a forradalmat végső soron emancipatorikus, tudati aktusként képzelték el. Maga Kropotkin, aki kétségtelenül igen fontos forradalmi militáns volt (minden ellentmondásossága ellenére), pl. az első világháború idején eljutott a "kisebbik rossz" ideológiájához, következésképpen a honvédő állásponthoz. Mahno és követői számára az anarcho-kommunizmus kommunista gyakorlatot jelent, amely tagadja az államot. Ez persze tautológia: a kommunizmus alapvetően tagadja az államot. Azonban abban az időben, amikor a "kommunizmusként" jelentkező és magát ilyen néven elfogadtató szociáldemokrácia az állam erősítésébe fogott, szükségessé vált egy ilyen megkülönböztetés.

3 Ez a kérdés éppen Lenintől meglehetősen cinikusan hangzik. Hiszen a szinte teljes bolsevik Központi Bizottsággal szemben személyesen vitte keresztül a breszt-litovszki béke aláírását, amely Ukrajnát kiszolgáltatta a megszálló csapatoknak.

4 Saját írásaiban ezt kissé túl is hangsúlyozza ("én csak egy egyszerű paraszt vagyok" stb.). Ez azért ennyire nem volt igaz, és az oka minden bizonnyal Mahno értelmiség-ellenessége.

5 Amit a sztálinista történetírás Mahnónál "kicsapongásnak" vagy "poligámiának" nevez, azt Leninnél - híres viszonya Inessa Armanddal - egyszerűen elhallgatja. A Lenin-hagiográfiák szerzői nem használhatták fel ezt a mozzanatot, ennek köszönhetően a forradalmár Armand jórészt egyszerűen kimarad a történelemből. Bár Lenin nemi élete számunkra igazán huszadrangú kérdés, de jellemző képet ad a burzsoá családideál (benne a "szerető", mint burzsoá feloldás) és a proletár elvtársiasság antagonizmusáról.

Hatóságilag tilos - Együtt

Csak együtt tudunk elérni változást:

http://www.youtube.com/watch?v=VV_w7JB4YSY&feature=related

 

"Az egyéni gondolkodás öröme"

„Személyes forradalomelmélet
- Az egyéni gondolkodás öröme”

”Revolutionary Self-Theory :
The pleasure of thinking for yourself”
The Spectacle, USA 1975

1.)

Egyike sivár, de ugyanakkor nagy lehetõségeket rejtõ korunk nagy titkainak, hogy a gondolkodás is lehet élvezet. Ez egy kéziköny, amely segít megalkotni saját, személyes forradalomelméletetedet. A személyes elmélet megteremtése forradalmi élvezet, a saját forradalmi eszméd megteremtésének élvezete.

A személyes elmélet felépítése egyszerre romboló és építõ élvezet, mert ezen elmélet végcélja a társadalom romboló, illetve  építõ módon való átalakítása.
A személyes elmélet a kaland elmélete is, ami egyaránt nyújt erotikus és szellemi élményt, maga az autentikus forradalom.
Az elidegenedés tudata nem más, mint az, hogy napjaink ideológiái hatása révén a te fejedben többnyire tõled idegen gondolatok születnek meg, és te ezeket tartod a magadénak. Ennek fölismerése azonban elvezethet ahhoz, hogy rátalálj az elidegenedés kellemes élményt nyújtó tagadására: a saját fejeddel való gondolkodásra, az önálló ítéletek alkotásának örömére.

A személyes forradalomelmélet a kritikai gondolkodás alapja, amelly utóbbi a személyes szükségletekre vonatkozik. Megteremtve és használva ezt a készséget, elemezheted, hogy miért olyan az életed, amilyen, miért olyan a világ, amilyen (emellett fontos hansúlyozni, hogy a gondolkodás az ér

zelmektõl elválaszthatatlan, mert a gondolat a szubjektív, érzelmi alapú tapasztalatból származik.) Kiépítve személyes elméletedet, gyakorlati elméletet alkotsz: olyan elméletet, amellyel elérheted az életben mindazt, amit valójában szeretnél.

Az elmélet vagy gyakorlati, vagy pedig pusztán eszmék akváriuma, egyike a világ sorféle értelmezésének, egyszóval személyes értelmezés. Az eszmék területe a megvalósulatlan vágyak örök váróterme.

Azok, akik (általában nem tudatosan) úgy gondolják, hogy vágyaik nem megvalósíthatók, lemondanak a saját életükért való harcról, hanem ehelyett többnyire valamilyen eszme harcosaként végzik. Azok, akik tudják, hogy ez a típusú gondolkodásmód valójában az elidegenedés elfogadása, tudni fogják azt is, hogy minden eszme az ideológiák hatáskörébe tartozik.
2.)

Ha az ideák rendszere elvont és szerepeket vagy kötelességeket oszt,akkor ezt a rendszert ideológiának hívják. Az ideológia a hamis tudat rendszere, amiben többé nem úgy létezel, mint a világ többi részével viszonyban lévõ szubjektum. A különbözõ ideológiák különbözõ absztrakciók köré rendezõdnek, de mindemellett mind az uralkodó (vagy potenciálisan uralkodó) osztály érdekeit szolgálják.

A legrégebbi példa a vallásos ideológia. A vallás ad egy fantasztikus képet az egyetlen Istenrõl, mint egy felsõbbrendû létezõrõl, aki az emberi lényekhez mint saját alattvalóihoz viszonyul.
A burzsoá rendszer kiszolgálóinak "tudományos" és a "demokratikus" ideológiáiban a tõke produktív szubjektumként jelenik meg, amely az egész világtörténelmet irányítja -- mint egy láthatatlan kéz, amely vezeti az emberi fejlõdést. Ahhoz, hogy uralkodó pozícióba kerülhessen, a burzsoáziának meg kellett támadnia és csökkentenie kellett azt az erõt, amivel a vallásos ideológia rendelkezett valamikor. Tudományos analízisével feltárta a vallásos világ ködösítéseit, és kiterjesztve az áruk és a tudományos módszerek hatását, profitot termelt.
A leninizmus különbözõ típusai is "forradalmi" ideológiák. Itt az egyetlen cselekvõ szubjektum a Párt, amely meghatározza az események folyását, vezetve objektumukat  -- a proletariátust -- a megadott cél felé, azaz, hogy a burzsoá apparátust leninistára cseréljék.

A mindennapokban az uralkodó ideológiák számos más formája is megjelenik. Az új vallási miszticizmusok fejlõdése arra szolgál, hogy a jelenlegi társadalmi viszonyokat fenntarthatóvá tegye. A vallási miszticizmusok egy kellemes világképet nyújtanak, amely képes elfedni a mindennapi élet kiüresedettségét. A miszticizmusok, hasonlóan a drogokhoz, segítenek abban, hogy az élet még ebben a kiüresedett formájában is elviselhetõ maradjon. A voluntarizmus (én vagyok a kerék tengelye) és a determinizmus (minden rendben lesz) nem engedik, hogy felismerjük valódi helyünket a világ folyamataiban.
Amíg ideológiákat fogadunk el, elfogadjuk a szubjektum és az objektum felcserélését, a tárgyak felveszik a személyek erejét és akaratát, a személyek pedig tárgyakká lesznek. Az ideológia visszájára fordított személyes elmélet. Az ideológia mindennapjaink szûk valósága és a kívül elterülõ világ közé ékelõdik és csupán résnyire enged bepillantást a valóság teljességébe. E szétválasztás során az áldozat vállalását mint célt fogadjuk el.
Minden ideológia az uralkodó társadalmi rend védelmét szolgálja.
Túlélése érdekében a hatalomnak tagadnia kell az egyén szubjektivitását. Ez a típusú tagadás áldozatokat követel a "közjóért", a "nemzeti érdekekért", a "háborús helyzetért", a "forradalomért" ...

3.)
Az ideológiai elvakítás alól úgy szabadulhatunk meg, hogy állandóan kérdéseket teszünk fel: Hogy érzem magyam? Élvezem azt, ami velem történik? Milyen az életem? Azt csinálom, amit szeretnék? Ha nem, miért nem? Mi akadályoz meg abban, hogy az legyen, amit szeretnék?
Ezen kérdések föltétele által szembesítjük tudatunkat a mindennapokkal, így kerülünk tisztába a saját hétköznapi tevékenységünkkel. A mindennapi élet rutinjának létezése nyílt titok, amely mindinkább megszûnik titok lenni --- a mindennapi létezés sivársága mind feltûnõbbé válik.
4.)


A személyes elmélet megteremtése a saját fejünkkel való gondolkodáson, vágyaink és azok értékeinek megértésén alapszik. Ez a tevékenység nem más, mint a radikális szubjektivitás kiépítése. Az autentikus "öntudatnövekedés" csakis az emberi ítélõerõ erejének a pozitív öntudat eléréséig való növekedése lehet, miközben az kifejleszti saját, az ideológia és az elõírt morál minden formájától mentes szubjektivitását. Az, amit a legtöbb baloldali, antirasszista és társaik öntudatnövekedésnek neveznek, valójában nem más, mint sikeres ideológiai agymosás.

Az ideológiától (önmagunk tagadásától) a radikális szubjektivitásig vezetõ út a Nullponton, a nihilizmus fõvárosán át vezet. Ez a társadalmi tér és idõ széljárta nyugvópontja .. a társadalmi elfeledettség, ahol az egyén rádöbben arra, hogy jelene az élettõl megfosztott, és hogy mindennapi létezésének az élethez kevés köze van. A nihilista tudja, mi a különbség élet és túlélés közt; keresztülmegy a saját életén és a világra vonatkozó perspektívák megfordításána. Semmit sem fogad el igaznak saját vágyain és élni akarásán kívül. A globálisan elfogadott kapitalista társadalomban létezõ nyomorult társadalmi viszonyok iránti gyûlöletükben elutasítanak mindennemû ideológiát. Ebbõl a fordított perspektívából a nihilisták immár újszerû élességgel látják a dolgokat, amely tény képessé teszi õket arra, hogy átlássák a szubjektum és az objektum, az absztrakt és a konkrét felcserélést.
A fetisizált technikai vívmányok, elmebeli kivetülések és ideológiák teátrális parádéjáról van szó: mûvészet, Isten, etika, várostervezés, a rádió és a tévé, a színészek, akik azt mondják, téged szeretnek, és a kézkímélõ mosóporok világáról.

A társadalom efféle drogokkal teszi könnyebbé az élet elviselését: "Te mindig megkaphatod, amit akarsz", "Egyszer fent, egyszer lent", és jönnek a többi közhelyek, miszerint a nagy hal megeszi a kishalat. A "józan paraszti ész", ami e kijelentésekben foglaltatik, az általános elidegenedettség kifejezõdése csupán. Az embereket nap mint nap megfosztják valódi életüktõl, s aztán rájuk sózzák annak silány kivonatát.

A nihilista folyamatosan azt érzi, el kell pusztítania azt a rendszert, amelyik õt pusztítja, máskülönben nem képes tovább így élni, elméje izzik az elkeseredéstõl. Nagyon hamar rájönnek, hogy konrét stratégiát kell kitervelniük, amely a világra gyakorlati hatással van. Amennyiben a nihilista nem ismeri a világ megváltoztatásának történelmi lehetõségét, szubjektív dühe a huligán, a neo-dadadaista vagy az elmebeteg szerepében fejezõdik ki, szélsõséges esetben pedig öngyilkossággal vagy általános pusztítással végzõdhet.
Azok keresik az életpótlékokat, akik a valódi életet nem voltak képesek megélni. A nihilisták ott tévednek, hogy nem ismerik föl, hogy léteznek rajtuk kívül más emberek, akik szintén nihilisták. Abból indulnak ki, hogy a hagyományos kommunikáció, a feladatok közösen tett végrehajtása és az önmegvalósítás nem lehetséges.

5.)


A saját életünkhöz való politikai viszonyulás azt jelenti, hogy megváltoztatjuk, önmagunk megváltoztatása pedig a társadalom átalakítását jelenti, amely kollektív erõfeszítést feltételez.

A kollektív megvalósítás tervét (nevezzük így) nevezhetjük politikának, ami ugyanakkor -- ezt fontos hangsúlyozni -- nem egy megfelelõ elnevezés, mert manapság a politika az emberi tevékenység misztifikált és elkülönített kategóriája. Hasonlóan az emberi tevékenység összes többi, mesterségesen kreált és különválasztott kategóriájához, a politika csupán egy a sok érdekes terület közül, aminek meg is vannak a maga specialistái, akiket politikusoknak hívunk.
Az embert érdekelheti (vagy éppenséggel hidegen is hagyhatja) a foci, a bélyeggyûjtés, a diszkózene vagy éppen a divat. Az, amit az emberek manapság politika alatt értenek, valójában az ember kollektív önmegvalósításának társadalmi meghamisítása -- pontosan olyan módon, ahogyan az a hatalmon lévõknek megfelel. Az ember kollektív önmegvalósítása forradalmi feladat -- kollektív támadás a társadalmi viszonyok ellen, s egyúttal azoknak a tudatosított vágyak szerint való átalakítása.

A saját életed megváltoztatása jó terápia. A társadalmi viszonyok megváltoztatásával saját magunkat gyógyítjuk. Ha valamilyen hatást akarunk elérni, társadalmi terápiát kell alkalmaznunk. Ez a társadalmi terápia (a társadalom gyógyítása) és az egyéni terápia (az egyén gyógyítása) közvetlen összeköttetésben állnak és egyik a másikat feltételezi. Mindegyik elengedhetetlen része  a másiknak. Például a mi különös társadalmunkban azt várják tõlünk, hogy elnyomjuk érzéseinket, és hogy eljátsszuk a szerepünket, amit ránk osztottak. Az egyének szellemi páncélzatot öltenek magukra, acélöltözetet, ami képessé teszi õket a szerep eljátszására. Amikor levesszük a páncélt, megkezdhetjük a szerep felszámolását is.

6.)


A saját életedet kell gondolkodásod középpontjába helyezned -- vizsgáld meg, milyen most, ész milyen szeretnéd, hogy legyen. Ez a pozitív értelemben vett egocentriumus úgy válik lehetõvé, ha kíméletlenül lecsapunk minden hamis és nem valóban fontos problémával foglalkozó kérdésre, a hamis konfliktusokra, az álproblémákra és -identitásokra.
Azáltal, hogy az emberek véleményét minden jelentéktelen részproblémáról megkérdezik, eltávolítják õket a mindennapok teljes képének analízisétõl. Mindezek a látványos apróságok, hamis ellentmondások és hamis botrányok eszközül szolgálnak arra, hogy elvonják a figyelmet a fontos dolgokról. Mellette vagy ellene vagy-e a szakszervezeteknek, a rakétáknak, a személyi igazolványoknak? Mit gondolsz a könnyû drogokról, a kocogásról, az ufókról, az adórendszerrõl?
Ezek hamis kérdések. Az egyetlen fontos kérdés az: Hogyan élek?
A régi zsidó közmondás szerint ha csak két választásod van, válaszd a harmadikat. A harmadik út új perspektívát nyújt a probléma vizsgálatára -- a radikális szubjektivizmus perspektíváját.
Tudtatában lenni a harmadik út lehetõségének azt jelenti, hogy elutasítjuk a választást két, látszólag ellentmondásban álló, de valójában azonos alternatíva között, melyek igyekeznek a probléma kizárólagos megoldáslehetõségeinek feltüntetni magukat.
Ismert példa erre a magatartásra annak a munkásnak az esete, akit, mikor lopással vádolják, arra a kérdésre, hogy "Bûnösnek érzi magát?" azt válaszolja: "Munkanélküli vagyok". Elméletibb, de hasonlóan klasszikus példa az, hogy kimondjuk: visszautasítjuk a választást a létezõ kapitalizmus és a létezõ szocializmus között. Annyit kell csupán tennünk, hogy összehasonlítjuk az USA és Kína alapvetõ termelési viszonyait, hogy belássuk; valójában azonosak.

Az emberek nagy része mindkét helyen bérmunkát végez, aminek köszönhetõen megfosztják a termelõeszközök és munkájának termékei ellenõrzésétõl (mely utóbbiakat aztán fogyasztói áruként kénytelen megvásárolni). A Nyugat esetében az értéktöbblet a tõkések tulajdona, akik egymás közt a konkurrencia látszatát tartják fönn. A szocialista országokban az értéktöbblet az állami bürokrácia tulajdona, amelyik országon belül nem engedélyezi ugyan a  konkurrencát, de a nemzetközi versenyben éppen olyan hevesen akar tért nyerni, mint bármelyik más kapitalista ország. 
Nagy különbség.
Az álproblémákra jó példa a közhelyes párbeszédbeli kérdés: "Mi az életfilozófiád?" Tartalmazza az élet absztrakt fogalmát, amely, habár e szó a párbeszédben állandóan megjelenik, semmi köze a valóságos élethez, mert elhanyagolja azt a tényt, hogy az "élet" az, amit éppen most is csinálunk. A valós és õszinte közösségek hiánya miatt az emberek különbözõ hamis identitásokba sorolódnak be, olyanokba, amelyek megfelelnek az életben játszott szerepeiknek (amiben az emberek csupán az életrõl alkotott képeket fogyasztanak, ahelyett, hogy élnének). Ezek az identitások lehetnek etnikai ("olasz"), rasszbeli ("fekete"), szervezeti ("szakszervezeti tag"), szexuális ("meleg"), vagy kulturális ("sportkedvelõ") besorolások -- létrejöttük az egyén közösség és a valahová tartozás iránti vágyából erednek.

Nyilvánvalóan a "fekete" sokkal valóságosabb identitás a "sportkedvelõ" identitásától, de ha jobban belegondolunk, ezek az identitások csupán arra szolgálnak, hogy elfedjük velük a társadalomban elfoglalt valós helyünket.

Az egyetlen fontos kérdés még mindig ugyanez: Hogyan élek?

Ez konkrétan az egyén-társadalom kapcsolat természetének megértését jelenti. Ahhoz, hogy ezt elérje, az embernek el kell vetnie mindenféle hamis identitást és önmagából mint középpontból kell kiindulnia. Innen tudjuk tanulmányozni az élet anyagi bázisát, mindenféle misztifikációtól mentesen.
Például, tegyük fel, hogy munka közben megkívánok egy csésze gépi kávét. A csésze kávém elkészítéséhez szükség volt a kávé- és cukorrépa-ültetvények munkásaira, a gyárak és a malmok dolgozóira .. szükség volt azokra a munkásokra, akik elkészítették a különbözõ automatákat, azokra, akik a vasércet és a bauxitot bányászták, akik kiöntötték a vasat, felszínre hozták a kõolajat, szükség volt a szállítómunkásokra, a hivatalnokokra ... Folytathatnánk a végtelenségig.
Egy csésze kávén keresztül többmillió emberrel kerülünk kapcsolatba; pontosabban szólva, a világ nagyobbik részével ily módon kapcsolatba kerülünk. Õk termelik az én életemet, és én résztveszek az õ életük megtermelésében. Ebben a világban az összes csoportos identitás elveszíti jelentõségét.
Képzeld el, mennyivel gazdagabb tudna lenni ezeknek az embereknek az élete, akik pillanatnyilag be vannak zárva egy nyomasztóan kreativitáshiányos, állapotba, akiket a testet-lelket kimerítõ termelési módszerek béklyóznak meg, akiket az elidegenedés elszakít egymástól, és akiket sodor magával a tõkegyarapodás vad hajszája.
A világon csak azoknak az embereknek van valós identitása, akik saját életük visszaszerzéséért harcolnak. Folyton azt kérik tõlünk, hogy válasszunk két ellentétes oldal közt egy álkonfliktusban. A kormányok, az emberbarát szervezetek és a különféle propagandisták szeretik nekünk fölajánlani a választás szabadságát. Holott a dolgok, amik közül választhatunk, egyáltalán semmilyen választási lehetõséget nem nyújtanak a számunkra. (Pl. egy atomenergiafejlesztéssel foglalkozó vállalat programját a következõ jelmondattal reklámozta: "Atomkor vagy kõkor").
Mindann

yian arról akarnak minket meggyõzni, hogy ezek a kizárólagos alternatívák. Miénk a választás szabadságának az illúziója, de a felkínált alternatívák választékát õk kontrollálják, ezzel egyúttal kontrollálják a választásunk eredményét is.
Az új moralisták szeretik "a fejlett Nyugat" polgárainak azt mondogatni, hogy "áldozatokat kell vállalniuk", mert õk "kizsákmányolják a harmadik világ éhezõ gyermekeit". Választhatunk az altruizmus és a zsugori individualista szerepe között. Valóban, a fejlett Nyugaton élve csakugyan kizsákmányoljuk a harmadik világot, de ez nem személyenként és nem szándékosan történik. Tehetünk minimális változtatásokat az életünkben, bojkottálhatunk bizonyos termékeket, hozhatunk áldozatokat, de ezek hatásai elenyészõk.
Abban a pillanatban, amikor felfogjuk, hogy ebben a globális rendszerben mint egyének vagyunk bezárva a "kizsákmányoló" szerepébe, ugyanúgy, ahogyan mások a globális "kizsákmányolt" szerepébe vannak bezárva, tudatosítjuk magun

kban, hogy a számunkra felkínált választási lehetõség hamis.

Megvannak saját szerepeink a társadalomban, de nagyon kicsi, vagy egyáltalán semmi lehetõségünk nincs arra, hogy ezen változtatni tudjunk. Elutasítjuk az "önfeláldozás" és az "önzõség" közti hamis választást, felhíva ezzel a többikeket annak globális társadalmi rend elutasítására, amelynek létezése e kérdéseket fölveti. Az olyan mítoszok, mint "ha mindent fölosztanának, az nem lenne elég az összes embernek" tagadni próbálják minden más lehetõség létezését és megpróbálják elrejteni elõlünk a tényt, hogy a társadalmi forradalom anyagi elõfeltételei már jelen vannak.
7.)

A személyes demisztifikáció felé tett utazásnak két csapdát kell kikerülnie -- az abszolutizmust és a cinizmust -- két azonos típusú csapdát, amelyek egyaránt a szubjektivizmus alapelveinek álcázzák magukat.

Az abszolutizmus nem más, mint valamely ideológia összes elvének feltétel nélküli elfogadása vagy elutasítása. Az abszolutista nem lát más választási lehetõséget a teljes elfogadáson vagy elutasításon kívül. Ott kóvályog az ideológiai szupermarket polcai között, keresgélve azt az ideológiát, ami leginkább megfelel az igényeinek. Amikor megtalálja, meg is vásárolja és feltétel nélkül magáévá is teszi azt. Azonban -- ugyanúgy, mint a valódi szupermarketben -- az áru sohasem passzolhat tökéletesen. Hasznosabb, ha csak járkálunk a polcok között, kinyitogatjuk a csomagokat, és csak azt vesszük ki belõlük, amirõl úgy tûnik, hogy rendben van, az összes többi részét pedig eldobjuk.

A cinizmus reakció arra a világra, amit az ideológiák és a morál irányítanak. Ha szembesítik a konliktusokban álló ideológiákkal, a cinizmus mindegyiket elutasítja. Õ ugyanúgy fogyasztó, mint az abszolutista, csak éppen õ már elvesztette a reményt, hogy valaha is megtalálja a neki való ideológiát.

8.)

A dialektikus gondolkodás folyamata konstruktív gondolkodás, a személyes elmélet és az új megfigyelések és megfeleltetések folyamatos szintetizálása, az ellentmondás feloldása a korábbi elméleti váz és az új elméleti elemek között. A szintézis eredménye így a régi és az új elméletek összesítése és minõségi meghaladása, egy új világkép, amely felváltja a régit. Ez a szintetikus/dialektikus módszer, az elmélet (ön)megteremtése, ellentétes minden más módszerrel, amelyben különféle gondolatcsomagok darabkáit rakják össze, anélkül, hogy a kimenet ellentmondásossága bárkinek is szemet szúrna. A modern példák erre a fajta módszerre magukban foglalják az anarcho-kapitalizmust, a keresztény marxizmust és a liberalizmust általában.
Ha tudjuk, hogyan szeretnénk élni, bármit kritikailag elsajátíthatunk, és beépíthetünk személyes elméletünk szerkezetébe. A különféle ideológiákat, kultúrális kritikát, a technológiai tapasztalatokat, a szociológiai kutatásokat, a titkokat, bármit hasznos alapanyagként használhatunk föl.

9.) A modern társadalom természetet, globális és kapitalista egysége megmutatja, mennyire fontos, hogy megalkossuk személyes elméletünket; mindent felölelõ kritikánkat. Ez alatt értendõ minden olyan terület kritikája, amely társadalmilag és gazdaságilag meghatározott (a nyugati kapitalizmusban és a szocializmus államkapitalizmusában egyaránt). Más szóval, a mindennapok kritikáját a személyes vágyak perspektívájából.
Ez ellen a feladat ellen van az összes politikus és bürokrata, a prédikátorok és a guruk, a várostervezõk és a rendõrök, a reformisták és a leninisták, a központi bizottság és a cenzorok, a cégek fõnökei és a szakszervezeti vezetõk, a férfi és nõi soviniszták. Mindannyian azon vannak, hogy a személyes vágyakat a "közjónak" rendeljék alá, ami valójában az õ érdeküket szolgálja. Õk a régi világ erõi. Minden fõnök, prédikátor és a többi csúszómászó, csupán saját vesztenivalóját védi -- azt, amit akkor, amikor az emberek életük játékát kiterjesztik saját szerepük játszásából valódi életük elsajátítására, végérvényesen elveszítenének.
A forradalmi elmélet és a forradalmi ideológia ellenségek, és ezt mindkét oldal tudja.

10.) 
Mostanra már nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy a demisztifikáció és a személyes elmélet megteremtése az elidegenedést önmagában még nem szünteti meg: a világ továbbra is folyamatosan újratermeli magát. 
Habár ez a könyvecske a személyes elmélet megteremtésére fókuszál, ezzel sosem akartuk azt sugallni, hogy a forradalmi elmélet létezhet a forradalmi gyakorlattól különválasztva. Ellenkezõleg. Ahhoz, hogy hatékonyan alakítsa át a világot, a gyakorlatnak szüksége van a saját elméletére, és az elméletnek gyakorlatban kell megvalósulnia. Az elidegenedés elleni harc, a társadalmi viszonyok átalakításának forradalmi feladata megkívánja, hogy az elmélet gyakorlati elmélet legyen, hû tolmácsolása azoknak a viszonyoknak, amikben élkünk.
Máskülönben az elmélet impotens világértelmezéssé torzul, végül pedig a túlélés ideológiájává válik, amely szellemi ködösséget, a konkrét gondolatok szatirikus testét produkálja csupán, azt az intellektuális páncélt, amely a személy és annak élete között helyezkedik el. Ha a forradalmi gyakorlat nem a forradalmi elmélet gyakorlata, önfeláldozó militarizmussá korcsosul, és a forradalmi tevékenységbõl társadalmi kötelezettség válik.

Nem harcolunk a koherens elméletért, mint puszta célért. Számunkra a koherencia értékének gyakorlati szükségessége az, hogy a koherens személyes elmélet megkönnyíti a gondokozást. Például könnyebb elõre látni a társadalmi ellenõrzés jövõbeni fejlõdését, ha koherensen megértjük annak napjainkban használt ideológiáját és technológiáját.
A koherens elmélet létezése leegyszerûsíti az élettel szembeni vágyak megvalósításához szükséges elméleti gyakorlatot.

11.)

A személyes elmélet megteremtésének folyamatában azokat az ideológiákat kell a legerõsebben visszaszorítani, amelyek a legjobban hasonlítanak a forradalmi elméletre. E két végsõ misztifikáció a következõ: a) szituacionizmus b) a tanácsdemokrácia

A Szituacionista Internaciónálé (1958-1971) egy nemzetközi forradalmi szervezõdés volt, amely sokban serkentette a forradalmi elmélet kifejlõdését. A szituacionista elmélet a kritikai elmélet gerincét adja, és még valamivel többet. Minden más ideológiailag hibás interpretáció, amely szituacionizmus néven közismert.

Azok számára, akik csak nemrég fedezték föl, a szituacionista elmélet valahogy úgy fest, mintha választ adna minden kérdésre, az elvesztett élet problémájára. De éppen ez az a pont, amikor éberségre és kritikus gondolkodásra van szükség. A szituacionizmus nyújthatja a túlélés teljes ideológiáját, a védekezõ mechanizmust a durva mindennapokkal szemben, de sajnos ennél többet nemigen.

A tanácsdemokrácia vagy munkásönigazgatás az önigazgatást nyújtja alternatíva ként a kapitalista termelési móddal szemben.
A valódi önigazgatás a társadalmi termelés, a termékek elosztásának és a tömegkommunikáció közvetlen irányítása -- az irányítás nem különválasztott vezetõség által történik, hanem a munkások és az õ egyesületeik végzik. Az önigazgatási mozgalom állandóan újólag megjelenik világszerte a különféle társadalmi forradalmakban. (Oroszország: 1905 és 1917-21, Spanyolország: 1936-7, Magyarország: 1956, Algéria: 1960, Chile: 1972 Portugália: 1975)
Az önigazgatásnál leggyakrabban alkalmazott szervezõdési forma a munkástanácsok voltak. Ezek az üzemek dolgozóinak és a lakókörzeteknek az önálló gyûlései, akik mandátummal bíró tagokat választanak tevékenységük koordinálására. Ez az önigazgatás történelmi gyakorlata és elmélete, amely késõbb ideológiává vált.
Ahol csak a lázadások résztvevõi átélték a társadalmi rend a bérmunka kritikájától induló bírálatát, kiderült, hogy ez a típusú kritika nem teljes. Ez az önigazgatás ugyanis nem a világ minõségi átalakítását irányítja, hanem csupán a világ jelenlegi állapotának statikus, mennyiségi változás következtében létrejött önigazgatása. Ezen állapotnak a  gazdaság ugyanúgy egy különálló, az általa irányított többi emberi tevékenységtõl elválasztott része marad.
Másfelõl, az általános önigazgatásért harcoló mozgalom a tárdadalmi élet összes szekciója és az összes társadalmi viszonyok átalakítását követeli. A tanácsdemokrácia szerint a lényeges csupán az, hogy a gazdaság önigazgató legyen; elkenve ezzel az önigazgatás valódi lényegét -- mind a szubjektivitást, mind a világ megváltoztatására irányuló szándékot. A probléma a munkásellenõrzéssel az, hogy a munkát ellenõrzi. A világot csak azok tudatos és közös tevékenységével lehet helyretenni, akik megmagyarázzák, mi vele most a probléma. A spontán lázadás és a lázadók szubjektivitása ehhez nem elegendõ.
Az autentikus forradalom csakis egy gyakorlati mozgalomban tud megjelenni, olyanban, amelybõl a múlt összes misztifikációját tudatosan kiiktatják.

I.
A „The Spectacle”  kollektíva az eredeti szituacionista mozgalom felismeréseit figyelembe vevõ annak eredményeit tovább gondolni képes csoportosulás. Kritikai tûz alá veszik a  mára a szöveg keletkezése óta még divatosabb szólamvezetõ  neo-dadaista 
– neo-szürrelista betürágók hadát,akik a kapitalista kultúripar segitõ kezét elfogadva, radikális divatot, a stílus”forradalmát”, a kirakat-szituacionizmust (mert részükrõl nem több az egész) alternatív berkekben megteremtették.Ó,irástudók!
Annak idején 1962-körül a szituacionista mozgalom éppen ezért hajította ki a Kotányi féléket,mert egyszerüen le akart számolni a szubkultúrával.Amit belsõ köreikben ez ügyben megtehettek,azt megtették. A késõbb történtek már a “sors iróniájának “a mûve.
A Spectacle szöveg  arra is felhivja a figyelmet,hogy  nem elégséges a szituacionisták kritikai elméletét bemagolni és máris miénk a bölcsek köve.A szerzõk arra figyelmeztetnek ,hogy kizárólagosan az elmélet és gyakorlat egységét felölelõ szembenállás révén folythatható  valódi osztályharc.Minden más mese vakvágány és szubkultúrális hóbort.

E példát pompásan szemlélteti az a Hakim Bey aki ugyan érdekes könyvet irt a Kalóz Utópiákról ,viszont “Immeddiatizmusában”és másutt is ezernyi misztikus zagyvaságot próbált ötvözni a “szituacionista stílussal“ - ekképpen kielégítve önnön “egoista  anarchizmusát”.
A kiegészitések és pótlások mindig gyanúsak, Marxot össze párosítjuk Marcuséval, Bakunyint fajtalankodásra kényszeritjük Murray Boockhinnal – és “nyerünk” egy kriptaszagú posztmodern burzsoá ideólogia terrort .


II.

Vizágyúkkal     Gumibottal      Hazugságaik
Harcolnak az    Nyitják fel     Fényében felismerjük
Özönviz ellen   a Szemünket     az Igazságot

Volker von Törne :
Szügségállapot-Gyakorlat
III.
A Spectacle szöveg leszámol a szituacionisták hamis illúzióival amit a tanács-demokrácia kapcsán  gondoltak és irtak ,(lásd ehhez konkrétan a szituacionisták 68-as kiáltványait pl. For The Power of The Workers Councils-t) ezáltal máris megadják a munkásönigazgatás kritikáját is amikor kijelentik: ”A probléma a munkásellenörzéssel az, hogy a munkát ellenörzi! ” Ennél velõsebben eme sarkalatos pont nem kritizálható, hiszen a kommunista program egyik  legfontosabb szakasza a munka megtámadása  és tagadása lép színre e részben. .Az egyéni gondolkodás öröme forradalmasitásunk öröme,Descartes kimondta : gondolkodom tehát vagyok –és annyiban vagyunk önmagunk  sorsának alakitói,amennyiben saját fejünkel  irányitjuk életünket ,a kapitalista mindenapok  kiüresedésén túl rádöbbenünk az egyéni eszmélésen túlmenöleg kollektiv felismeréseink   forradalomhoz vezethetnek!Az ideológiák negativ szerepének kiemelése a szövegben igen lényeges ,hiszen ezáltal erösitik meg kapitalisták rendjüket,másrészt azonban elég-e rájönnöm társadalmi rabszolga  szerepem  tarthatatlanságára, amennyiben e felismerést nem kapcsolom össze a többiek helyzetével ? Tehát a személyes felismeréseknek el kell vezetniük a kollektiv felismerésekhez vagyis “személyes elmélet és felismerés örömén túl”meg kell jelennie a proletár fegyverek vörös terrorjának. A proletárdiktatúrának!

A forradalomelmélet szövege a felismerés folyamatáról beszél,arról hogy a társadalmi tudatiparral szemben saját fejünkkel kell gondolkodnunk és ne a ránkerõszakolt tõkés érdekeket valljuk magunkénak. Korunkban a tudatipar sokkal erõteljesebben ostromolja és sarkalja a munkásosztályt mint a 70-es években.A kifinomult  elidegenedés üzem hatékonysága tetten  érhetõ felhalmozási kényszerünk, fogyasztási tébolyunk,részlegesen beintegrált tudatunk feltörekvö de egyre lejebb zuhanó életszinvonalunkért folytatott küzdelmünkben.
És jönnek a “Bibliai szörnyek” – a trükkös kapitalista eszközök amelyek révén a proletáriátust odaszögezik , hamis tudatuk hamis vágyai a pillanat fogságában realizálódnak:
munka-család-tulajdon
folytasd… reggeli kelés – munkahely – iskola - szellemi Auschwitz. folytasd… demokrácia – isten – haza - erkölcs.
folytasd… politika - jog – törvények
folytasd… mocsok - bér és éhhalál !
Ahá ! Az ideólogiák bomlasztó magányában fej és arc nélkül a templomi harangok pokoli zajt csinálnak.A kétségbesés hajnali ködében fontos szerepet kap az öntudatra ébredés.  Az osztálytudat!

IV.
Már megint Lenin és 
izmusa .
A leninizmus az ellenforradalom ideólogiája,eszmei és gyakorlati követöinek útja egyenesen torkollik a proletátdiktatúra meghamisitásán keresztül,a munka társadalmába. Itt minden út egyirányba vezet: a Lenini pártállam “Lenin vezette” tõkés diktatúrához.A nevek fel és lecserélhetöek ( Lenin mint a “Nep-hõse” ,Trockij Kronstadt hóhérja,Sztálin ügybuzgó folytatás,Mao mint úszómester-a proletáriátus életmentöje amint az éppen vizbefulladna,Titó marsall aki a demonstráló prolik elött egyet- értöen mosolyog-miközben “gumibotokat “vezényel ellenük stb.stb.)
Tévedés az, amit a Spectacle megállapit ,a burzsoá apparátus nem felcserélhetõ a leninista apparátussal , nem két külön egyberakható politikai rész ,hanem szervesen egymást összetartó  egységes egész: burzsoá ideológia és praxis. Pártjaik az uralkodó osztály politizáló pártjai,akik az aktuális érdek és eröviszonyokhoz idomitják taktikázó  ideológiájukat,ezek a pártok nem a proletáriátus önszervezedõ harci folyamatain át edzödtek és formálódtak,hanem az elit pártjai amelyek “osztálytudatunkat”  az általuk vezérelt és megszabott célok parancsuralmi tébolynak vetik alá. 
Így ”osztálytudatunk “karikatúrája a valódi osztálytudatnak a “hivatalos forradalmár élcsapat” pedig él az adandó lehetöségekkel. És “alkot” rajtunk áttaposva : munka és átnevelõ táborokat,imahelyeket ahol  leróhatjuk kegyeletünket  a munka oltára elõtt és forradalmainkból burzsoá “ünnepnapokat”  hamisitanak (1956!). Egyszóval  a mindennapok munkakényszer cellájába zárnak.  Ha hagyjuk…

Dal Az Apokalipszis Lovasairól:

Mikor beütöttek a nagy bajok itt,
S a szekér beragadt a latyakba,
Az Apokalipszis lovasait
A forradalom riogatta


Váltják szinüket,levedlik a bõrt
De azért valamennyi a régi.
Mind bõg,mind torkaszakadtig üvölt:
Kegyelem!Csak hagyjatok élni.


Kiárusitották Napnyugatot,
Mindent elkótyavetyéltek.
Került egy rossz gebe:úgy-ahogy
Csak megteszi,igy beszéltek.

Váltják szinüket,levedlik a bört,
De azért valamennyi a régi
Nézték a gebét: nem a legkitünõbb,
De vegyük meg,hátha megéri.

Csináltak egy isteni háborút:
A góré nem nimolista
A vége igaz,nem jól alakult,
De azért volt némi profitja.

Váltják szinüket,levedlik a bõrt.
De azért valamennyi a régi.
Ti felhúztátok a házukat-õk
Nem hagynak benne élni.

Volker Von Törne




V.

Személyes forradalomélet  szervesen kapcsolodik Marx  Német Ideólogiájának általában az uralkodó ideológiákat porrá zúzó téziseihez illetve   a  Gazdaság-Filozófiai Kéziratok és ezen keresztül robogva Debord A Látvány Társadalmának elidegenedés-kritikájához. Amazoknál lényegesebben egyszerübb,olvashatóbb. Terjedelménél fogva kevésbé analizáló,és szubjektivabban megirt brosúra. Látszólagos  kritikája a szövegnek, hogy ,túlzott jelentöséget tulajdonit a gondolkodás az öntudatra eszmélés folymatának.


Nem véletlen,hogy Horvátországban egy meröben individualista -reformista magát anarchistának való egyébiránt csak egy szubkultúrába és piacába  ágyazott társaság a Z.A.P. adta ki Osobna Revolucionarna Teorija-t.Hiszen éppen a kritikátlan  átvételük, a velük való önigazolások vezetnek az efféle fontos szövegek  hatásának letompitásához. Kicseresznyézik belöle,ami  egoista látásmóduknak megfelel és vásári mutatványként felvillantják. Folytatva azt a gondolatsort,hogy nagyobb szerepet kap a kelleténél a személyes gondolkodás folymata,két bekezdésben (a 10-esben és a 11-esben) kitérnek a praxis és teoria egységének alapvetõ fontosságára is, és világossá teszik a helyzetet.Így felszámolják a látszólagos kritika pillanatnyi lehetöségét is.Summa summárum. ”A filózofusok a világot csak különbözõképpen értelmezték,a feladat az,hogy megváltoztassuk”(Marx)

Spectacular Times Fragmentumok


Forradalmi fragmentumok:
egy idézet,egy jelszó,egy falfirka is megteszi.
Mindazt amit hosszabban leirtak,most röviden velösen és közérthetöen felelevenednek. Kis UNDERGROUND kiadványaiban a Spectacular Times közreadja “kabaréját”.
Tárgya a tökés rendszer utálata és megvetése akár egy Vaneigem sor,akár egy bolsevik ellenes fricska szellemében.

Stan és Pan öklét rázza itt a tõke ellen,Marxal és Bakunyinnal,kézen fogva.

Forrásai írottan és vizuálisan a Spectacular Times alábbi kadványai:
- Cities of illusons,
- The Bad Days Will End,
- Bigger Cages-Longer Chains.

Szándékunkban áll a közeljövõben közreadni egy 68-as eseményekkel foglalkozó kiadványt,amiben az utcakõ költészete: falfirkák és plakátok egyetemben ama nevezetes forradalmi év krónologiájával látja majd meg a napvilágot..Nyilvánvalóan a két kiadvány kapcsolódik egymáshoz…idõrendben visszafelé haladunk.

 

 


“A kétségbeesés : Mindennapjaink forradalmárainak       gyermekbetegsége :”
(Vaneigem)
Teória   -    amikor  elveid vannak
Ideólogia -  amikor az elveké vagy

Tézis
Aantitézis
Szintézis       //paralizis

Kuba,   tenger,napfény, homok,szocializmus,
A radikális divat tökéletesen alkalmazkodik ahhoz a társadalomhoz,amely a vörös hordós sõrt,azzal a szlogennel tudja eladni,hogy jön a vörös forradalom.(Vaneigem)

Haladj a korral-ez azok mottója,akik profitot csinálnak ha hagyod(Vaneigem)

Több áldozat volt,a Téli Palota ostrománál a filmjelenetben,mint a valóságban.
A békejeles pulóver 30 font.
A vallás békít ,de nem a hívõk életkörülményeinek megváltoztatásával, hanem azáltal, hogy megtanitja nekik eltûrni az eltûrhetetlent és jelentést add szenvedéseiknek.

 

Az elmúlt 20-évben egyre többen s többen fordultak élénken érdeklõdve az alternativ dolgok felé
Alternatív gyógyászat, életstílus, és más új egyéb alternatívák kerülnek napvilágra arányosan azzal,ahogyan a látvány kitermeli azokat.

Bolsevikok  - a marxisták, leninisták, marxista-leninisták, maoisták és a  trockizmus 57-es variációi.Számos embernek feltûnik,hogyan szimbolizálják azt a látványt,amit a kapitalizmus elleni  lázadás jelent.
Minden egyéb feljegyzés a bolsevizmusról hamis.A bolsevik forradalom mint látvány az egyetlen választás amit nekünk kínálnak:választás az uralkodó látványa és az ellenzék látványa között.

Míg a marxizmus látszat örökösei egy pozitivitással teletömött világban,elfelejtették a negativ részt és ezzel együtt a számüzték a dialektikát a múzeumba.A szituacionisták éppen ennek a negatív résznek a feltámadását hirdették és éppen ennek a dialektikának a valóságát ismerték fel,amelynek nyelvezetét és lázadó stílusát  meglelték.
( 1972-es levélrészlet ,más forrásból)
“A kihallgatásnak létezik egy rendszere a világban,ezt hivják Kemény úrnak és Puha úrnak.
Kemény úr bejön a celládba,hangosan fegyegetõzik és erõszakos,felpofoz,megszurkál,megrugdos és végül otthagy téged azzal a fenyegetõzéssel,hogy visszajön.
Aztán jön Puha úr megnyugtat téged,cigeretával kínál kávéért vagy teáért küldet,meghallgatja panaszodat,szimpatizál veled és hangsúlyozza elõtted  szolidaritását aztán végsõ soron együttmûködést ajánl. Ha mindent elmondasz neki,talán megtudja elõzni,hogy Kemény úr visszajöjjön.
A burzsoá demokráciában Kemény úr és Puha úr politikai szerepeit,a bal és jobboldali pártok játsszák.Minél jobban “viselkedik a jobboldal,annál vonzóbbnak tûnik a baloldal”
Ez az illúzió ugyanolyan veszélyes a politikában,mint a cellában.
Az önigazgató közösségek megpróbálták megreformálni a látványt,a termelõk szemszögébõl,a bérabszolgaságban és alamizsnáktól elfáradt indivídumok alkották ezeket a közöségeket és szimpatizáns köreiket.Ugyan ki lehetett volna,egy ilyen vállalkozás ellen?
E vállalkozás hangsúlyozottá tette e kevés indivídum életét és megadta nekik az  az együttes munka élményét.De a potenciális társadalmi változások  leleplezõdtek – az elsõ bankkölcsönnél, ami visszaillesztette öket a kapitalista gazdaságba.A probléma az a munkásönigazgatással, hogy a kapitalizmuson belül zajlik és valójában sohasem hagyta el a piacot - mivel erre képtelen.
A kapitalizmus nem megreformálható apró részletekben -  természetesen  nem célunk ,hogy bankölcsönöket vegyünk fel azért,hogy visszavásároljuk a világot a kapitalizmustól.
És az sem célunk,hogy a kapitalizmus müködjön!
Az élet minden pillanatának és eseményének építésében kifejtett szabad kreativitás az egyetlen költészet,a mindenki által mûvelt költészet a forradalmi ünnep kezdete.
A reakciósok között nincsenek fokozati eltérések.
Dolgozz és imádkozz
Élj szerényen
Tied lesz a pite
az égben
azután hogy meghaltál.
(Joe Hill)
Szituacionista breviáriumból válogattunk - a forrásokra már utaltunk a fentiekben..
A Spectacular Times egyeneságon összeköti a Szituacionista Internacionálét a The Spectacle csoportosulással-ezt nevezzük általában  a harc folytonosságnak.