Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Szakdolgozat a spanyolországi anarchizmusról

 

Szakdolgozat

 

Zolcsák György Attila

2006. október

 

Eötvös Lóránd Tudományegyetem

Társadalomtudományi kar

 

A spanyolországi anarchizmus

1931-1939

 

 

Konzulens:                                                 Készítette:

Dr. Bayer József                                Zolcsák György Attila

Zoglaae.elte

Politikaelmélet szak

Nappali tagozat

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

Bevezetés                                                                                                4.old

1. Anarchizmus és Spanyolország                                                                 6.old

2. Az anarchizmus és az egyház                                                                   10.old

3. Anarchizmus és parasztság                                                                       13.old

4. Anarchizmus és munkásosztály: a CNT és a FAI                                     18.old

5. A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig                              23.old

A. A baloldal uralma                                                                                23.old

B. A jobboldal uralma                                                                            26.old

6. 1936 februárjától júliusáig                                                                         28.old

7. A forradalom                                                                                              31.old

A. A politikai forradalom                                                                       31.old

B. A gazdasági forradalom                                                                     35.old.

C. A külföldi hatás                                                                                  36.old

8. A kollektívák                                                                                               38.old

A. A mezőgazdasági kollektívák                                                             38.old

B. Az ipari kollektívák                                                                           40.old

C. A kollektivizálás egyéb formái                                                          43.old

9. Az ellenforradalom                                                                                      45.old

10. A trockisták és a POUM                                                                            49.old

11. A májusi felkelés és ami utána történt                                                       51.old

12. A végjáték                                                                                                  56.old

Befejezés                                                                                                     58.old

Irodalom                                                                                                       59.old

 

Bevezetés

 

A XX. század 30-as éveiben került sor az anarchizmus legnagyobb kísérletére Spanyolországban, ahol egyedülálló módon ez az eszmeáramlat volt az uralkodó a munkásmozgalmon belül. Miért, kik voltak, és mit akartak?

A szakdolgozat célja, hogy feltárja az anarchizmus történetének ezt a Magyarországon eléggé elhanyagolt területét. Nem magának az anarchizmus eszmeiségének a bemutatása a munka célja, hanem annak spanyolországi változatáé. Az anarchizmus elméletére tehát csak ott térek ki, ahol a dolgozat kohéziós egysége folytán megkerülhetetlen. A szakdolgozat megvizsgálja azon sajátosságokat, melyek lehetővé tették, hogy az I. Internacionálé szakadása után Spanyolországban az anarchisták kerüljenek domináns helyzetbe a marxi alapokon álló szociáldemokráciával szemben, ellentétben a többi európai országgal. Gondolok itt azokra a földrajzi, politikai, kulturális és társadalmi sajátosságokra, melyek Spanyolországban – és a hasonló kultúrájú Latin-Amerikában - az anarchizmust illetve az anarchoszindikalizmust társadalomformáló erővé tették. Ezt követően a dolgozat áttekinti a mozgalom – visszaesésekkel tarkított – fejlődését, részletesebben kitérve magára a szindikalizmusra, melynek magyarországi irodalma még az anarchizmusénál is elhanyagoltabb. Lényeges tartalmi rész foglalkozik az 1936-1937-es helyzettel, amikor az alternatív anarchista társadalom csírái szárba szökkentek, különös tekintettel a kollektívák működésére. Végül a mozgalom elhalásával és ennek elemzésével zárul, azzal, hogy milyen körülmények hatására történt mindez, különös tekintettel a Kommunista Párt szerepére és az „antifasizmus” illetve a „népfront” eszméjének az anarchizmus fölé kerekedésére.

A szakirodalmat illetően elsősorban külföldi forrásokra voltam kénytelen támaszkodni. Angolul szerencsére sokrétű és változatos irodalom foglalkozik a spanyol polgárháborúval és az anarchizmussal. A spanyol anarchizmus témájával elsősorban anarchista, illetve baloldali (kivéve kommunista) szerzők művei foglalkoznak részletesebben. A konzervatív, kommunista, illetve liberális művek vagy negligálják, vagy sommás negatív állításokkal, rosszabb esetben nyílt torzítással „intézik el”, nagyon kevés megbízható adattal szolgálva. Ebből a sorból Frank Jellinek műve jelenti a legfontosabb kivételt, mely a 30-as évek politikai és társadalmi történéseire a gazdasági sajátosságok elemzésén keresztül próbál rávilágítani. Másik oldalról az anarchista kiadványokat is némi fenntartással kell kezelni; komoly torzítással a források egybevetése során ugyan nem találkoztam, de hajlamosak a negatívumok és hibák elkendőzésére. Az 1939-es végjátékot, a fegyverletételt illetően például teljes a csönd; ezekre a kérdésekre se Murray Bookchin, se Daniel Guérin nem tér ki. Az eredeti anarchista források (Spain: Social Revolution – Counterrevolution, illetve a „The May Days”) azonban felbecsülhetetlen segítséget jelentettek a munkában.

Legnagyobb haszonnal a „baloldali társutas” szerzők munkái bírnak. Őket érdekli az anarchizmus alternatív, antiautoriter kísérlete az osztály- és államnélküli társadalom felépítésére, ugyanakkor nem hallgatják el az elkövetett hibákat sem, és nem próbálják a sikertelenségét egyszerűen a gonosz kommunisták és burzsujok nyakába varrni (ami amúgy nem nélkülöz minden alapot…). Ide sorolható Anthony Beevor magyarul is megjelent műve, továbbá mindenekelőtt Hugh Thomas munkája. Szintén itt kell megemlíteni Borkenau és Beevor munkáját – melyek azonban sajnos csak 1937-ig követik az eseményeket.

A fogalomhasználatot illetően is kell ejteni néhány szót: az „anarchizmus” és a „kommunizmus” szó, távlati célként értelmezve, ugyanazt jelenti. A „kommunista” szó tehát alkalmazható az anarchistákra is, és sokszor alkalmazták is magukra. A szakdolgozatban azonban – a szakirodalom és a korszak terminológiáját használva – a „kommunista” szót a bolsevik típusú Kommunista Pártra alkalmaztam. A másik dolog, hogy az anarchisták – noha élesen kritizálták Marxot – számos gondolatát beépítették az ideológiájukba, például az osztályellentétekre, a magántulajdonra és az osztályharcra vonatkozó elképzeléseit. Az anarchisták világának megértéséhez legegyszerűbb a saját terminológiájuk követése. Természetesen „osztályharc” helyett írhattam volna, pl. a „munkáltató- és munkavállalói rétegek gazdasági érdekellentéteken alapuló konfliktusáról” is, ezt azonban felesleges bonyolításnak éreztem, mely ráadásul ugyanazt mondja, csak máshogy.

Az alaphipotézis szerint az anarchizmus Spanyolországban egy alapvetően prekapitalista kultúrájú és mentalitású társadalom lázadását jelentette a rendszer ellen, mely ugyanakkor megpróbált egy, kapitalizmuson minőségileg túlmutató új osztály- és államnélküli társadalmat létrehozni; amely figyelemreméltó és páratlan eredményeket szült; és amely elsősorban nem belső ellentmondásai, hanem inkább külső nyomás hatására fulladt kudarcba.

A dolgozat felépítését illetően az első fejezetek az anarchizmus elterjedését és sajátosságait próbálják megvilágítani Spanyolországban: az államellenesség és a föderalizmus hagyományát, a vallásellenesség és az anarchista erkölcsiség gyökereit, továbbá a falusi anarchizmus és a városi anarchoszindikalizmus társadalmi alapjait és megszületését. Utána 1931-től a polgárháború kitöréséig végigveszi az ekkortól meghatározó erejűnek számító mozgalom fejlődését, majd az 1936-1937-ben született és fennálló új anarchista társadalmi-gazdasági-politikai struktúrák működését. Végül az ideológiai és gyakorlati bukás elemzésével zárul.

 

1. Anarchizmus és Spanyolország

 

„Az ország ne legyen más, mint autonóm tartományok föderációja.”

Bakunyin

 

Az anarchizmus spanyolországi elterjedését nagymértékben megkönnyítette a hosszú történelmi múltra visszatekintő regionalizmus hagyománya. Az anarchista föderalizmus elve az önszerveződő, szabad közösségeket tekinti alapnak, melyek összefogásából születnek a nagyobb területre kiterjedő föderációk. Spanyolországban ez két ok miatt talált kedvező talajra. Egyrészt nagyon erős volt a helyi közösségek, falvak összetartó ereje, másrészt magasabb szinten a tartományi szeparatizmus jelensége.                                                                                                               Kezdjük az utóbbival. Spanyolország sohasem képezett – mint ahogy most sem képez – egységes egészet.[1] Történelmileg eltérő gazdasággal, eltérő fejlődéssel, sőt eltérő nyelvvel rendelkező területek összességéről van szó a földrajzi széttagoltságról és az éghajlati szélsőségekről nem is beszélve. A kora újkori spanyol állam eleve Kasztília és Aragónia föderációjaként jött létre; az Aragón Királyság ezen belül pedig négy tartomány, a tulajdonképpeni Aragónia, Katalónia, Valencia és Mallorca összekapcsolódásával. Északnyugaton, Asztúria és Santander térségében a portugálhoz közel álló gallego nyelv jelentette a helyi elkülönölés alapját; az andalúz szeparatizmus is komoly gondokat okozott a kormányzatnak a XVII. században, és noha különállási törekvése az idők során egyre gyengült, még a XX. században is megkülönböztették magukat. Baszkföld - melynek lakossága nem újlatin, sőt nem is indoeurópai nyelvvel rendelkezik - etnikailag még a többi tartománynál is jobban kilóg az egységes Spanyolországról alkotott képből. A spanyol államiság magvát a központi helyzetet elfoglaló Kasztília adta, mely  Ó- és Új-Kasztília, Léon és Extremadura tartományokat foglalta magában. Ezt vette körül nagyjából patkó alakban a „peremvidék”.[2] Mindebből két, egymással szembenálló dolog következik, melyek ismerete nélkül nem lehet megérteni az 1930-as években történt eseményeket és társadalmi-politikai mozgalmakat, az anarchizmust is ideértve; a központosított államhatalomra épülő erős centalizáció elve, és ennek ellenhatásaként a decentralizáció, a szeparatizmus, és a központi államhatalom elvetésének a hagyománya.

A központi, vezető helyzetben levő Kasztília erőteljes centralizációra kényszerült, hogy fenntartsa uralmát a nála tehetősebb tartományok felett; ez utóbbiak pedig – jól felfogott gazdasági érdekből – évszázadokon keresztül törekedtek e kötelék lazítására; ez elsősorban autonómiára való törekvést jelentett. A 30-as években köztársasági baloldal enyhített a centralizáción és autonómiát adott Katalóniának, Baszkföldnek, Aszturiának; míg a jobboldal jelszava („Arriba Espana!”) és törekvései az egységes Spanyolország fenntartására irányultak. A két felfogás eme éles ellentétét természetesen hiba lenne kizárólag politikai-nyelvi-kulturális okokra visszavezetni; elsősorban gazdasági ellentéteken alapult, mely a 19. századi ipari fejlődés sajátos módon még súlyosbított is. A központi állam és Kasztília parazitaként nehezedett az ásványokban gazdag északi hegyvidékre, a kereskedő-iparos Katalóniára, a termékeny Levantére és Andalúziára, és – félve attól, hogy túlságosan megerősödnek – még a fejlődésüket is próbálta akadályozni.[3] Az 1868-as forradalom menete során kikiáltott első köztársaság alatt (1873-74) történt az első kísérlet Spanyolország föderális átszervezésére. Pi Y Margall, a köztársaság elnöke (egyébként Proudhon anarchista föderalizmussal foglalkozó műveit is ő fordította spanyolra), 11 kantonra osztotta Spanyolországot, mely kantonok szintén több település föderációjaként léteztek. (Pi Y Margall természetesen maga is katalán volt.) Az anarchisták együttműködtek a föderalistákkal, és sokat átvettek az eszmeiségükből.[4] Nem véletlen tehát, hogy az anarchizmus az első köztársaság ideje alatt jelent meg Spanyolországban. Az első Internacionáléban, mint tudjuk, ez idő tájt Bakunyin és Marx hívei működtek együtt, akik idővel élesen szembefordultak egymással. Az Internacionálé különböző országokban létező szekciói a szervezet szétesésekor e két irányzatra szakadtak szét. Spanyolországban – kivételként – Bakunyin hívei kerültek többségbe. Ez a korai anarchista irányzat a föderalizmust hangsúlyozta ki, szervezetileg pedig a munkásegyesülésekre építkezett. A titkos, „válogatott” társaságok létét is elfogadták, de a két szerveződési forma között nem húztak éles határt. A gazdaságról alkotott felfogásuk szintén Bakunyin és részben Proudhon hatását tükrözte. Inkább az együttműködő kistermelők világáról álmodott (némiképp prekapitalista színezettel), alapelve a „mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint” volt.

A huszadik században a katalán probléma vált a legsúlyosabbá. Ezen a területen a nyelvi-kulturális különbségek mellett súlyos gazdasági ellentétek szították az elégedetlenséget. Katalónia és Baszkföld sokkal fejlettebb volt, mint Spanyolország többi része, amely azt eredményezte, hogy a spanyol burzsoázia döntően nemzetiségi volt. Elsősorban tehát gazdasági érdekeik miatt részesítették előnyben a föderális köztársaságot a kasztíliai földbirtokosok által dominált királyság helyett. A Katalónia és Kasztília közötti ellentét gazdaságilag a fejlett kapitalista gazdaság és az elmaradott félfeudális nagybirtok közötti küzdelemként írható le. Az előbbi érdeke például a mezőgazdasági termékek árainak a csökkentése és a mezőgazdasági bérek növelése volt, hogy e két tényező által erősítse saját termékeinek a belső piacát; a nagybirtok érdekeinek ez természetesen nem felelt meg. Ezzel magyarázhatjuk az 1930-as évek gazdaság- és társadalompolitikáját is: a baloldali köztársasági kormány (1931-33) emelte a mezőgazdasági béreket és olcsó gabonát és húst importált Argentínából, míg a jobboldali kormány (1933-36) azonnal visszavonta elődje rendelkezéseit. Mindezt mindenekelőtt a katalán burzsoázia és a kasztíliai arisztokrácia érdekellentéteire vezethetjük vissza. Katalónia adta Spanyolország lakosságának egynyolcadát, bevételeinek egynegyedét (melyből egytized került vissza), továbbá az ipari termelés (főleg textil) döntő többségét. [5] Az 1898-as vesztes háború során elvesztek a nyesanyagbázist és felvevőpiacot jelentő utolsó gyarmatok, és ez tovább élezte a hagyományos ellenszenvet a madridi kormányzattal szemben. Az uralkodó burzsoázia ellenszenve a madridi székhelyű állammal szemben leszivárgott az alsóbb osztályokba is. Az ébredező munkásmozgalom tehát egy olyan kulturális közegben találta magát, ahol az államellenességnek komoly tradíciói voltak. E két tényező szintézise eredményezte, hogy a katalán munkásmozgalom vált az anarchizmus legfontosabb városi bázisává.[6] A tartományi regionalizmus elsősorban Katalónia és Levante térségében kapcsolódott erősen az anarchizmushoz, és a katalán nacionalizmus és az anarchizmus hatott is egymásra; az előbbi a századforduló és a polgárháború közben folyamatosan balra tolódott; míg az utóbbi annyira „katalánosodott”, hogy 1935-ben az anarchisták is részvettek a hivatalos megemlékezésen, melyet az 1714-es katalán függetlenségi felkelés emlékére rendeztek; a polgárháború alatt pedig javasolták Katalónia függetlenségének a kimondását. [7]

Meg kell azonban azt is jegyezni hogy a tartományok nemcsak a központtal, hanem sokszor egymással is szembenálltak, mely a munkásmozgalom és azonbelül az anarchista mozgalom fejlődésére is hatást gyakorolt. A katalán munkásosztállyal szemben a baszk nem volt anarchista, sem szocialista; ők egy saját szakszervezeti szövetségbe tömörültek. A baszkföldre bevándorolt nem baszk nyelvű munkások azonban vagy az anarchista, vagy a szocialista mozgalomhoz csatlakoztak, és a baszk munkásokkal való viszonyuk sokszor nem volt a legfelhőtlenebb. Másik ilyen példa – az anarchista mozgalmon belül – a katalán és andalúziai anarchisták viszonya; a fejlett, urbanizált Katalóniában az andalúzokat elmaradott, primitív népségnek tekintették, míg a büszke andalúzok puhányoknak a katalánokat. Az anarchista mozgalmon belül hagyományosan az andalúzok képezték a keményvonalas szárnyat, míg a katalánok a mérsékeltet.[8]

A tartományi regionalizmus mellett rendkívül erős volt a lokálpatriotizmusnak nevezett jelenség, mely összefonódott egyfajta kollektív közösség hagyományával. Az erős lokális közösségek hagyománya gyakorlatilag egész Spanyolországban kimutatható. Minden egyes falu úgynevezett „patria chica” („kis haza”) volt a lakói számára, melynek eredete még a prekapitalista időkre nyúli vissza. A parasztok számára a fontossági sorrendben az első helyen a közösség állt, a második helyen a tartomány illetve az ország. Jól kifejezi ezt a jelenséget a spanyol „pueblo” szó, amely egyszerre jelent falut, illetve embereket. [9] A paraszti gondolkodás tehát alapvetően közösségi és nem nemzetorientált volt. Ennek a mentalitásnak az anarchista eszmeiségbe való áttranszformálódását a legszemléletesebben a következő példával világíthatjuk meg. Lope de Vega, tizenhetedik századi drámairó „Fuenteovejuna” című drámájában egy megtörtént esetet dolgozott fel. 1476-ban egy Fuenteovejuna nevű faluban parasztlázadás robbant ki, melynek során megölték a falut birtokló lovagrend egyik vezetőjét. A vallatás során a „Ki tette?” kérdésre mindenki így válaszolt:”Fuenteovejuna”. Több mint négy és fél évszázaddal később,1932 január elsején egy Castilblanco nevű faluban egy, a csendőrök és az anarchista parasztok közötti összecsapásban négy csendőr életét vesztette. A „Ki tette?” kérdésre adott válasz a „Castilblanco” volt…[10] Ez a felfogás a városi életben is megvolt; a várost a legkönnyebben sok „pueblo” halmazaként határozhatjuk meg. Ezt a szerepet töltötte be a gyár és elsősorban a szakszervezet.

A tizenkilencedik században a helyi közösségek erejét a napóleoni háborúkban figyelhetjük meg. Spanyolországban egy teljesen spontán népi mozgalom bontakozott ki a megszállás ellen. A harcot az egyes települések által felállított bizottságok, az úgynevezett „junták” irányították De a közösségek erejét vizsgálva egészen az 1520-as „comuneros”- felkelésig is visszatekinthetünk, mely az első polgári felkelés volt Európában.

A tartományi regionalizmus és faluközösség erős történelmi hagyománya megkönnyítette, hogy az anarchista eszme termékeny talajba hulljon Spanyolországban. Mindehhez azonban kellett még egy tényező. Meg kellett gyengülnie annak az eszmének és annak a szervezetnek, mely a széthúzó tendenciákkal szemben eszmei és ideológiai alapot nyújtott a centralizált spanyol államnak. Ez az eszme a katolicizmus, a szervezete pedig az egyház volt.

 

2.  Az anarchizmus és az egyház

 

„Az utolsó király beleivel kell megfojtani az utolsó papot.”

Bakunyin

 

Minden komolyabb író, aki a spanyolországi anarchizmus témakörével foglalkozott, felvetette ezt a kérdést ( Borkenau, Brenan, Beevor, Hobsbawm, Hugh Thomas stb.) A filozófus Miguel Unamuno az anarchizmust egyenesen egy ateista, "síron inneni" vallásként jellemezte.[11] Spanyolország általában az erős katolicizmusáról („Legkatolikusabb Királyok”, keresztény rekonkviszta, inkvizíció, eretnekégetés, erőszakos térítés,protestánsok elleni harc stb.) vált híressé illetve hírhedtté. A spanyol királyok az egyházra támaszkodva kormányozták, illetve gyúrták egybe tartományaikat, mely az egyház számára rendkívül erős pozíciókat biztosított. Más európai országokkal szemben nemcsak a különböző társadalmi osztályok között, hanem a különböző országrészek között is az egyház, illetve a katolicizmus jelentette az összekötő kapcsot. A politika és a vallásosság kibogozhatatlanul összefonódott. A katolicizmus összenőtt a spanyol nemzettudattal, és az egyház hatalma és befolyása sokkal erősebb volt mint a legtöbb katolikus országban.

De ez csak az érem egyik oldala. Egy, a harmincas években megjelent útikönyv így ír: „Malaga a haladó eszmék városa. 1931. május 12-én és 13-án 43 templomot és rendházat gyújtottak itt fel”.[12] Európában hasonló eseményekre a harmincéves háború, azaz háromszáz év óta nem került sor. Az éles egyházellenesség elsősorban az anarchistákat jellemezte: a polgárháború alatt a szerzetesek 12, a papok 13 és a püspökök 20%-a vesztette életét (12 püspök, 283 apáca, 4184 pap, 2365 szerzetes), de állítólag még jezsuiták keresztre feszítésére is sor került. [13] Mindez elsősorban, bár nem kizárólag az anarchizmus hatásának tulajdonítható, továbbá annak, hogy a katolikus egyház szolgáltatta 1936 júliusában a felkelés igazolásához a tömegeket mozgósítani képes ideológiát.

Miért jellemzik mégis valláspótlékként? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához röviden ki kell térni a spanyol egyház szerepére, mely magyarázatot ad arra, hogy miért gyakorolt mégis hatást az élesen antiklerikális anarchizmusra. Ezt két történeti fázisban kell megvizsgálni. A 19. század első feléig terjedő szakasz megmagyarázza az anarchista eszmeiségben rejlő vallási gyökereket, az azt követő (a XX. századig) pedig a társadalomban kialakult egyházellenes attitűdöt.

Az egyház a kora-újkori Spanyolországban távolról sem csak az inkvizíciót jelentette, hanem sokkal többet. Egyrészt a vallás adott ideológiai segítséget a különböző tartományok egybegyúrásához, másfelől szociális kapocsként szolgált a paraszti tömegek és az uralkodó rend között. Hatalma és befolyása jóval nagyobb volt, mint a legtöbb európai országban, és a reformáció korszakában is megőrizte puritanizmusát. Az eszmékért való küzdelem, az uzsora és a pénzkereső tevékenység megvetése, „jobb éhes lovagnak lenni, mint hájas kereskedőnek” elve, a morális tisztaság anyagi előnyök föléhelyezése, a szociális igazságosság és egalitarizmus, az igazság birodalmának eljövetele, az evangéliumi szegénység hirdetése fanatizmussal párosítva; csupa olyan eszmény, mely a spanyol anarchizmusra is jellemzővé vált. Giménez Caballero, a Falange egyik vezetője – furcsamód – rajongott az anarchistákért. Úgy vélte, hogy a Falange mellett ők őrizték meg leginkább „a konkvisztádorok hősi tradícióját”, és hogy az anarchizmus „a népi katolicizmus legautentikusabb menedéke”. [14]

A katolikus egyház által hirdetett elvek nem mindig maradtak papíron. Nem csak arról volt szó, hogy szép szavakkal elámították a népet, hanem tényleges egalitárius, sőt kollektivista eszményei is voltak. Komoly egyházi és jezsuita vezetők bírálták például a földmagántulajdon elvét. Egy tizenhetedik század eleji javaslatban például az összes föld közösségi tulajdonba vételét javasolták, melyet az egyének csak művelésre kapnának meg, azt is rendszeresen újra elosztva. A kollektivista eszmény az Inka Birodalom csodálatában is kifejeződött: 1590-ben egy másik javaslat az Inka Birodalom kormányzatának az átvételét javasolta, hogy a jezsuita Paraguayról ne is beszéljünk.                                                                                                         Az egyház tehát képviselt egy nem csak szavakban szegénypárti, kollektivista eszmeiséget, és kifejezett valós népi érdekeket.[15] Az egyházi rendek is hasonlóak voltak: „Ott kommunizmus van, kérem. Összeteszik amilyük van, és ki-ki annyit vesz el, amennyire szüksége van a megélhetéshez”- mondta egy öreg paraszt. 1808-ban a hivatalos államhatalom megszűnésével az egyház lett a Napóleon elleni felkelés legfontosabb organizáló ereje, és a parasztgerillákat többnyire papok és szerzetesek vezették. Az egyházi birtokok – például Andalúziában – messze a legkönnyebb és legszabadabb volt a parasztság élete Spanyolországban, még a tulajdonnal rendelkező paraszti rétegekénél is. [16]

A napóleoni háborúk végeztével megváltozott a helyzet. Megjelent a liberalizmus Spanyolországban, melynek az erős katolikus egyház jelentette a legkomolyabb ellenfelet. Az egyház szerepe az 1830-as években kezdett megváltozni: a liberálisok szabaddá tették a föld adásvételét és az egyházi földeket kötelezően kiárusították a paraszti közös földekkel együtt. Ez döntő következményekkel járt az egyház mentalitását és a néphez való viszonyát illetően. Egyrészt a parasztok helyzete romlott, és a társadalmi különbségek nagyobbak lettek, mint valaha. Az egyház így nem tudta megőrizni sajátos „osztályok feletti” pozícióját, csak ahol az erős paraszti tulajdon továbbélése által kisebbek voltak a társadalmi ellentétek, elsősorban északon. Másfelől a liberalizmus előretörése félelemmel töltötte el, és kiváltságait féltve közelebb húzódott a régi feudális elithez és az államhoz.[17] A szegények egyházából tehát a gazdagok és az állam egyháza lett. Harmadrészt a gazdasági helyzete sem rendült meg, sőt még jól is járt. A szabad földvásárlás felvitte a termőföld árát, néhol akár a tízszeresére is. Ebből és egyéb kiárusított javakból az egyház óriási mennyiségű tőkéhez jutott, mely által a legnagyobb kapitalistává vált. Egyes becslések szerint az ország összvagyonának egyharmada egyházi kezekben volt gyárak, vasutak, bányák, bankok, föld stb. révén. A tömegek szemében nagyon gyorsan a hipokrízis szimbólumává vált, a polgárság szemében pedig riválissá, elsősorban a jezsuita konszernek (a tizenkilencedik századtól a polgárháborúig, ha liberálisok voltak hatalmon, a jezsuitákat kitiltották, amíg a konzervatívok vissza nem engedték őket: 1820-kiűzés 1823-visszaengedés 1836-kiűzés 1857 visszaengedés 1868-kiűzés 1876-visszaengedés 1931-kiűzés 1933-visszaengedés 1936-kiűzés, végül Franco győzelme után újra visszatértek). Jellemző példa, hogy bár a katolikusoknak elvileg tiltott volt a liberális újságok olvasása, ez nem vonatkozott a tőzsdei hírekre. Hasonló morális válságba került, mint a reformáció előtt, hasonló következményekkel.[18]

Az egyház kivonulása a népi életből két következménnyel járt, melyek egyaránt az anarchizmus térhódítását eredményezte. Az első az egyházellenesség elterjedése volt; a vallásos érzület drasztikusan gyengült. Az egyház a pozícióit csak a Navarrában és Baszkföldön tudta megőrizni, melyek egyikei voltak a legarchaikusabb paraszti társadalmaknak Európában.[19] Baszkföldön a templomba járók aránya 99% volt, míg Andalúziában egyes vidéki körzetekben mindössze 1%.[20] A kiábrándult parasztság az egyházat árulással vádolta, sőt néha magával az Antikrisztussal. Néha még a természeti katasztrófákat is a jezsuiták rovására írták. Az első templomégetéseket az 1830-as években az váltotta ki, hogy a jezsuitákat azzal vádolták, hogy a kutak megmérgezésével próbálják terjeszteni a kolerát.[21] A második következmény az volt, hogy a vallás távozásával hatalmas űr keletkezett, melyet ki kellett tölteni valamivel. Mindezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a keresztény utópia az egyenlőségről az egyház ellen fordult. A korai anarchisták egyházhoz való viszonya ahhoz hasonlítható, ahogy egy igazi hívő érez az árulóval szemben; a vallási fanatizmus anarchistává vált. A társadalmi forradalomról alkotott képük is inkább „Krisztus második eljövetelére” emlékeztetett, mely után eljön az igazság birodalma. A következő párbeszéd jól megvilágítja ezt a mentalitást:                                                                                   Mikor jön el a Nagy Nap?- kérdezte egy paraszt a földesurát. - Miféle Nagy Nap?                                                                                                                                                                            –Az a nap amikor mindnyájan egyenlők leszünk, és a földet is egyképpen birtokoljuk! [22] Anarchista agitátorok vették át a vándorszerzetesek helyét, elsősorban Andalúziában. Szigorú puritanizmust hirdettek: öntudatos anarchista nem köt házasságot, nem jár templomba, nem iszik alkoholt, nem dohányzik, nem kávézik, nem űz szerencsejátékot, nem jár bikaviadalra stb. (a polgárháború alatt még a kábítószerárusokat is agyonlőtték). „ A szociális forradalom megszünteti az összes kocsmát és az összes templomot!” – hirdették Bakunyin nyomán. 1936-ban ezt sok helyen tényleg valóra is váltották; a kocsmák bezárása azonban a katalán szőlőtermelő parasztok között nem váltott ki osztatlan lelkesedést. Minden bűn és gonoszság okát az uralomban jelölték meg.[23] A pénzt szintén morális rosszként bélyegezték meg, több példát ismerünk a 30-as évekből, amikor egy falu összegyűjtötte a pénzt és elégette a főtéren. Múltba nyúló gyökerei ellenére ez a népi anarchizmus egyáltalán nem volt fejlődésellenes, ellentétben a katolikus egyház által vezérelt navarrai parasztmozgalommal, a karlizmussal, akik még a vasutat is meg akarták szüntetni, mint az ördög művét. Ezzel szemben az anarchista vándorok írni-olvasni tanították a parasztokat és a gyermekeiket (persze Bakunyin műveiből), és Darwinról, Galileiről és Kopernikuszról meséltek. A modernizációt összekapcsolták a hagyományos közösségi értékrenddel. Mindebben komoly szerepe volt a spanyol paraszti társadalom (elsősorban az andalúz) sajátosságainak.[24]

A spanyol anarchizmus eszmeiségét és erkölcsiségét több szerző is a XVI. századi anabaptista eszmékhez, gyakorlatát pedig az 1535-ös münsteri kommünhöz hasonlítja.  Alátámasztja ezt a véleményt az a tény is, hogy a vallásellenes érzület célpontja nem érintette a kis protestáns felekezeteket; célpontja mindig a katolikus egyház volt. [25] Érdekes módon még Nietzsche filozófiája is hatással volt rájuk. Az „emberfeletti ember” elve, a vallás, az állam és az uralkodó értékrend elutasítása könnyen beilleszthető volt az anarchizmus eszmerendszerébe. A polgárháború alatt egy faluban eltörölték az „adios” megszólítást, de nem azzal az indoklással, hogy Isten nem létezik, hanem – furcsamód – azzal, hogy megszűnt.[26]

 

 

 

3.  Anarchizmus és parasztság

 

„A fejlődésben lemaradt országokban, ahol a nagyüzemi mezőgazdaság feltételei hiányoznak, a szegényparasztságra inkább a magántulajdon gyakorol vonzerőt…és nem a szocializált mezőgazdaság. Spanyolországban azonban a libertariánus nevelés és a kollektivista hagyományok ellensúlyozták a technikai fejlődés hiányosságait s legyűrvén a parasztban az individualista érzelmeket, figyelmét közvetlenül a szocializmusra irányították.”

Daniel Guérin

 

Spanyolországban a fejlett kapitalista kultúra és mentalitás nem hatotta át a társadalmat. Két világ létezett egymás mellett; egy modern kapitalista és egy archaikus paraszti, mely a munkásosztályra is erősen hatott. A két világ között a mobilitás sem volt nagy, és erre nem is törekedtek különösebben. A falu megőrizte sajátos tradicionális kultúráját és távol tartotta magát a fejlett urbánus világtól, Az ipari civilizáció kultúráját és mentalitását nem is tette magáévá. Ezt a világot a 19. századig csak az egyház tudta megmozdítani (elég, ha a napóleoni háborúkra gondolunk). Az egyház befolyása elolvadása után fokozatosan a forradalom felé sodródtak. A paraszti világ és mentalitás azonban még Spanyolországon belül is hatalmas regionális eltéréseket mutatott.[27] Három fő társadalomtípust különíthetünk el: az első a rekonkviszta előtti területekre volt jellemző (Galícia, Asztúria, Baszkföld, Navarra); itt elsősorban kisparaszti birtokokról van szó, döntően önellátásra berendezkedve, néhol még a közös földhasználat is megmaradt (Asztúria). Galícia volt a törpebirtokos bérlők földje. Galíciaban hajdan egyházi földbirtokok voltak, de a rajtuk élő parasztok képesek voltak megőrizni bérleményeiket Sajátos színfolt volt Navarra, ahol egy nagyon archaikus (10. század előtti) nagycsaládi földtulajdonrendszer létezett. Itt is létezett földbérlet, de a bérlő és a tulajdonos között nem volt nagy különbség, így az osztályharc sem vált hevessé (bérlet hosszútávú volt.) A birtokaprózódás nem vált olyan általánossá, mint Galíciában. Aragóniában a bérleményekre osztott nagybirtokrendszer volt az uralkodó. A rossz éghajlati viszonyok és a kíméletlen kizsákmányolás miatt a parasztság rendszeresen adósságcsapdában vergődött; a terület az anarchizmus egyik bázisává vált. A szőlőtermelő Katalóniában a filoxérajárvány után rendkívül élessé váltak az ellentétek a birtokosok és a bérlő parasztok („Rabassaires”) között. A bérleti idő és a bérletfizetés feltételei a régi szőlőfajták tulajdonságai alapján határozták meg; a járvány után betelepített új fajták egyrészt munkaigényesebbek voltak, másrészt jóval később kezdtek termést hozni, harmadrészt az élettartamuk is csak körülbelül a fele (kb. 25 év) volt a régi fajtáknak.

A másik a középső terület volt, a régi Kasztília és környéke. Itt a földesúri birtok volt a jellemző, a parasztság parcellákban bérelte a földet rövidbérlet formájában, vagyis teljesen ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak, sokszor adósságcsapdában vergődve. A spanyol állam magterületéről van szó, így a hatalomtisztelő kasztíliai mentalitás is erős volt; itt inkább a szocialista szervezkedés volt az erősebb. Erőteljes volt az állattenyésztés szerepe is; Extremadurában még a XX. században is éles volt a máshol már régen elfelejtett ellentét a pásztor és a földműves között. A térségben ugyanakkor gyakori jelenség volt, hogy a középkor után a közös birtok és a bérlet egyéni tulajdonná alakult át, mely a korábban tárgyalt északi térségben, és a most bemutatásra kerülő délin sem vált tipikussá. Ez a tulajdonforma azonban a 19. század folyamán egyre inkább átadta a helyét a bármikor felbontható rövidbérletnek.

A harmadik típus, amely a mi szempontunkból a legérdekesebb, az az agrárproletárok világa, ahol az anarchista hatás a legerősebb volt; (Fenntartásokkal, de ide sorolhatjuk a levantei térséget, ahol a gyümölcstermelő gazdagparaszti réteg kezében volt a föld, de ők is munkaerőt alkalmaztak. A szegények itt is az anarchizmus felé fordultak.) Andalúziában is erős volt a paraszti földtulajdonrendszer az egyházi birtokokon (mint annak idején Galíciában), azonban Spanyolország legjobb minőségű földjéről volt szó, így ez az állapot nem maradhatott fenn sokáig. Az 1837-es törvény után a földterület kétharmada új tulajdonosok kezére került az egyház, és a közös paraszti földterület rovására itt sújtotta legérzékenyebben a parasztságot, mely nagy tömegeiben vált agrárproletárrá – a lakosság 80%-a földnélküli volt - és az anarchista mozgalom vidéki magjává alakult. A földmunkások („braceros”) a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb társadalmi réteget képezték Spanyolországban a nagy munkaerőtúlkínálat és a sok kihasználatlan földterületnek köszönhetően. A közös földtulajdon emléke azonban megmaradt, és a fennálló nyomorúsággal szemben az aranykor időszakának tűnt. A hagyományos falvak jórészt szintén megsemmisültek és több ezres városok léptek a helyükre. E sajátos települések lakosságának néha a háromnegyede is földnélküli parasztokból állt, akik az év több mint a felét munka nélkül töltötték és a korabeli Európában páratlan módon hitelből nyomorogtak. Aki tudott, a városokba –főleg Katalóniába – menekült, és a városi munkásosztályba „oltotta át” a régi szabad közösségek mítoszát. Sajátos módon, az andalúziai hegyvidéken megmaradt a nagybirtok szorításában vergődő kisbirtokos parasztság, akárcsak a levantei hegyvidéken. Összességében (habár számos kivétellel) mégis azt lehet mondani, hogy a paraszti társadalmon belül az agrárproletárokra az anarchizmus, a rövidbérletű földeken élő parasztokra a szocialisták, míg az északiakra (tulajdonosok vagy hosszúbérletűek) egyéb mozgalmak, például a katalán vagy a baszk nacionalizmus, illetve az egyház gyakorolt döntő hatást. [28]

Ha egész Spanyolországot tekintjük, akkor egyértelmű a nagybirtok dominanciája.  A társadalom 65%-a birtokolta a földek 6.5%-át, míg 4.5%-a a 60%-át. Mindez az életkörülményekre is rányomta a bélyegét. A földadó mértéke ennek majdhogynem a fordítottja volt; egy 1909-es becslés szerint a parasztok 30-40 pezeta adót fizetnek hektáronként, míg a nagy latifundiumok jóformán semmit; ez tovább növelte az igazságtalanság feletti felháborodást és a nyomorúságot. Még az 1930-as években is volt rá példa, hogy fűevéssel próbálták elkerülni az éhhalált.[29] „Mi értelme volt eltörölni a fekete bőrűek rabszolgaságát a XIX. században, amikor a fehér bőrűekét Spanyolországban még mindig engedélyezzük?” – tette fel a szónoki kérdést a szocialista Prieto a 30-as években. [30]

Bakunyin a rablókat és a banditákat is forradalmi erőnek tekintette. A korai paraszti osztályharc képviselője, a „társadalmi bandita” típusa jól ismert volt Spanyolországban is, elsősorban Andalúziában. A 19. század közepétől azonban a szerepük megváltozott. Az 1837-es reformot követő paraszti elégedetlenségtől tartva a kormány megszervezte a Guardia Civilt. Ezt a szervezetet a magyar csendőrséghez lehet a legjobban hasonlítani. Tagjait mindig más tartományból toborozták, mint ahol szolgálatot teljesítettek, és minden faluban rendelkeztek egy őrssel. Sokatmondó tény, hogy a spanyol fegyveres erők közül a Guardia Civil számított a legjobbnak. Létrehozásuk után a banditizmus visszaszorult, illetve a banditacsapatok sok esetben a helyi földesúr segédcsapatává váltak a parasztság ellen. A „társadalmi bandita” helyét a paraszti tömegmozgalom vette át.[31]

A paraszti osztályharc a századforduló után helyi felkelésekben illetve sztrájkokban nyilvánult meg. Andalúziában sajátos forma volt a szabotázs; a helyi bérmunkások körében virtusnak számított a munka lassítása és szabotálása, még jóval azelőtt, hogy a forradalmi szindikalizmus (lásd később) meghirdette volna. Egy majdani magyar mondás alapján a tulajdonos úgy tett mintha fizetne, a munkás meg mintha dolgozna. Az aktív megmozdulásokra általában az év elején, január-március környékén került sor, amikor nem volt munka, és az előző évben összekuporgatott jövedelem is elfogyott. A szűkösség hatott a sztrájkokra is; a bracerók nem voltak képesek hosszú sztrájkokat folytatni, egyszerűen azért, mert nem tudták volna addig ellátni magukat. Általában rövid és erőszakos robbanásokra került sor. Egy andalúz faluban átlagosan tízévente került sor egy-egy ilyen erőszakos megmozdulásra. A másik jellegzetesség, hogy ezek általában egy településre korlátozódtak, és nem kapcsolódtak össze, kivéve az 1873-as általános robbanást. Gyakori jelenség volt a földfoglalás is; ilyenkor gyakran nem is megművelt, hanem eleve megműveletlen földre vonultak ki hogy művelés alá vegyék; a kísérleteknek a Guardia Civil sokszor sortűzzel vetett véget. A zárt közösségek tradicionalizmusa megkönnyítette a közös fellépést, ugyanakkor megakadályozta az egyes falvak összehangolt fellépését is, így azt, hogy igazán hatékonyakká váljanak. Az, hogy miért törtek ki a sztrájkok, megint egy érdekes probléma. Nem csak hagyományos bérkövetelések játszottak szerepet; elegendő ok lehetett egy pletyka, egy hír, vagy akár egy üstökös felbukkanása is. Az 1900-ban lezajlott egyértelműen vallási-millennárius jegyeket viselt magán; mindenki beszüntette a munkát, még a nevelőnők is. A kérdésre, hogy miért, kiderült hogy tulajdonképpen semmiért; egyszerűen úgy érezték, hogy mivel századforduló van, valaminek biztos történnie kell. A hatóságok teljesen tanácstalanok voltak, végül – jobb híján – rábeszélték a sztrájkolókat, hogy követeljenek magasabb bért, mert egy gazdasági jellegű sztrájkot legalább lehet valahogy kezelni (a bérkövetelést a tulajdonosok természetesen elutasították, és a sztrájk magától ki is fulladt). A gazdasági célt nélkülöző, illetve eleve teljesíthetetlen célt kitűző sztrájk elvét a szindikalizmus is ismerte és alkalmazta, amely megkönnyítette a két irányzat összefonódását (anarchoszindikalizmuus). Az erőszakos felkelések természetesen szintén gyakoriak voltak; a leghíresebb az 1883-as összeesküvés, melyet a „Mano Negra” („Fekete Kéz”) szervezett. A terv lényege az volt, hogy egy adott napon megtámadják és megölik az összes földesurat Andalúziában, de a hatóságok időben leleplezték őket. [32]

De miért fordult a parasztság éppen az anarchizmus felé? Ennek megértéséhez fel kell idéznünk a bakunyini gondolatokat. Ő Spanyolországot – Olaszországgal és Oroszországgal együtt - a forradalom potenciális megvalósítói közé sorolta, ellentétben például Németországgal és Angliával, mellyel homlokegyenesen szembenállt Marx elképzelésével. Marx, mint tudjuk a legfejlettebb ipari országokban prognosztizálta a forradalom kitörését, elsőként Angliában; Bakunyin ezzel szemben éppen hogy  Európa elmaradottabb országaiban. Noha Bakunyin nem a társadalmi fejlettségre, hanem faji jellegzetességekre (a forradalmi szláv és latin népek, szemben a reformista germán népekkel), a következtetései sok szempontból helytállóak voltak. Eszerint azok a területek képesek a kapitalizmus elleni forradalmi, akik még érintetlenek a modern civilizáció hatásától, nem ejtette rabul a modern életmód, és ennek megfelelően kisebb a tőkés tulajdon tisztelete is. A fejlettebb területek munkásai és parasztjai valamennyire azonban haszonélvezői is a kapitalizmusnak, legalábbis annak a technikai vívmányainak. Bakunyin interpretálása szerint az angol trade-unionizmus, vagy a német szociáldemokrácia a rendszeren belül harcol jobb körülményekért, vagyis egyszerűen az a célja hogy a nagyobb mértékben a kapitalizmus haszonélvezőjévé váljon. A szláv és latin országok népei azonban nem a rendszeren belüli jobb életért, hanem a rendszer ellen harcolnak. Mindebben szerepe van az erős morális attitűdnek, mely az anyagi jóléttel szemben az igazság győzelmét tartja elsődlegesnek. [33]

A XX. század tapasztalatai után mindezt úgy fogalmazhatjuk meg a legtisztábban, hogy egy antikapitalista forradalomnak ott volt a legtöbb esélye, ahol a kapitalizmust egy fejletlen és erre még éretlen társadalomra erőszakolták rá (vagy erőszakolta rá magát). Ezek a forradalmak tehát tényleg nem Angliában vagy Németországban, hanem Spanyolországban, Oroszországban illetve a hasonló kondíciókkal rendelkező országokban törtek (törhettek) ki. Bakunyin ebben tehát nagyjából igaza lett Marxszal szemben; nem a fejlett országok ipari munkásosztálya, hanem a fejletlenek parasztsága volt a meghatározóbb tényező, illetve legalábbis a tömegerő. Paradox módon ez még a marxista ihletésű XX. Századi forradalmak nagy részénél is megállja a helyét; azon országok, ahová nem a Vörös Hadsereg „exportálta” szuronyok hegyén a forradalmat, döntően elmaradott paraszti országok voltak (Balkán, Kína, Indokína, Latin-Amerika stb. országai, magáról Oroszországról nem is beszélve). A kérdés, hogy Spanyolországban mi volt e paraszti lázadók célja?

A klasszikus anarchizmus mellett az 1870-es, 1880-as években megjelentek egy új anarchista vezető, Kropotkin eszméi is. A két irányzat között éles elméleti és gyakorlati ellentétek feszültek. A „régi”, bakunyini anarchizmus híveit Kropotkin „kollektivistának”, az ő eszméjének híveit pedig „anarchokommunistának” nevezték. Szervezetileg az utóbbiak inkább a kisebb, „tisztább” csoportokat favorizálták az eszmeileg nem feltétlenül megbízható tömegszervezetekkel szemben. Céljukat tekintve nem annyira a termelők föderációja, hanem a kommuna volt a céljuk, mely inkább a szegényparasztság és az agrárproletariátus, mint a városi és falusi prekapitalista kistulajdonosok között tette népszerűvé őket. (Ez különösen fontosnak bizonyult tehát Andalúziában.) Gazdaságilag nagyobb hangsúlyt fektettek az alapok – tehát a magántulajdon – elemzésére és bírálatára. A forradalmi agitáció mellett a terrorizmus is őhozzájuk köthető („tiszta szívű gyilkosok”). Kropotkin érve szerint a régebbi anarchista gazdasági elvek nem jelentenek gyökeres változást a kapitalista viszonyokhoz képest. Semmi értelme például a pénz helyett a munkaidőt megtenni az érték számítási alapjának, hanem magát az értéket és a tőkés csereviszonyt kell megszüntetni. A jövőt a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elve alapján képzelték el.[34]

A spanyolországi anarchista mozgalomban 1888-ban következett be a két irányzat közötti szakadás. A már részletezett elvi eltérések („érték” kontra „szükséglet”) mellett inkább a gyakorlati, szerveződési feladatok okozták a legnagyobb nézeteltérést. A „kollektivista anarchisták” a nagy tömegszervezetek, az „anarchokommunisták” a kis, mondhatni „hivatásos” forradalmárokból álló csoportok kialakítását tekintették megoldásnak (”grupos de afinidad”). A vita során az utóbbiak kerültek többségbe. Nem egészen mellékesen kísérteties a hasonlóság az 1903-as oroszországi bolsevik-mensevik szakítással. Itt egy marxista munkáspárton belül termelődött ki hasonló gyakorlati nézeteltérés a forradalmi szervezetet illetően.[35]

A céljuk az 1870-es évektől kezdve az úgynevezett „communismo libertario”, vagyis a „szabad kommunizmus” volt. Ez tulajdonképpen semmi egyebet nem jelentett, mint a föld elfoglalását (eleinte többnyire a közösség általi felosztását, a kollektivizmus inkább a szindikalizmus megjelenése után terjedt el), és az adott települést érintő külső hatások kiküszöbölését. Egy félig-meddig önellátó falu, amelyet erős belső szolidaritás jellemez, miért omlana össze az államhatalom megszűnésével? Az állam számukra csak adószedőket és elnyomást jelentett. Az anarchista jövő számukra egy teljesen kézzelfogható és könnyűszerrel elképzelhető dolog volt, amely magától értetődően megvalósul a csendőr és a pap eltávolításával. Nem véletlen, hogy a XX. században az anarchoszindikalista szervezkedésben végig az andalúzok képviselték a keményvonalas szárnyat. Ez a típusú anarchizmus tipikusan a falusi viszonyokra volt szabva. Az anarchizmus ugyan már az I. Internacionálé megalakulása óta rendelkezett hívekkel a városi munkások között, de igazi, szervezett erővé csak a századforduló után, a szindikalizmussal való összekapcsolódása után válhatott.

 

4.  Anarchizmus és a munkásosztály: a CNT és a FAI

 

„A parlamenti szocialistákat azokhoz a tisztségviselőkhöz hasonlíthatjuk, akikből Napóleon nemességet csinált, és akik a feudális rend által örökül hagyott állam megerősítésén dolgoztak. A forradalmi szindikalizmus nagyjából megfelelne a napóleoni seregeknek, amelyeknek katonái annyi hőstettet vittek véghez, noha tudták, hogy szegények maradnak. Mi maradt fenn a császárságból? Mindössze Napóleon nagy hadseregének eposza; a mostani szocialista mozgalomból pedig a sztrájkok eposza marad fenn.”

Georges Sorel

 

Az anarchizmus a spanyol ipari munkásosztály soraiban a századforduló során vált komoly erővé, francia hatás alapján. A „szindikalizmus” szó a francia „szakszervezet” szóból származik. Arról volt szó tehát, hogy az anarchizmus összekapcsolódott a szakszervezeti mozgalommal; az így megszületett mozgalmat nevezi a szakirodalom „anarchoszindikalizmus”-nak. Mindez új életet lehelt az egész anarchista mozgalomba, mely ekkor vált a szocialista illetve szociáldemokrata munkásmozgalom komoly riválisává.

Az új mozgalom megalapítása Fernand Pelloutier francia anarchista nevéhez fűződik. A korábbi anarchista gondolkodók úgy vélték, hogy az eljövendő társadalom alapja a „szabad termelők szabad közösségein” és ezek szövetségén fog alapulni. Pelloutier rámutatott, hogy a – bár még nem szabad - termelők szabad szövetsége a kapitalista rendszeren belül is létezik; ez pedig nem más, mint a szakszervezet. A szakszervezet tehát nem egyszerűen a kapitalisták elleni harc szervezeti formája, hanem a jövő társadalmának a szervezeti alapja. „A szakszervezetek feladata a jövő megalapozása. A termelők társulása kell, hogy az új társadalom csírájává váljon.” – írta Emile Pouget. Ugyanő mindezek alapján a szakszervezetek működését két részre osztotta. Az egyik céljuk a kizsákmányolás csökkentése a fennálló rendszeren belül, vagyis a „napi” küzdelem, mely magában foglalja a magasabb bérért, alacsonyabb munkaidőért, jobb munkakörülményekért stb. vívott harcot. A másik feladatuk a forradalom bázisaként funkcionálni, szolidaritásra és harcra nevelve a munkásokat. A szakszervezetet tehát az anarchizmus gyakorlati iskolájaként fogták fel. [36]

Az anarchoszindikalizmus mind eszközeit, mind céljait tekintve élesen eltért a marxi ihletésű munkásmozgalomtól. A korszakban az utóbbi a pártot, a politikai harcot és a parlamenti utat tekintette küzdelem alapjának; az előbbi a szakszervezetet, a gazdasági harcot és a közvetlen akciót. A két irányzat közti elvi különbséget Georges Sorel fogalmazta meg. A pártot hivatásos politikusok gárdájaként fogta fel, mely könnyűszerrel eltávolodhat a valós munkásérdekek képviseletétől; a szakszervezet ellenben, mely sokkal közelebb áll a kizsákmányolás világához, erre nehezebben képes. Ahhoz, hogy a szakszervezet forradalmivá váljon, tehát meg kell törni felette a párt illetve a párthoz kötődő szakszervezeti bürokrácia hatalmát. Az anarchoszindikalista mozgalomnak ezért nem volt pártja, és fizetett szakszervezeti bürokráciája sem. Bakunyin ismert elve nyújtotta ehhez az ideológiai alapot, melyet a Marxszal folytatott polémiájában fejezett ki; „ültessétek trónra a világ legőszintébb demokratáját; ha nem mond le azonnal, gazember lesz belőle.”[37]

Ebből következnek a gazdasági és a politikai harc megkülönböztetéséről vallott anarchoszindikalista nézetek is. Sorel a szindikalizmust tartotta „az igazi marxista útnak”, és elemzésében csakugyan Marx nézeteiből indult el. Az osztályharc alapja eszerint a közvetlen gazdasági érdekellentét a tőkés és a munkás között; minden egyéb – az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a vallás stb. – pusztán a magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer következménye. Minél távolabb kerülnek az osztályharc céljai az alapvető problémától, a gazdasági harctól, annál nagyobb esélyei lesznek a „befogásának” (ilyenek például az előbb említett jelenségek). Minél inkább – Sorel megfogalmazása szerint – „politikaivá” válik a munkásmozgalom, annál inkább hajlamos lesz a „polgárosodásra”. Az államhatalom megszerzését szintén ilyen politikai mítoszként fogta fel. Azt az elképzelést, hogy az államhatalmat meg kell ragadni és meg kell erősíteni ahhoz, hogy eltűnjön, ahhoz hasonlította, mintha valaki vízbe ugrana azért, hogy ne ázzon meg. A munkásmozgalomnak a „parlamentáris szocializmus” általi politikai „befogásáról” alkotott kritika helyességét az első világháború történésein mérhetjük le.[38]

Milyen alternatív, „nem politikai” harci formát ajánlottak tehát az anarchoszindikalisták? Logikájuk alapján a válasz egyértelműnek tűnhet: az általános sztrájkot. A sztrájkot nem a politikai harc kisegítőjének tekintették; éppen ellenkezőleg, a politikai célokért folyó sztrájk eszméjét élesen elítélték. A sztrájknak három funkcióját különítették el. Az első a munkásosztály „nevelésére” vonatkozott. A sztrájkban való részvétel nagyban befolyásolja a munkások erkölcsét; a sztrájk által képesek azokat az erkölcsi értékeket elsajátítani, melyek az anarchoszindikalisták szerint fel fogják váltani a kapitalizmus erkölcseit; a szolidaritás, a bizalom, és a kölcsönös segítség elveit. Ha a sztrájkot, mint önmagában vett jelenséget, matematikailag próbálunk a résztvevők szempontjából értelmezni, akkor a legnagyobb közös eredmény és a legnagyobb közös bizalom között egyértelmű egyenes arányosságot állapíthatunk meg. Ha a szakszervezet az anarchizmus iskolája, akkor a sztrájkot nevezhetjük az érettséginek. A sztrájk másik fő funkciója a kapitalizmus ellen irányuló harc volt. A sztrájkkal, mint láttuk, egyrészt a munkásosztály „érettségét”, szolidaritásának a fokát, másik oldalról viszont a rendszer szilárdságát vetették alá egyfajta tesztnek. Elméleti alapként itt is vissza lehet nyúlni Marxhoz; a nem a kapitalista állam az alapja a kapitalista gazdasági rendszernek, hanem a kapitalista rendszernek a következménye az állam. Tehát marxi logikával könnyűszerrel kilehet lyukadni oda, hogy nem az államhatalom, hanem a gazdasági rendszer a forradalom fő célpontja. Mint már említettem, fontos volt hogy a sztrájk ne váljon politikaivá, mely által „befoghatóvá” válna, de arra is ügyeltek, hogy ne váljon egyszerű „kenyérharccá”. Ennek megelőzésére az anarchoszindikalisták gyakran alkalmazták azt a fogást, hogy eleve teljesíthetetlen célokat fogalmaztak meg, sőt a sztrájknak esetleg nem is volt deklarált célja, amelyet a munkaadó esetleg teljesíthetett volna. Sajátos forma volt az úgynevezett „direkt sztrájk”. Ez szervezett  szabotázst jelentett, selejtgyártást, bojkottot stb. A harmadik funkció az volt, melyet Sorel a sztrájk mítoszának nevezett; a sztrájk az a harci forma mely életre hívja a harc, a hősiesség szellemét, mondhatni a „gloire”-t, és nagyobb erőt és forrdalmi lelkesedést csihol ki a munkásosztályból, mint az, ha néhány évente elmegy szavazni. [39]

A szindikalizmus természetesen ellenhatást is kiváltott a mozgalmon belül. Errico Malatesta, a nagy anarchista teoretikus, így bírálta: „Minél erősebbé válik e mozgalom, annál inkább önző és konzervatív lesz, nem törődik majd egyébbel, mint a rövid távú érdekek képviseletével, miközben kitermeli saját bürokráciáját, mely csakis önnön hatalmát és gyarapodását tartja szem előtt”[40]. A szakszervezetekkel kapcsolatban is elmondható tehát az a kritika, melyet a szindikalisták a marxista munkáspártokkal kapcsolatban említettek: a forradalmi osztályharctól való eltávolodás veszélye más érdekek, ez esetben a puszta „kenyérharc” rovására, ahogy az a francia, szintén anarchoszindikalista gyökerekkel bíró szakszervezet, a CGT esetében történt. A szakszervezetek anarchista bírálóik szerint a kapitalizmus teremtményei, és nemcsak alkalmatlanok annak meghaladására, hanem a munkásosztály „befogásának” eszközévé is válhatnak. (Gyakori eset volt a huszadik század folyamán, különböző országokban, hogy a munkáltatók csakis szakszervezeti tagokat vettek fel dolgozni, „megbízhatóságuk” okán). A szindikalisták ezért erőteljesen hangsúlyozták, hogy a CNT számukra kizárólag eszközt jelent, és nagy hangsúlyt fektettek a szakszervezeti bürokrácia kialakulása elleni harcra.

A szindikalizmus 1900 környékén jelent meg Spanyolországban, de a különböző szindikalista ihletésű szakszervezetek eleinte elszigeteltek maradtak. Az 1910-ben megalakult Katalán Munkáskonföderáció jelentette az országos szervezet számára a kiindulási pontot, mely 1911-ben más szervezetek csatlakozásával Nemzeti Munkakonföderációvá bővült (Confederacion Nacional del Trabajo (továbbiakban CNT). Az alapításkor a taglétszám 30 ezer fő volt (350 szervezetben), ez 1936-ra másfélmillió fölé emelkedett, mely a szervezett munkásosztály legerősebb csoportját jelentette a szocialista UGT-t (Unión General de Trabajadores) megelőzve. Szervezeti felépítését tekintve a lokális és az ágazati szerveződés kombinációjaként jellemezhetjük, alulról felfelé építkezve. A fő eltérés a francia szindikalista CGT-vel szemben az volt, hogy a CNT a spanyol hagyományoknak megfelelően nagyobb hangsúlyt fektetett a lokális, mint a vertikális szerveződésre, mely a szakszervezetekkel szemben inkább a munkástanács-rendszer felé közelítette. [41] Ez utóbbi jelentőségére nem árt alaposabban kitérni.

A hagyományos szakszervezetek inkább az ágazati, foglalkozás szerinti szerveződést részesítették előnyben; a munkásosztály területi, nem foglalkozás szerinti szerveződése általában nem köthető a hagyományos szakszervezetekhez. Ez a jelenség az oroszországi szovjeteknél, a magyar 56-os munkástanácsoknál, illetve a 80-as években a lengyel Szolidaritásnál figyelhetőek meg. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy forradalmi körülmények között a munkásosztály szerveződési formaként inkább a területi, mint az ágazati szerveződés elvét követi. De mi lehet ennek az oka? Az, hogy az ágazati szerveződés könnyebben megosztható, mint a területi. A „divide et impera” elvével könnyű foglalkozási elvek alapján szétdarabolni a munkásosztályt („szalámitaktika”); területi szerveződés esetén ez sokkal nehezebb.[42]

A CNT szervezetét 8 regionális föderáció alkotta, melyek közül a katalán volt a leghangsúlyosabb. A regionális föderációkat helyi vagy kerületi föderációk alkották, ezek alapjai pedig az úgynevezett „sindicatos” voltak, melyek ágazati tömörülést jelentettek. Bárki tag lehetett, havi 10 centimo lefizetése ellenében, melyet segélyre illetve a szervezet újságjának, a „Solidaridad Obrera”-nak a fenntartására fordítottak. Az országos szervezet élén a Nemzeti Bizottság állt, melyet az évente összeülő általános kongresszus választott; a regionális föderációk élén a szintén évente összeülő Regionális Kongresszus által választott Regionális Bizottság; a helyi vagy kerületi föderációk élén egy junta, melyet a föderáció tagjainak általános gyűlése választott. A kongresszusi küldötteket szintén a helyi föderáció általános gyűlése választotta sokszor „követutasítással” is ellátva. A helyi közösségi élet a „centro obrero”-kban zajlott, ahol a tagság 3 havonta ült össze. A szervezet működését tekintve szigorúan decentralizált volt; kínosan ügyeltek arra is, hogy a szakszervezetnek ne legyen fizetett alkalmazottja, egyes források szerint 1936-ban mindössze egyetlen ilyen létezett. A mozgalom társadalmi bázisát inkább a munkásosztály szakképzetlen rétegei (sokszor első- vagy másodgenerációs falusi bevándorlók, köztük sok andalúz anarchista - és a prekapitalista kisipar művelői jelentették; a nehézipari, illetve általában a szakképzett munkások inkább a rivális UGT-vel szimpatizáltak.

A CNT történetének első jelentős mozzanata a megalakulását követő ötödik napon meghirdetett általános sztrájk volt (szolidaritási akcióként egy baszk bányászsztrájkkal), melynek eredményeként azonnal be is tiltották. A szervezet vezetősége ekkor mérsékelt szindikalistákból állt, akik közül Angel Pestana-t és Salvador Seguí-t kell kiemelni. A CNT tevékenységét inkább a közvetlen célok felé fordították. 1918-as program szerint a CNT követeli így a minimálbér napi 4 pesetára emelését, napi 7 óra munkaidőt, köztársaság kikiáltását, templomok bezárását „egy természetes ideig”, darabbér eltörlését, szakszervezetek  vétójogát a törvényeket illetően állam és egyház elválasztását, föld kisajátítását, válás engedélyezését, hadsereg helyett milícia felállítását. Ez a mérsékelt szindikalista irányvonal vált a meghatározóvá. Fő harci eszköze a sztrájk volt, mely néha gazdasági követeléseket tartalmazott, néha azonban az anarchista-szindikalista eszmeiségnek megfelelően célkitűzés nélküli, illetve eleve teljesíthetetlen dolgokat követelt (például nyolcórás munkanapot hét és fél óra pihenővel [43], stb.) A falusi mozgalom ekkor még külön szálon szerveződött. Az 1913-ban létrejött FNA (Federacion Nacional de Agricultores) tömörítette az anarchista érzelmű parasztságot, mely csak 1919-ben csatlakozott a CNT-hez, egy szervezetben egyesítve az anarchizmus városi és falusi mozgalmát.

1919 hozott komoly változásokat a CNT-t illetően, mivel megváltozott belső szervezeti felépítése: a klasszikus szindikalista dualizmus, mely a horizontális és a vertikális szerveződés elvét egyesítette, megszűnt. Eddig az alapszerveződést jelentő „sindicato”-k, ágazati, tehát foglalkozási elv szerint tömörítették a munkásokat a gyáron belül is. Az új alapszervezeti forma a „sindicato unico” lett, mely magában tömörítette a képzett és képzetlen munkásokat egyaránt. Az egyes településeken (főleg Andalúziában és Levantéban) is egybeolvadtak az ágazati alapszervezetek. (Ezt azonban éppen a kisebbségbe került „tiszták” ellenezték; féltek, hogy az összevonás következményeként esetleg minden „sindicato”-ban kisebbségbe kerülhetnek. A mérsékeltek ezzel szemben azzal érveltek, hogy az új szervezeti forma közelebb áll a távlatilag elképzelt anarchista társadalom működési elveihez. Minden újonnan csatlakozó alapszervezet e szerint a forma szerint működött; a régiek választhattak a régi struktúra fenntartása vagy az összeolvadás mellett.[44]

A háborús konjunktúra lezárulását követő válság, a radikális andalúzok beáramlása a szervezetbe, végül az orosz forradalom hatása megállította a CNT-t a reformizmus felé haladó úton. Az anarchista szárny erősödését a szindikalistával szemben jelzi, hogy Pestana terve az UGT-vel való egyesülésről kudarcot vallott (324 ezer szavazat 170 ezer ellen, 200 ezren nem szavaztak) Az orosz forradalmat lelkesen üdvözölték, és elhatározták a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Azonban a mahnovscsina és a kronstadti felkelés leverése miatt kiábrándulva 1922-ben kiléptek.[45] Szintén ekkor lépett a CNT a fegyveres harc útjára. 1918-1923 között gyilkosságok, merényletek és összecsapások sorozata zajlott le a hatóságok és a munkáltatók, illetve a CNT fegyveresei (pistoleros) között, melynek áldozatául esett többek közt a miniszterelnök és a katalóniai kormányzó, de Salvador Segúi is.

A Primo De Rivera által végrehajtott katonai puccs után éleződtek a szervezeten belüli ellentétek a „moderáltak” és a „tiszták” között. A puccs másnapján, 1923. szeptember 14-én a CNT általános sztrájkkal tiltakozott, melyet a hadsereg beavatkozása nyomott el. A diktatúra elnyomó apparátusa súlyos csapást mért a szervezetre: orgánumait betiltották, sok vezetőjét illetve tagját bebörtönözték. A Pestana vezette mérsékelt Nemzeti Bizottság nem látta forradalmat lehetségesnek, arra hivatkozva, hogy a tagság nagyrészt csak névlegesen anarchoszindikalista. Kapcsolatba léptek a diktatúra ellen küzdő katalán nacionalistákkal, támogatva azok 1928-as puccskísérletét is. Másfelől újra megkíséreltek az UGT-vel és annak politikai pártjával (PSOE - Partido Socialista Obrero de Espana) szövetkezni, melyek Primo De Rivera támogatását élvezve komoly munkaügyi reformokat értek el. A munkaügyi kérdéseket az úgynevezett paritásos bizottságok (munkáltatói és munkavállalói oldal képviselői(szakszervezet)) voltak hivatva eldönteni. 1927-ben Pestana szorgalmazta a CNT csatlakozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania. A következő évben a Nemzeti Bizottság úgy határozott, hogy a CNT hajlandó szövetkezni a rendszer megdöntésére törekvő politikai erőkkel. Így csatlakoztak a valenciai összeesküvéshez, melynek célja a köztársaság megteremtése volt, és még azt is elfogadták, hogy részt vesznek és szavaznak az 1931. áprilisi választásokon.

A „tiszták” élesen szembefordultak a Nemzeti Bizottság politikájával. Ők kezdettől fogva a rendszer forradalmi fegyveres felkelés általi megdöntését hirdették.[46] Úgyszintén elítélték a „moderáltak” alkudozásait. Mivel a CNT tényleges működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, ezért 1927-ben egy új szervezetet hoztak létre, a FAI-t (Federación Anarquista Ibérica), melynek a portugál anarchisták is tagjai voltak. A FAI szigorúan konspiratív, személyes ismeretségen alapuló csoportokból tevődött össze. Szervezete a CNT szervezetét másolta: az alapszervezet a helyi föderáció volt, melynek adminisztratív ügyeit egy háromfős titkárság irányította, élén pedig a Végrehajtó Bizottság állt, melynek tagjai a föderációt alkotó egyes csoportok delegáltjaiból álltak. A kerületi és a regionális föderációk felépítése szintén ugyanígy nézett ki, a legfelső szerv pedig a Félszigeti Bizottság volt. A FAI minden egyes tagja ugyanakkor a CNT-tagsággal is kellett, hogy rendelkezzen. Kis, élcsapat jellegű szervezetről révén szó („bolsevik anarchisták”), a tagsága sem volt olyan jelentős; a polgárháború kitörésekor mindössze 39 ezer fővel rendelkezett. A kiáltványuk egy vitairatként írható le a CNT mérsékelt vezetésével szemben, elítélve pesszimizmusukat a forradalom kitörését illetően, és kimondva, hogy a mozgalom célja nem anyagi előnyök és jobb munkakörülmények kiharcolása, hanem elsődlegesen a forradalom győzelme, a „communismo libertario” („szabad kommunizmus”) megteremtése. A kollektivista-anarchoszindikalista CNT-vel szemben a FAI a kropotkinista tradíció szerveződési kerete volt a már említett „grupos de afinidados”-okra épülve. Legkarizmatikusabb vezetőik Bounaventura Durruti és az Ascaso fivérek voltak, míg a stratégiai vezetésre Garcia Oliver volt a legnagyobb befolyással. [47] Utóbbiak csoportja, a "Nosotros", a FAI-n belüli radikálisokat tömörítette.[48]

Mindezt nem azt jelenti, hogy a FAI képviselte a forradalmi, a CNT pedig a reformista szárnyat. A CNT célja is a „communismo libertario” volt forradalmi úton, míg 1931-ben a FAI is részt vett a forradalomhoz vezető áprilisi helyhatósági választásokon. Túlzás lenne természetesen túl mereven szétválasztani a CNT-t és a FAI-t; mindazonáltal van dokumentált példa arra, hogy ugyanaz az anarchista militáns FAI-tagként fegyveres felkelésre, CNT-tagként pedig ennek elvetésére szavazott az adott szervezet ülésén. [49]

 

5.  A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig

 

-          „Barátaim – szónokolt egy lármás népgyűlésen egy dacos kinézésű ember -, úgy vélem, elég jól ismerem kívánságaitokat. Olyan országot akartok, ahol mindenkit törvények kényszerítenek arra, hogy illedelmesen viselje magát; nem igaz?

-          Úgy van – zúgott a tömeg.

-          Ebben az országban nem lesz gond a kenyér és a ruházkodás iránt; nem igaz?

-          Úgy van, úgy van!

-          Olyan állam lesz, hol mindenki munkáját törvények szabják meg, és a munka kiosztását pedig államhivatalnokok végzik.

-          Kitűnő! Jól beszél – kiáltott mindenki.

-          Éppen most hagytam el egy ilyen helyet – folytatja a szónok.

-          Honnan is jössz? – kérdik.

-          A börtönből.”

 

A. A baloldal uralma

 

Az 1931. április 12-14. között zajló helyhatósági választások a baloldal elsöprő sikerét hozták. A CNT és a FAI tagjainak a részvétele a szavazásban nagymértékben befolyásolta győzelmet, melyet nagyszabású templomégetésekkel ünnepeltek. A munkásmozgalom szocialista és anarchoszindikalista szárnyát jellemző mély megosztottságot jól jellemzi, hogy szocialista riválisaik helyett inkább a liberális köztársaságiakra szavaztak. [50]

Az új állam a hangzatos „Minden osztály dolgozóinak köztársasága” nevet viselte. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. A kormánynak már a születését is egy groteszk epizód előzte meg; a köztársaság 1931-es kikiáltását követően vörös karszalagos szocialista fegyveresek menekítették a királyi családot a népharag elől.

Az új államrend két tűz közé szorult. Egyrészt a konzervatív jobboldal, melyet az egyház – melyet az állam és egyház szétválasztása, a polgári házasság, a szabad vallásgyakorlás, a szerzetesrendek feloszlatása és a laikus iskolák kötelezővé tételének a réme fenyegetett -, a nagybirtokosok – akik a földreformtól rettegtek - és a katonatisztek – ez utóbbiakat a hadsereg és azonbelül a tisztikar jelentős leépítése háborított fel – vezettek. A másik oldalon a kielégítetlen paraszti és munkástömegek álltak, melyek a CNT köré tömörültek. A 30-as éveket ezen három pólus (reakciós jobboldal, burzsoá-szocialista baloldal illetve az anarchisták) küzdelme szabta meg.  Az új kormány szociális törvényekkel próbált javítani a tömegek helyzetén; Largo Caballero, a PSOE vezetője és a kormány munkaügyi minisztere révén a bérek a duplájukra emelkedtek és megvalósult a napi 8 óra munkaidő; a vidéki braceros helyzetén sokat javított a vetéskötelezettség (több munkalehetőség), és a külső munkaerő alkalmazásának tilalma amíg egy adott körzetben van munkaerő-felesleg, stabilizálta a földbérlők helyzetét, és az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt elrendelte a paritásos bizottságok (munkáltató-munkavállaló) felállítását. A földtörvény azonban nem sikerült túl jól; elvileg minden 56 acre feletti megműveletlen földterületre vonatkozott, melyet nem a tulajdonos művel. A megváltás összege a föld után befizetett adó mennyisége szerint állapították meg; ez elvileg a nagybirtokosok érdekeit sértette, mivel a nagybirtok korábban alig fizetett adót. A reform ennek ellenére csigalassúsággal haladt, annak ellenére, hogy a Sanjurjo-féle katonai lázadásban résztvevők földjét megváltás nélkül kobozták el; 1934-ig mindössze 12260 család, az összes igénylő alig 1%-a jutott földhöz. „Mintha vakbélgyulladás ellen használnánk aszpirint”- jegyezte meg Caballero. [51]

Az anarchoszindikalisták álláspontja megint megoszlott a „moderáltak” és a „tiszták” között. A Pestana vezette szárny elfogadta a köztársaságot, azt egy lépcsőfoknak – vagy legalábbis a „kisebbik rossznak” -  tekintve a „communismo libertario” felé vezető úton. A szélsőségesek („faistas”) ellenben a köztársaság ellen is azonnali harcot hirdettek. 1931-ben indult meg az a folyamat, melynek során a „tiszták” fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését. [52] Ezzel párhuzamosan a CNT a korábbi bázisát jelentő Katalónia és Andalúzia után az ország belső területein is fejlődésnek indult.[53]

Itt meg kell állnunk, hogy ezt a két szárnyat a mozgalmon belül jobban megvizsgálhassuk. Legkönnyebben úgy értelmezhetjük a jelenséget, hogy az anarchoszindikalizmusból a „tiszták” számára az anarchizmus, a „moderáltak” számára a szindikalizmus volt az elsődleges. A két vonal eltérő elveit a következő ellentétek jellemzik: az első falusi, a másik urbánus; az első lokális szinten mozog, a másik országoson; az első kézműves-hagyományokra épül, a másik modern nagyipari; az első a spontaneitásban hisz, a másik a szervezetben; az első antiintellektuális, a másik intellektuális.

„Nem kell létrehozni semmit, vagy új szervezetet alkotni. Azok a szervezetek, melyeken a jövő alapulni fog, már léteznek a fennálló társadalomban. A szakszervezet és a közösség.” – mondták a „tiszták”. A szakszervezet és a közösség, tehát lefordítva a város és a falu között az utóbbira fektették a hangsúlyt. A forradalmat az anarchista falu fogja szerintük megvívni, melyet a szindikalista város sztrájkkal csak segíthet. A várossal szembeni bizalmatlanság jellemezte őket. Egy szélsőséges vélemény szerint, ha a város a forradalom ellen fordulna, akkor „tanácsos lesz eltörölni a Föld színéről. A falusi közösségek le fogják győzni a reakciós pestist, és tisztaságot teremtenek.” Ez a gondolat már-már a szélsőséges maoizmust idézi. A városi munkásosztály feladata szerintük tehát a szindikalista harc által segíteni a felkelő falut? Sztrájkkal, szabotázzsal, bojkottal. Elveiket tekintve a klasszikus anarchizmus szigorúsága jellemezte őket. Eszerint a politika népcsalás, a politikai pártok egyformán rosszak különbség nélkül (a Népfronttal is szembe fognak később helyezkedni), a választás egyszerű porhintés, a parlament pedig pusztán a korrupció melegágya. Az állam erőszakszervezeteit is hasonló hevességgel ítélték el; a hadsereg a kollektív bűnözés szerve, a rendőrség pedig pusztán a burzsoázia fizetett gyilkosainak a testülete. Erős voluntarizmus, a „forradalmat azonnal” mentalitás jellemezte őket. Ők voltak a hangadók a FAI szervezetében.

„Számunkra a szociális forradalom nem csak egy erőszakos felkelés az államok erőszakszervezetei ellen…A szociális forradalom tartalmazza a földek, gyárak, bányák, vasutak átvételét, akárcsak az összes többi termelőeszközét is… nem elég átvenni a gazdaságot, meg is kell tanulni használni – minden átmeneti szakasz nélkül.” – mondták ezzel szemben a „moderáltak. Ők mindenekelőtt az ipari szakszervezetekben hittek. Ezek feladata először is védekezni a kapitalizmussal szemben, másodsorban megteremteni az újrend alapjait neveléssel és gyakorlati tevékenységgel, és a forradalom után a gazdaság átvétele és irányítása, mely által a szakszervezet a szabadság alapjává válik. Rugalmasabban kezelték a klasszikus anarchizmus dogmáit is az állammal és a politikával szemben, nem zárkóztak el teljesen a választásoktól, a többi politikai mozgalom közötti különbségtételtől (Népfront támogatása), sőt – mint később látni fogjuk – még a kormányban való részvételtől sem. Ők a CNT-n belül maradtak, szemben a FAI-val. [54]

A „tiszták” erősödését a kormány lépései is fokozták, amely komoly veszélyt látott a mozgalomban. A spanyol anarchisták és szocialisták már az I. Internacionálé korszaka óta nem kedvelték egymást, ráadásul mindkét szervezet a munkásosztály teljes megnyerésére törekedett. A PSOE az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. „Sok elvtárs azt hiszi, hogy az anarchoszindikalizmus egy olyan eszme, mely párhuzamosan halad a miénkkel, miközben annak az antitézise; és hogy az anarchoszindikalisták az elvtársaink, miközben a legnagyobb ellenségeink”- mondta Largo Caballero, egyúttal azt is bevallva, hogy a párttagok egy jelentős része nem így vélekedik. A liberális burzsoázia szintén komoly ellenségnek tartotta őket. Az 1931. július 27-én sevillai sztrájk során a CNT-székházát tüzérség bevetésével lőtték szét.[55] Szintén a CNT ellen irányult az úgynevezett „csavargótörvény”, mely lehetővé tette az állandó lakcímmel nem rendelkezők letartóztatását. A paritásos bizottságok és a PSOE erős kormánypozíciói révén az UGT ellenőrizte a munkaerőpiacot is, és természetesen inkább a saját tagjainak kedvezett a CNT-tagokkal szemben. A sztrájktörvény is fokozta a két szakszervezet közötti ellentéteket; a paritásos bizottságokban való előzetes egyezkedési kísérlet nélkül indított sztrájk illegális volt, és sikertelen kísérlet esetén is el kellett telnie nyolc napnak a tárgyalások befejeződése és a sztrájk kezdete között. A törvényesség útján járó UGT így egyszerűen képtelen volt közös sztrájkra a CNT-vel, mely nem ismerte el ezt a rendszert. Nem egyszer megtörtént, hogy a CNT sztrájkot indított egy gyáron belül, és a sztrájk követeléseivel az UGT is egyetértett. A csatlakozásáig azonban tárgyalást kellett lefolytatnia a munkaadóval, és utána nyolc napig várnia, mialatt a CNT-sztrájk egyszerűen kifulladt, melynek „eredményét” a szocialista munkások is megérezték. Az UGT így amatőr voluntarista szervezetnek tartotta a CNT-t, mely doktríner elveivel csak akadályozza a munkásérdekek érvényesülését, míg a CNT a riválisait egyszerű sztrájktörőnek tartotta. [56]

A sevillai események tovább növelték a CNT-n belüli ellentéteket és a „tiszták” fokozatos erősödését. Őszre a FAI átvette a vezetést a legtöbb barcelonai sindicatóban és megszerezte a központi lap, a Solidaridad Obrera vezetését is. A „moderáltak” kitartottak amellett, hogy egy erőszakos forradalom a fennálló helyzetben diktatúrához vezetne, mivel nincs meg a szükséges támogatottságuk. A nyilatkozatot augusztusban 30-an írták alá („treintistas”). „Azt akarjuk, hogy a kapitalizmus és az állam, legyen vörös, fehér vagy fekete, tűnjön el; de nem akarunk másikat tenni a helyére”- nyilatkozták.[57] 1932 elején elszigetelt megmozdulásokra került sor egyes falvakban, köztük a már említett Castilblancoban. A felkelések azonos menetrend szerint zajlottak: a tömeg lefegyverezte a Guardia Civilt, és a vörös-fekete zászlót kitűzve kikiáltotta a „communismo libertario”-t. A földtulajdonra vonatkozó iratokat – sokszor a papírpénzt is – elégették, és köztulajdonba vették a földet. A kísérlet a csendőrség megérkezésével megszűnt. Ezzel egyidőben Alto Llobregat völgyének bányászai birtokukba vették a helyi kisvárosokat, és csak ötnapos utcai harc után sikerült leverni őket.

1932-ben került sor a földtörvényre és a katalán illetve baszk autonómiáról szóló törvény meghozatalára. A katalán autonómiát illetően sokan abban reménykedtek, hogy ez lehetővé fogja tenni a katalán anarchisták békés integrálódását a rendszerbe. „Ha elég erősnek érzitek magatokat a szociális forradalomhoz, akkor rajta, de ha belátjátok, hogy az egyetlen lehetséges forradalom egy radikális-evolúciós, akkor álljatok mellém.” – üzente nekik Luis Companys katalán elnök. Ez azonban egyelőre csak hiú remény maradt. [58]

A Pestana vezette mérsékeltek elvesztették a befolyásukat, és 1932 áprilisában - a FAI „infantilis” módszereit bírálva - távoztak a CNT-ből. Sok sindicato (például a valenciaiak fele) követte őket („Los Sindicatos de Oposicion”), és Pestana megalapitotta a világ egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot.[59]

1933. január 8-án újra megismétlődtek az egy évvel korábbi események. Barcelonában utcai harcok alakultak ki, több levantei és andalúziai falu pedig megint kikiáltotta a „communismo libertario”-t. Casas Viejasban a helyi vezető a családjával elbarikádozta magát a házában; a csendőrök rájuk gyújtották a házat, és a foglyokat is lemészárolták. Az esetből hatalmas botrány lett, még a jobboldal is tiltakozott. Az anarchisták viszonya végleg elmérgesedett a kormánnyal. Az 1933 decemberi parlamenti választásokat illetően a CNT kiadta a jelszót: „No votad!”. Az anarchista tömegek támogatásától megfosztott baloldal – melynek pártjai amúgy sem fogtak össze, ellentétben a jobboldaliakkal - így vereséget szenvedett. [60]

A polgári baloldal és a szocialista párt uralma így kudarcba fulladt. Felemás, félénk reformjaival sikerült maga ellen fordítania úgy a középosztályt és a reakciós erőket, hogy közben nem tudta kielégíteni a munkásosztályt és a parasztságot.

 

B. A jobboldal uralma

 

A szélsőségesen reakciós jobboldali Lerroux-kormány uralmának két évét a spanyol munkásmozgalom történetében „El Bienio Negro”, vagyis „a két fekete év” néven emlegetik. Visszavonták a földtörvényt és az összes szociális reformot, melyet az Azana-kormány hozott; a bérek 40-50%-kal estek. A nagybirtokosok nyomására betiltották az argentín élelmiszerbehozatalt; ez egyrészt növelte az élelmiszerárakat, másrészt az argentínok viszonzásul leállították a katalán textilexportot, mely komolyan sértette a katalán burzsoázia érdekeit.[61]

Az anarchisták, bár nem vettek részt a választásokon, tudták, hogy a jobboldali kormányzat számukra még a baloldalinál is rosszabb lesz. Mindjárt a kormány hivatalba lépésének másnapján, december 8-án megindították a fegyveres felkelést; rendőrőrsöket és laktanyákat rohantak le egyszerre több városban is, de a rosszul szervezett akciót a kormány könnyűszerrel felszámolta. Kivételt jelentett Aragónia (katonák átállására is sor került) és azonbelül elsősorban Zaragoza (Aragónia ekkorra Andalúzia mellett a szélsőségesek új fellegvára lett), ahol csak több napos barikádharcok és tankok bevetése árán sikerült felszámolni a felkelést. A harci erejük azonban korántsem tört meg: 1935 áprilisában több mint öt hétig tartó általános CNT-sztrájk bontakozott ki Zaragozában a rendőri brutalitás ellen tiltakozva. [62]

1934 folyamán a PSOE balra fordult. Az Azana-kormány kudarcain és a német és osztrák szociáldemokraták sorsán okolva Largo Caballero militánsabb politikát kezdett hirdetni. Meghirdette a munkásegység jelszavát. Amikor 1934 októberében a fasiszta párt, a CEDA képviselői beléptek a kormányba, a baloldal október 6-án azonnali felkeléssel reagált. Ebben résztvett a PSOE, a PCE, a katalán liberális baloldali Esquerra, a Pestana-féle szindikalisták, a kommunisták és egyéb kis baloldali pártok, a CNT-FAI azonban nem.

Mi volt ennek az oka? Tény, hogy a FAI szélsőségesei még a fasiszták ellen sem szívesen fogtak volna össze egykori ellenfeleikkel, de ők csak egy kisebbséget jelentettek. A fő ok az volt, hogy velük szemben is bizalmatlanok voltak; Companys katalán elnök jól tudva, hogy Barcelonában a CNT nélkül nincs esély a sikerre, őket is be akarta vonni, szövetségesei (és saját pártja) ezt elutasították. A barcelonai CNT még így is hajlandó lett volna segíteni, de az UGT elutasította, hogy fegyvereket adjon át, így a megállapodás kútba esett.

Asztúriában azonban máshogy alakultak az események. Az itteni – zömmel bányászokat tömörítő - CNT egyrészt nem állt a FAI befolyása alatt, másrészt sokkal jobb volt a kapcsolata a helyi UGT-vel is.[63] A helyi anarchoszindikalisták – akik földrajzilag is el voltak különülve a Földközi-tenger mellékén fekvő magterületektől – a 30-as évek folyamán végig egyfajta külön úton jártak, mely hajlamos volt engedményeket tenni a szocialista eszmeiség javára. Ezekben a napokban, szöges ellentétben a CNT alapelveivel, kijelentették, hogy „szükséges egy átmeneti diktatúra”. (A polgárháború során ez volt az egyetlen terület, ahol a CNT fúzionált az UGT-vel.) A három egymást követő tartományi forradalmi bizottság közül az első kettőben a CNT képviselői is részt vettek, a helyi bizottságokban még a FAI is. Az anarchista befolyás alatt álló Gijónban és La Felguerában pedig kikiáltották a „communismo libertario”-t. Helyi munkásmozgalmi szervezetek antifasiszta egységfrontja, az UHP (Unión Hermanos Proletarios) a legelső ilyen jelenség volt Európában, mely ráadásul időben megelőzte a Komintern híres VII. kongresszusának az ajánlását is. A felkelés bukását követő megtorlás – 5 ezer halott és 30 ezren kerültek börtönbe - az anarchistákat is súlyosan érintette.[64]

Az 1935-ös év kábult csendben telt el. Az 1936-os választásokra készülve a baloldali pártok francia mintára létrehozták a Népfrontot. A CNT nem volt hajlandó belépni, ám a februári választások előtt két nappal megadta az engedélyt a tagságának arra, hogy részt vegyen a választásokon. Erre több oka is volt: be kellett látnia, hogy az Azana-kormány egy picivel mégiscsak jobb volt („Hatalmat adtunk a baloldalnak, ők a kisebbik rossz” – mondták utóbb), továbbá a börtönben lévő több ezer anarchista csak baloldali győzelem esetén kerülhetett volna szabadlábra. Természetesen ellenvélemények is voltak: sokak szerint ezzel az engedménnyel elveszett az eszme tisztasága. A CNT tagsága ekkor másfélmillió körül mozgott; kétségtelen, hogy a Népfront a győzelmet jelentős részben a CNT döntésének köszönhette.[65]

 

6.  1936 februárjától júliusáig

 

„Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve; és az osztályokat, melyek az embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják.”

CNT zaragozai kongresszusa

 

A Népfront győzelmétől a polgárháború kitöréséig elhatalmasodó káosz uralta Spanyolországot. Midebben az is fontos szerepet játszott, hogy győzelme távolról sem volt elsöprő: a Népfront 4.176.156, a Nemzeti Front 3.783.601, a centrum 681.047, míg a baszk nacionalisták 130.000 szavazatot szereztek. Igaz ugyan, hogy a jobboldal szervezet a választásokat, és sok faluban nyílt megfélemlítéssel csikartak ki szavazatokat, de a támogatottsága kétségkívül jelentős volt. Másik oldalról a Népfront egy választási szövetség volt, és a közös programja is meglehetősen mérsékelt.

A különböző politikai szervezetek egyaránt paramilitáris egységeket állítottak fel, napirenden voltak a merényletek és a fegyveres összetűzések. A FAI érdekes akciókat hajtott végre: egy sikeres bankrablás után a zsákmányolt pénzt és értékpapírokat ünnepélyesen elégették; másfelől az is előfordult, hogy a falangistákkal hajtottak végre közös akciót a szocialisták ellen: ezeket a különítményeket gúnyosan csak FAI-lange-nak nevezték. A CEDA vezetője, Gil Robles adatai szerint: 160 elpusztult templom, 251 megrongálódott, 269 halott, 1287 sebesült, 113 általános sztrájk, 228 részleges, 43 feldúlt újságszerkesztőség, 146 bombamerénylet jellemzi a Népfront választási győzelme és a polgárháború kitörése közötti korszakot. [66] Újra kezdődött az 1932-es földreform, ezúttal kissé gyorsabb tempóban: fél év alatt 232.000 hektár földet foglaltak le, melyen több mint 71.000 paraszt telepedett le (az Azana-kormány két éve alatt alig 10.000). Ezen felül földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki: márciustól júniusig félmillió hektár földet foglaltak el a parasztok, a Guardia Civil pedig sokkal passzívabb volt mint általában.[67] A tömegek, a formális amnesztiarendeletet be sem várva, elfoglalták a börtönöket is kiszabadították a politikai foglyokat (de általában nem csak őket.) A CNT nem függesztette fel a sztrájkokat: „Nélkülünk nem győztetek volna.” - figyelmeztette a kormányt Durruti. A CNT öntevékenyen rendezte a munkaügyi problémákat. A Lerroux-kormány alatt állástalanná vált munkásokat visszaküldték régi munkaadóikhoz, akiket a CNT-fegyveresei gyakran revolverrel kényszerítettek az állás visszaadására. [68] Komoly eltérést jelentett az Azana-korszakhoz képest, hogy ezúttal a PSOE nem lépett be a kormányba, hanem egy erősen balratolódott, fegyveres szervezetté vált az UGT-vel együtt. A PSOE szemléletének megváltozásában nagy szerepe volt annak, hogy Largo Caballero elnök az 1934. októberi felkelés bukása után 67 évesen végre elolvasta Marxot és Lenint, akik akkora hatást gyakoroltak rá, hogy megkapta a „spanyol Lenin” becenevet. Továbbra is a munkásegység volt a terve, természetesen a PSOE égisze alatt: a katalán párt és az országos ifjúsági szervezet egyesült a kommunisták hasonló szervezeteivel; azonban Caballero reményeivel ellentétben az egyesülést szervezetekben kommunista dominancia alakult ki. Az UGT-t és a CNT-t illetően is hasonló tervei voltak, ám ezt az anarchisták elutasították; az UGT földmunkásszervezetei nagyon közel álltak a CNT-hez, de Malagában a két szakszervezet tagjai egymást lőtték. Az 1936-os közös madridi UGT-CNT építőmunkássztrájk után tovább mérgesedett a viszony, az UGT menet közben ugyanis kilépett a sztrájkból, egyedül hagyva a CNT munkásait. A két szervezet szociális összetétele közti különbség is egyre erősebb lett. A CNT főleg a manuális, szakképzetlen munkaerőt (pl. textilipar), a háziipar-jellegű tevékenységek űzőit, a szolgáltatóipar dolgozóit (pincérek stb.), halászokat, tengerészeket, földmunkásokat stb. vonzotta, az UGT a fehérgallérosokat, és a szakképzettek többségét egyesítette. Ekkor azonban a kispolgárság, tehát boltosok, kiskereskedők, közalkalmazottak, tisztviselők, kisbirtokosok is tömegesen kezdtek áramlani az UGT-be. [69] Ez ott vált súlyos problémává, ahol a munkásosztály csak kis arányban volt UGT-tag: itt az újonnan beáramló elemek kerültek többségbe, szemben a CNT-be tartozó munkásokkal. A barcelonai UGT legerősebb szervezetét a GEPCI, a kisiparosok és kiskereskedő szervezete alkotta, melynek vezetőségében a textilipar nagytőkés vezetői foglaltak helyet (!). (Később ők vádolták a CNT-t a proletariátus érdekeinek elárulásával…)[70] A központi területeken, így Madridban, azonban a helyi CNT indult erősödésnek, mely a polgárháború kitörése után gyorsult fel.A falangistákkal is összecsapásokba keveredtek, mire a kormány bezáratta a CNT madridi központját és letartóztatta a sztrájkolókat. A CNT és az UGT július 18-án függesztette fel az ellenségeskedéseket, amikor megérkezett a hír a tábornokok lázadásáról.[71]

A polgárháború kitörésétől 1937 késő tavaszáig-nyaráig alakultak ki és álltak fenn azok az új struktúrák, melyek által az anarchisták a történelem során a legközelebb kerültek az általuk meghirdetett osztály- és államnélküli társadalom eszméjéhez. Elképzeléseiket nem sokkal a háború előtt készített májusi zaragozai koferencián fejtették ki, mely 982 sindicato által 550 ezer szervezett munkást képviselt. ”Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el, milyen formába szerveződnek. A „communa libre”-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie a betegeket, oktatni a fiatalokat…” A program közvetlen célként 36 órás munkahetet, földkisajátítást, milíciarendszert követelt, és proklamálta a szabad szerelem jogát. Meglepő módon még a szexuális devianciák megvitatására és ezek kezelésének a módjára is született határozat, amely már-már a hatvanas évek szellemiségét idézi (úgy vélték, hogy egy szabad társadalomban ez el fog tűnni, illetve orvosi kezeléssel megoldhatóvá válik.). A gazdaság- és társadalomszervezés alapelveit Abad de Santillan dolgozta ki [72]; helyi és ágazati föderációk összefonódásaként képzelte el a jövőt; azonban figyelmeztetett arra is, hogy a világgazdaság rendszerében Spanyolországban elszigetelten nem lehet életképes. Az új világ gyakorlati megvalósításának lehetősége már a polgárháború első napján nyilvánvalóvá vált. [73] A konferencia során kifejtett elvek inkább Kropotkin szellemiségéhez álltak közelebb.[74]

A zaragozai kongresszuson még egy fontos esemény történt: visszaléptek a CNT-be az 1932-ben távozott „moderáltak” szervezetei, melyek közel 70 ezer főt képviseltek. Az újraegyesülés folyamata 1935-től datálható, amikor az ellenzékiek megfigyelőként résztvehettek a CNT kongresszusán. Mindez az az óta szerzett tapasztalatokkal, és a CNT vezetésének mérséklődésével magyarázható. Mint emlékezhetünk, a FAI eszmei irányítása alatt álló CNT 1933-ban elutasította a szavazást a választásokon, és fegyveres megmozdulásokkal kísérletezett, melyek kudarcba fulladtak. 1935-re megerősödött az a vélemény, hogy a „tiszták” meg nem alkuvó taktikája volt a hiba; a kudarcok megrendítették a FAI nimbuszát. 1936 februárjában győzött a „moderáltak” véleménye, akik szerint a fegyverek helyett érdemes lenne a szavazócédulákkal harcolni (ebben a döntésben fontos szerepet játszott a Népfront által megígért amnesztiatörvény is). Eme taktika által sikerült elérni azt, amire a „tiszták” képtelenek voltak; eltüntették a reakciós kormányt, és 1936 tavaszán a CNT erősebb volt, mint valaha. Eltűnt az az ideológiai ellentét, mely annak idején az ellenzéket kilépésre késztette; a mozgalomba történő visszaáramló tömegük pedig tovább gyengítette a „tiszták”  amúgy is megrendült pozícióit. [75]

Ebben a helyzetben érte a CNT-t és a FAI-t a háború kitörése.

 

7.  A forradalom

 

„Ha nincs szükségük tovább rám mint elnökre, csak szóljanak.”

Luis Companys katalán elnök a CNT-delegációjának

 

A fasiszta lázadás által kiváltott társadalmi forradalmat két szempont alapján kell megvizsgálnunk, a politikai és a társadalmi-gazdasági változások alapján.

A forradalmi folyamat mélységét illetően a köztársasági Spanyolországot két, jól elkülöníthető részre oszthatjuk. Az elsőbe a központi területet sorolhatjuk, ide tartozott Madrid, Új-Kasztília, Extremadura és La Mancha tartomány. Itt a forradalom kevésbé volt erős: forradalmi bizottságok ugyan itt is megjelentek, de a tényleges hatalom nagy része a hagyományos államapparátus kezében maradt, másrészt a társadalmi-gazdasági változások (elsősorban a kollektivizálásra gondolok) sem váltak igazán jelentőssé. A második csoportba Katalónia, Aragónia, illetve (legalábbis eleinte) Andalúzia tartozott. Itt a vezetés spontánul létrejött népi szervek kezére került (természetesen nemcsak anarchistákéba), és a társadalmi gazdasági átalakulás is mélyebb volt. Az alább leírtakban, az utóbbi régiókban bekövetkezett változásokat fogjuk nyomon követni.

 

A. A politikai forradalom

 

Ezalatt két dolgot kell érteni: egyrészt az állam katonai-rendfenntartó funkcióját, másrészt a közigazgatási-szervezői funkcióját. 1936 során mindkettő a munkásmozgalmi szakszervezetek és pártok kontrollja alá került.

Erre azért volt szükség, mert a köztársaság a lázadás után képtelenné vált ellátni ezeket a fontos állami funkciókat. Az államigazgatás romokban hevert: sokan átszöktek a lázadókhoz, és a megmaradt személyzet hűsége is több mint kérdéses volt. [76]

A fegyveres erőinek nagy része vagy elpártolt, vagy ingadozott; márpedig – ezt Bakunyintól Max Weberig sokan megmondták – a fegyveres erőszak alkalmazásának kizárólagos lehetősége az állam legfontosabb jellemzője. Saját fegyveres erő híján a köztársasági zónában is gyengült a hatalma. Július 18-án 3 miniszterelnök váltotta egymást, végül a harmadik, Giral jóváhagyta a fegyverek átadását a szakszervezeteknek (Barcelonában a CNT ezt már Companys jóváhagyása előtt megtette), és rendeletileg feloszlatta a hadsereget. A szakszervezetek tekintélye ezekben a napokban alapozódott meg. Barcelonában, Madridban, Valenciában és sok más városban az ő tömegerejük segített megfékezni a lázadást. A CNT szerepe Katalóniában vált a leghangsúlyosabbá: a lázadás kitörésekor a CNT 13 ezer, a POUM 3 ezer, az UGT 2 ezer, Companys elnök Esquerra-ja szintén 2 ezer fegyveressel rendelkezett. Companys elnök bátran levonta a konzekvenciákat. Magához hívatta a CNT vezetőket (Durruti, Garcia Oliver, Abád de Santillán) és felajánlotta nekik a Katalónia feletti hatalmat: „Ma önök a város és Katalónia urai, mert győzni tudtak a fasiszta katonákkal szemben… Ha nincs szükségük tovább rám, mint elnökre, csak szóljanak, és én kész vagyok közkatonaként folytatni a harcot a fasizmus ellen.”. Több évtizedes küzdelem után a CNT és a FAI előtt ott állt a hatalmas lehetőség: Katalónia a kezükbe került, és ezzel együtt az alaklom a „comunismo libertario” bevezetésére. „Választanunk kell az anarchista diktatúra és a köztársaság között, mely utóbbi egyenlő a kollaborálással.” – mondta Garcia Oliver a FAI-tól. A CNT regionális plénuma azonban drámai vita után elutasította a lehetőséget. Ennek elvi és gyakorlati érvei egyaránt voltak: elvi síkon a diktatúra ellenzése, azé, hogy elveiket olyanokra kényszerítsék rá, akik szembenállnak. – „Nem hittünk a diktatúrában, amikor mi voltunk a kárvallottjai, és nem hiszünk most sem, amikor mi gyakorolhatnánk azt mások rovására” – mondta Abad de Santillan. Gyakorlati érv volt az, hogy a többi köztársasági területen lévő – relatíve gyengébb - CNT-szervezetek véres megtorlásnak lennének kitéve, továbbá az, hogy a világgazdasági és katonai nyomással szemben egy anarchista Katalónia nem lenne életképes. A legfontosabb érv pedig az volt, hogy a vezetés így is az övék; a formális államhatalom megszerzése nem is javíthatott volna tovább az elért pozícióikon.[77]

Aznap este azonban összeült a FAI keretein belül működő, nagy befolyással bíró Nosotros csoport is, melyről az előzőekben már szó esett. Itt Garcia Oliver felvázolta tervét egy újabb felkelésről. Eszerint az anarchisták megszállják Barcelonát, leszámolnak a Generalidaddal és megszüntetik a frissen létrejött Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságát is (erről a szervezetről bővebben később lesz szó). A diktatúrával való elvi szembenállás miatt a többség elutasította az indítványt; Bounaventura Durruti, a korszak legendás anarchista vezetője Zaragoza visszafoglalása utánra halasztotta volna. Az anarchisták sikereik csúcsán álltak, de a forradalom „elhalasztása” már ekkor elindultak a lejtőn lefelé.[78]

A tényleges hatalom mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került, melyek zömmel a munkásmozgalmi szerveken alapultak. A jelenség nem ismeretlen a spanyol történelemben: a napóleoni háborúk helyi juntái, illetve az 1873-as helyi tanácsok emléke eleven volt. A polgármesterek és a municipiális tanácsok hatalma a munkásszervezetek bizottságainak kezébe került, akik a tényleges fegyveres hatalom birtokában szervezték az antifasiszta harcot, a közellátást, a termelést, az oktatást, a jobboldal szétzúzását, a templomégetést stb. Fő feladatuk az alapvető szolgáltatások megszervezése volt: a szállodákat, házakat köztulajdonba vették, ezáltal megoldva a lakásínséget; a munkanélküliség szintén eltűnt. A rendőrség helyét a fegyveres munkásjárőrök váltották fel. A bizottságok szerepe a hadügyekben is fontos volt, gyakran ők szervezték a milícia ellátását, felfegyverzését stb.. A bizottságok hatalma szorosan kapcsolódott a kollektívák rendszeréhez, gyakran ezeken keresztül érvényesítették akaratukat; ez utóbbiakról majd később lesz szó. A közellátást Barcelonában a CNT közellátási bizottsága, és az alárendelt „kenyérbizottságok” végezték – az ellátás alapja a fejadag volt. Az élelmiszer megszerzése a falu és a város közötti barteren alapult, melynek lebonyolítása a CNT helyi szervein nyugodott. A falu például küldött egy listát, hogy mire lenne szüksége (cipő stb.); a bizottság erre az adott CNT-szindikátusnak kiadta az utasítást a termék előállítására, illetve leszállítására; majd megállapodtak abban, hogy nekik mire lenne szükségük a faluból; ennek előteremtéséről pedig a helyi CNT illetve a kollektíva gondoskodott. A rendszer kielégítően működött. Összegezve tehát egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatalos és egy spontán forradalmi, de az igazi hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt.[79]

Katalóniában ez az új, forradalmi közhatalom legfelsőbb szintre is érvényes volt: Companys elnök a helyén maradt, de a Generalidadnak se a háborúra, se a város életére nem volt sok befolyása. Mindez az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának a kezében volt, melyet ugyan formálisan az elnök nevezett ki. Ide az anarchisták beengedték a szövetségeseiket is (3-3 CNT, UGT, 2-2 republikánus, Esquerra, FAI, 1-1 POUM („trockista”), Rabassaires (parasztság) és a Generalidad egy delegáltja ült a bizottságban, vagyis az anarchisták beérték 5 hellyel a 15-ből. Cserébe viszont elvárták a hasonló engedményeket Spanyolország olyan területein, ahol ők voltak kisebbségben; így később a CNT és a FAI is helyet kapott a Madridi Védelmi Juntában.[80] Ezen testületek azonban sokkal inkább tekinthető a burzsoá köztársaság, mint a proletár osztályhatalom szervének; kettős hatalomról itt nem lehet beszélni. A Bizottságot a radikálisok egyszerűen „második rendőrségnek” tekintették, mely az első lépcsőfok a burzsoá hatalom újjáépítése felé vezető úton. A Bizottság tehát nem a forradalom csúcspontját, sokkal inkább a hanyatlásának kezdetét jelentette, mely közvetlenül a július 19-ei felkelés után vette kezdetét. A másik említett tartományban az 1936 októberében létrejött Aragóniai Védelmi Tanács gyakorolta a hatalmat (a katonai ellenőrzést leszámítva; ez Katalóniával közösen ment), melyben szintén az anarchisták domináltak. A területet anarchista milicisták foglalták vissza 1936 augusztusában. Ez egy szegény, mezőgazdasági jellegű frontövezet volt (a tartomány nagyvárosai: Zaragoza, Huesca, Teruel a lázadók kezén maradtak), távol a nagypolitika centrumától: ez tette lehetővé a fennállását egészen 1937 augusztusáig. Durruti az Aragóniai Védelmi Tanácsot tekintette mintának Spanyolország számára. A három, elszigetelődött északi tartomány közül Asztúriában és Santanderben vált a CNT és a FAI a helyi Junta tagjává; Baszkföldön a hegemón Baszk Nemzeti Párt megszabadult tőlük.[81]

Az igazságszolgáltatás őszig szintén az utca kezében volt: papok, gazdagok, és fasiszták elleni terror jellemezte ezt az időszakot. A rend azonban – rendőrség híján sem - omlott össze. „A világ legfurcsább városa ez manapság, a demokráciát támogató anarchoszindikalizmus városa, ahol anarchisták tartják fenn a közrendet, és apolitikus filozófusok gyakorolják a hatalmat.” – írta egy külföldi újságíró Barcelonáról. [82] Eltűntek a koldusok, a prostituáltak és a részegek. A bűnözőket és a prostituáltakat inkább morális ráhatással igyekeztek meggyőzni, a kábítószerkereskedőket és a striciket viszont az utcán lőtték agyon. Az egyházi személyek elleni kilengések tipikusak voltak; a munkások feldúlták a templomokat, megitták a misebort és sokszor a szentképeket is felgyújtották. A CNT és a FAI csak a legextrémebb kilengések ellen lépett fel. „megölni valakit csak azért mert katolikus, semmiképpen nem szolgálja ügyünket” – nyilatkozta az utóbbi.[83] A börtönöket megnyitották, sokszor a bíróságokat is felgyújtották, az aktákat pedig elégették. A CNT-be bárki beléphetett ajánlás nélkül (ellentétben a szocialista és a kommunista szervezetekkel): sok köztörvényes bűnöző élt a lehetőséggel, sőt jobboldali szimpatizánsok is szép számmal beáramlottak. Ez utóbbiak a CNT-igazolvány fedezetében sokszor az úgynevezett „ötödik hadoszlopnak” dolgoztak, mely a későbbiekben sok probléma forrásává vált. A munkások gyakran leszámoltak a munkaadóikkal, a mohó kereskedőkkel stb.. Azonban azoknak a tulajdonosoknak, akik korábban emberségesen bántak az alkalmazottaikkal, nem kellett mitől tartania: gyakran még igazgatóként is megmaradhattak termelőszövetkezetté vált egykori vállalataik élén. Gyakorivá váltak a személyes leszámolások és a magánbosszúk: ezeket a CNT és a FAI élesen elítélte: Barcelonában két anarchista vezető, az építőipari és az egészségügyi ágazat vezetője, mivel előzőleg bosszút állt azokon, akik a Primo-diktatúra idején feljelentették őket a rendőrségen, a saját társaik kezei által lelték halálukat.

Idővel megszerveződtek a népbíróságok: ezekben a különböző baloldali szervezetek delegáltjai alkották a többséget a hívatásos bírók mellett; ezeket a testületeket az államhatalom is elismerte. Mindamellett – főleg Madridban – a különböző baloldali pártok úgynevezett „checa”-kat szerveztek (az orosz Cseka mintájára). Ezek az illegális szervezetek egyszerre funkcionáltak törvényszékként, börtönként és titkosrendőrségként. Különösen a Kommunista Párt „checa”-i váltak híressé – a különböző „checa”-k gyakran egyűttműködtek illetve információkat cseréltek. Az anarchisták nem bíbelődtek törvényszékekkel, illetve börtönökkel; akit bűnösnek véltek, azt formaságok nélkül agyonlőtték. Ugyanez várt azonban azokra is akik hamis feljelentést tettek.[84]

Az állam próbált lépést tartani az eseményekkel, de sokszor már csak a tényeket szentesíthette. A béreket hivatalosan 50%-kal növelte, míg a lakbéreket ugyanennyivel csökkentette. Sor került az első államosításokra, és később a munkásönigazgatást és  földkérdést illetően is törvények születtek. A forradalmi szerveket a hivatalos hatalom, ahol tudta, ott bekebelezni, ahol nem, ott gyengíteni próbálta. A spontán rekvirálásokat már augusztusban betiltotta; azt, hogy pontosan miért akarták felszámolni a forradalmi szerveket, egy későbbi fejezetben fogom kifejteni.[85]

Augusztus-szeptember folyamán azonban a jövő még távolról sem dőlt el. A polgárháború leghíresebb anarchista vezére, Bounaventura Durruti több ezer milicistával megindult Zaragoza felé; a terve az volt, hogy a város felszabadítása után megszabadulnak a kormánytól, és az egész zóna Zaragozától Barcelonáig a „Communismo Libertario” paradicsomává válik; a város bevételére azonban nem került sor..[86]

A milíciáról szintén szót kell ejteni, mint az 1936-os év egyik figyelemreméltó jelenségéről, melyről George Orwell műve („Hódolat Katalóniának”) adja a legérdekfeszítőbb leírást. Az anarchisták a reguláris hadsereget egyszerű bűnszövetkezetnek tekintették, melynek célja a munkásmozgalom elnyomása. Az önkéntes alapon működő – a hadkötelezettséget szintén elítélték -, osztályöntudaton alapuló milíciarendszer mellett törtek lándzsát, melyet mindamellett – akárcsak a szakszervezetet - a majdani osztálynélküli társadalom tekintették. Természetesen nemcsak az anarchisták hoztak létre milíciákat; mivel a reguláris hadsereg jó része fellázadt, ez egyszerűen kényszerré vált. Általában politikai alapon szerveződtek ezek az egységek, külön az anarchisták, a kommunisták, a szocialisták, a POUM stb. külön milicista-egységeket állítottak fel, de gyári, területi stb. elven is megszerveződtek.[87] Mindez festői zűrzavart és felfordulást okozott; mindenki a saját feje után ment és a rivalizálás sem volt a ritka .A huescai front egyik szakaszán egy CNT- és egy POUM-osztag vette fel a harcot a lázadókkal – „amikor az első harcolt, a másik zsebretett kézzel röhögött, amikor a POUM harcolt, nagy meglepetésemre az anarchisták is ugyanezt csinálták.” – emlékezett vissza az eseményekre a CNT-osztag egyik tagja.[88]

A különböző pártállású milíciák – belső működésüket tekintve – az anarchista elvekhez álltak a legközelebb. Az ellátmány és a zsold egyenlő volt; eltörölték a szalutálást is. Elvileg egységenként 3-3 bizalmit választottak, akik az egység katonatanácsát alkották, és zászlóaljszinten is képviselték az egységet. Ez utóbbi katonatanácsa pedig brigádszinten tette ugyanezt. Úgy is mondhatjuk, hogy a milícia egy alulról felfelé építkező különleges föderációt alkotott. A hivatásos tiszteknek nem volt tényleges hatalmuk, szerepük a tanácsadásra korlátozódott.[89]

A milíciák megítélése változatos. Az kétségbevonhatatlan, hogy nélkülük a háború már 1936-ban véget ért volna; de az is, hogy nem voltak egyenrangú ellenfelei a – egyébként nem a legjobb – spanyol reguláris hadseregnek. A kérdés az, hogy a fegyverzet, a felszerelés, illetve a kiképzés hiányában mutatkozó hiány volt-e ennek a döntő oka, vagy a rendszer alapvető fogyatékosságáról van-e szó (fegyelem stb.), ahogy az anarchisták ellenfelei állították. Orwell alapján a nehézségeket egyrészt a fentebb említett hibák rovására írhatjuk, másrészt az ország – és főleg a lakosság – technikai elmaradottságára. Spanyolország nem esett át az első világháborún, így az önkénteseknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a lövészárok, vagy hogy dinamitot veszélyes tűz közelében tartani.

Összegzésként a milíciák katonai szerepét illetően: gyengeségüket inkább az idő és anyaghiány rovására írhatjuk; ha a kormány egy új reguláris hadsereget próbált volna júliusban létrehozni, egy hónappal később valószínűleg az se lett volna eredményesebb. A kormány a milíciarendszer ellen is fellépett.

 

B. A gazdasági forradalom

 

Az állam mellett a nagybirtokos és a kapitalista osztály gazdasági hatalmának a kisajátítására is sor került. Ennek döntő formája a kollektivizálás volt, melynek meg kell különböztetni a falusi, illetve a városi formáját. Július 19.-től ez is spontánul indult útjára.

A kollektívák befelé a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” anarchista/kommunista elvétől a munkástulajdonban továbbélő kapitalista formákig terjedő skálán mozogtak. Általában a falusi kollektívák álltak közelebb a tiszta anarchista eszmeiséghez: ez a gazdasági-társadalmi szerkezet egyszerűségéből következően könnyebben megvalósítható volt. A magántulajdon, az áru- és csereviszonyok, a profit, sokszor a pénzhasználat is teljesen eltűnt, miközben a termelés és az életszínvonal nőtt.

Az iparban sokkal kevésbé sikerült a kapitalizmustól elszakadni. Az egyes ipari kollektívák belső működésüket tekintve a korábbi rendszer folytatásának tekinthetők (habár itt is voltak kivételek), gazdasági termelékenységük azonban eléggé hullámzó volt. Fontos tényező volt, hogy a szakértelmiség tovább dolgozott, és helyenként még technikai fejlesztésre is sor került. A hatékonyság növekedése azonban nem volt olyan egyértelmű, mint a mezőgazdaságban, ipari szektoronként eltérőek voltak az eredményeik.

A kollektívák egymáshoz való viszonyát illetően újra különbségeket tehetünk az ipar és a mezőgazdaság között. A mezőgazdasági kollektívák regionális föderációkba szerveződtek (Aragónia, Levante), az ipariakra ez kevésbé volt jellemző, az is általában egy iparágon belül történt (pl. barcelonai tömegközlekedés). A kollektívák egymás közti termékcseréjét a CNT szervezte. A közellátást Barcelonában a CNT közellátási bizottsága, és az alárendelt „kenyérbizottságok” végezték – az ellátás alapja a fejadag volt. Az élelmiszer megszerzése a falu és a város közötti barteren alapult, melynek lebonyolítása a CNT helyi szervein nyugodott, és- ideális körülmények között nem a kapitalista csereértéken, hanem a szükségletek kielégítésén alapult. A falu például küldött egy listát, hogy mire lenne szüksége (cipő stb.); a bizottság erre az adott CNT-szindikátusnak kiadta az utasítást a termék előállítására, illetve leszállítására; majd megállapodtak abban, hogy nekik mire lenne szükségük a faluból; ennek előteremtéséről pedig a helyi CNT illetve a kollektíva gondoskodott.

Hogy miért nem sikerült szilárd kommunista gazdasági formát teremteni, nem igényel túl sok magyarázatot. Ha a gazdasági folyamatok szereplői közül akár egy is az értékviszonyokhoz igazodik, akkor vagy mindenki elfogadja, vagy megpróbálhatnak felülkerekedni rajta. Az anarchisták által elképzelt gazdasági rend hosszú távon kis zárt rendszert alkotó közösségekben, illetve világméretekben képzelhető el. Sajátos átmeneti formák azonban léteztek ebben a rendszerben. Sok anarchista panaszkodott a kollektívák egymástól való elszigeteltsége miatt; sokszor a „befelé kommunizmus, kifelé kapitalizmus” elve működött. Minél nagyobb gazdasági egységek szerveződtek egységes egésszé, annál erősebbé váltak a kommunista (nem bolsevik) jelenségek. Az egymástól különálló textilgyári kollektívák, és a faipari kollektívák között az volt a döntő különbség, hogy az utóbbi esetben az iparág egységes egésszé vált. Az egyes kollektívák összeolvadása és koherens egésszé válása komoly minőségi változással járt.

C. A külföldi hatás

 

A spanyolországi forradalom természetesen Spanyolországon kívül is következményekkel járt. A diplomáciai mozgások követése hosszadalmas és témán kívül eső lenne; azt azonban le kell szögezni, hogy minden külföldi hatalom a forradalom elfojtásában volt érdekelt.

A spanyol polgárháború egész Európa figyelmét magára vonta. Gyűjtés, propagandaháború, önkéntesek toborzása, tüntetések sorozata hullámzott végig a kontinensen; még a magyarországi agrárproletariátus is felfigyelt: „Vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”. Ami a Köztársaságot illeti, a jobboldaliak egy bolsevik típusú „vörös” Spanyolországról beszéltek, a baloldaliak pedig egy antifasisztáról, ahol forradalomnak se híre, se hamva. Mindkét vélemény tartalmazta ugyan az igazság elemeit, a lényeget azonban sikerült elködösíteni. A jobboldalnak igaza volt a forradalmi helyzetet illetően, azonban az államhatalom (és benne a bolsevik típusú pártok) szerepét tévesen vélték forradalminak. A baloldalnak igaza volt az államhatalom nem forradalmi, hanem kizárólagosan antifasiszta jellegét illetően, a társadalmi forradalmat illetően azonban ők tévedtek, bár a vezetőiket illetően a „tévedés” szó szigorúan idézőjelben értendő.

Nagy-Britannia, legnagyobb spanyolországi befektetőként, elsősorban a forradalom által fenyegetett tőkéje miatt aggódott. Németország és Olaszország - gazdasági érdekeik mellett – potenciális szövetségest láttak egy győztes Franco-rendszerben; a forradalom elfojtása természetesen nekik is szívügyük volt. A Szovjetunió szövetségre törekedett a nyugati demokráciákkal; egy esetleges forradalmi átalakulás ezért neki sem állt érdekében (sztálinista rendszerről lévén szó, egy nem bolsevikok által irányított forradalom számára eleve elfogadhatatlan volt).[90]

A nagyhatalmak közül Franciaország helyzete a legérdekesebb, két okból is. Egyrészt közös szárazföldi határral bírt Spanyolországgal, ráadásul éppen Katalónia és Aragónia területével; másrészt a francia társadalmi-politikai viszonyok miatt. Itt is Népfront-kormány került hatalomra; itt is forradalmi erjedés indult meg 1936 nyarán; továbbá a fasiszta típusú csoportok (Csuklyások stb.) és a tisztikar egy része (1937-es összeesküvés) itt is puccsot tervezett. A spanyolországi események Franciaországra való átterjedésével ez idő tájt komolyan számoltak diplomáciai körökben. Ez két okból nem valósult meg: a kormány nem avatkozott be, és a fegyverszállítást is kézzel-lábbal akadályozta, így sikerült a robbanást féken tartania; másrészt a franciaországi munkásosztály leginkább harcra kész elemei inkább önkéntesnek mentek Spanyolországban, minthogy Franciaországban szervezkedjenek. Sztrájkok, tüntetések és utcai csetepaték természetesen kialakultak, de döntő horderejű eseményekre nem került sor.[91]

Ki kell térni a spanyol protektorátus alatt álló Marokkó kérdésére is. Az Abd-el-Krím féle gyarmatosítás elleni háború utóvédharcai csak 1934-ben értek véget, a terület 1936-ban Francóék bázisává vált. Kézenfekvőnek tűnt tehát a megoldás: a marokkói tömegeket a függetlenség ígéretével felkelésre rávenni. Az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága Genfben kapcsolatba is lépett egy titkos marokkói szervezet (Marokkói Akciócsoport) küldötteivel; ők fegyvereket, és a francia semlegesség elérését kérték a felkelés megindításához.[92] Camilo Berneri, és Garcia Oliver – mindketten anarchisták - egy forradalmi folyamat elindulását sem vonták kétségbe; és ha végigtekintünk a muszlim világon, ez nem tűnt légből kapott ötletnek. 1936-ban kitört a palesztínai felkelés, Egyiptom függetlenné vált, Szíria és Libanon ugyanezt az ígéretet kapta, Törökország újra megszerezte a tengerszorosok feletti ellenőrzést. Egy marokkói felkelés – minimálisan – kiterjedt volna Francia-Marokkóra, de általános robbanás is lehetett volna az Észak-Afrika térségében, mely természetesen Nagy-Britannia és Franciaország érdekeit sértette volna. E két nagyhatalom érdekeire való tekintettel a kormány lefújta az akciót. A marokkóiak Léon Blum, francia miniszterelnököt is megkeresték azzal a kéréssel, hogy Francia-Marokkó területén engedélyezze a szervezkedést; ő természetesen nemet mondott.[93]

Portugáliáról kell még beszélni. Itt ekkor már a Salazar-féle fasiszta rendszer volt hatalmon brit védnökség alatt. 1936. szeptember elején a spanyolországi események hatására matrózlázadás tört ki három hadihajón a lisszaboni kikötőben. A lázadó hajókat a kormány a hadsereg bevetésével verte le; Salazar ezt követően döntött a „Portugál Légió” megalakításáról, mely Franco oldalán küzdött a polgárháborúban.[94]

 

8.  A kollektivizálás

 

„A földek és gyárak közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeként ragyog. Hiába győzött Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme tovább él.”

Emma Goldman

 

A. A mezőgazdasági kollektívák

 

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette. Az illegális földfoglalást már augusztus 14-én betiltotta, ez azonban nem nagyon érdekelt senkit. Az október 7-ei rendelet a 100 hektár feletti és a fasiszta lázadók földtulajdonának a kisajátítását mondta ki, illetve 37-ben a bérlet tulajdonná tételét. 1937 májusára hivatalosan a föld 5 és fél millió hektár kisajátítására került sor, melyből 2.98 millió került kollektív tulajdonba.[95] Sor került spontán kollektivizálásra, míg pl. Extremadurában a nagybirtok ugyanúgy működött tovább csak állami intézők felügyelete alatt. A földet a parasztok többnyire kollektívan, nem pedig felosztva vették birtokba, általában a helyi CNT illetve UGT szervezet vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Az UGT-kollektívák csak Extremadurában alkottak többséget, a többi területen inkább a CNT dominált. Aragóniában 450 kollektíva jött létre 433 ezer főt, a lakosság 75%-t tömörítve; ez a tartomány jutott a legmesszebb a kollektivizálás terén; 350 település teljesen, 100 részlegesen volt kollektivizálva. Levantében 350, Kasztíliában és La Manchában 250 kollektíva jött létre, ezek azonban nem tömörítették az adott település teljes lakosságát. A kollektívába való belépés elvileg önkéntes volt, aki azonban nem lépett be, nem tarthatott meg több földet, mint amennyit maga is képes volt megművelni; a bérmunka alkalmazása tilos volt. A kollektívák létszáma változó volt. Villas Viejasban mindössze 29 fő, Tomellosoban 5000. Sokszor kényszerre is sor került: Durruti egységei az aragóniai harcok során sokszor halálos fenyegetéssel kényszerítették a tehetős parasztságot a belépésre. A földosztást egyrészt azért vetették el, mert a magántulajdon önzést és kapitalizmust szül, másrészt azért, mert egy kollektíva termelékenyebb, mint egy törpebirtok. Az a tény, hogy a kollektívák többsége nem érintette az egész falut, és az, hogy az aragóniai kollektívák többsége 1937 augusztusát követően – mikor a kommunisták fegyveres erővel szétverték őket – újjászerveződött, arra utal, hogy a többség nem kényszerből csatlakozott. Ugyanakkor Fatarellában fegyveres felkelésre is sor került a helyi CNT ellen.[96]

Aragónia az októberben felállított, Joaquín Ascaso vezette Aragóniai Védelmi Tanács vezetésével félig-meddig önálló életet kezdett. A kollektívák élén választott bizottság állt, melynek feladata főleg a termelés és elosztás adminisztratív megszervezése volt. Emellett mindenhol nagy hangsúlyt fektettek az oktatás és az egészségügy fejlesztésére. Az egyes kollektívák alkothattak úgynevezett kantonális föderációt is, mely azt jelentette, hogy a két szervezet mindene közössé válik; tehát mondhatni a „kollektívák kollektivizálódtak”. A gazdasági rendszer szintjén Levantében is hasonló volt a helyzet; itt 44 kantonális és felsőbb szinten 5 provincionális föderáció jött létre, melyek legfelsőbb szintje a Regionális Föderáció volt. Ezek azonban Aragóniával ellentétben a kormány politikai hatalma alatt álltak.[97]

A termelés közösen folyt a kollektíva vezetésének az instrukciói alapján (ez alól általában mind a gyermekek, mind – egy adott kortól – az öregek is fel voltak mentve), az elosztás fejadag illetve jegyrendszer alapján működött, a részletes szisztéma kollektívánként eltért. A fő elv az egyenlőség volt; kivételt néha a bizottság tagjai jelentettek, akik azonban nem többet, hanem néha éppen kevesebbet kaptak a többieknél, hogy a hatalomimádat még véletlenül se ronthassa meg őket. Voltak persze az ellenkezőjére is példák, de ezek – az anarchista kollektívákban legalábbis – elszigetelt jelenségek maradtak. Volt, ahol a fejadag és a jegyrendszer – ez bon, esetleg egyfajta helyi pénz volt – párhuzamosan működött; az élelmiszert fejadagra, más termékeket pedig meghatározott bon ellenében lehetett megkapni. Máshol- főleg UGT irányítás alatt – az elvégzett munka után járó bonok alapján végezték az elosztást. Az elosztás rendszere természetesen nem mindig volt tökéletes. Volt, ahol eleinte minden termelő ugyanannyit kapott; a nőtlen férfi és a sokgyermekes családapa is. Egy másik esetben a bizottság, mivel egy család átlagosan 4.5 főből áll, minden családnak 4.5 főre járó élelmiszert utalt ki. [98]

Az anarchista kollektívák távolról sem ugyanazon séma szerint jöttek létre és működtek. Voltak jól és rosszul működő kollektívák. A jelenség megértéséhez akkor kerülhetünk a legközelebb, ha mindkét típusból megvizsgálunk egy-egy tipikusnak mondhatót.

A sikeres kollektívák egyike Mas de la Matas települése volt. Ez a falu Teruel körzetében feküdt. Lakossága 2300 fő volt, akik zömmel kisparcellákon gazdálkodtak. A gyümölcstermesztésnek köszönhetően az átlagéletszínvonal viszonylag magas volt, a földnélküliek és a tehetős parasztgazdák száma nem volt számottevő; erős egyenlőség jellemezte a helyi viszonyokat. A faluban erős volt a CNT befolyása; a felnőtt lakosságból 200 fő volt a helyi alapszervezet tagja. A felkelés kirobbanása után a falu a milicisták bázisa lett, akiket el is kellett látni; a CNT tehát a szükségszerűségre hivatkozva hirdette meg a kollektíva létrehozásának a szükségességét. A bázist a helyi CNT-tagság jelentette; közös tulajdonba került a föld, a szerszámok, az állatállomány stb., a pénzt azonnal megszüntették. A közös földet 20 szektorra osztották, melyek megművelése egy-egy tucat dolgozó feladata volt. Helyi kisiparosok (bútoros, borbély, mészáros) is csatlakoztak. Mindezek után váratlanul anarchista milicisták érkezetek a faluba; több embert agyonlőttek, és felgyújtották a templomot. A megrémült parasztok a kollektívában kerestek menedéket; a 2300 fős lakosságból 2000-en váltak taggá. A többiek csak annyi földet tarthattak meg, amennyit meg tudtak művelni. A megerősödött kollektíva ezután az alkoholfogyasztást is betiltotta és bezáratta a helyi kiskocsmát. A vezetőség fejadagokat állapított meg a családok számára. Azonban itt is kialakultak a kényszerkollektivizálás kísérőjelenségei; sokan úgy érezték, hogy mi értelme dolgozni, ha a föld nem a sajátja? A kollektíva erre engedélyezte a – mondjuk így – „háztájit”. Kezébe vette a kereskedelmet is, melynek fő koordinátora az Aragónia Védelmi Tanács volt. A kollektíva nagyobbik fele azonban lelkesen dolgozott; a közös munka jobb volt, mint egyedül. A termés nőtt; 1937-ben a kollektíva már vetőgéphez is hozzájutott. Sor került iskolaépítésre és tankönyvek beszerzésére is; a juhászokat motorbiciklivel szerelték fel stb. Még falu legtehetősebb emberei is elismerően szemlélték az eseményeket. „Hogy miért támogatom a kommunizmust? Mert rájöttem, hogy ez a legemberibb rendszer.” – mondta egyikük.

És most lássunk egy ellenpéldát, ahol a kollektivizálás kudarcba fulladt. A helyszín Alloza települése, mely mindössze 30 kilométerre fekszik Mas de la Matas-tól. A lakosság 1800 fő volt, hasonló szociális összetétellel, azonban az éghajlati viszonyok miatt a mezőgazdasága távolról sem volt annyira prosperáló. A CNT-nek csak néhány tagja volt, önálló alapszervezettel se rendelkeztek. A polgárháború kitörésekor Mas de la Matas-ban Antifasiszta Bizottságot állítottak fel; itt is felállítottak egy bizottságot, mely ravaszul felerészt a Népfront, felerészt a lázadók híveiből állt, aztán várták, hogy ki foglalja el a falut. Ez itt is egy CNT-osztag volt; szokás szerint felgyújtották a templomot és letartóztatták a jobboldali vezetőket; csak a bizottságbeli baloldali társaik közbenjárására engedték el őket. A kollektivizálás itt sokkal inkább külső nyomás által történt; „Idejöttek és azt mondták hogy a többi falu már kollektivizálódott, és hogy azt akarják hogy mindenki egyenlő legyen.” – mondta az egyik szemtanú. Ez a kollektíva is hasonlóan működött, mint az előbb tárgyalt; de itt a munkacsoportok a saját földjeiken dolgoztak. A pénzt ugyan eltörölték, de fejadag-rendszer helyett egy saját pénzt hoztak létre, melyet szintén pesetának neveztek. Itt az elégedetlenség nagyobb fokú volt; sokan várták titokban a lázadókat. Maradtak néhány egyéni gazda is; az elmérgesedett helyzetet jellemzi, hogy az „individualisták” és a „kollektivisták” külön kávézóba jártak. A kisebb jövedelmezőség miatt itt a mezőgazdasági technika fejlesztése se sikerült. Másfelől itt is történtek pozitívumok: szintén létrejött a falusi iskola, a falu szegényebbjeinek az ellátása javult – húst régebben nem ehettek -, és – az első megrázkódtatások után - a szervezett, kollektív munkát is sokan egyre vonzóbbnak találták. Komoly gond volt a CNT-„káderek” hiánya; az adminisztratív papírmunkát például egy falangista végezte, aki 1939-ben, a lázadók győzelme után a falu polgármestere lett.

Mindezek után néhány szót kell ejteni a két kollektíva további sorsáról; amikor 1937. augusztusában a kormány letartóztatta az Aragóniai Védelmi Tanácsot és fegyveres erővel „agitált” a kollektívákból való kilépés mellett, Mas de la Matas-ban ennek ellenére a tagság 60%-a, Allozában pedig az egynegyede döntött a maradás mellett.[99]

Az anarchista kollektívák számára az államhatalom is nagy problémát jelentett. Tipikus volt, hogy nem fizettek adót a köztársaság számára, hanem a felesleget a „saját” milíciájuk, illetve a közeli frontszakasz milíciáinak a fenntartására fordították; a milíciarendszer és a kollektívák rendszere sok szálon kötődött egymáshoz. Az államhatalom meg több – később kifejtendő – oknál fogva is ellenezte létezésüket. Nyomása eleinte csak közvetett gazdasági nyomás volt; például a kisbirtokosok kaphattak csak állami hitelt, műtrágyát, megrendeléseket stb. [100]

A mezőgazdasági kollektívák nemcsak a CNT művei voltak. Sok helyen az UGT is kollektívákat hozott létre; voltak olyan kollektívák, melyek a két szervezet közös alkotásai voltak; voltak „tiszta” UGT-kollektívák; és voltak falvak, ahol külön-külön kollektívák létesültek. Sok esetben inkább kooperációról volt szó; megmaradt a magántulajdon és mindenki a saját földjén dolgozott. Az igazi kollektívák abban különböztek az anarchistákéitól, hogy a belépés itt tényleg önkéntes volt; a párt nem nézte jó szemmel a kollektivizálást, tehát kényszerről aztán szó sem lehetett. A másik különbség az volt, hogy az UGT-kollektívák nem álltak kapcsolatban egymással, nem hoztak létre tartományi vagy regionális föderációt.[101]

Összességében a kollektívák működése sikeresnek volt mondható. A – döntően kollektivizált – Aragóniában a termés 20%-al nőtt, míg –a döntően kisbirtokos – Katalóniában ugyanennyivel csökkent. Nőtt a megművelt földterület, a mezőgazdasági gépek használatának aránya, faiskolákat telepítettek, sőt még fajnemesítéssel is foglalkoztak.[102]

 

B. Az ipari kollektívák

 

Az ipari kollektivizálás szintén spontánul kezdődött, azonban Katalónián kívül nem vált igazán jelentőssé (a többi területen inkább csak a „munkásellenőrzés” bevezetésére került sor); Barcelonában az üzemek 70, Madridban mindössze 30%-a került a munkások irányítása alá.[103] Erre sokszor a tulajdonos elmenekülése miatti kényszerből került sor, helyüket a munkástanács vette át, mely folytatta a termelés irányítását. De a tulajdonos ottléte sem jelentett akadályt; mivel a kollektivizálásról még nem született meg a dekrétum, ez esetekben próbálták – legalábbis papíron – betartani a törvényeket. Az üveggyárak kollektivizálása során a fegyveres CNT-milicisták összegyűjtötték a tulajdonosokat, és aláírattak velük egy megállapodást a vállalataik fúziójáról; utána egy másikat, mely arról szólt, hogy az újdonsült vállalat átadja az üveggyárakra vonatkozó tulajdonjogait a CNT-nek.[104]

A kollektivizálás nemcsak az iparra, hanem a szolgáltatószektorra is vonatkozott: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxistársaságokra, az infrastruktúrára (a bankok azonban állami- illetve magánkézben maradtak), hotelekre, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is ().[105] A szórakoztatóipar – melyben érdekes módon a CNT-dominanciája érvényesült – szintén kollektivizálódott. A kabarék, a mozik, a színházak a helyi CNT-szindikátusok irányítása alatt folytatták tevékenységüket. Az oktatás terén is történtek változások: a híres anarchista pedagógus, Francisco Ferrer által megálmodott „Escuela Moderna” („új iskola”) mintájára létesültek új oktatási intézmények, sőt még egy munkásegyetem felállítására is sor került. Habár ezen a téren is egyértelmű volt a CNT dominanciája az illetékes 12 fős bizottságban az UGT 4 delegáltja, továbbá szintén 4 felsőoktatási tanár is helyet foglalt.[106]

A katalán törvény az ipar kollektivizálásáról 1936. október 24-én született meg és november 28-án lépett hatályba. Habár ez a dokumentum is csak az eseményekkel próbált lépést tartani, fontos, hogy fő tartalmi szerzője, Juan P. Fabregas a CNT tagja volt. A törvény értelmében az árulók és menekültek tulajdona a munkások irányítása alá kerül, a többi legalább 100 fő alkalmazása esetén; 50-100 fő között a munkások legalább háromnegyedének a kívánságára, 50 fő alatt pedig a tulajdonos jóváhagyására is szükség volt (lett volna). A létszámba a részidősek is beleszámítottak és a június 30-ai, tehát a háború előtti létszámot vették alapul. A régi tulajdonos és a menedzser dolgozhatott tovább, de a bére 1000 pesetában volt maximálva (az átlagbér 5-600 volt), a munkástanácsnak azonban nem lehettek a tagjai. Külföldi tulajdont 100 fő felett, a többség kérésére és kompenzáció mellett lehetett kisajátítani. A kisvállalkozások tehát érintetlenek maradtak; ellenben leszögezte a bankok majdani államosításának az igényét. Ahová a kollektivizálás nem terjedt ki, ott a rendelet a munkásellenőrzés bevezetéséről intézkedett – ez az ellenőrzés és a jóváhagyás jogát jelentette. Általános direktívaként megfogalmazta a munkanélküliség felszámolásának, a termelés növekedésének, és Katalónia államosításának a szükségességét. Végül az eddigi kollektivizálások is legálissá váltak.

A munkástanács 5-15 főből állt, tagjait 2 évre választották, évente a felét újra (általában CNT és UGT egyezség alapján), ők választották az igazgatót is. Felelősséggel tartozott egyrészt a munkások, másrészt az ágazati Általános Ipari Tanács felé. Ez utóbbi 4 szakértőből (kormányküldött), 8 szakszervezeti- és 4 munkástanács-küldöttből állt. Feladata az ellenőrzés és az általános tervezés volt; a munkástanácsra nézve kötelezőek voltak a határozatai. Jogában állt – a munkásokhoz hasonlóan - akár leváltani is a munkástanácsot. A „tiszták” a szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták vonni, mely véleményük szerint megkönnyítette volna a különböző iparágak működésének összehangolását (a munkástanácsok erre még egy ágazaton belül sem voltak képesek). Erre azonban nem került sor; november 28-án a Generalidad döntése alapján szakszervezet által végrehajtott kollektivizálás illegálissá vált. Mindamellett megvalósult a CNT egy nagyon régi követelése a darabbér eltörléséről.[107]

A mezőgazdasághoz hasonlóan itt is változatos formák alakultak ki. Puígcerda 3000 fős kisvárosában három forma létezett egymás mellett: az első a helyi kondenzált tejet gyártó üzem volt; itt a helyzet megfelelt a kollektivizálási dekrétumnak – noha a létszám mindössze 46 fő volt, a tulajdonos elmenekülése miatt az üzem a dekrétum hatálya alá esett. A vezetést egy 4 munkásból, 2 hivatalnokból, és egy svájci technikusból álló bizottság vette át, az utóbbi lett az igazgató is. Az értékesítés nagy része a barcelonai CNT-UGT illetékes bizottságán keresztül történt, mely elsősorban nem természetben, hanem pénzben fizetett. A profit egy része közösségi célokra, a másik része fejlesztésre lett fordítva. Az üzemeken belüli béreket átlagosították. Az eladó parasztok is jól jártak, mert a prosperáló üzemek literenként többet fizetett. A három textilüzemben csak a munkásellenőrzést vezették be: a tulajdonos itt is eltűnt, tehát gyakorlatilag az Ellenőrző Bizottság vezetett mindent, az UGT-s többség azonban ezt csak szükségmegoldásnak tekintette. A gyapjúhiány miatt csak a vállalati banki tartalékból és a város támogatásából tengődtek. Végül a helyi lignitbányáról kell szólni, melyben a szénhiány miatt erős létszám- és termelésnövekedés indult meg. Ez a helyi CNT-szervezet kizárólagos vezetése alatt állt, tehát szindikalista elven működött.[108]

Az ipari kollektivizálás során is figyelemreméltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is; ugyanazok a CNT munkások, akik napi 7 óra munkaidőt követeltek, most napi 12-t, 16-t dolgoztak. Lehetővé vált a termelés vertikális átszervezése, modernizálása, hadianyagok gyártására való átállás (vegyipar), kisüzemek összevonása, veszteségesek felszámolása, melyek azelőtt lehetetlenek lettek volna sztrájk nélkül. Jó példa erre a General Motors barcelonai gyára. Az igazgatóság itt is eltűnt a háború kitörésekor, és a gyár ottmaradt a munkásoknak. A gépkocsi- és a teherautógyártás azonban jelentős részben külföldi alkatrészek behozatalán alapult; a kollektivizálás után új üzemrészek épültek, melyek ezeknek a gyártására álltak rá; a termelés 1937-ben már meghaladta a háború előttit.[109] Az átszervezésre is sok példát lehet találni: a CNT-famunkás szervezete sok veszteséges üzemet bezáratott, hogy a munkaerőt racionálisabb használható üzemekben növelje a termelést – ezzel egyidőben a munkanélküliséget is sikerült megszüntetni, a faipar pedig gyors fellendülésnek indult.  Az öntödék száma 70-ről 24-re, a bőrkikészítő üzemeké 71-ről 40-re, az üveggyárakké 100-ról 30-ra csökkent. [110] Ágazati szinten is születtek eredmények; ilyen eset volt a barcelonai tömegközlekedési kollektívák föderációja. Ez magában foglalta a helyi villamos-, busz-, a két földalatti és a két vasúttársaság föderációját. A közös bizottságba az egyes szervezetek létszámtól függően 1-4 tagot delegáltak, a beruházásokról és a jövedelmekről pedig közösen döntöttek. A villamosoknál nőtt a járatsűrűség, a villamosok száma és felszereltsége, a munkahelyek száma; a buszközlekedés – mely alkatrészhiány miatt súlyos válságban volt – ezáltal sikerült életben tartani. Összességében a forgalom 50%-kal nőtt, és ez tette lehetővé, hogy a barcelonai tömegközlekedés jegyárai a legalacsonyabbak voltak a korabeli Európában.[111] Ezek az eredmények azonban máshol nem váltak általánossá.

A problémák oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a munkástanácsok tagjainak hozzánemértése, harmadrészt a háború, és végül, de nem utolsósorban az államhatalom ellenállása volt. A termelés összehangolása sokszor még egy iparágon belül se valósult meg. Gyakran mindössze annyi volt a változás, hogy a régi tulajdonost sok új váltotta fel, akik már a saját tőkés tulajdonukként viszonyultak az adott vállalathoz. „A kollektivizmus, mely most Spanyolországban fennáll, nem anarchista kollektivizmus, hanem az új kapitalizmus alkotása, mely még a réginél is szervezetlenebb. A gazdag kollektívák nem szolidárisak a szegényekkel.” – mondta 1938-ban Horacio Prieto a CNT-től.[112] A szükséges szaktudás hiánya is sokszor gondokat okozott; „Senki sem érti a gazdaság összetettségét, egyik iparág függését a másiktól.” – mondta ugyanő. A háború hatása sem csak a légicsapások által jelentett veszélyt: nőtt az infláció, szűkült a felvevőpiac, és a nyersanyagellátásban is gondokat okozott; a megszállt területekről nem lehetett ezekhez hozzáférni, ami különösen súlyosan érintette például a textilipart. Elsősorban a textilipari gyárakban vált általánossá – a majdani kelet-európai államszocialista rendszerekre jellemző – kapun belüli munkanélküliség, hasonló okokból és hasonló következményekkel. Az államhatalom szerepe itt is hasonló volt, mint a mezőgazdaság esetében: az új Néphadsereg egyenruhakészletének legyártását külföldi vállalatokra bízták, miközben a katalán textilgyárak – zömmel CNT-befolyás alatti – kollektívái a pusztulás szélén egyensúlyoztak.

Mindent összevetve az ipari kollektivizálás eredményei kevésbé meggyőzőek, mint a mezőgazdaságiaké – inkább felemásnak mondhatóak; területenként és iparáganként hatalmasak voltak a különbségek: például a textilipari termelés 40%-al csökkent, a gépgyártásé 60%-al nőtt.[113] Másik alapvető különbség a mezőgazdasághoz képest, nem távolodott el akkora mértékben a kapitalista rendszertől. Általában megmaradt a pénz, a bér, az ár és a profit. Inkább egyfajta dolgozói tulajdonon alapuló kapitalizmusként lehet jellemezni, mint anarchista kommunizmusként.

 

C. A kollektivizálás egyéb formái

 

Szót kell ejteni a kisipar és a kiskereskedelem sorsáról is. A falvakban a képlet viszonylag egyszerű: egy adott foglalkozási ágból (asztalos, borbély stb.) általában csak néhány működött; ők egyszerűen a mezőgazdasági kollektíva részévé váltak. Folytatták eddigi munkájukat, csak már ingyen cserébe ellátást kaptak és a kollektíva teljes jogú tagjaivá váltak. A kereskedelmet a kollektíva vezetése látta el - a helyi boltos – ha a helyén maradt – esetleg a kollektíva kereskedelmi „intézőjévé” válhatott (tehát adminisztrátorrá) szintén teljes jogú tagként, azonban azonban az is előfordult, hogy egyszerűen elkergették.[114] A városokban azonban más volt a helyzet. Sok volt az egy foglalkozási ágban lévő kisiparos; a kollektivizálásnak esetükben lényegesebb kevesebb értelme volt, mint a gyárak és földek esetében. A bérmunka tilalma természetesen rájuk is vonatkozott; Puígcerdában a kollektivizálás abból állt, hogy a CNT helyi épületének a központjába vonták őket össze: a szabókat, a borbélyokat, a cipészeket, a fogászokat; tehát egy-egy termelőegységként működtek. Ennek kétségkívül megvolt az elvi jelentősége – sőt a szociális is – gazdaságilag azonban nem sok minden változott, talán csak a kisipari bérmunkások helyzetét leszámítva.[115] A közös munkára azért volt szükség, hogy megkönnyítse a kollektivizmus elveinek a megszilárdulását; ez azonban egy nagyvárosban, mint Barcelona, már nem volt olyan könnyen kivitelezhető. A kezdeti lelkesedés, melyről Orwell is ír a borbélyok kapcsán, kiábrándultságba csapott át. „Történtek buta kollektivizálások. Mit lehet például kollektivizálni a borbélyüzletekben? Az ollót, a borotvát és a borbély székét. És mi lett az eredménye? Az, hogy ezek az emberek, akik támogatták a fasizmus elleni harcot, most ellenünk fordultak” – mondta egy egykori treintista.[116] Sok kistulajdonos a tapasztalatok alapján inkább a kooperatív formák felé fordult. A kiskereskedelem Barcelonában pedig a Közellátási Bizottság (CNT) irányítása alá került; a Ritz-hotel lényegében közétkezdévé vált.

Kisebb városokban nem mindig vált külön a mezőgazdasági és az ipari tevékenység megszervezése. A 3000 fős Balsareny kollektíváját például a bányászok, a textilüzemi munkások és a helyi parasztcsaládok közös részvételén alapult, és a tevékenységüket is összehangolták. A textilipari munkásoknak itt sem volt sok dolguk; az ő munkájuk tette a helyi mezőgazdaságot öntözésessé, illetve növelte a megművelt föld mennyiségét. Az ipari szakemberek tervei alapján épült ki a városkában a vízellátás hálózata is.[117] A bérek viszonylagos egyenlősítése mind az ipari, mind a mezőgazdasági szektort érintette, azonbelül a szakképzett és szakképzetlen munkaerőt egyaránt. Puígcerdában ez érdekesen alakult: a férfiak heti 50 pesetát kaptak, a nők azonban csak 35-t; a milicisták 70-et, azonban 20-ról lemondtak az egyenlőség kedvéért (úgy tűnik az egyenlőség „férfidolog” volt); míg a gyerekek 5 peseta zsebpénzt kaptak.

A kollektivizálás volt talán a legmeggyőzőbb erejű és legnagyobb jelentőségű tett, mely a spanyolországi anarchizmushoz köthető. Emma Goldmann idézete így szólt a fejezet elején:  „A földek és gyárak közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeként ragyog. Hiába győzött Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme tovább él.” De meggyőzőbb, ha az utolsó szót a győztes nacionalistáknak engedjük át. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium 1940-es jelentése Levantéról így szól: „A kollektivizált ipari és kereskedelmi vállalatok száma magas; mondhatni az egész ipar és kereskedelem ebben a formában működik. Rengeteg az olyan vállalat, ahol a dekollektivizálást nem sikerült sikeresen keresztülvinni; méghozzá amiatt a passzív munkalassítás miatt, mely által a dolgozók – tudva, hogy nem jelenthet számukra veszélyt – mindent megtesznek, hogy a dekollektivizálást megakadályozzák.”[118]

Még az ellenség győzelme sem tudta szétzúzni a mozgalmat.

 

9.  Az ellenforradalom

 

„Akár Negrín győz a kommunista pribékjeivel, akár Franco a németjeivel és az olaszaival, az eredmény számunkra egyre megy.”

Abad de Santillan

 

Már 1936-ban elkezdődött, és 1937 nyarára lényegében véget ért az a folyamat, mely az anarchizmus teljes ideológiai visszavonulását jelentette, melynek során az új forradalmi világ 1936 nyarán kialakult csírái is megsemmisültek. Mindez döntően három okra vezethető vissza.

Az első ok a külföld szerepével magyarázható. A köztársaság potenciális szövetségesként csak a nyugati demokráciákra és a Szovjetunióra számíthatott, de ténylegesen csak a Szovjetunió állt melléjük. Mindez megerősítette a Kommunista Párt szerepét, melynek működését Sztálin a Kominternen keresztül kontrollálta. A Szovjetuniónak ekkor kellett szembenéznie a náci Németország kihívásával; a polgári Anglia és Franciaország mind erejét, mind földrajzi helyzetét tekintve értékesebb szövetségesnek tűnt, mint egy forradalmi Spanyolország. A forradalmi folyamat kiteljesedése azonban elriaszthatta volna ezen országok vezetőit, ezért a Moszkva által irányított kommunista mozgalom a forradalom ellenében tevékenykedett. A Népfront polgári pártjai szintén; egyrészt, mert ez volt a szovjet segítség feltétele, másrészt, mert még reménykedtek a nyugati demokráciák segítségében, harmadrészt, pedig mert egyszerűen a polgárság érdekei is ezt kívánták. A Szovjetunió érdekei szinkronban álltak az angol-francia érdekcsoport céljaival; a spanyol iparban erős volt a külföldi, főleg az angol tőke befolyása. A britek meg kívánták őrizni gazdasági pozícióikat, melyet a német-olasz szövetség egyre komolyabban veszélyeztetett. Fontos stratégiai cikkekről volt szó, magnézium, kén, baszkföldi vas, réz, hogy az almádeni higanyról ne is beszéljünk. Azt azonban világosan látták, hogy a fasiszták veresége nem szükségszerűen egy nyugatbarát burzsoá rendszerhez, hanem inkább a forradalom győzelméhez fog vezetni. A gyors győzelmet Franco felett ezért nem tartották kívánatosnak, kiegyezést sürgettek, mely egy kozervatív-fasiszta kormány (Churchill szavaival élve: semleges diktatúra) létrehozását tenné lehetővé. Ez megvédené a brit gazdasági érdekeket, továbbá a Gibraltár, a földközi-tengeri pozíciók se kerülnének veszélybe. Franciaország is aggódott egy hátában megszülető esetleges német csatlósállam, illetve az afrikai gyarmataival való összeköttetés veszélyeztetése miatt, a forradalmat azonban szintén nem tartotta kívánatosnak. A burzsoá demokráciák fasizmustól való félelménél erősebb volt a forradalomtól való félelme.

A másik ok az „antifasiszta egység” volt, mely szintén a forradalom ellen dolgozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a munkásosztály mellett a birtokos parasztságra és a kispolgárságra is szükség van a fasizmus elleni harcban, azonban a kollektivizálás, munkás-önigazgatás stb. elriaszthatná őket, tehát mindezt fel kell számolni. Másrészt a centralizáció elvét: a polgárháború megnyeréséhez meg kell szüntetni a kettős hatalmi struktúrát, a termelést, a milíciákat, a közigazgatás irányítását a kormány kezébe kell adni. Abad de Santillán anarchista teoretikus ezt így fejezte ki: „Nincs olyan, hogy anarchista háború, csak egy háború van és azt meg kell nyernünk. Megnyerjük, de sok elvünket fel kell adnunk.”[119] Az „antifasizmus” fogalma egyenlővé vált az erős állam és a forradalomellenesség eszméjével. Elsősorban a Spanyolországi Kommunista Párt (PCE), és katalán testvérpártja, a PSUC lépett fel a forradalom ellen az antifasiszta egység nevében. Megjegyzendő, hogy e két pártnak a munkásosztályhoz nem sok köze volt; a munkásosztály vagy a szocialisták, vagy az anarchisták befolyása alatt állt. A PCE és a PSUC gyors taglétszám növekedése elsősorban a forradalomtól rettegő középosztálybeliek beáramlására vezethető vissza, továbbá az államigazgatási apparátus és a tisztikar tagjaira. Sokatmondó, hogy a PCE Politikai Bizottságában egyetlen szakszervezeti vezető sem volt. Ez egyébként a sztálinista befolyás alatt álló katalóniai UGT-re is igaz.

A harmadik ok az anarchista mozgalom belső gyengesége volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Andalúzia és Zaragoza térsége, melyek a „tiszta” anarchizmus fellegvárai voltak, már a háború elején elvesztek. De szerepe volt ebben a decentralizált szervezetüknek is, mely távolról sem volt olyan hatékony, mint például a jóval kisebb kommunista párt. A vezetés és a tagság között, különösen a katalán és a madridi kormányba való belépés után nőtt a szakadék: a barcelonai CNT-FAI tagok részvevésével indított felkelést leverő asaltók vezetője szintén CNT-tag volt.[120]

A forradalmi szervek és tendenciák, mint láthattuk, elsősorban a CNT szervezetein és ideológiáján alapultak. Ezek felszámolásához tehát meg kellett törni a CNT hatalmát és befolyását. Ennek a tulajdonnal rendelkező kispolgárság és a parasztság jelentette a – szocialista illetve republikánus érzelmű - társadalmi bázisát, mely félt a kollektivizálás rémétől. A szakértelmiség és a munkásosztály „fehérgalléros” rétegei döntően szintén szembehelyezkedtek az anarchistákkal. A köztársasági oldal politikai megosztottságának osztályellentétekre visszavezethetőségét egy alábbi megtörtént esettel lehet szemléltetni: Egy faluban lezajlott vita alatt a tanító a III., a polgármester pedig a II. Internacionálé mellett kardoskodott, mire egyszer csak közbeszólt egy béres: „Én az I. Internacionálé mellett vagyok, Miguel Bakunin elvtárs mellett.”[121] Hiba lenne azonban arra gondolni, hogy a szegényparasztság egésze egy tudatos forradalmi csoportot alkotott. Franz Borkenau egy alkalommal parasztokat faggatott arról, hogy mi lesz a földdel. „Mit tudom én – hangzott a válasz – majd megmondják. – Kik? – Honnan tudjam?”[122]

Az ellenforradalom folyamatát két szakaszra bonthatjuk. Az első szakaszban ideológiai háború zajlott; ha ugyanis a CNT-vel sikerül elfogadtatni az „előbb a háború aztán a forradalom” elvét, ez lehetővé teszi a befolyásán alapuló különböző forradalmi szervek, intézmények integrálását illetve felszámolását. Az anarchista szerveződés az állam alá rendelődött. Katalóniában ez a folyamat az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának felállításával kezdődött. Ellenőrzése alá vonta, majd izolálta egymástól a júliusban spontánul megszületett forradalmi bizottságokat, melyeket népfront-bizottságokká alakított. Az utóbbiak – paritásos alapon bekerülő burzsoá, szocialista stb. tagságuk révén – már nem voltak többé a proletár osztályhatalom szervei. A paritás elsősorban a Katalóniában gyenge sztálinistáknak (PSUC) jelentett komoly előnyt. Nem a forradalom csúcspontját, sokkal inkább a visszavonulás kezdetét jelentette, mely már a július 19-ei felkelés után megindult. Ennek logikus folytatása az anarchistáknak a katalán kormányba (melynek nevét kérésükre „Területi Védelmi Bizottság”-ra változtatták, hogy ne kelljen a „kormány” szót használniuk…) és a központi kormányba való bevonása volt. Formálisan elérték történetük csúcspontját; az ideológiai fegyverletétel azonban kihúzta a lábuk alól a talajt. Idővel megszerveződtek a népbíróságok a forradalmi igazságszolgáltatást helyettesítve: ezekben a különböző baloldali szervezetek delegáltjai alkották a többséget a hívatásos bírók mellett; ezeket a testületeket az államhatalom is elismerte. A CNT korábbi 2 milliós tagsága másfél millió alá zuhant; főleg a júliusi napok után csatlakozottak léptek ki. Elvégre miért is kellett volna egy olyan szervezetet támogatniuk, mely ugyanazt hirdeti, mint a Népfront többi pártja, csak kisebb gyakorlati hatékonysággal?

A második szakasz már ennek a következménye volt: a kormányokba való lépés után az anarchizmus morálisan – és ténylegesen is – meggyengült. Kezdetét vehette eddigi vívmányainak a visszaszorítása és felszámolása (forradalmi bizottságok, kollektívák, milícia stb.), mely az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága esetében már néhány nappal a kormányba lépés után megtörtént. „Ez volt az első hibánk, egy nagyon nagy hiba, mert engedtük, hogy a forradalom legautentikusabb szervét felszámolják” – mondta később Federica Montseny anarchista miniszterasszony.[123] Ennek a szakasznak a megkoronázása az államhatalomból való kiszorításuk volt. Az „előbb a háború, aztán a forradalom” elvét felváltotta az „előbb leverni a forradalmat, aztán megnyerni a háborút” elve.

A munkásosztály gazdasági hatalmát szintén hasonló módszerrel törték meg. Az első szakaszban jóváhagyták az eddigi eredményeket, egyben a további illegális föld- illetve gyárfoglalást betiltották (1936 augusztusa illetve novembere). Szabályozták a kollektívák működését (katalán kollektivizálási dekrétum), mely a kapitalista viszonyokon belülre szorított munkásönigazgatást jelentett. A nyílt ellentámadás – fontos ipari termelőegységek állami felügyelet alá vonása, illetve a mezőgazdaságiak szétverése – 1937 tavaszától-nyarától vette kezdetét.

A CNT-ben és a FAI-ban szintén érzékelték a bevezetőben felsorolt problémákat, amely élezte a régi ellentétet a „tiszták” és a „moderáltak” között. „Az állam a háború megnyerésének eszköze” – nyilatkozta a CNT. Maga Durruti sem könnyen jutott dűlőre: „Mindent feladunk, kivéve a győzelmet” – mondta még augusztusban. „Itt és most akarjuk a forradalmat, nem pedig talán holnap” – mondta szeptemberben. Végül – nem sokkal eleste előtt - a következő konklúzióra jutott: „egyszerre kell megvívnunk a háborút és a forradalmat”. Berneri, olasz anarchista filozófus fejtette ki legvilágosabban a „tiszták” álláspontját a kérdésben: a „forradalom vagy háború” helyett a kérdés szerinte így hangzik: „forradalmi háború vagy vereség”. Halálával a „moderált” szárny tovább erősödött a mozgalomban.[124]

A kormányokhoz való csatlakozásukat a Népfront összes pártja és hangadó személyisége támogatta a republikánusoktól a kommunistákig. Az egyetlen ellenvélemény a köztársaság elnökéé, Manuel Azanáé volt, aki – bár merőben más megfontolások alapján – a „tiszták” véleményét hangoztatta: egy államot tagadó szervezet tagjai miért legyenek miniszterek? Csak az erős politikai nyomás hatására erősítette meg az anarchista miniszterek jogállását. A Népfront álláspontjának elfogadása mellett szerepet játszott döntésükben az a megfontolás is, hogy így több lehetőségük lesz a saját osztagaik felfegyverzésére és ellátására; továbbá az a félelem – mely talán nem is nélkülözött minden alapot – hogy a kommunisták totális hatalomra törekednek Spanyolországban. A „Solidaridad Obrera” kommentára szerint ezáltal a „kormány megszűnt a munkásosztály elnyomója lenni.”

A Caballero-kormányban az anarchisták eredetileg 5 miniszteri pozíciót követeltek, hogy paritásban legyenek a marxistákkal; köztük a hadügyit és a pénzügyit. Végül azonban be kellett érniük négy, nem túl jelentős pozícióval. Így november 3-án a CNT-től két volt treintista: J. Peiró az iparügyi, J. López Sanchez a kereskedelmi tárcát kapta; míg a FAI részéről Federica Montseny lett az egézségügyi, Garcia Oliver pedig az igazságügyi miniszter. Az egézségügyi tárca politikai jelentősége elhanyagolható volt; az iparügy és a kereskedelem két olyan ember kezében volt, akik még a „moderáltak” között is mérsékeltnek számítottak és teljes mértékben igazodtak a Népfront politikájához: e tárcák jelentősége pedig a háborús körülmények sokkal kisebb volt békebeli jelentőségénél. Négyük közül Garcia Oliver volt a legtehetségesebb: ő megpróbálta anarchista elvek alapján vezetni az igazságszolgáltatás gépezetét – persze csak annyira, amennyire ez lehetséges volt. Valószínűleg ő volt a világ egyetlen olyan igazságügyminisztere, aki hivatalba lépését az archívumok, és a bűnügyi nyílvántartások azonnali elégetésével kezdte (hivatalosan légicsapás okozta kárra hivatkozott). „A köztörvényes bűnöző nem a társadalom ellensége. Sokkal inkább a társadalom áldozata.” – hirdette. December 12-én a feketepiaci tevékenységre börtönbüntetést tett kötelezővé; 22-én a július 15-e előtti bűnök miatt elítéltek szabadon bocsátását rendelte el; december 28-án munkatáborok létesítését rendelte el a hadifoglyok számára – az átnevelés eszközének szánta, de ez a döntése sok vitát váltott ki, mivel az anarchisták elvből elítélték a börtön minden formáját. Február 4-ei dekrétuma pedig a nők teljes jogi egyenjogúságáról intézkedett. A miniszteri posztok elfogadásával járó elvi megalkuvással mindenki tisztában volt..[125]

A CNT szeptember 27-én belépett a katalán kormányba, így október 1-én az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. Itt három tárcát kaptak: Antonio Garcia Birlán az egézségügyi, a már említett Juan Domenech a közellátási, Juan Fabregas  - a kollektivizálási dekrétum megalkotója – pedig a gazdasági tárcát kapta. Ők mindhárman a CNT tagjai voltak. Az egézségügyről itt sem lehet sokat mondani; a másik két ember tevékenységét a korábbiakban már ismertettem.

A köztársaság megkezdte a forradalom teljes felszámolását. 1937 tavaszára újra a polgármester és a városi tanács lépett a forradalmi bizottságok helyére. Október 10-én megszületett a Néphadsereg létrehozásáról szóló dekrétum; a milíciarendszer lassú sorvadásnak indult. A milíciát - különösen az anarchista osztagokat - sorozatos támadások érték, még a muníciót is sokszor megtagadták tőle, akárcsak az Aragóniai Védelmi Tanácstól. Megtörtént, hogy ugyanazt az alakulatot a Néphadsereg egységeként kitüntették, milíciaegységként pedig elítélték.[126] Arra hivatkoztak, hogy nem rendelkeznek elegendő felkészültséggel ahhoz, hogy alkalmazhassák a modern haditechnikát, és e véleményüknek kétségkívül volt is alapja: Nem harcolhattok nehézgéppuskákkal, tüzérséggel stb., ha az egységetek nincs a használatára kiképezve, és hiányoznak a képzett emberek. Nem tudtok offenzívát indítani haditerv készítése nélkül, és enélkül hogyan akarjátok megvívni a háborút?” – tette fel a kérdést Gonzales Inestal, a Nemzeti Bizottság tagja az egyik milicistaosztagnak.[127] Megkísérelték az anarchista csapatokat feldarabolni, és „vegyes brigádokba” szervezni; ennek azonban az anarchisták határozottan ellenálltak. „Szilárd helytállásunknak köszönhetően lehetséges volt egészen a végsőkig megőriznünk azokat az erőket, amelyekkel 1939 márciusában sikerült szétzúznunk a Kommunista Pártot” – mondta Garcia Pradas a háború után.

Decemberben a kommunisták kiszorították a POUM-ot a katalán kormányból; a CNT tiltakozott a döntés ellen; a kommunisták, akik addig hajlottak az együttműködésre, most nyíltan a CNT és a FAI ellen fordultak.[128] A szovjet fegyverszállítmányok, melyeket Katalónia kapott volna, a kommunisták kezébe került. Januárban a közellátás vezetését Barcelonában kivették a CNT kezéből és „privatizálták”. Comorera, Domenech utóda magánkereskedőkre bízta a város ellátását. Ők voltak az eddigi rendszer kárvallottjai, akik előző évben – a kispolgárság sok csoportjához hasonlóan - az UGT-hez csatlakoztak. Az árak természetesen az egekbe szöktek; kenyérlázadások robbantak ki, melyet a karhatalom vert szét. A felelősséget a megelőző vezetés hibás gazdálkodásával magyarázták. A kollektívák elleni erőszakos akciók is ekkor vették kezdetüket: márciusban Vilanesában a kollektíva tagjai összecsaptak a frissen újjáalakított rendőrséggel. Elterjedt az a vélemény, hogy Durrutit is a kommunisták tették el láb alól. Ám mielőtt rátérnénk az 1937-es barcelonai nyílt összecsapásra, meg kell ismerkednünk egy másik politikai erővel is, mely ekkor vált világszerte ismertté.

 

10. A trockisták és a POUM

 

„A POUM ezerszer közelebb áll a CNT-FAI-hoz, mint a PSUC-hoz”

Andrés Nín.

 

Elsősorban az 1937-es katalóniai események kapcsán válik nélkülözhetetlenné, hogy kitekintsünk a POUM (Marxista Egyesítés Munkáspártja) és Trockij hatására a spanyol forradalomra, és az anarchistákkal való viszonyukra.

Lev Davidovics Trockij az anarchisták véreskezű ellenfeleként írta be a nevét a történelemkönyvekbe. Az ukrajnai mahnovscsina és a kronstadti felkelés leverésében játszott szerepe mozgalmi körökban világszerte ismertté és gyűlöltté tette a nevét. Sztálin előli kényszerű menekülése után a rendszer kérlelhetetlen bírálójává vált, és ezt a spanyolországi eseményekre is alkalmazta.

A spanyolországi forradalmat természetesen a bolsevizmus küzdelmeként írja le a „mensevikek” (ez nála a sztálinistákat jelöli) és az anarchisták ellen stb. Ennél érdekesebb és tanulságosabb, amit a Népfrontról, az ellenforradalomról és az anarchistákról (vezetőikről és ideológiájukról) írt.

Trockij szerint a Népfront a proletariátus és a liberális burzsoázia szövetsége, mely a forradalmi célok feladásával jöhet csak létre. Csakhogy a fasizmust is a burzsoázia és a kapitalizmus teremti meg, ezért a népfront elve egy teljes tévedésen alapul. A fasizmus elleni igazi harcot tehát a forradalomért folytatott harc jelenti. A sztálini Szovjetunió számára a spanyolországi Népfront egyszersmind bizonyíték Nyugat felé, hogy képes nem-forradalmi erőkkel együttműködni (azt is megjósolta, hogy vereség esetén a sztálinisták időben ki fognak szállni az egészből); a Népfront és a kormány mérsékelt vezetőinek (anarchista minisztereknek is) lehetőség arra, hogy a Szovjetunióra való hivatkozással „magyarázzák meg” a forradalom elsikkadását. Nem a szovjet beavatkozás az ellenforradalom igazi oka tehát, hanem pusztán a következménye. A Köztársaság vezetői az „inkább Moszkva, mint a forradalom” elve alapján gondolkodnak. Az anarchistákat illetően úgy vélekedett, hogy a tömegek „bolsevik”, a vezetőik pedig „mensevik” úton járnak. A vezetőket keményen bírálta, azzal vádolva őket, hogy reformisták. Az anarchistáknak a Szovjetunió szerepét illető megnyilvánulásaira Trockij azzal reagált, hogy az anarchista vezetők ugyanúgy kiszolgálták a barcelonai felkelés alatt Moszkvát, mint a sztálinisták. A „megszerezhettük volna a hatalmat” típusú érvelést egyenesen ellenforradalminak tekintette. A helyzet megoldását a forradalom továbbterjesztésében és egy igazi forradalmi párt létrehozásában látta.[129]

Mindezek után lássuk a POUM szerepét. Alapítói, Andrés Nin és Joaquin Maurín eredetileg a CNT tagjai voltak, akik a III. Internacionálé hívei voltak a mozgalomban, és a Kommunista Párt (PCE) alapítóivá váltak (a párt polgárháború alatti főtitkára, José Díaz, szintén a CNT-ből érkezett).

Maurín a párt katalán-baleári szervezetének lett a vezetője; 1930-ban a párt az egész szekciót kizárta soraiból; ez a szervezet lett a BOC (Munkás-Paraszt Blokk) alapja. Tagsága átfedésben volt a CNT tagságával; a CNT-n belül a BOC képviselte az úgynevezett „forradalmi szindikalista ellenzéket” 1932-ig, amikor a FAI nyomására kizárták őket a szervezetből. A Maurín-féle BOC egy olyan bolsevik párt volt, melyet nem ismert el a Komintern. A legfőbb elvi különbség a PCE-vel szemben az volt, hogy a BOC elvetette a Szovjetunió „másolását”, és nagyobb hangsúlyt fektetett a spanyol sajátosságokra. Katalán bázisát tekintve egyértelmű, hogy például a föderalizmus, illetve az esetleges elszakadás is jelen volt az ideológiájukban, akárcsak a marokkói spanyol protektorátus feladásának a követelése.

Nín szintén elszakadt a párttól, ő azonban trockista szimpátiája miatt (Trockij személyes titkára is volt egy darabig). Más trockistákkal együtt ő alapította a Spanyolországi Kommunista Baloldal nevű pártot; ez azonban soha sem vált akkora erővé, mint a BOC. 1934-ben Trockijjal is szakítottak, így – „hivatalosan” – ők se voltak tehát trockisták. Az igazi ilyen csoport a Spanyolországi Bolsevik-Leninista Szekció volt (a Kommunista Baloldal szakadár csoportja), melynek jelentősége még elhanyagolhatóbb volt. Mind ők, mind pedig maga Trockij, a POUM politikájának heves bírálóivá váltak

A két párt 1935 szeptemberében egyesült POUM néven. A volt BOC alkotta a radikális, a volt Kommunista Baloldal a mérsékelt szárnyát. Szervezetileg az úgynevezett „London Bureau” tagja volt; ez a szervezet a III. és a IV. Internacionálé között állt. A POUM melletti legjelentősebb tagjai a nagy-britanniai ILP (Független Munkáspárt) volt. A POUM 1936-ban csatlakozott a Népfronthoz, Maurín pedig a Cortes képviselője lett.

A harcok kirobbanásakor Maurín a fasiszták fogságába esett, és a párt tényleges vezetője Nín lett. A POUM is részt vett a forradalmi bizottságok kiépítésében, később azonban – a CNT-vel egyidőben – belépett a Generalidadba. Nín ezt a lépést a következőkkel indokolta: „Pártunk egyetért a Generalidadba való belépéssel, mert… a szocialista forradalom a Generalidadon keresztül vihető végbe.” Noha ennek vezetését a munkáspártok és –szervezetek kizárólagos részvételével képzelték el, nyilvánvaló, hogy az állam szerepéről alkotott felfogásuk a klasszikus bolsevik elveket tükrözte. A magángazdaság, a kollektívák, illetve a militarizáció kapcsán alkotott álláspontjuk azonban a CNT elveihez állt közelebb. A kollektívák kapcsán azonban a POUM bírálta a már említett „új tulajdonos”-i szemlélet terjedését, és a kollektívák egymás érdekeivel szembeni közönyét. Az erőszakos kollektivizálást szintén elvetette, éppen Sztálin módszerei hivatkozva.

A POUM elleni sztálinista hadjárat egyik oka – az ideológiai és gyakorlati ellentétek mellett – az ekkor meginduló moszkvai perek bírálata volt a POUM részéről. A CNT ezt marxista belviszálynak tekintette, és nem is szólt bele; a szovjet nagykövet szabályos zsarolással (szovjet fegyverszállítás megvonásával való fenyegetés) kényszerítette ki a POUM (személy szerint Nín) kizárását a Generalidadból. A POUM ezután a CNT-hez igyekezett közeledni: Így közös Forradalmi Ifjúsági Frontot hoztak létre. A POUM korábbi elveihez képest is radikalizálódott. Egyre erősebb rendszerellenes hangokat kezdett megütni; ekkor már úgy vélte, július 19-én az egész burzsoá hatalmat fel kellett volna számolni. Hogy a forradalom felé fordulásuk mennyiben volt organikus fejlődés eredménye, és mennyiben köszönhető annak a kényszerhelyzetnek, hogy a PCE és a PSUC állandó támadásai miatt csak a barikád túloldalán maradt számukra hely, nehéz lenne megmondani. Alighanem mind a két tényező szerepet játszott.[130]

 

11. A májusi felkelés és ami utána történt

 

„- Egyetlen kormány segítségét sem fogadom el a világon.” – mondta egy kanadai újságírónak.

„- Akkor, ha győzöl, egy romhalmazon fogsz uralkodni.

- Eddig is nyomornegyedekben és falba vájt lyukakban éltünk – el tudunk még ott lenni egy ideig…De építeni is tudunk. Mi voltunk azok, akik Spanyolország, Amerika és az egész világ városait és palotáit építettük. Mi, munkások, új városokat fogunk alkotni a helyükön. Mi fogjuk örökölni a Földet. A burzsoázia maga fogja tönkretenni és lerombolni a saját világát, mielőtt eltűnik a történelemből. De az új világot mi itt hordjuk a szívünkben.”

Bounaventura Durruti

 

 

„- Egyetlen kormány segítségét sem fogadom el a világon.” – mondta egy kanadai újságírónak.

„- Akkor, ha győzöl, egy romhalmazon fogsz uralkodni.

- Eddig is nyomornegyedekben és falba vájt lyukakban éltünk – el tudunk még ott lenni egy ideig…De építeni is tudunk. Mi voltunk azok, akik Spanyolország, Amerika és az egész világ városait és palotáit építettük. Mi, munkások, új városokat fogunk alkotni a helyükön. Mi fogjuk örökölni a Földet. A burzsoázia maga fogja tönkretenni és lerombolni a saját világát, mielőtt eltűnik a történelemből. De az új világot mi itt hordjuk a szívünkben.”[131]

 

Az ellenforradalommal és a CNT megalkuvó vezetőségével szemben egyre erősebbé váltak a kritikus hangok. 1937 márciusában alakult meg a „Durruti Barátai” elnevezésű szervezet. Tagjai részben frontharcosok voltak, akik a militarizáció ellen, részben a CNT radikálisai, akik a kormánybalépés ellen tiltakoztak. A tagok természetesen mindannyian a CNT és zömmel a FAI tagjai voltak, taglétszámuk 4-5 ezerre tehető, támogatottságuk nehezen felbecsülhető. A katalóniai élelmiszeripari szindikátusok, továbbá több kisváros (Llobregat stb.) vezetésében rendelkeztek a legerősebb pozíciókkal. Céljuk a CNT és a FAI visszafordítása volt a forradalmi útra.

Az antifasiszta háborút és a forradalmat nem vették egy kalap alá, habár azt eleinte még nem látták tisztán, hogy a kettő kizárja egymást. A klasszikus elveknek megfelelően a gazdaságban a szakszervezeti (CNT) irányítást, politikai szinten a municipiális munkástanácsokét, míg legfelsőbb szinten azt akarták, hogy a CNT vegye át a kormány helyét. Április végi programjukban hirdették meg egy forradalmi Junta szükségességét. Ez utóbbi feladata a belső és külső ellenforradalom elleni harc irányítása lett volna, melybe a kommunista, szocialista, és a különböző republikánus pártok is beletartoztak, továbbá a helyi bizottságok munkájának összehangolása. Ezen kívül a proletár igazságszolgáltatás helyreállítása, teljes mobilizáció, hátország megtisztítása, a munkásjárőrök visszatérése stb. is szerepelt az elképzeléseik között, és természetesen az állammal való kollaboráció azonnali befejezése. „Meghalhatunk száműzetésben, haláltáborban, ellenállásban, de miniszteri posztot vállalni? Ez elképzelhetetlen.” - írta a szervezet hangadó ideológusa Balius.[132]

Ezzel párhuzamosan hatalmi harc bontakozott ki a Népfronton belül. Egyik oldalon a centralizációt sürgető kommunisták, republikánusok, és a szocialisták többsége állt; másik oldalon a kommunisták növekvő befolyását félelemmel szemlélő baloldali szocialisták – élükön a miniszterelnökkel, Largo Caballeróval – a POUM, az és autonómiát féltő katalán republikánusok. A CNT és a FAI ez utóbbi csoportosuláshoz csatlakozott, fő ellensége, a Kommunista Párt ellen.

1937 tavaszán folytatódtak a provokációk. A kommunista irányítás alatt álló köztársasági titkosrendőrség, a SIM, a tavasz folyamán 80 anarchistát lőtt agyon csak Madridban; a bosszú sem maradt el. Anarchista oldalon is elkönyvelhettek politikai sikereket: március 25-én sikerült leváltatniuk Comorerát a közellátás éléről Barcelónában; de ezt a fontos posztot visszaszerezni már nem volt erejük. Madridban lelepleztek egy titkos kommunista börtönt, melyben elhurcolt anarchisták, szocialisták és republikánusok raboskodtak; Largo Caballero az alkalmat felhasználva feloszlatta a kommunista irányítás alatt álló Madridi Védelmi Juntát, és helyreállította a valenciai kormány befolyását.[133]

A már említett Puígcerdában a határőrök megpróbálták átvenni a határszakasz ellenőrzését a helyi CNT-osztagtól; tűzharc robbant ki, melyben a milicisták húzták a rövidebbet. Katalónia kérdése különösen kényes kérdés volt. Itt egy háromszereplős harc alakult ki, mely a katalán munkásmozgalom megjelenése óta jellemezte a térséget. A centralizációra törekvő állam, az önállóságra törekvő katalán burzsoázia és a – döntően anarchista - munkásmozgalom állt szemben egymással. Az előbbi az osztályellentéteket kihasználva próbálta az anarchisták dühét a katalán polgárság ellen fordítani, az utóbbi pedig a madridi államhatalom ellen  próbálta terelni az indulatokat. Ha azonban a mozgalom túlságosan megerősödött – mint az első világháború kezdetén, vagy a polgárháború kitörésekor – akkor természetesen helyreállt a burzsoázia egysége. 1937-ben Katalónia autonóm köztársaság volt; ezt azonban csak addig tűrhette a központi kormány, ameddig képes féken tartani az anarchistákat. A centralizációra törekvő kommunisták és szövetségeseik, amikor meg akarták szorítani a katalán kormány önállóságát, elsősorban erre az érvre hivatkozhattak.

Ebben a légkörben került sor az 1937. május 3-án kirobbant barcelonai felkelésre. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a CNT vezette telefonközpont – mely a kollektivizálási dekrétum hatálya alatt állt - nem volt hajlandó kapcsolni a központi és a katalán kormány beszélgetését. A Salas rendőrfőnök vezette karhatalom megkísérelte megszállni az épületet, de csak a földszintet és az első emeletet sikerült; a felső szinteken a dolgozók elbarikádozták magukat. A CNT és a FAI hivatalos vezetése Salas és a belügyi vezető, Aygüadé menesztését követelte, a karhatalom visszavonulása mellett, sajátjait pedig a „testvérharc” befejezésére szólította fel. „A rendőrök, akik tegnap az életüket vesztették, a testvéreim, és letérdelek előttük” – mondta Garcia Oliver. A két felelős menesztésére már 5-én sor került, a karhatalom visszavonulására azonban – a megállapodással szemben – nem került sor, így a harcok 7-éig elhúzódtak. A felkelés mellett a marxista POUM, a Libertariánus Ifjúság, és egy kis radikális csoport, a „Durruti Barátai” állt ki. A barcelonai eseményekkel párhuzamosan Tortosában és Tarragonában is összecsapásokra került sor. A fronton az eseményeknek nem volt hatása: Durruti egykori hadoszlopa, a 26. hadosztály készen állt Barcelona megszállására, ezt azonban a CNT és a FAI vezetése elutasította; a POUM csapatai - a 29. hadosztály – szintén nem mozdult. (Megjegyzendő azonban, hogy a szocialista párti védelmi miniszter, Prieto, a felkelés alatt békejavaslattal fordult a fasiszták felé[134] - ugyanebben az időben a CNT egységei pedig egy sikeres támadást hajtottak végre Franco csapatai ellen[135]) 7-én, a köztársasági csapatok bevonulásakor a harcok már elcsendesedtek Barcelonában. A legnagyobb szervezett erőt képviselő POUM nem merte a végsőkig élezni a helyzetet, főleg a CNT nélkül. Az a szervezet, mely még május 8-án is a forradalmat hirdette, az anarchista szélsőségesekből álló „Durruti Barátai” volt. Az áldozatok között ott volt a már említett Camilo Berneri is. 7-én, a köztársasági csapatok bevonulásakor a harcok már elcsendesedtek Barcelonában.[136]

Elképzeléseiket az előző bekezdésben említett kiáltványukban fogalmazták meg, mely nagyrészt az április végén meghirdetett programjukon alapult. Ebben a gazdasági hatalmat a szakszervezetekre, a politikait a forradalmi bizottságokra, míg Spanyolország vezetését a Forradalmi Juntára bízták volna, mely a munkásszervezetek küldötteiből állt volna össze, a „kompromittálódottakat” leszámítva (PCE, PSUC); a pártok szerepét csökkenteni kívánták, még az ellenforradalmi pártok feloszlatása is szóba került. [137]

Mi is történt valójában 1937. májusában Barcelonában? Az „anarchotrockista” összeesküvés vádjának képtelensége nyilvánvaló, hiszen a csapataik a fronton nem mozdultak. A kommunista provokáció vádja már bonyolultabb. Az események utóhatása egyértelműen nekik kedvezett: összeesküvés vádjával felszámolták a POUM-ot, az ezt ellenző Largo Caballero utóda a miniszterelnöki székben a kommunistabarát jobboldali szocialista, Juan Negrín lett; az anarchista miniszterek távoztak a kormányból, a mozgalom szélsőséges szárnyát pedig súlyos csapás érte. Az ellentét az anarchista miniszterek és a dühös tagság között tovább éleződött (minisztereik visszavonulást bejelentő beszéde alatt a CNT-milicisták dühükben pisztollyal lőtték a saját rádiójukat), mely tovább gyengítette a mozgalmat; végül a valenciai csapatok megjelenése Barcelonában a katalán önállóság ügyét is súlyosan gyengítette. Aygüadét is sikerült visszahelyezni a katalán kormányba a megállapodás nyílt megszegésével. 1937. június 7-én a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, és a karhatalom teljes mértékben átvette régi pozícióit. Az ellen viszont, hogy a kommunisták tudatos felkelést provokáltak, szintén megfontolandó érvek szólnak. A felkelés kezdetén a kormányhű rendőrség létszáma Barcelonában mindössze 2000 fő volt; újabb csapatok bevonulására pedig csak 7-én került sor. A felkelés kizárólag azért fejeződött be, mert a CNT és a FAI nem akarta folytatni, nem pedig azért, mert a kommunisták annyira felkészültek voltak. Valószínűleg Salas önálló provokációjáról lehetett szó – a Komintern ügynökével, Gerő Ernővel a háttérben – mely azonban a vártnál nagyobb robbanást váltott ki. Továbbá egy II. világháború után talált német jelentés alapján valószínűsíthető, hogy a lázadók ügynökei is szerepet játszhattak a harcok kirobbantásában.[138] Továbbá egy II. világháború után talált német jelentés alapján valószínűsíthető, hogy a lázadók ügynökei is szerepet játszhattak a harcok kirobbantásában. Ezen kívül Santillán visszaemlékezései is megerősítik egy esetleges külföldi provokáció tényét.[139] A lázadók azonban a felkelés során nem hajtottak végre csapatmozdulatokat;  ennek három oka is lehetett: először is, valószínűleg ők sem számították ilyen horderejű eseményekre; másodsorban egy offenzíva újra egységbe kovácsolhatta volna ellenfeleiket; végül harmadrészt – a kommunisták „inkább a fasiszták mint az anarchisták” elvét megfordítva – úgy vélték, „inkább a kommunisták mint az anarchisták”. A fasiszták fő ellenfele a társadalmi forradalom volt, és ők is nagyon jól tudták, hogy ezt az anarchisták, és nem a kommunisták képviselik Spanyolországban.[140] Katalán nacionalista szervezetek is szerepet játszhattak a provokációban.[141]

Caballero miniszterelnök helyzete megrendült. Nem volt hajlandó támogatni a POUM felszámolását.[142] A saját kormánya azonban fellázadt ellene: a hét szocialista miniszter közül is csak kettő tartott ki mellette, és a négy anarchista miniszter. Largo Caballero hatalmának igazi bázisa azonban nem a Szocialista Párt, hanem az UGT volt; ezért ő vetette fel azt a tervet, melyet az anarchisták már 1936 szeptembere óta javasoltak: az állam szakszervezeti vezetését: eszerint az állam élén a Nemzeti Védelmi Tanács állna (katalán mintára), melyben Largo Caballero vezetésével a CNT és az UGT delegáltjai foglalnának helyett. Így újra felmerült a szindikalista állam lehetősége. Ez azonban ekkor már megvalósíthatatlan volt: a Szovjetunió ellenségesen állt szemben ezzel a gondolattal, és a háború megnyerésének a lehetősége kizárólag a szovjet fegyverszállítmányoktól függött. Caballero megbukott: május 27-én a Negrín-kormányban az anarchisták már nem voltak képviselve.[143]

Ezt követően vette kezdetét a POUM-mal való leszámolás; ez részben a CNT ellen is irányult, mely ugyan túl nagy erőt képezett ahhoz, hogy adminisztratív eszközökkel szét lehessen zúzni, de a POUM kiiktatása egyrészt megfosztotta egy potenciális szövetségestől, továbbá megfélemlítő hatással bírt. A felkelés után a POUM ugyanakkor tovább radikalizálódott; sztálinista ellenfeleit már nem „reformistának”, hanem „ellenforradalmárnak” nevezte, és a hatalom megszerzését tűzte ki célul a CNT-FAI-POUM „triumvirátus” által. Júniusban a rendőrség lecsapott rájuk, és vezetői börtönbe kerültek; Nín nem tört meg, és halálra verték; a többiekkel szemben 1938 őszén rendezték meg az első Szovjetunión kívüli „trockista-pert”.[144] A POUM-mal szembeni vád képtelensége - "Gestapo-ügynökök" - nyilvánvaló képtelenség volt. A Spanyolországban szolgáló magasrangú diplomaták és katonatisztek jelentős részét eddigre visszarendelték, és többek között ugyanezen vádpontok alapján kivégezték. Ha ők, a spanyol légierő, páncélosok stb. tényleges irányítói valóban náci ügynökök voltak, ugyan mire kellhetett volna Hitlernek a POUM?

A helyzetet George Orwell, a POUM-milícia egykori tagja így jellemezte: „Senki sem hiszi Spanyolországban, hogy a Franco elleni az igazi háború.” Egyidőben két háború zajlik: egy a fasiszták és az antifasiszták között, egy másik – sokkal mélyebb – a forradalom és az ellenforradalom között. A köztársasági kormány, azaz a kommunista-liberális blokk jobban fél a forradalomtól, mint Francótól, és inkább az előbbi elleni harcra koncentrál, miközben az utóbbiról beszél; a forradalmat pedig egyszerűen letagadja és nem-létezőnek tekinti. Orwell megemlíti a kapitalizmus és a fasizmus közötti kapcsolat teljes elhallgatását is, vagyis azt, hogy az utóbbi az előbbiből következik. Mind a fasiszták, mind az „antifasiszták” célja a kapitalizmus megőrzése; Barcelona után Orwell már nem látott különbséget a köztársasági antifasiszta állam, és a fasiszta állam között: úgy vélte, lényegtelen kérdés, hogy a kettő közül vajon melyik fog győzni. A hasonló elveket valló Berneri egyszerűen oroszlánok és hiénák harcaként jellemezte e két csoport küzdelmét.

A”Durruti Barátai” könnyebben megúszták a dolgot. A CNT vezetése ugyan szemben állt velük, de a „védőernyő” rájuk is kiterjedt. Ideológiailag ők is radikalizálódtak; a POUM-hoz hasonlóan ők is úgy vélték, hogy július 19-én nem lett volna szabad megállni. Az „Új forradalom felé” című írásukban emellett a CNT vezetését is az állam újjáépítésével vádolták; de teljesen nem tudtak tőle eszmeileg elszakadni. A kudarc fő okának a forradalmi program és a forradalmi élcsapat hiányát tekintették.[145]

A munkásönigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott. A kormány pénzügyi nyomással, támogatások, megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937. augusztus 11-én, törvényen kívül helyezte az Aragónia Védelmi Tanácsot, a kommunista fegyveres csapatok pedig szétverték a kollektívákat. A fronton lévő anarchista csapatok ezúttal sem mozdultak: „Könnyen szétverhettük volna Lístert és az embereit, ha több ezer embert számláló divíziónk feladja a frontot és megtámadjuk azokat, akik szétverték a kollektívákat és üldözték az elvtársainkat. Azt mondtuk nekik: maradjatok.” – emlékezett vissza egy CNT-vezető.[146] A „moderáltak” tovább erősödtek a mozgalomban: a FAI júniusban hivatalos politikai párttá vált. [147] A kommunisták erőltették az összeolvadást a Szocialista Párttal, de augusztus 17-én csak egy együttműködési paktum aláírásáig jutottak: ezt követően az anarchisták felé fordult újra a figyelmük. Véget vetettek az ellenséges kampánynak és a cenzúrának: ez lehetővé tette, hogy novemberben a Libertariánus Ifjúság is csatlakozzon az Antifasiszta Ifjúsági Szövetséghez, mely a kormány feltétel nélküli támogatásának elvét vallotta a háború megnyerése érdekében. A CNT 1938. januári kongresszusa szintén a Negrín-kormány mellett állt. A kommunisták újra felmelegítették Caballero régi ábrándját a CNT és az UGT egyesítéséről – az utóbbiban a szervezetbe beáramló polgári rétegek révén már ők domináltak – a CNT azonban ezt elutasította[148], így március 18-án mindössze egy közös paktum aláírására került sor. 1938-ra sikerült megállapodni abban, hogy a megmaradt kollektívák megmaradnak, de állami ellenőrzés alá kerülnek, ami már a CNT-FAI eredeti céljainak teljes feladását jelentette. A megállapodás tartalmazta a Néphadsereg felállításának szakszervezetek általi segítését, a kormány támogatásának az elvét; a hadiipar állami ellenőrzésének az elfogadását, kikötve, hogy ebben a CNT és az UGT delegáltjainak is részt kell venniük. A nyersanyagforrások és a szállítás szintén állami ellenőrzés alá kerültek. A gazdaság irányítását a Felső Gazdasági Tanács vette át, melyben a szakszervezetek képviselői is helyet kaptak.[149] A CNT egy képviselője, Segundo Blanco oktatási és egészségügyi miniszterként visszakerült a kormányba, de őt a tagság egyszerűen csak egy újabb „negrínistának” tartotta.[150] Az anarchisták kormányba való visszalépése már 1937 őszén felmerült; mindez az ellenük irányuló cenzúra azonnali enyhülésével járt. A belső ellentétek azonban tovább éleződtek a szervezetben. A FAI 1938 augusztusában készített memoranduma a kormány politikája mellett bírálta "egy párt" túlzott befolyását és az "idegen" hatást; a bírálat célpontja egyértelműen a PCE és a Szovjetunió volt.[151]

A Companyssal való lepaktálás, az antifasiszta Milíciák Központi Bizottságába, majd a kormányokba való belépés után a barcelonai felkelés elleni fellépéssel, majd az UGT-vel való lepaktálás után a kollaboráció eszmei veresége nyilvánvalóvá vált. Nem a forradalom falta fel saját gyermekeit, hanem a burzsoá állam a forradalmár atyáit. A már említett Balius elemzése („Egy új forradalom felé”) a hanyatlás kezdetét már a júliusi felkeléstől kezdte el számítani. A májusi felkelés szerinte tehát a júliusi állapotok visszaállítására, és az akkor - forradalmi program hiányában kihagyott – óriási lehetőség megragadására irányult.

 

12. A végjáték

 

„A CNT tehát meghódította a hatalmat, ám akkor, amikor katonailag már minden elveszett…Azzal fejezték be, amivel kezdeniük kellett volna.”

 

1939 elején, Katalónia elvesztése után már nyilvánvalóvá vált, hogy a háború elveszett, és az egyetlen lehetőség egy korrekt békemegállapodás elérésére csak úgy elérhető, ha a kommunistákat eltávolítják a hatalomból.A kormányban egyre erősebbé vált a kommunista befolyás. Összeesküvés kezdett kibontakozni Negrín és a kommunisták megbuktatására, melynek vezetője Casado ezredes, a központi hadsereg vezérkari főnöke volt. A csoportot támogatták a liberális republikánusok, a szocialisták és az UGT egyes prominens képviselői; a CNT főtitkára, Vasquez, Negrín pártján állt, a tagságra azonban már nem volt tényleges befolyása, mivel Katalónia bukása után a CNT egész vezetésével és a kormánnyal együtt Franciaországba emigrált. A megmaradt köztársasági területen, az úgynevezett központi-déli zónában megalakult az úgynevezett Országos Védelmi Titkárság, mely a CNT és a FAI tényleges vezetőjévé vált. Mivel a katonai helyzetet ők is reménytelennek ítélték, ezért csatlakoztak az összeesküvéshez. Úgy vélték, csak a teljes megsemmisülés és a tisztességes béke közül lehet választani. Fő céljuk az amnesztia kiharcolása volt.A mozgalmon belüli ellenzék vezetőjévé Cipriano Mera, Durruti egykori harcostársa vált. Március 2-án Negrín személyi változásokat jelentett be a hadsereg vezetésében, mely egyet jelentett a kommunisták teljes ellenőrzésével.[152] Annak lehetősége, hogy a békemegállapodás lehetősége kudarcba fullad, illetve annak, hogy a kommunisták az esetleges evakuációt is ellenőrzésük alá vonják, meggyorsította az összeesküvés kibontakozását.

Kezdetét vette a történelem egyetlen anarchista katonai puccsa. Az úgynevezett Nemzeti Védelmi Bizottság (a kifejezéssel már találkoztunk) március 5-én vette át a hatalmat Madridban. A bizottságban 2-2 CNT tag illetve republikánus vezető, illetve 1-1 UGT-tag és szocialista vezető foglalt helyet Casado mellett. Itt Cipriano Mera anarchista hadosztálya döntötte el a harcot, mely a régi vitát lezárva könyörtelenül leszámolt kommunista ellenfeleivel. (Vasquez, a főtitkár és a CNT vezetése egyébként kitartott Negrín mellett.)[153] A Junta erejét ugyan az anarchisták adták, de a Nyugatra való tekintettel ők a háttérbe húzódtak. Megpróbáltak amnesztiát kiharcolni, azonban kiderült, hogy ez a kommunisták nélkül se lehetséges. Az anarchisták elutasítás esetére a végsőkig tartó forradalmi háborút hirdették meg; ebben az a hátsó gondolat is benne volt, hogy Francót talán így meg lehet győzni a tárgyalásokról.[154] A Védelmi Junta elvetette a javaslatukat, és a brit és a francia kormány remélt támogatása is elmaradt. Március második felében a front szétesett; Madridot az anarchista osztagok hagyták el utolsónak. Nagyon valószínű, hogy a puccsal a kommunisták propagandacélok miatt nem szálltak szembe teljes erővel. Hernandez, a párt egyik vezetője a következőket jelentette Manuilszkijnak, a Komintern küldöttének: „A Casado-csoport beleesett a csapdába…A végső katasztrófáért nem a párt fogja viselni a felelősséget.” Mindezek alapján a kommunista főtisztek kinevezését is tudatos provokációnak tekinthetjük.[155]

Április 1-én a háború véget ért. Kezdetét vette a megtorlás. A nacionalisták áldozatainak a száma a polgárháború alatt csak felbecsülhető: a szakirodalom 50 és 500 ezer közé teszi a halottak számát; a valós szám 200 ezer körül járhat: még ma is több helyszínen dolgoznak régészek a tömegsírok feltárásán; 2003-ban Granada közelében egy építkezés során 5 ezer főt számláló tömegsírt fedeztek fel. A megtorlás során mintegy 200 ezer embert öltek meg és legalább ugyanennyit zártak börtönbe. A menekültek száma szintén több százezer volt. A második világháború során azonban sokukat utolérte a Gestapo; egy részüket kiadták Francónak, 10 ezer főt pedig Mauthausenbe deportáltak, ahol még külön jelvényt – kék háromszöget – is kaptak. A menekültek szerepe fontos volt a franciaországi ellenállásban.[156]

Az országon belül is folytatódott az ellenállás. Ennek az északi hegyvidék, Andalúzia, Katalónia és Aragónia voltak a központjai. A CNT külön hírszerző szolgálat felállításával kísérletezett az ellenállás koordinálására, ez azonban nem bizonyult túl hatékonynak. Spontán, összehangolatlan akciók sokaságáról beszélhetünk: ezek közé tartozott az 1940-es anarchista merényletkísérlet Hitler és Franco ellen. A két merénylő rendkívül közel került a két diktátorhoz, és mindössze az SS-őrök sorfala akadályozta meg a sikert. Cerrado Santos nevét érdemes még kiemelni: ő – egészen eredeti módon – tömeges pesetahamisítással próbálkozott, hogy a Franco-rendszert csődbe juttassa; a francia rendőrség azonban leállította az akciót, melyet a CNT egyre konzervatívabb vezetése is helytelenített. Ezt követően a saját hamis pénzén repülőgépet vásárolt, és 1948-ban megkísérelt egy „légicsapás” által végezni Francóval, melyet a cirkáló vadászgépek hiúsítottak meg.[157]

Az 50-es évek folyamán az ellenállás egyre gyengült. Az utolsó komoly összecsapásra 1960 januárjában került sor egy Francisco Sabate vezette anarchista gerillaosztag és a csendőrség között. [158] Ezekkel a lövésekkel zárult le a spanyol polgárháború és a spanyol anarchizmus nagy korszaka.

 

Befejezés

 

Zárszóként két szempontból értékelném a spanyolországi anarchizmus kérdéskörét összevetve a különböző szakirodalmak véleményével.

A bukás okait árnyaltabban kell megközelítenünk. Kétségtelen, hogy az utolsó fejezetben felvázolt okokra vezethető vissza (háború, antifasiszta egység, kommunisták stb.), és a szerzők közül sokan helyesen mutatnak rá arra, hogy az eseménynek ez a végkifejlete nem volt szükségszerű, de a gondolatmenetet itt be is fejezik. A CNT és a FAI oldalán volt talán a legnagyobb potenciális erő a korszak egyes szakaszaiban; kétségkívül több alkalommal is reális lehetősége volt annak, hogy elsöprik a Népfront-kormányt, és saját elveiknek megfelelő forradalmi háborút vívjanak a fasizmus ellen, Katalóniában egészen biztosan. A „communismo libertario” bevezetésének lehetősége itt teljességgel elképzelhető volt, és talán – erőszakosabb formában – a többi köztársasági területen is létrehozhatták volna. Nem zárható ki az a tény sem – habár a szovjet fegyverszállítmányoktól való függés erősen valószínűtlenné teszi (melyre amúgy a német és olasz beavatkozás nélkül nem lett volna szükség)-, hogy a forradalmi háború által talán a fasiszta ellenséget is felszámolhatták volna. De mi lett volna utána? Működött volna-e az új rend? Valószínűleg nem. Egy kapitalista világgazdaságba beékelt anarchista „ország” nem maradhatott volna fenn sokáig. A világgazdaság túlereje, a kereskedelem stb. folytán kénytelen lett volna a kapitalista gazdasági elvekhez igazodni, az árukereskedelem, a kizsákmányolás és a profit világához, mely apránként felfalta volna az új világot. Ennek elkerülésére talán csak a teljes elszigetelődés lehetett volna válasz, mely nyomorhoz, vagy legalábbis a fejlődés megtorpanásához vezetett volna – és egy esetleges külföldi intervenció lehetőségéről akkor még nem is beszéltünk. Ha az anarchizmus győzött is volna a polgárháború belső és külső frontjain, előbb-utóbb akkor is elbukott volna – kivéve, ha a példája nyomán kirobban egy általános európai forradalom. Hasonló természetű dilemmában vergődött volna, mint annak idején a sokkal nagyobb erőforrásokkal rendelkező bolsevik Oroszország.

Másik megközelítésben az elért sikereiről kell beszélnünk, az 1936-os forradalmi rendszerről, az új társadalom- és gazdaságszervezési mechanizmusról. Habár sok megalkuvás, kompromisszum és a hivatalos demokratikus kapitalista rendszer hallgatólagos elismerése jellemezte, fő vonalakban mégis egy létező, anarchista világ született. Ennek sok sikere – és természetesen sok kudarca is – vitathatatlan. Önmagában sokatmondó jelenség, hogy az anarchizmussal szembenálló ellenséges (például kommunista) irodalom nemhogy nem elemzi és magyarázza ezeket a jelenségeket, hanem szinte egy szót sem ejt róluk, ami indirekt módon a tézis helyességét támasztja alá. A leírtak alapján kétségbevonhatatlan, hogy az anarchizmus képes működő gazdasági-társadalmi és politikai struktúrákat állítani a fennálló rendszer helyére; a kérdés csak ezek hatékonyságáról szólhat. A megszűnésénél pedig ismételten le kell szögezni, hogy ez elsősorban nem belső strukturális hibákra és ellentmondásokra, hanem inkább szubjektív külső tényezőkre vezethető vissza. Hogy ez hosszútávon működhet-e vagy nem? Ha a külső tényezők kizárásával, pusztán önmagában szemléljük a jelenséget, több érv szól az előbbi, mint az utóbbi mellett.

Könnyen lehetséges tehát, hogy egy történelmileg eleve kudarcra ítélt gigantikus eposz volt a spanyolországi anarchisták története; azt azonban bizonyossá tette, hogy az anarchista modell sokkal több, mint egy légből kapott, idealista utópia.

 

Irodalom

 

Alba, Victor – Stephen Schwartz: Spanish Marxism Versus Soviet Communism.

The History of the POUM.

Transaction Books, New Brunswick (USA) and Oxford (UK), 1988.

 

Beevor, Antony: A spanyol polgárháború.

Európa, Bp. 2002.

 

Bookchin, Murray: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936.

AK Press, London,1999.

 

Borkenau, Franz: The Spanish Cockpit.

Faber and Faber LTD 24 Russel Square, London.

 

Brenan, Gerald: The Spanish Labyrinth.

University Press, Cambridge, 1950.

 

Carr, Raymond: Spain 1808-1939.

Clarendon Press, Oxford, 1960.

 

Cattel, David T.: Communism and the Spanish Civil War.

University of California Press, Berkeley and Los Angeles,1965.

 

Ehrenburg, Ilja: Emberek, évek, életem.

Athenaeum, Bp., 1963.

 

Fabian, Ernest: Összeesküvés a Spanyol Köztársaság ellen 1936-1939.

Kossuth, Bp., 1962.

 

Fraser, Ronald: Blood of Spain    -    The Experience of Civil War.

Penguin Books, London,1981.

 

Guérin, Daniel: No Gods, No Masters.

AK Press, London, 1998.

Guérin, Daniel: A spanyol forradalom és az anarchia. In: Anarchizmus. Szerk.: Bozóki András és Sükösd Mihály

Századvég, Bp., 1991.

 

Guillamón, Augustín: The Friends of Durruti Group.

AK Press, London,1996.

 

Halasz, Nicholas - Halasz, Robert: „Tiszta szívű gyilkosok”.

Kossuth, Bp.,1972.

 

Harsányi Iván:A spanyol nép nemzeti-forradalmi háborújának 40. évfordulójára.

Történelmi füzetek, 1976. 2.

 

Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Múltunk  2000. 4.

Budapest, 2000.

 

Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. A Franco-rendszer keletkezése és a spanyol

munkásmozgalom 1938-1939.

Kossuth, Bp., 1988

 

Hobsbawm, Eric J.: Primitív lázadók.

Kossuth, Bp.,1974.

 

Jackson, Gabriel: The Spanish Republic and the Civil War.

Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1965.

 

Jellinek, Frank: The Civil War in Spain.

Victor Gollanoz LTD, London, 1938.

 

Orwell, George: Hódolat Katalóniának.

Cartafilus, Bp., 1999.

 

Orwell in Spain.

Penguin Books, London, 2001.

 

Price, Roger: Franciaország története.

Maecenas, Bp., 1992.

 

Revolution and War in Spain. 1931-1939. ed. By Paul Preston.

Methuen, London.

 

Rocker, Rudolf: The Tragedy of Spain.

www.anarchyarchives.com

 

Sandoval, José – Azcárate, Manuel: Spain 1936-1939.

Laurence & Wishart LTD, London, 1966, Scolar, 1988.

 

Spain 1936-1939   -  Social Revolution and Counter-Revolution.

Freedom Press, London, 1990.

 

A spanyol kommunista párt története. Ford.: Fazekas Erzsébet.

Kossuth, Bp., 1964.

 

Sorel, Georges: Gondolatok az erőszakról.

Századvég, Bp, 1994.

 

The May Days – Barcelona 1937.

Freedom Press, London, 1998.

 

Tellez, Antonio: Sabate, Guerilla Extraordinary.

Cienfuegos Press Book Club, London, 1974.

 

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War.

Penguin Books, London,1965.

 

Trotsky, Lev: The Lessons of Spain.

www.marxists.org

 

 

 

 

 

 



[1] Elég ha a közelmúltban meghozott katalán autonómiára, vagy az ETA-ra gondolunk

[2] Ez utóbbi szót csak politikai értelemben használhatjuk; gazdaságilag ezek a területeket, akár a mezőgazdaságot, akár az ipart vesszük alapul, erősebbek voltak a tulajdonképpeni Kasztíliánál. Brenan: The Spanish Labirynth, 9-11.old.

[3] Katalónia, Aragónia és Valencia számára hosszú ideig még az amerikai gyarmatokkal való kereskedelem is tiltott volt.

[4] Az 1873-as föderalista mozgalom bázisterületei – a földközi tenger mellékén elterülő területek - gyakorlatilag fedik az anarchista befolyás alatt álló területeket 1936-ban. Ez a jelenség azonban már továbbmutat a spanyol államot alkotó tartományok kérdésköre felé.

[5] Brenan, 29.old.

[6] Varga Jenő többek között szintén a regionális különbségekre vezette vissza a spanyolországi anarchizmust. A nyugatnémet Oertzen a polgári radikalizmus hatását hangsúlyozta. Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. 270-271.old.

[7] Gabriel Jackson: The Spanish Republic…, 23.old.

[8] A Katalónián belüli radikálisok – helyi arányukat messze meghaladó mértékben – máshonnan érkezett bevándorlók voltak, leghíresebbjüket, Bounaventura Durrutit is beleértve. Víctor Alba: Spanish Marxism versus Soviet Communism.

[9] Murray Bookchin: The Spanish Anarchists, 32-34.old. Etimológiailag a „pueblo” szó egyébként az ógörög „polisz” szóval állítható kapcsolatba – Brenan még a spanyol kávéház szerepét is az ókori agóráéhoz hasonlítja; történelmileg pedig az antik önkormányzatok hagyományához. Másik ezzel kapcsolatos érdekes párhuzam, hogy az anarchizmus egy másik század eleji bázisterületén, Oroszországban, szintén hasonló jelenséget figyelhetünk meg; az orosz nyelvben a „mir” szó egyszerre jelenti a Nagy Péter előtti falu- és földközösséget, és a „világ” szót. Nyilván nem a szláv és a latin néplélek sajátosságáról van szó, ahogy Bakunyin hitte, hanem a két térség falu- és társadalomfejlődésének bizonyos közös vonatkozásairól, ez azonban már meghaladja a szerző feladatait

[10] Hugh Thomas: The Spanish Civil War, 75.old. Valószínűleg nem Lope de Vega hatására.

[11] Harsányi: A Franco-diktatúra születése. 272.old.

[12] Hobsbawm: Primitív lázadók, 129.old.

[13] Thomas, 229-231.old.

[14] Raymond Carr: Spain, 647.old.

[15] Ide tartozott az olcsó mór földmunkások és a zsidó bérlők kiűzése is – az előbbiek félig meddig rabszolgamunkások voltak, és akadályozták a termékeny földekre vágyó kasztíliai parasztság délre áramlását. Az utóbbiak a keresztény és a mór Ibéria közötti kereskedelmet tartották a kezükben, de az utóbbi eltűnésével tevékenységük társadalmi szükségessége csökkent, és földbérlő réteggé váltak - sőt az egyház a már említett Fuenteovejuna mellett is kiállt.

[16] Brenan, 40-46.old.

[17] Mindezt elősegítette, hogy 1837-től a helyi papok kárpótlásul állami fizetésben részesültek, tehát gyakorlatilag állami alkalmazottakká váltak.

[18] Brenan, 47-51.old.

[19] Érdekes példát jelent Aragónia, mely a tizenkilencedik században a szélsőségesen klerikális és reakciós karlizmus fellegvára volt, az 1930-as évekre viszont az anarchizmus egyik központjává vált.

[20] Thomas, 51.old.

[21] Meglepően hasonlít a jelenség az ezzel szinte egyidőben lezajlott „koleralázadás”-ra Felső-Magyarországon, csak ott az orvosokat és a nemeseket vádolták kútmérgezéssel. A „méreg” valójában fertőtlenítőszer volt…

[22] Hobsbawm, 137.old.

[23] „A törvény a bűn szülőanyja.” – mondta Szent Pál apostol.

[24] Bookchin, 81-82.old. Ugyanakkor megemlítendő az is, hogy 1936-ban Andalúziában géprombolásra is sor került.

[25] Brenan, 189-190.old.

[26] Borkenau: The Spanish Cockpit, 113.old.

[27] Pl. Navarra 1936-ban szélsőségesen reakciós karlista volt, ahol a papok „éljen Krisztus Király!” csatakiáltással vezették harcba az önkéntes requetéket; a szomszédos Aragóniában a lakosság 75%-a az anarchista kollektívák tagja volt, a templom pedig raktárként funkcionált, ha megmaradt.

 

[28] Brenan, 92-124.old. Bookchin, 29-33.old.

[29] Ilja Ehrenburg beszámolt egy esetről, amikor egy paraszt a földesúr birtokán gyűjtött makkot, hogy éhen ne haljon. A csendőrök rajtakapták és agyonlőtték. Rőzsegyűjtés bűntette miatt is történt hasonló.

[30] Beevor: The Spanish Civil War, 25-26.old.

[31] Az erőszakkultusz azonban továbböröklődött: „Ez a különbség köztünk. Ti burzsuj kézművesektől származtok, mi pedig brigantiktól”- mondta egy spanyol anarchista egy külföldi elvtársának. Beevor, 15-16.old.

[32] Hobsbawm, 123-135.old.

[33] Borkenau, 17-21.old.

[34] Robert Alexander: Anarchism in Spain, 25-31.old.

[35] George Woodcock: Anarchism, 346.old.

[36] Daniel Guérin: No Gods No Masters, 50-73.old.

[37] A XX. századi teóriák az államszocialista társadalmakat vezető „új osztályról” a - már jóval a bolsevik forradalom előtt megszületett – anarchista teóriákig vezethetők vissza.

[38] Az Osztrák –Magyar Monarchia munkásainak pártjuk azt mondta, hogy azért kell harcolniuk a cári Oroszország ellen, mert ez megkönnyíti az orosz munkásosztály felszabadulását; míg a szemközti lövészárokban ülő orosz katona ugyanezt hallhatta az Osztrák-Magyar Monarchiát illetően. Lőtték is egymást internacionalista szocialista alapon. Ez a hangulat még az anarchistákra is hatást gyakorolt. A korszak legendás anarchista teoretikusa, a Párizsban emigrációban élő Kropotkin herceg a németek elleni háborúra buzdított.

[39]Georges  Sorel: Gondolatok az erőszakról, 111-145.old.

[40] Woodcock, 252. 351.old.

[41] Bookchin, 120-121.old.

[42] Különösen a 80-as években a Szolidaritás és a „hivatalos” állami szakszervezetek összehasonlításakor látható ez világosan.

[43] Brenan, 175.old.

[44] Bookchin, 144-147.old.

[45] Joaqin Maurín és Andrés Nin tiltakozásul kilépett a CNT-ből és a PCE, a spanyol kommunista párt alapítója lett, José Díazhoz, a PCE majdani főtitkárához hasonlóan. Alba,5-17.old.

[46] Ilyen akció volt a barcelonai Atanazaras laktanya ostroma egy Franciaországból betörő fegyveres szabadcsapat támadásával kombinálva 1924-ben.

[47] Bookchin, 196-198.old. Ekkor alakult ki az anarchista zászló is: az első Internacionálé bakunyinistái a vöröset, a kropotkinisták a feketét használták; az új lobogó a kettő kombinációja lett. Woodcock, 366.old.

[48] Alexander, 61.old.

[49] Brenan, 250.old.

 

[50] Bookchin, 211.old.

[51] Borkenau, 242-245.old.

[52] Múltunk 2000.4, 92-93.old.

[53] Alexander, 68.old.

[54] Fraser, 542-545.old.

[55] Ugyanakkor egy évvel később, 1932. augusztus 20-án a sevillai anarchista munkások segítettek véget vetni a Sanjurjo tábornok vezette jobboldali katonai felkelésnek. A liberális-baloldali kormányt tehát ellenségnek tartották, de úgy vélték, hogy egy jobboldali még rosszabb lenne.

[56] Revolution and War in Spain, 144-145.old.

[57] Bookchin, 322-323.old.

[58] Carr, 623.old.

[59] Múltunk 2000.4, 93.old.

[60] Ebben a baloldal választójogi reformjának is szerepe volt. Azáltal, hogy a nőkre is kiterjesztették az általános választójogot – akik között általában erősebb volt a vallásosság -, a falusi plébánosok képesek voltak ezt a jelentős  tömeget a jobboldali jelöltek támogatására buzdítani.Brenan, 265.old.

[61] Borkenau, 52.old.

[62] Brenan, 270-276.old.

[63] Habár fegyvert itt sem adtak.

[64] Brenan, 283-287.old.

Jellinek: The Civil War in Spain, 174-175.old.

[65]„Először a Népfront azt hitte hogy veszíteni fog: de 5 órával az első szavazatok leadása után kiderült, hogy az anarchista tömegek, melyek nagyméretűek és nem szoktak szavazni, blokkokban jönnek” – írta a köztársaság első elnöke, Alcalá Zamora. „Nem támogatjuk a köztársaságot és minden erővel harcolni fogunk a fasizmus ellen.”- nyilatkozta még néhány nappal korábban, a választások előtt a CNT.  Cattell: Communism and the Spanish Civil War: 36.old.

[66] Jellinek, 254.old.

Borkenau, 74.old.

[67] Azért nem mindig: Yeste közelében tűzifagyűjtésért 20 parasztot lőttek agyon. Beevor, 83.old.

[68] Jackson, 213.old.

[69] Borkenau, 78.old.

[70] Rdolf Rocker: The Tragedy of Spain.

[71] Egyes források szerint a CNT már készülődött, hogy az új baloldali kormány ellen fordul, ahogy 1931-ben tette. Beevor, 87-90.old.

[72] Anarchizmus, 430.old.

[73] Bookchin, 268.old.

Thomas, 151.old.

[74] Woodcock, 42.old.

[75] Bookchin: The Spanish Anarchists, 255-257.old.

[76] A hadügyminisztérium megmaradt alkalmazottjainak a 80%-a gyanúsítható volt az ellenséggel való kollaborálással. Revolution and War in Spain, 226-230.old.

[77] Cattell, 47.old.

[78] Alexander, 743-744.old.

[79] Fraser, 144-145.old., Beevor, 175-179.old.

[80] Jellinek: The Civil War in Spain, 333.old.

[81] Alexander,831-848.old.

[82] Beevor, 179-180.old.

[83] Jellinek, 513.old.

[84] Jackson, 284-288.old.

Beevor, 142-150.old.

[85] Jellinek, 385-389.old.

[86] Az anarchistáknak novemberben megint az ölükbe pottyant egy váratlan lehetőség. A kormány áttette a székhelyét az ostromlott Madridból Valenciában, útközben azonban egy anarchista milicistaosztag kezébe kerültek. Felmerült a kivégzés lehetősége is, de végül továbbengedték őket Valenciába (az osztag tagjait a kormány később likvidáltatta. Brenan, 505.old.

[87] Orwell: Hódolat Katalóniának,

[88] Fraser: Blood of Spain, 135.old.

[89] Guérin, 244-248.old.

[90] Rudolf Rocker: The Tragedy of Spain.

[91] Price, Roger: Franciaország története: 238-239.old

 

[92] Alexander, 763.old.

[93] Sandoval, José – Azcárate, Manuel: Spain 1936-1939: 46.old.

[94] Fabian, Ernest: Összeesküvés a Spanyol Köztársaság ellen 1936-1939. 47-48.old.

[95] Harsányi: A spanyol nép…, 14-15.old.

[96] Thomas, 468-472.old.

[97] Guérin, 88-90.old., Alexander, 802-804.old.

[98] Ehrenburg, 358.old.

 

[99] Fraser: Blood of Spain, 351-362.old.

[100] Borkenau, 204.old.

[101] Fraser, 579-583.old.

[102] Fraser:, 370.old.

Anarchizmus, 435.old.

[103] Borkenau, 133.old.

[104] Fraser, 140-141.old ; 582.old.

[105] A prostituáltak elkergették a madamot és dolgozói tulajdonba vették az intézményt. A témát a „Las Libertarías” című játékfilm is feldolgozza.

[106] Jellinek, 456.old.

[107] Jellinek, 586-605.old.

[108] Social Revolution and Counter-Revolution, 71-76.old.

[109] Social Revolution and Counter-Revolution, 148-149.old.

[110] Anarchizmus, 438.old.

[111] Social Revolution and Counter-Revolution, 50-55.old.

[112] Fraser, 209.old.

[113] Beevor, 186-196.old.

[114] A helyi értelmiségre ugyanez vonatkozott. A tanítók, orvosok rendszeres cukor- dió- és mandulaellátmányban részesülték, hogy javuljon az agyműködésük.

[115] Ez utóbbi azonban korántsem volt az osztályharc elhanyagolható faktora – Barcelonában a péklegények véresen leszámoltak a gazdáikkal.

[116] Fraser, 239.old.

[117] Social Revolution and Counter-Revolution, 56-60.old.

[118] Fraser, 439.old.

[119] Carr, 665.old.

[120] Carr, 665.old.

[121] Ilja Ehrenburg: Emberek…, 183.old.

[122] Borkenau, 98.old.

[123] Revolution and War in Spain, 240.old.

[124] Fraser, 334.old.

[125] „Ez az eszme végét jelenti. Ha hatalomban vagy, nem fogsz arra törekedni, hogy megfoszd magad tőle” – Mondta Montseny miniszterasszonynak az apja. Hugh Thomas The Spanish Civil War, 403-404.old; 464-465.old. Bővebben: Alexander, 860-895.old.

[126] Orwell, 164. old.

[127] Fraser: , 337.old. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a Kommunista Párt nem is próbált ezen segíteni: a repülőiskolába például csak a párt, vagy a Szocialista Ifjúsági Szövetség ajánlásával lehetett bekerülni (mely szervezet szintén kommunista befolyás alatt állt. Tellez: Sabate.. , 30. old.

[128] Igaz, Jesús Hernández, majdani kommunista miniszter már 1936 augusztusában kijelentette: „Franco legyőzése után végezni fogunk az anarchistákkal is.” Borkenau, 111.old.

[129] Trotsky: The Lessons of Spain.

[130] Víctor Alba: Spanish Marxism versus Soviet Communism. Harsányi: A Franco-diktaúra születése: 291-295.old.

[131] Thomas, 367-368.old.

[132] Guillarmón, 1-40.old.

[133] Thomas, 543-545.old.

[134] Cattell, 148???

[135] Alexander, 914.old.

[136] Peirats: The May Days.

[137] Guillarmón, 47-58.old.

[138] A spanyol kommunista párt története, 162.old.

[139] Rudolf Rocker: The Tragedy of Spain. Diplomáciai körökben már hetekkel korábban suttogtak egy várható felkelésről.

[140] Thomas, 543-557.old.

[141] Alexander, 940.old.

[142] „Nem ontunk munkásvért” – jelentette ki.

[143] Thomas, 552-558.old.

[144] Alba, 266-274.old.

[145] Guillarmón, 61-93.old.

[146] Cattell, 150.old.

[147] Jellinek, 57.old.

[148] Thomas, 621-624.old.

[149] Social Revolution and Counter-Revolution, 234-240.old.

[150] Thomas, 601-602.old.

[151] Alexander, 979, 1031, 1040.1042.old.

[152] Harsányi: Franco...186-189, 228-230, 278-287.old.

[153] Múltunk, 98.old.

[154] Alexander, 1077-1078.old.

[155] Beevor, 584-597.old.

[156] Beevor, 613-625.old.

[158] Tellez: Sabate..

A rendőrség eredete

David Whitehouse: A rendőrség eredete

 

Az Öt Pont körzet Alsó-Manhattenban, festette George Catlin 1827-ben. New York első szabad fekete telepe, az Öt Pont célpontja volt az ír bevándorlóknak és gyújtópontot jelentett az új munkásosztály viharos közösségi életéhez. A rendőrséget azért találták ki, hogy az ilyen környékek és népesség feletti ellenőrzést biztosítani tudja.

 

Angliában és az Egyesült Államokban a rendőrséget mindössze néhány évtizedeses –durván 1825-től 1855-ig terjedő - időközön belül hozták létre.

 

Az új intézmény nem a növekvő bűnözésre adott egyfajta válasz volt, és valóban nem is hozott magával a bűnözéssel kapcsolatos új eljárásmódokat. Mielőtt és miután létrehozták a rendőrséget a legmegszokottabb út a hatóságok számára, hogy megoldjanak egy bűnügyet, az volt, hogy valaki elmondta nekik, ki követte el azt.

 

Emellett a bűnt egyének akciója jelentette, és az uralkodó elitek, akik létrehozták a rendőrséget, csak a kollektív akciók révén bekövetkező változásokra reagáltak. Dióhéjban összefoglalva: a hatalmon levők a rendőrséget a nagy és kihívó tömegekre válaszul hozták létre. Ezek a következők voltak:

 

- a sztrájkok Angliában,

- a lázadások az Észak-USA-ban

- és a rabszolgafelkelések fenyegetése Délen.

 

Vagyis a rendőrség egy válasz a tömegekre, s nem a bűnözésre.

 

A továbbiakban ezekre a tömegekre fogok fókuszálni, bemutatva miképp következett be az átalakulásuk. Látni fogjuk, hogy az uralmon levők számára - a növekvő városi társadalmi polarizáció mellett – az egyik nehézséget az jelentette, hogy a dolgozó népesség személyenkénti ellenőrzésének módszerei csődöt mondtak. Ezekben az évtizedekben az állam jelentkezett ennek a társadalmi résnek a betöltésére.

 

Látni fogjuk, hogy Északon a rendőrség felállítása csak egyike volt azon állami erőfeszítéseknek, amelyek a munkaerő mindennapos irányítására és formálására irányultak. A kormányzatok rendszereiket úgyszintén kiterjesztették a szegények segélyezésére annak érdekében, hogy megregulázzák a munkaerőpiacot, és felfejlesztették a közoktatás rendszerét, hogy megregulázzák a munkások elméjét. Mindezt össze fogom kapcsolni a rendőrség későbbi ténykedésével, de főképp arra fogok fókuszálni, hogy miképp fejlődött ki a rendőrség Londonban, New Yorkban, Charlestonban (Dél-Karolina) és Philadelphiában.

 

***

 

Ahhoz, hogy benyomást szerezhessünk arról, mi olyan különleges a modern rendőrségben, segítségünkre lesz, ha arról a helyzetről beszélünk, amikor a kapitalizmus még gyerekcipőben járt. Mindenekelőtt vessünk egy pillantást az ezer évvel ezelőtti, középkori  kereskedővárosokra.

 

Ezen időszak uralkodó osztálya nem volt jelen a városokban. A feudális földbirtokosok vidéken éltek. Nekik nem voltak rendőreik. Ők együttesen alkották a fegyveres erőket, amelyekkel terrorizálni lehetett a jobbágyokat – akik kvázi-rabszolgák voltak – vagy harcolni lehetett már nemesek ellen. Ám ezek az erők nem voltak professzionálisak, sem teljes időben rendelkezésre állók.

 

A városok lakosságát többnyire jobbágyok alkották, akik megvásárolták a szabadságukat vagy egyszerűen megszöktek uraiktól. Mi úgy ismerjük őket, mint polgárokat [burzsoákat], amely kifejezés eredetileg városi lakost jelent. A polgárság [burzsoázia] úttörője volt azoknak a gazdasági viszonyoknak, amelyek később kapitalizmus néven váltak ismertté.

 

Beszélgetésünk célkitűzései érdekében le kell szögeznünk, hogy a kapitalista egy olyan személy, aki a pénzt használja arra, hogy még több pénzt csináljon. Kezdetben a kapitalisták kereskedők voltak. Egy kereskedő arra használja a pénzét, hogy javakat vásároljon annak érdekében, hogy azokat több pénzért eladja másoknak. Kapitalisták azok is, akik csak pénzzel üzletelnek – bankárok -, akik azért kölcsönöznek egy bizonyos összeget, hogy többet kapjanak vissza.

 

Lehetsz akár kézműves is, aki nyersanyagokat vesz, és készít valamit, például cipőt azért, hogy azt eladva több pénzhez jusson. A céhrendszerben egy kézműves mester együtt dolgozott a legényekkel és az inasokkal, és irányította őket. Munkájukból a mesterek profitáltak, így beindult a kizsákmányolás, de a legények és az inasok okkal reménykedhettek benne, hogy végül maguk is mesterekké válnak. Így az osztályviszonyok a városokban teljesen képlékenyek voltak, különösen a nemes és a jobbágy közti viszonyhoz képest. Emellett a céhek úgy működtek, hogy bizonyos korlátokat állítottak a kizsákmányolás útjába, vagyis ebben az időben a kereskedők voltak azok, akik valóban felhalmozták a tőkét.

 

Franciaországban a 11-12. században ezek a városok önkormányzókká váltak. Különböző feltételek mellett egyesülhettek kommunákká, néha a feudális úr engedélyével, de általában önkormányzó entitásként, sőt városállamokként láthatjuk őket.

 

Nekik azonban nem voltak rendőreik. Meg voltak a maguk bíróságaik – és kis létszámú fegyveres erőik, amelyeket maguk a városlakók állították fel. Ezeknek az erőknek általában egyáltalán nem az volt a szerepük, hogy vádat emeljenek emberek ellen. Ha kiraboltak, megtámadtak vagy átvertek egy üzleti alku során, akkor neked, mint polgárnak kellett bizonyítanod a vádakat.

 

Egy példa erre a csináld magad igazságszolgáltatásra, egy évszázadokon át alkalmazott módszer, a lármás üldözés volt. Ha egy piacon voltál, és valakit rajtakaptál a lopáson, elkezdtél ordítani és sikongatni, azt kiabálva „állítsák meg, tolvaj!”, és a tolvaj után eredtél. Az egész dolog záloga az volt, hogyha bárki, aki látta, mit csinálsz, utánozni kezdett: ordibált és sikongatott, majd a tolvaj után rohant.

 

A városoknak nem volt szükségük rendőrökre, mert nagyfokú társadalmi egyenlőség jellemezte őket, amely a kölcsönös kötelezettség érzését adta az embereknek. Az évek múlásával az osztálykonfliktusok intenzívebbé váltak a városokban, de a városok még így is összetartottak – a nemesek hatalmával szembeni közös ellenérdekeltségük, és a továbbra is fennmaradó kölcsönös kötelezettségek kötelékei miatt.

 

Évszázadok óta a franciák ezeknek a korai kommunavárosoknak – mint az egyenlők önkormányzó közösségeinek - az idealizált emlékét hordozzák. Nem meglepő tehát, hogy 1871-ben, amikor a munkások elfoglalták Párizst, Kommünnek nevezték azt. De ugorjunk egy kicsit vissza oda, ahol az előbb tartottunk.

 

***

 

A kapitalizmus nagy változásokon ment keresztül, amint a feudális társadalmon belül növekedett. Mindenekelőtt a felhalmozott tőkék mérete nőtt meg. Emlékezzünk csak, hogy ez az a pont – amikor egy kisebb halom pénzből egy nagyobb halom pénzt csinálnak. Amerika meghódítása idején a vagyonok mérete mérhetetlen módon szélsebesen kezdett növekedni, amint aranyat és ezüstöt raboltak el az Újvilágból és afrikaiakat hurcoltak el, hogy az ültetvényeken dolgozzanak.

 

Egyre több és több dolgot termeltek a piacon való eladásra. A piaci verseny vesztesei elkezdték elveszíteni függetlenségüket, mint termelők, és bérmunkát kellett vállalniuk. De az olyan helyeken, mint Anglia, a legnagyobb erő, amely az embereket a bérmunka irányába hajtotta, a parasztok elűzése volt földjeikről, amelyet állami hozzájárulással hajtottak végre.

 

A városok megnövekedtek, amint a parasztok vidékről menekülni kezdtek, s mindeközben az egyenlőtlenség is növekedésnek indult a városokban. A kapitalista polgárok [burzsoák] egy olyan társadalmi réteggé váltak, amely jobban különbözött a munkásoktól, mint korábban. A piac bomlasztó hatással volt a kézműves céhek szolidaritására – erről részletesebb fogok szólni, amikor majd New Yorkról beszélek. A műhelyek soha nem látott méreteket öltöttek, amint egy angol főnök munkások tucatjainak vált a parancsolójává. Az 1700-as évek közepéről beszélek, arról a periódusról, mielőtt a valódi gyáriparosodás megkezdődött volna.

 

Még mindig nem voltak rendőrök, de a vagyonosabb osztályok elkezdtek egyre erőszakosabb és erőszakosabb eszközöket igénybe venni a szegény népesség elnyomására. Néha a hadsereget vetették be, hogy a lázadó tömegbe lőjön, és néha a hadseregparancsnokok letartóztatták a vezetőket és felakasztották őket. Így tehát az osztályharc elkezdett felizzani, de a dolgok csak akkor kezdtek igazán megváltozni, amikor sor került az ipari forradalomra Angliában.

 

***

 

Ugyanebben az időben Franciaország 1789-től kezdődően a maga politikai és társadalmi forradalmán ment keresztül. A brit uralkodó osztály erre adott reakciója a pánik volt, tartva annak eshetőségétől, hogy az angol munkások követni fogják a francia példát. Ezért aztán törvényen kívül helyezték a szakszervezeteket és az 50 embernél több részvevővel megtartott gyűléseket.

 

Ennek ellenére az angol munkások egyre nagyobb demonstrációkat és sztrájkokat tartottak nagyjából 1792-től 1820-ig. Az uralkodó osztály válasza az volt, hogy kivezényelte a hadsereget. De valójában csak két dolog volt, amit a hadsereg tenni tudott, és mindegyik rossz megoldás volt. Vagy nem tüzeltek, és akkor a tömeg megúszta, akármit is művelt. Vagy belelőhettek a tömegbe, megteremtve ezzel a munkásosztály mártírjait.

 

Pontosan ez történt Manchasterben 1819-ben. A katonák rohamot intéztek egy 80 ezer fős tömeg ellen, százakat megsebesítve és 11 embert megölve közülük. Ahelyett, hogy megfékezte volna a tömeget, ez az akció a peterloo-i mészárlás néven vált ismertté, s sztrájkok és tüntetések hullámát vonta maga után.

 

Még a mozgalom vezetőinek felakasztását takaró hagyományos taktika is a visszájára sült el. Egy kivégzés megfélemlítőleg hathatott egy 100 fős tömegre, de a tömegek most már az elítélt 50 ezresre duzzadt támogatóiból álltak, és a kivégzések csak harcra ingerelték őket. A brit városok és a bennük végbemenő társadalmi polarizáció növekedése – melyek a kétféle mennyiségi változást jelentették – elkezdték kitermelni a küzdelem minőségileg új formáit.

 

Az uralkodó osztálynak új intézményekre volt szüksége, hogy mindezt ellenőrzés alatt tudja tartani. Ezek közül az egyik a londoni rendőrség volt, amelyet 1829-ben, 10 évvel Peterloo után alapítottak meg. Az új rendőri erőt kifejezetten úgy tervezték meg, hogy nem-halálos erőszakot tudjon tenni a tömegeken, úgy törve le őket, hogy közben szándékosan megpróbálja elkerülni, hogy mártírokat gyártson számukra. Persze mindig minden erő, amelyet azért szerveztek meg, hogy rutinszerű erőszakot alkalmazzon, meg fog ölni pár embert. Ettől kezdve viszont minden rendőrök által elkövetett gyilkosságra száz és ezer olyan erőszakos rendőri cselekmény jutott, amely nem végződött halálesettel – úgy számoltak, hogy ezzel csak félelmet keltenek, miközben elkerülik a dühös és kollektív reakciót.

 

Amikor a londoni rendőrség éppen nem tömörült egységekbe a tömegek ellenőrzésére, emberei szétszóródtak a városban, hogy megrendszabályozzák a szegények és a munkásosztály mindennapi életét. Így foglalható össze a modern rendőrség korábbiaktól eltérő, sajátosan kettős funkciója: Van egy szétszórt formája a felügyeletnek és a megfélemlítésnek, amit a bűn elleni harcnak neveztek el; és aztán van a tevékenység koncentrált formája, amelyet sztrájkok, lázadások és tömegdemonstrációk alkalmával alkalmaznak.

 

Ez az, amit annak érdekében kitaláltak, hogy kezdjenek valamit a tömegekkel, de amit az esetek többségében csak úgy látunk, mint a rendőri őrjárat jelenlétét. Mielőtt szót ejtenék a rendőrség fejlődéséről New Yorkban, szeretném megmagyarázni a kapcsolatot a rendőri munka ezen két formája között.

 

***

 

Az osztályharc legáltalánosabb, a külső terek használatával kapcsolatos témájával fogom kezdeni. Ez egy igen szükségszerű kérdés a munkások és a szegények számára. A külső tér fontos a munkások számára

 

- a munkájukhoz

- kikapcsolódáshoz és szórakozáshoz

- élettérként, hogyha nincsen otthonuk

… és a politikához.

 

Vegyük elsőnek a munkát. Amíg a sikeres kereskedők képesek voltak ellenőrzésük alatt tartani a belső tereket, addig azok, akik ennek híján voltak, árusként az utcán kényszerültek állni. A „rendes” kereskedők vetélytársat láttak bennük, és rájuk küldték a rendőrséget, hogy elvigye őket.

 

Az utcai árusok ezenkívül hatékony szállítói voltak a lopott áruknak, mert mozgékonyak és névtelenek voltak. Nem csak a zsebtolvajok és rablók voltak azok, akik ily módon használták fel az utcai árusokat. A középosztály szolgái és rabszolgái szintén loptak uraiktól, és a javakat a helyi árusnál igyekeztek továbbadni. (Egyébként New York városában egészen 1827-ig volt rabszolgaság). A vagyon kiszivárgása a város kényelmes házaiból volt a másik ok, amiért a középosztály igényelte az utcai árusokkal szembeni fellépést.

 

Emellett az utca egyszerűen egy olyan hely is volt, ahol a munkások eltölthették szabadidejüket – mivel otthonaik nem voltak kényelmesek. Az utca olyan hely volt, ahol barátságot köthettek másokkal és ingyenesen szórakozhattak, továbbá helytől és időtől függően foglalkozhattak különböző szakadár vallási vagy politikai irányzatokkal. A brit marxista E. P. Thompson így összegzi ezt, amikor arról ír, hogy a 19. századi angol rendőrség

 

 

„pártatlan volt, megkísérelte egyformán kisöpörni az utcákról az utcai árusokat, koldusokat, prostituáltakat, utcai mutatványosokat, zsebtolvajokat, focizó gyerekeket, valamint szabadgondolkodó és szocialista szónokokat. Az ürügy igen gyakran egy bolttulajdonostól kapott bejelentés volt, aki egy üzlete félbeszakadása felett kesergett.”



Az Atlanti-óceán mindkét oldalán a legtöbb embert áldozatot nem követelő bűnökért vagy a közrend megsértése miatt tartóztattak le. Egy másik marxista történész, Sidney Harring megjegyzi: „A „közrend elleni vétkek” kriminológiai definíciója szerfelett közel áll a munkásosztály szabadidős tevékenységének történészi leírásához.”

 

A házon kívüli élet különösen fontos volt (és ma is az) a munkásosztály politizálásához. A hivatásos politikusok és a vállalati menedzserek tudnak házon belül is találkozni, és döntéseket hozni, amelyeknek komoly következményeik vannak, mivel ezek az emberek parancsolnak a bürokráciának és a munkaerőnek. De amikor a munkásosztály tagjai találkoznak, és döntenek arról, miképp változtassák meg a dolgokat, ez nem számít sokat, hacsak nem képesek összegyűlni az utcán támogatóikkal egy sztrájk vagy egy tüntetés alkalmával. Az utca kitűnő teret biztosít a munkásosztály politizálásához, és az uralkodó osztály teljes mértékben tudatában van ennek. Ezért van az, hogy a rendőrséget mindig kivezénylik az utcára, mint egyfajta ellenerőt, amikor a munkásosztály megmutatja az erejét.

 

Íme láthatjuk a kapcsolatot a rendőri aktivitás két legfőbb formája – rutinszerű őrjáratok és a tömegek kontrollálása - között. A járőrözés mindennapos gyakorlata hozzászoktatta a rendőrséget az erőszak használatához és az erőszakos félelemkeltéshez. Mindez felkészítette őket arra, hogy sikerrel járjanak az olyan nagystílű elnyomóakciók során, amelyek akkor szükségesek, ha a munkások és az elnyomottak nagyobb tömegekben felkelnének. Ez nem csak egy a fegyverek és a taktikák gyakorlati használatára vonatkozó kérdés. A rendszeres őrjáratok a rendőrök körében szükségszerűen létrehoztak egyfajta általános nézetet is azzal kapcsolatban, hogy az ő általuk végrehajtott erőszak a legnagyobb jót szolgálja.

 

A mindennapos munka továbbá lehetővé tette a parancsnokoknak, hogy felfedezzék, melyik rendőröknek jelent a legkevésbé problémát fájdalmat okozni – és aztán beosztották őket a frontvonalba, amikor eljött az ideje a nagyobb méretű erőszaknak. Ugyanakkor a „jó rendőr”, akivel őrjárat közben találkozhatsz, ellátja azokat az általános PR-tevékenységeket, amelyek szükséges előfeltételeit jelentik annak a brutális munkának, melynek végrehajtásához a „rossz rendőrökre” van szükség.  A járőrmunka továbbá hasznossá válhat a politikai felfordulások időszakában is, mert a rendőrség már sok időt töltött a környékeken megpróbálva azonosítani a vezetőket és a radikálisokat.

 

***

 

Most ugorjunk vissza a történeti elbeszélésben, és beszéljünk New York városáról.

 

Egy pár ponttal fogom kezdeni a tömegek szokásairól a forradalom előtti időszakban. A gyarmati időkben az emberek néha garázdálkodtak, de ez gyakran olyan medrekbe volt terelve, amelyet a gyarmati elit jóvá hagyott vagy legalábbis tolerált. Voltak különböző ünnepségek, amelyek a „zűrzavar” kategóriájába estek, s amelyeken a társadalmi helyzetek a visszájukra fordultak, és az alacsonyabb osztályok tagjai azt hihették, ők vannak a csúcson. Ez egy módszer volt arra, hogy az alárendelt osztályok kiengedjék a gőzt azáltal, hogy kigúnyolhatják uraikat – egy módszer, amely elismerte az elit jogát arra, hogy az év minden többi napján hivatalban maradhasson. A szimbolikus zűrzavar ezen tradíciója különösen karácsony és új év táján vált feltűnővé. Még rabszolgák is részt vehettek bennük.

 

Egy másik évenként megrendezett ünnep volt a „pápa nap” [Pope Day], amelyen a protestáns többség tagjai parádézhattak képmásokat, köztük a pápáét is körülhordozva – míg végül fel nem gyújtották mindet. Egy kis szektás provokáció „minden időben” a városi vezetők jóváhagyását élvezte. A forradalmat megelőzően a „pápa nap” rendszerint nem vezetett a mindenkori katolikusokkal szembeni erőszakhoz, mert közülük mindössze csak pár százan éltek New Yorkban, és egyetlen katolikus templom sem volt.

 

A tömegek ezen szokásai hangosak voltak, sőt zavargásokig fajultak, de mégis az alsó osztályok és az elit közti kapcsolat megerősítésére szolgáltak, és nem arra, hogy széttörjék ezt a kapcsolatot.

 

Az alsóbb osztályok továbbá folyamatos személyes ellenőrzés révén is kötődtek az elithez. Ez természetesen a rabszolgákra és a házi szolgákra vonatkozott, de a kézműves inasok és legények szintén urukkal egy házban laktak. Ily módon tehát ezen alárendelt emberek nagy része nem mászkálhatott akármikor az utcákon. Tulajdonképpen volt is egy gyarmati rendelet, amely kimondta, hogy a dolgozó emberek csak akkor lehetnek az utcákon, amikor munkába mennek, vagy onnan hazafele tartanak.

 

Ez nem vonatkozott a tengerészekre és a napszámosokra, mint a város legkevésbé felügyelt embereire. De a tengerészek idejük nagy részét a part közelében töltötték, a napszámosok – ők voltak a hagyományos bérmunkásosztály - pedig még nem alkottak nagy csoportot.

 

Ilyen körülmények között ott, ahol a legtöbb embert már egész nap ellenőrizték, nem volt szükség hivatásos rendőri erőre. Volt egy éjszakai őrség, amely a tűzesetekre figyelt, és megpróbált őrködni a vandalizmussal szemben, illetve letartóztatni minden fekete férfit vagy nőt, aki nem tudta bizonyítani, hogy szabad ember. Az őrség nem volt professzionális. Közülük mindenkinek volt munkája napközben, és időnként mentek csak szolgálatba, így nem tartottak rendszeres őrjáratokat sem – mindenki utálta is ezt csinálni. A gazdagabbak megtalálták a módját, hogy másoknak fizessenek, hogy helyettesítsék őket.

 

Napközben csupán egy kevés őrszem volt szolgálatban, de ők nem járőröztek. Ők a bíróság ügynökei voltak, akik végrehajtották az olyan bírói utasításokat, mint a beidézések és a letartóztatási parancsok. Nyomozói munkát nem végeztek. Az 1700-as és még inkább az 1800-as években a rendszer szinte teljes mértékben civil informátorokon nyugodott, akiknek részesedést ígértek a tettes által fizetett bírságból.

 

***

 

A forradalmi időszak néhány dologban változást idézett elő a tömegek szerepét és az osztályok közötti viszonyokat illetően. Az 1760-as években a bélyegtörvény elleni agitációval a kereskedők és a földbirtokosok elitje hozzájárult a tömegek mozgósításának új formáihoz. Ezek új és hangos demonstrációk, illetve lázongások voltak, amelyek már létező tradíciókból táplálkoztak, például a képmások használatából. A pápa elégetése helyett, ők a kormányzót vagy György királyt égették meg.

 

Nincs időm belemenni az azzal kapcsolatos részletekbe, hogy miket csináltak ezek a tömegek, de osztályhelyzetüket mindenképp fontos rögzíteni. Az elit tagjai maguk is ott lehettek, de ezen tömegeket nagyrészt a képzett munkások alkották, akiket együttesen szerelőkként ismerünk. Ez azt jelentette, hogy egy mesternek kívül maradhatott azon a tömegen, amelynek saját legényei és inasai is a tagjai voltak. Így aztán a társadalmi ranglétra magasabb fokán állók úgy kezdték el szemlélni a kézműves mestert, mint saját helyettesüket a szerelők megmaradt részének mozgósítására.

 

Amint a britekkel való konfliktus intenzívebbé vált, a szerelők elkezdtek radikalizálódni, és a gyarmati elittől függetlenül szervezték meg önmagukat. Voltak ugyan súrlódások a szerelők és az elit között is, teljes szakítás azonban sohasem.

 

És persze amikor a britek vereséget szenvedtek, és az elit felállította a saját kormányzatát, természetesen nyomban elegük lett minden utcai agitációból. A lázadások és zavargások a független Egyesült Államokban is tovább folytatódtak, de új formát öltve – részben mert a gazdasági fejlődés széttörte a szerelők egységét.

 

***

 

Most azon fejlődések felé fogok fordulni, amelyek a forradalmat követték – azon változások felé, amelyek egy új munkásosztály létrejöttét eredményezték a társadalmi elemek ellentmondásos összevisszaságából.

 

Kezdjük a szakképzett munkásokkal. A mesterek és a legények közötti megosztottság már a forradalom előtt kiéleződött. Ahhoz hogy ezt megértsük, nézzük meg közelebbről a céhrendszer csökkenő befolyását; hivatalos céhek nem léteztek az Egyesült Államokban, de néhány hagyományuk tovább élt a képzett munkások körében.

 

A régi céhek tulajdonképpen kartellek voltak, munkásszervezetek, amelyeknek monopóliumuk volt egy bizonyos szakmára, amely lehetővé tette számukra, hogy szabályozzák a piacot. Képesek voltak megszabni termékeik szokásos árát, sőt előzetesen dönthettek arról, milyen nagy legyen a piac.

 

A szabályozott piac lehetővé tett számukra egyfajta megszokott stabilitást az egyazon szakmában érdekelt munkások közti viszonyban. Egy mester megkapott egy inast annak szüleitől, szerződéses szolgaként és azért az ígéretért cserébe, hogy megtanít neki egy szakmát, illetve hét évig szállást és ellátást ad neki. A végzett inasok legényekké lettek, de gyakran addig folytatták tovább a munkát mesterüknél, amíg nem adatott meg számukra, hogy maguk is mesterré válhassanak. A legények rendszeresen bért kaptak hosszú lejáratú szerződésekkel. Ez azt jelentette, hogy fizetésüket a munka mennyiségének szezonális váltakozásától függetlenül folyósították számukra. Ezen hagyományos viszonyok közül sok még a forradalmat közvetlenül megelőző időszakban is fennmaradt a céhek formális struktúrája nélkül is.

 

Nagyjából 1750-től 1850-ig ez a szakmákon belüli testületi struktúra felbomlott, mert a külső körülmények – a szakképzett iparosok piac feletti kontrollja – szintén hanyatlásnak indultak. A más városokból vagy a tengerentúlról érkező kereskedelem alááshatta a mesterek már nem tudták megszabni az árakat, így a műhelyek a maihoz hasonló módon versenybe kerültek egymással.

 

A verseny arra kényszerítette a mestereket, hogy inkább tőkés vállalkozóként működjenek, olyan újításokat keresve, amellyel munkaerőt takaríthatnak meg, és egyre inkább úgy bánva munkásaikkal, mint eldobható bérmunkásokkal. A vállalkozások nagyobbakká és személytelenebbekké váltak – inkább tucatnyi alkalmazottat foglalkoztató üzemek voltak már.

 

A 19. század első évtizedeiben az alkalmazottak elvesztették hosszú időre szóló szerződéseiket, ráadásul nem élhettek tovább a mesterek hátában sem. Az inasok ezt felszabadításként élték meg, hiszen fiatalemberként kikerültek a szülői és a tanítói felügyelet alól. Szabadon jöhettek és mehettek kedvük szerint, fiatal nőkkel találkozhattak, és létrehozhatták saját társas életüket kortársaik körében. A dolgozó nők többnyire különböző háztartási munkákat vállaltak, hacsak nem lettek prostituáltak.

 

Az utcai élet átalakult, amint ezek a fiatalemberek összevegyültek a népesség olyan szegmenseivel, amelyek a kialakuló munkásosztályt alkották.

 

A keveredés nem mindig volt zökkenőmentes. Az ír katolikus bevándorlás 1800 után nagyobb méreteket öltött. 1829-re nagyjából 25 ezer katolikus élt a városban – az itt élők egy nyolcada. Az írek kerületileg elkülönültek, s gyakran a feketék mellett éltek, akik ekkoriban a lakosság 5%-át tették ki. 1799-ben a protestánsok felgyújtottak egy Szent Patrik képmást, erre az írek visszavágtak. Ezek a harcok a következő néhány évben kiújultak, és az írek számára világossá vált, hogy az őrszemek és az őrjáratok nem az ő pártjukat fogják.

 

Tehát mielőtt modern rendőri erők lettek volna, a törvény emberei rasszista megkülönböztetéssel éltek. A városi elit lejegyezte, hogy az írek nem tisztelik az őrséget – nyíltan harciasak velük szemben -, és erre az őrség létszámának felduzzasztásával válaszoltak, ami a járőröket még inkább célponttá tette. Mindez együtt járt azzal, hogy növekvő figyelmet fordítottak az ugyanazon területen élő afrikaiakra, akik gyakran hasonló érzülettel viseltettek a hatóságok iránt.

 

A szektás és faji megosztottságnak a gazdasági verseny szolgált alapjául, mivel az ír munkások általában kevésbé voltak képzettek, és alacsonyabb béreket kaptak, mint a kézműves munkások. Ugyanebben az időben a mesterek megpróbálták szaktudást nem igénylővé tenni a munkákat a műhelyekben. Ily módon az angol inasok, amint elvesztették hosszú lejáratú szerződéseiket, a valódi munkaerőpiac részeivé váltak. Amint ez megtörtént, egy lépcsőfokkal voltak csak feljebb a bérskálán az ír munkásoknál. A fekete bőrű munkások, akik házi szolgálatot végeztek vagy általános munkásként dolgoztak, a bérskálán egy vagy két fokkal az írek alatt álltak.

 

Ugyanebben az időben a bérmunkásosztály már korábban is létező szakképzetlen része, amely a kikötők környékén és az építkezéseknél összpontosult, megnövekedett, mivel a kereskedelem és az építkezések a forradalom után egyaránt kiterjedt méreteket öltöttek.


Összességében a népesség növekvő ütemben gyarapodott. New York 1800-ban 60 ezres volt, 1820-ra azonban ez a szám megduplázódott. 1830-ban New Yorkban több mint 200 ezer ember élt – és 1840-ben már 312 ezer.

 

***

 

Nagyjából így festett a New York-i új munkásosztály

Ezekben az évtizedekben a [munkás]osztály minden szekciója saját érdekében kollektív akciókba kezdett. Mindez az akciók számából és az osztály töredezettségéből kifolyólag egy meglehetősen bonyolult történet. De kezdhetünk egy általánosítással: a harc leggyakoribb és egyben a legkezdetlegesebb formája a zavargás volt.

 

Most pedig következzen néhány sajátosság. 1801-től 1832-ig a New York-i feketék négy alkalommal lázadtak fel, hogy megakadályozzák azt, hogy a volt rabszolgákat visszaküldjék városon kívüli uraikhoz. Ezek az erőfeszítések általában kudarcot vallottak, az őrség erőszakkal válaszolt, és a résztvevők nem ritkán kemény ítéleteket kaptak. A fehér abolicionisták [a rabszolga-felszabadítás hívei] is elítélték ezeket a zavargásokat. Tehát ezek a lázadások a nép öncselekvését jelentették az elit rosszallása ellenére – említeni sem szükséges, hogy a törvény alkalmazása során faji megkülönböztetés érvényesült.

 

A fehérek zaklatták a feketék templomait és színházait is, ezek pedig időnként magasabb szintre lökték a lázadások szintjét. A konfliktusba a szegény bevándorlók is bekapcsolódtak, de néha maguk a gazdag fehérek és az őrszemek is részt vettek benne. 1826-ban egy feketeellenes lázadás három napig dühöngött, megrongálva a feketék házait és templomait – a fehér abolicionista lelkészek házaival és templomaival egyetemben.

 

De nem csak konfliktus volt a fekete és a fehér munkások között. 1802-ben fehér és fekete tengerészek együtt követeltek magasabb béreket. Mint az időszak legtöbb sztrájkra során, itt is érvényesült az a metódus, amit a történész Eric Hobsbawm a „lázadás kollektív alkujának” nevezett. Ebben az esetben a sztrájkolók üzemképtelenné tették azokat a hajókat, amelyek alacsonyabb bérekért szerződtettek valakit. A dokkmunkások az 1825-ös és 1828-as harcias sztrájkok során is egységbe tömörítették a bőrszín és felekezeti hovatartozás szerint megosztott embereket.

 

A kézművesekhez hasonlóan, amikor a szakképzett munkások felléptek érdekeikért, általában volt szükségük arra, hogy fizikai kényszerhez folyamodjanak, mivel ők rendelkeztek az adott szaktudás fölötti monopóliummal. A kézműves munkások mindazonáltal militánsabbakká váltak ezekben az években. A sztrájkok a szakképzett munkásoknál három hullámban történtek, melyek 1809-ben, 1822-ben és 1829-ben kezdődtek. Az egyes hullámok egyre harciasabbak és erőszakosabbak lettek a korábbiaknál – amint más, a szolidaritást megtagadó szakképzett munkásokat is célba vettek. 1829-ben a kézműves munkások egy mozgalmat vezettek a munkanap 10 órára való csökkentéséért, és létrehozták a Munkások Pártját. A párt még abban az évben összeomlott, de ez vezetett 1833-ban az Általános Szakszervezet megalapításához.

 

Miközben a munkások, mint osztály egyre öntudatosabbak lettek, egyre megszokottabbá vált, hogy lázadás robbanjon ki olyan helyeken, ahol a tömegek összegyűltek: kocsmákban, színházakban vagy az utcán. Az ilyen lázadásoknak nem feltétlenül volt világos gazdasági vagy politikai célkitűzése, de már a munkásosztály (vagy az osztály etnikai és faji alapon vett szegmenseinek) saját öntudatos, kollektív megnyilvánulásaira jelentettek példát. A század első évtizedeiben évente négy ilyen lázadásra is sor került, de az 1825 és 1830 közötti időszakban a New York-iak átlagosan havonta egyszer fellázadtak.

 

Az egyik lázadás ezek közül különösen kétségbe ejtette az elitet. 1828-ban új év napján egy mintegy 4 ezer fiatal angol munkásból álló hangos tömeg dobjaival és zajkeltőivel a Broadway felé vette az irányt, ahol a gazdagok laktak. Az Evening Postban megjelent egyik névtelen beszámoló tanúsága szerint: „egy hatalmas pennsylvaniai (ekhós) szekeret hoztak magukkal”, és „egy hosszú, néhány rod (1 rod = 16,5 láb) hosszúságú kötéllel” vontatták azt. Útközben szétvertek egy afrikai templomot, és bántalmazták az egyházi személyzetet. Az őrség néhány lázadót letartóztatott, de a tömeg kiszabadította őket, és megfutamította az őrséget. A tömeg betért több kocsmába, majd visszafordult a kereskedelmi körzet felé, ahol szétvert néhány üzletet. A Battery-nél bezúztak párat a város leggazdagabb otthonainak ablakai közül. Ezt követően visszafordultak a Broadway felé, ahol a gazdagok épp ünnepséget tartottak a City Hotel-ben.

 

 

Az utcát rövid időn belül áthatolhatatlan tömeg zárta le, és a hölgyekkel és urakkal hazafele tartó kocsik számára nem engedélyezték az áthaladást. A nyugtalanság hatalmasra nőtt, amikor az őrség egy keményebb része összeverődött azzal a szándékkal, hogy letartóztassa a vezetőket, és visszaállítsa a rendet.

 

 

A tömeg vezetői öt perces fegyverszünetet kértek. Ez lehetővé tette az őrség számára, hogy gondolkodjék a harcról, amibe belekezdeni készült. Eközben a tömeg felvágta a hosszú szekér ponyváját, és első sorait felfegyverezte az onnan elővett „mintegy három láb hosszú nyársakkal”. Amikor az öt perc letelt, az őrség félreállt, „és a tömeg zajongva és győzedelmesen továbbhaladt a Broadway irányába”.

 

A munkásosztály ellenszegülése New York City vezető családjainak szeme láttára zajlott. Az újságok az őrség létszámának növelését követelték. Az 1828-as lázadás – és az 1834-es év nagy lázadásai – felgyorsították azoknak a reformoknak a meghozatalát, amelyek végül elvezettek a New York City Police Department 1845-ös megalapításáig.

 

Az 1845-ös reformok megnövelték a rendőri erőket, professzionálissá tették és centralizálták őket katonaibb jellegű parancsnoki lánc kialakításával. Az őrség 24 órássá vált, és a rendőröknek tilos volt másodállást vállalniuk. Fizetésüket megemelték, és a rendőrség a továbbiakban nem kapott juttatást a bírságokból, amelyeket a tettesektől hajtottak be.

 

Ez azt jelentette, hogy a rendőrök ezentúl nem azért mentek ki őrjáratozni, hogy megélhetésüket biztosítsák, egy olyan folyamat keretében, amely a bűnvádi eljárások meglepő szelekciójához vezetett. A bírság-rendszer megszüntetése a parancsnokoknak nagyobb szabadságot adott a vezérelvek és a prioritások felállításában, így az ügyosztály sokkal érzékenyebbé vált a gazdasági elit változó igényeire.

 

Így vette kezdetét a New York-i rendőrség működése.

 

***

 

A rendőrség története Délen egy kissé különbözött az előzőektől, amire feltehetően már számítottatok.

 

A világ egyik első modern típusú rendőri ereje Charlestonban, Dél-Karolinában jelent meg évekkel azelőtt, hogy a New Yorki erők teljesen professzionálissá váltak volna. A charlestoni rendőrség előfutárát nem egy városi őrség felállítása jelentette, hanem a rabszolgaőrjáratok, amelyeket vidéken működtettek. Amint azt egy történész leszögezte, „minden (déli) államban (a polgárháborút megelőzően) fegyveres rendőri őrjáratok kóboroltak vidéken nappal és éjszaka, megfélemlítve, terrorizálva és bántalmazva a rabszolgákat, engedelmességre és szelídségre kényszerítve őket”.

 

Ezek általában a fehér polgárok önkéntes erői voltak (gyakran vonakodó önkéntesek), akik saját fegyvereiket használták. A rabszolgatartók a vidéki rendszert fokozatosan alkalmazták a városi életre is. Charleston lakossága nem nőtt olyan dinamikusan, mint New Yorké. 1820-ban még csak 25 ezren éltek itt – viszont több mint a felük afroamerikai volt.

 

Charleston kereskedelmi központ volt a gyarmati idők kezdetétől fogva, mióta Dél-Karolina fő helyszíne lett az indigó és a rizs exportnak. A város hasonlóképpen fontos kikötő volt a - közvetlenül Afrikából vagy a Karib-térség rabszolga kolóniáiból - eladásra érkező afrikaiak miatt is.

 

Azt követően, hogy az 1808-as kongresszus megtiltotta a rabszolgák importját, Charleston átrakodó központként és rabszolgapiacként funkcionált a Virginiát és a Karolinákat Alabamával, Mississippivel és Louisianával összekötő út menti fekvése miatt. A „Messzi Dél” ezen három államának [ti. Virginiának, Észak-Karolinának és Dél-Karolinának] szüksége volt a rabszolgamunkások állandó beáramlására, hogy lépést tudjanak tartani a 19. század gyapjúigényeivel. A textilüzemek Angliában és New Englandben az ipari forradalom szakaszában jártak, és a „Messzi Dél” rabszolga munkaereje a robbanás szerves részét képezte.

 

Charleston nem feküdt a tengelyén ennek a robbanásnak, amely lezajlott az olyan polgárosodó városokban, mint New Orleans és Birmingham Angliában. Mindazonáltal a charlestoni városi élet – a gazdasági és társadalmi egyaránt – kötődött az Atlanti-óceán mindként partjának más kikötővárosaiban fejlődő kapitalista gazdaságokhoz.

 

Dél-Karolina nagy ültetvényesei közül sokaknak volt házuk Charlestonban, így az állam legnagyobb rabszolgatartói egyben az állam fővárosának politikájában is meghatározó pozíciókkal rendelkeztek. Az Atlanti-partvidék kereskedelmi városainak uralkodó osztályaihoz hasonlóan a charlestoni elitnek is szüksége volt olyan munkaerőre, amit meg tudott növelni, és amelyet a piac hullámzásaihoz igazítva szerződtethetett. A rabszolgaság egy merev mód volt arra, hogy a munkaerőt megszervezzék, hiszen a rabszolgáknak szüksége volt ételre és ruházatra, akár van elvégzendő munka számukra, akár nincs, a pangások időszakában pedig a rabszolgák csak költséggé válnak a gazda számára.

 

Ez okból kifolyólag az urak Charlestonban és más rabszolgatartó városokban – még a gyarmati időszakban – elkezdték  rabszolgáikat bérmunkásként dolgoztatni. Néhány rabszolgát a gyártulajdonos közvetlenül birtokolt, főképp Richmondban, a Dél legiparosodottabb városában. A legtöbb charlestoni rabszolga olyan fehér városlakók tulajdona volt, akik néhányat közülük személyi szolgaként alkalmaztak, a többit viszont „kiadták” olyan munkaadóknak, akik bért fizettek nekik. Egy pár charlestoni rizsmalom birtokolta azokat a rabszolgákat, akiket használt, de emellett a saját rabszolgáikat bérbe is adták másoknak, amikor nem volt szükség arra, hogy a malom teljes kapacitással működjön.

 

Először a gazdák munkát találtak rabszolgáiknak, és a bérek egészét elvették tőlük. De sok gazda hamarosan kényelmesebbnek találta, ha a rabszolgái maguknak keresnek munkát, miközben lakbért szedett tőlük arra az időre, amit nem a gazdánál töltöttek.  Egy gazda egy rabszolga vételárának 10-15%-át volt képes visszakapni azáltal, hogy bérbe adta őt.

 

A megállapodásoknak ez az új rendszere alapjaiban változtatta meg a rabszolgák és a gazdáik közti viszonyt, nem is beszélve a rabszolgák egymás közti viszonyáról. A rabszolgák idejük nagy részében kikerültek gazdáik közvetlen felügyelete alól, és sokan közülük képessé váltak arra, hogy a gazdájuknak fizetendő díjon felül még pénzt is keressenek maguknak. Charleston fekete lakói úgy kezdtek tekinteni az illetékekre, mint a „jutalékra a szabadságért”.

 

Sok afroamerikai még azt is megengedhette magának, hogy „kint éljen” – lakhatást találva magának gazdája háztartásán kívül. A rabszolgák szabadon házasodhattak és lakhattak együtt bárkivel. Néhány szakképzett rabszolga kisiparos maga is elkezdett bérmunkásokat alkalmazni. Ebbe a körbe néhány nő is beletartozott, akik varrónőként dolgoztak, jellemzően a város ruhaiparában. A legtöbb bérmunkát végző rabszolga férfi volt, akik pár szakképzettséget igénylő iparágban, rövid időre szóló és szakképzettséget nem igénylő munkákon, illetve az áruszállításban dolgoztak. A nők, akik a charlestoni feketék többségét alkották többnyire házi rabszolgaként dolgoztak.

 

A 19. század első évtizedeire Charlestonban létrejött egy többségében fekete városrész, amelyet „Charleston Neck-ként” ismertek, s néhány színes bőrű szabad ember mellett többnyire rabszolgák népesítették be. Charleston egy két folyó közt húzódó félsziget déli részén feküdt, és a lakók a félsziget nem egyesített északi részét hívták „Neck-nek”. 1850-ben és szinte biztosan ezt megelőzően is a charlestoni feketék több mint negyede fehér felügyelettől mentes házakban élt. A „kint élők” közt egyaránt voltak szabadok és rabszolgák is. A város joghatóságán kívül az italmérők tulajdonosai a Neck-ben figyelmen kívül hagytak bizonyos törvényeket, és kiszolgálták a vegyes etnikumú vevőkört.

 

A Dél fehér lakossága városban és vidéken egyaránt a rabszolgafelkeléstől való állandó félelemben élt. Vidéken a feketék állandó felügyelet alatt álltak, és a fárasztó munkavégzés során a rabszolgáknak nyílott néhány lehetőségük arra, hogy széles szociális kapcsolatrendszer fejlesszenek ki. De Charlestonban amint a feketék megpróbálták létrehozni a maguk közösségi életét, a fehérek gyakran bosszúsággal és riadalommal reagáltak. 1818-ban több mint 4 ezer szabad és rabszolga fekete vált ki a város vegyes etnikai összetételű metodista egyházából, és épített egy káptalant az új Afrikai Metodista Egyház (AME) számára a Charleston Neck-ben.

 

***

 

Mivel a déli városokban a létfeltételek sokkal szabadabbak voltak, mint az ültetvényeken, az államnak az elnyomás eszközéhez kellett nyúlnia, hogy a rabszolgatartók meg tudják óvni magukat.

 

A Charleston Gárda és Őrség próbálgatás eredményeként fejlődött ki, és vált egy egyértelműen modern városi rendőrséggé az 1820-as évekre, ellátva a fekete lakosság éjszakai zaklatását, és készen állva a gyors mozgósításra, ha a tömegek kontrollálására volt szükség. Ha feketéket, sőt akár, ha szabad feketéket kaptak rajta, hogy éjszakai takarodó után elfogadható mentség híján kinn tartózkodtak, a Gárda letartóztatta őket, és másnap reggel 39 korbácsütésig terjedő büntetésben részesültek, miután egy bíró áttekintette az ügyet. Ezt a gyakorlatot a gyarmati időkig lehetett visszavezetni, és a vidéki rabszolgaőrjáratok módszereit tükrözte. Az első fontos különbség az volt, hogy a Gárda egy fizetett erő volt, s nem besorozott civilek csoportja.

 

A Városi Gárda a nappali szolgálatot ünnepekkor és vasárnaponként is ellátta, mikor is biztosították a rendet a heti vásárokon, melyeket nagyrészt fekete rabszolganők működtettek. A fekete tömegek különösen piacnapon meglehetősen durvák lehettek, mint azt a történész Bernard Powers megjegyzi: egy fehér polgár leírta az 1840-es években, hogy ő „állandóan idegeskedett, főleg vasárnaponként a legengedetlenebb és legdurvább népség miatt; minden törvényre fittyet hánytak, és ha egy környékről szétszóródva kiszorultak, egy másikban nagyobb számban újra összegyűltek”.

 

A városi hatóságok úgy tekintettek az AME egyházra, mint a feketék autonómiájának nyugtalanító kifejeződésére. 1818-ban, az egyház létrejöttének évében a Városi Gárda razziázott az egyháznál, és 140 tagját letartóztatta egy ritkán használt törvényre hivatkozva, amely hét vagy annál több fekete számára megtiltotta a szabadtéren való gyülekezést, ha a dologra nem fehér emberek társaságában került sor. Mind a szabad, mind a rabszolgatartó államokban az AME egyház hamarosan fontos központjává vált a feketék felszabadításáról folytatott vitáknak, még ha gyülekezeteik messze is voltak attól, hogy egységesek legyenek a téren, hogy milyen lépéseket kellene tenni a szabadság irányába.

 

David Walker, az AME egyik bostoni tagja és szerzője az 1829-ben megjelent harcias „Appeal to the Colored Citizens of the World-nek” [„Felhívás a világ színes lakosaihoz”], valószínűleg az 1820-as évek elején a charlestoni AME tagja volt. Walker nézetei, köztük sok bibliai érv arra vonatkozóan, hogy a rabszolgák fellázadhatnak és szabadságot nyerhetnek, egybeesik a Denmark Vesey, charlestoni szabad fekete asztalosnak tulajdonított nézetekkel, akit egy 1822-es tömegfelkelés kitervelésével vádoltak meg.

 

A lázadástól való félelem pánikba ejtette a charlestoni fehéreket. A városi elit, melyet az intendáns (a polgármester) vezetett, rendelkezett az összeesküvéssel gyanúsítottak megkínzásáról, akik az ennek köszönhetően kicsikart vallomásaikban bemártottak másokat is. Heteken belül a gyanúsítottak második körének megkínzásával tucatnyi újabb névhez jutottak. Bűnös volt vagy sem – a szakértő történész nem értenek egyet azzal, hogy volt-e egyáltalán összeesküvés - Veseyt és 34 másik fekete férfit felakasztottak, 27-et pedig száműztek.

 

Vesey és más megvádolt konspirátorok tanfolyamokat vezettek az AME egyházban. Kivégzésük után egy fehér városlakókból álló csőcselék felégette a templomot. A gyülekezet tagjai titokban a polgárháború alatt továbbra is találkozgattak. (Az 1865-ös felszabadítás után Denmark Vesey fia, aki szintén asztalos volt, tervezte meg az új AME egyház első épületét).

 

Az 1822-es pánik közepett a fehér polgárok hanyagsággal vádolták a Városi Gárdát, és azt követelték, hogy professzionálisak legyenek, és növeljék létszámukat. Ettől kezdve a Gárda 24 órában látta el a szolgálatot, és az intendáns közvetlen parancsnoksága alatt centralizálták. Amint a pánik elült, a törvényhozók pár hónapon belül hatályon kívül helyezték ezt a két rendszabályt, jóllehet az erők megnövelését helybenhagyták.

 

Mi több, Dél-Karolina állama azzal válaszolt a Vesey-ügyre, hogy építtetett egy helyőrséget és egy fegyverraktárt Charlestonba, a Charleston Neck határára. Ezt az épületet arra szánták, hogy elnyomja a fekete lakosságot, s úgy ismerjük, mint a Citadellát – és 1842-ben, mikor az épület helyt adott a katonai akadémiának, az még viselte ezt a nevet. A Citadella csapatai kivezényelhetők voltak Charlestonba, de egy állami milíciával karöltve, melyet „Neck Rangers-ként” [„Neck Kopók”] ismerünk, az is feladatuk volt, hogy rendet tartsanak a Neck-ben.

 

Az 1820-as évek közepén a fehérek egy gyújtogatássorozattal vádolták a feketéket. A tanács erre úgy reagált, hogy visszaállított egy kis létszámú nappali erőt, miközben hat lovat is melléjük rendelt a kommunikáció és a mozgósítás felgyorsítása végett. Így jött létre Charlestonban a 24-órás rendőri őrjárat három évvel azelőtt, hogy a londoni rendőrséget 1829-ben megalapították volna.

 

Az 1830-as évek közepére a törvényhozók visszaállították azt a rendszabályt, amelyet az 1822-es pánik alkalmával elsőként alkalmaztak – a városi kormányzat (és a Gárda) központosítását egy teljes munkaidőben dolgozó polgármester irányítása alatt. Az 1836-os reformokat követően a város 118 fős Gárdát tartott fenn, köztük 94 közlegényt és négy zenészt. Az éjjeli őrség egy őrére 263 lakos jutott, amivel messze túlszárnyalta Bostont (itt egy őrre 815 lakos jutott) és New York-ot (itt egy őrre 771 lakos jutott).

 

Az elit tovább folytatta a centralizációt a Charleston Neck 1849-es városhoz csatolásával, így vonva azt a Városi Gárda hatásköre alá. Ezt megelőzően a Rangers és a Citadella csapatai, aki a Neck-et ellenőrizték, egy átmeneti kategóriát jelentettek a vidéki rabszolgaőrjáratok és a modern rendőrség között. Azáltal, hogy a Neck a Gárda hatásköre alá került, a színteret teljes egészében újjászervezték, az utolsó polgári milicistát is helyettesítve a városi munkaadók által fizetett egyenruhás járőrökkel.

 

A Déli erők már az 1820-as évek előtt is sokkal militarizáltabbak voltak, mint a rendőrség Északon. A Gárda számos rangfokozatból álló katonai hierarchia szerint működött, és az első Északi rendőröktől eltérően ők bajonettel ellátott fegyvert is viseltek. A század első évtizedeiben a New York-i éjszakai őrség nem ment ki folyamatosan járőrözni, Charlestonban azonban igen, rendszerint öt vagy annál több főből álló osztagokban. A polgárháború előtti évekig a városba látogatók gyakran írtak a Gárda egyedülálló módon félelmet keltő jelenlétéről.

 

A rendőri erők sajátos története eltérően alakult az egyes amerikai városokban, ám végül mind hasonló intézményes megoldásnál lyukadtak ki. A rendőrség természete a „probléma” természetéből adódott: egy városi dolgozó népességből, amely bizonyos gazdasági autonómiát élvezett, mint bérmunkások és kisiparosok összessége, és ennek köszönhetően képessé vált létrehozni egy saját érdekeinek megfelelő közösségi életet. A Déli tapasztalat alátámasztja továbbá azt a jellegzetességet, ami Északon már nyilvánvaló volt: a feketeellenes rasszizmus már a legelső naptól fogva beépült az amerikai rendőrség munkájába.

 

***

 

A vége felé közeledve egy pár szót Philadelphiáról is fogok ejteni, előtte azonban kiemelek néhány olyan motívumot, amely mindegyik ilyen esetre érvényes.

 

Mindenekelőtt az szükséges, hogy szélesebb kontextusban tisztázzuk az uralkodó osztály terveit a munkásosztály irányítására és formálására vonatkozóan. Korábban azt mondtam, hogy a munkások lázadásának kezdete egybeesett azoknak a régi módszereknek az összeomlásával, amelyek a munkaerő folyamatos személyes ellenőrzésén alapultak. Az állam lépett a felügyeleti szerepkörbe. A rendőrök ennek a törekvésnek a részei voltak, de Északon az állam kiterjesztette a szegények segélyezésének és a közoktatásnak a programjait is.

 

A rendőri munkát kiegészítették a szegénysegélyezési rendszerrel, azáltal, hogy az őrök intézték a szegények regisztrációját, és azok elhelyezését a dologházakban. Ez még azelőtt történt, hogy a rendőrséget professzionálissá tették volna – az őrök választották ki az arra „érdemes szegényeket” az „érdemtelen szegények” közül. Ha az emberek munkanélkülivé váltak és képtelenek voltak dolgozni, az őrök irányították át őket az egyház vagy a város által biztosított alamizsna felé. De ha az emberek képesek voltak dolgozni, „naplopónak” bélyegezték őket, és a rémes dologházakba vetették őket.

 

A szegénysegélyezési rendszer döntően hozzájárult a (bér)munkaerőpiac létrejöttéhez. A segélyezési rendszer legfőbb funkciója az volt, hogy a munkanélküliséget olyan kellemetlenné és megszégyenítővé tegyék, hogy az emberek hajlandóak legyenek arra, hogy az átlagos munkákat nagyon alacsony munkabér ellenében is elvállalják, hogy elkerüljék a munkanélküliséget. A legszegényebb emberek büntetése révén a kapitalizmus létrehozott egy alacsony bértáblát hozott létre, és csökkentette az összbért.

 

A rendőrség a továbbiakban nem játszott közvetlen szerepet a segélyre szoruló emberek szelektálásában, viszont egy jó adag büntetést kiosztottak. Mint azt tudjuk, számos rendőr azon munkálkodott, hogy kellemetlenné tegye az életet az utcán a munkanélküli emberek számára.

 

A modern rendfenntartás kifejlődése a közoktatás kialakulásával is egybeesik. Az állami iskolák hozzászoktatták a gyerekeket a kapitalista munkahely fegyelméhez; a gyerekeket elválasztották családjuktól, hogy másokkal együtt elvégezzenek egy sor feladatot egy autoriter személy irányítása alatt, adott ütemterv szerint, melyet egy óra szabályoz. Az 1830-as és az 1840-es évek iskolareform mozgalma arra irányult, hogy a diákok morális karakterét átformálja. Ettől azt remélték, hogy a diákok készségesen alávetik magukat a tekintélynek, hogy képesek lesznek a kemény munkára, az önkontroll gyakorlására, és a jutalom késleltetésére.

 

Valójában a jó állampolgárság fogalmai, amelyek az iskolai reformmozgalomból származtak, tökéletesen összhangban álltak azokkal a kriminológiai fogalmakkal, amelyeket az utcán levő emberek kategorizálására találtak ki. A rendőrség nem csak a bűntettre fókuszált, hanem a bűnözői típusokra is – egy profilalkotási módszer, melyet állítólag tudományosan alátámasztottak. A „fiatalkorú bűnöző” például egy olyan fogalmat takart, amelyet az iskolában és a rendőrségen egyaránt alkalmaztak, és amely a gyakorlatban segített kapcsolatot teremteni a kétféle tevékenység között.

 

A jó állampolgárság ideológiája arra volt hivatott, hogy nagy hatással legyen a diákok gondolkodásmódjára, arra buzdítva őket, hogy a társadalomban meglevő problémákról úgy gondolkodjanak, mintha azok „rosszfiúk” tetteinek következményei lennének. Az iskoláztatás egyik fő célja az volt a reformer Horace Mann szerint, hogy egy bizonyos fajta lelkiismeretet tápláljanak a diákokba – vagyis hogy fegyelmezzék meg saját viselkedésüket, és váljanak önmaguk rendőrévé. Mann saját szavaival a cél az volt, hogy a gyerekek „inkább a kötelességre gondoljanak, mint a rendőrre”.

 

Szükségtelen mondanunk, hogy az említett séma a társadalom jófiúkra és rosszfiúkra történő felosztásáról tökéletes volt ahhoz, hogy azonosítsa a bűnbakokat, különösen azokat, akik más rasszhoz is tartoztak. Az ilyen moralizáló séma közvetlen versenytársa volt (és jelenleg is az) az osztálytudatos világnézetnek, amely a társadalom alapvető antagonizmusát a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közötti konfliktusban látja. A rendőri tevékenység így túlmegy azon, hogy egyszerűen elnyomást gyakoroljon – „megtanítja” a jó és a rossz polgár ideológiáját, amely az osztálytermi tananyagot összekapcsolja a dologházakkal.

 

Az egész lényege itt az, hogy a rendőrség felállítása az állami aktivitás szélesebb körű kiterjesztésének része volt, amely azt a célt szolgálta, hogy megnöveljék a kontrollt a munkásosztály mindennapos viselkedése fölött. Az iskoláztatás, a szegénysegélyezés és a rendőri munka mind arra szolgáltak, hogy a munkásokat hasznossá – és lojálissá – tegyék a kapitalista osztály számára.

 

***

 

A következő általános vonás valami olyasmi, amit mindannyian ismerünk, ez pedig a következő:

Van a törvény… és aztán van az, amit a rendőrök csinálnak.

 

Előbb pár szót a törvényről: azzal ellentétben, amit állampolgári ismeretek órán feltehetőleg tanultál, a törvény nem egy keretrendszer, amelyen belül a társadalom működik. A törvény a társadalmi működés terméke, de azt nem mondja meg számodra, a dolgok valójában hogyan működnek. A törvény nem is egy keretrendszer, ami szerint a társadalomnak működnie kellene, még akkor se, ha néhány ember ezt a reményt dédelgeti.

 

A törvény valójában csak egy eszköz azoknak a kezében, akik képesek arra, hogy használják, s arra szolgál, hogy befolyásolják az események menetét. A nagyvállalatok képesek arra, hogy ezt az eszközt használják, mert drága ügyvédeket tudnak alkalmazni. A politikusok, az ügyészek és a rendőrség szintén képes arra, hogy használják a törvényt.

 

Most nézzük kimondottan a rendőrök és a törvény kapcsolatát. A törvény sokkal több mindenről rendelkezik, mint amennyit a rendőrök ezek közül aktuálisan használnak, és betartatása mindig szelektív. Ez azt jelenti, hogy ők mindig eldöntik, a népesség mely részét vegyék célba, és kiválasztják, hogy a viselkedés mely fajtáit akarják megváltoztatni. Ez azt is jelenti, hogy a rendőröknek folyamatos lehetőségük nyílik a korrupcióra. Ha mérlegelhetik, hogy kit kapjanak el egy vétek miatt, akkor jutalmat várhatnak el azért, hogy valakit ne kapjanak el.

 

Egy másik lehetőség, hogy észrevegyük a szakadékot a törvény és aközött, amit a rendőrök tesznek az, hogy megvizsgáljuk azt a közkeletű elképzelést, hogy a büntetés a bíróság ítélete után veszi kezdetét. Bárki, akinek volt már dolga a rendőrökkel, megmondhatja neked azt, hogy a büntetés megkezdődik-e abban a pillanatban, amikor ők kezet emelnek rád. Letartóztathatnak téged, és börtönbe dughatnak mindenféle vádemelés nélkül. Ez már egy büntetés, és ők tudják is ezt. Említeni sem kell azt a durva fizikai bánásmódot, amelyben részesülhetsz, vagy azokat a lehetőségeket, ahogyan ők kiszúrhatnak veled, még akkor is, ha nem tartóztattak le.

 

Így tehát a rendőrök nap mint nap parancsolgatnak az embereknek bírósági végzés nélkül, és nap mint nap büntetik az embereket bírósági ítélet nélkül. Nyilvánvalóan a rendőrség fő társadalmi funkciói közül jó néhány nincsen törvény által rögzítve. Ezek részei a rendőri kultúrának, amelyet a rendőrök egymástól tanulnak a feletteseik bátorításával és iránymutatásával.

 

Ez visszavezet minket ahhoz a témához, amivel a legelején kezdtem. A törvény bűncselekményekkel és bűnelkövető egyénekkel foglalkozik. De a rendőrséget valójában azért állították fel, hogy a munkások és szegények csoportjaival kollektíve foglalkozzon, tehát a tömegekkel, a városrészekkel, a nép megcélzott szegmenseivel, mint kollektív entitásokkal.

 

Mindezen tevékenységük során lehet, hogy használják a törvényt, de az általános irányelvek a feletteseiktől érkeznek, vagy saját ösztöneikből következnek, mint tapasztalt rendőrök. A felsőbb utasítások gyakran kollektíve vonatkoznak egy embercsoportra – mondjuk egy engedetlen kerületet ellenőrzés alá vonjanak. Ők döntenek arról, hogy ezt megteszik, majd megkeresik mely törvényeket használhatnák ehhez.

 

Ez a jelentése a „zéró tolerancia”, a „törött ablakok” és hasonló irányelveknek, amelyeket a múltban nyíltan „arrogáns nigger” [„uppity nigger”] eljárásmódnak neveztek. A cél az, hogy néhány emberrel szembeni eljárással félelmet keltsenek és megerősítsék a tömegek feletti kontrollt. Az ilyen taktikák a kezdetektől fogva beépültek a rendőri munkába. A törvény egy eszköz, amit egyénekre alkalmaznak, de a valódi cél a nagyobb tömegek viselkedésének ellenőrzése.

 

***

 

Az utolsó néhány percemet arra fogom használni, hogy néhány alternatíváról beszéljek.

 

Ezek közül az egyik egy olyan igazságügyi rendszer, amely az Egyesült Államokban a rendőrség létrehozása előtt létezett. Philadelphiára vonatkozóan ezt jól dokumentálták, ezért erről a helyről fogok beszélni. A gyarmati Philadelphiában kialakult az ún. kisbíróságok rendszere, amelyben a legtöbb büntető eljárás helyet kapott. A polgármester és a tanácstagok bíróként vettek részt benne. A szegény embereknek pénzt kellett félretenniük, hogy fizetni tudják az illetéket a bírók számára, hogy azok meghallgassák az ügyüket.

 

Akkor és most is a legtöbb bűnt szegény emberek követték el szegény emberek ellen. Ezeken a bíróságokon a bántalmazás, lopás vagy rágalmazás áldozata vádlóként jelenne meg. Egy rendőr is részt vehet azért, hogy behozza a vádlottat, de ez nem ugyanaz a dolog, mint amikor a zsaru letartóztat valakit. Az egész akció az áldozat kívánságára történik, nem az állam céljainak érdekében. Továbbá a vádlott is indíthatna ellenpert.

 

Egyik oldalon sem álltak ügyvédek, így az egyetlen illeték az volt, amit a tisztviselőknek kellett fizetni. A rendszer nem volt tökéletes, mert a bíróság korrupt lehetett, és a szegények élete nem szűnt meg nyomorúságos lenni azután sem, hogy egy ügyet megnyertek. De a rendszer meglehetősen népszerű volt, és egy ideig még azután is folytatta működését, hogy a modern rendőrség és az állami ügyészség egymással párhuzamosan kifejlődött.

 

A rendőrség létrejötte, amely az ügyészség kialakulásával együtt zajlott le, azt jelentette, hogy az állam rátette a kezét az igazságszolgáltatásra. A bíróságon reménykedhetsz benne, hogy ártatlanként fognak kezelni addig, amíg be nem bizonyítják a bűnösségedet. Mielőtt a bíróságra kerülsz, keresztül kellett menned a rendőrök és az ügyészek kezén, akik bizonyosan nem úgy bánnak veled, mint egy ártatlannal. Meg van a lehetőségük, hogy nyomást gyakoroljanak rád vagy kínzások révén csikarják ki a vallomást – vagy manapság egyfajta vádalku formájában bírjanak vallomásra -, mielőtt a bíróságra kerülnél.

 

Bármennyire is igazságtalan rendszer jött létre a rendőrök és az ügyészek uralma által, a kisbíróságok megmutatták a philadelphiaiaknak, hogy lehetséges egy alternatíva, amely sokkal inkább egy egyenlő felek közötti vitatkozásos rendezésre hasonlított.

 

Ez a kulcs – újra elérhetővé tehetünk egy alternatívát, ha felszámoljuk az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat, amelyek védelmére a rendőrséget felállították. Amikor Párizs munkásai 1871-ben két hónapra átvették a város feletti irányítást, a Kommün régi neve alatt egy kormányzatot hoztak létre. A társadalmi egyenlőség kezdetei Párizsban aláásták az elnyomás szükségességét, és lehetővé tették a kommünárdok számára, hogy kísérletezzenek azzal, hogy eltörlik a rendőrséget, mint egy az állampolgároktól elkülönült állami erőt. Az emberek megválasztanák saját közbiztonsági tisztviselőiket, akik a választóknak felelnének, és azonnal visszahívhatóak lennének.

 

Mindez sohasem vált bevett rutinná, mert a város az első naptól kezdve ostrom alatt állt, de a kommünárdoknak jó elképzeléseik voltak. Annak érdekében, hogy legyőzzék a rendőri elnyomás rendszerét, szükségszerűen azon kellett munkálkodniuk, hogy a Kommün nevének megfelelően éljenek – oly módon, hogy felépítik az egyenlők önkormányzó közösségét. Pontosan ez az, amit nekünk is tennünk kell.

 

***

 

Ez egy szerkesztett szöveg, amely egy beszélgetés anyagából készült, amelyre 2012 késő júniusában, Chicagóban került sor az éves szocialista konferencián. A beszélgetés hanganyaga elérhető a wearemany.org–on, de az itteni szöveg már korrigált néhány hibát, amit korábban vétettem, továbbá ezenfelül alapos revízió alá vettem a Charlestonról szóló fejezetet, miután 2016 márciusában ellátogattam oda.

 

Külön köszönet illeti a dél-karolinai Mary Battle-t, Alphonso Brown-t, Nic Butler-t, Sara Daise-t, Curtis Franks-t, Harlan Greene-t és Christine Mitchell-t e tárgykörben folytatott megvilágosító erejű beszélgetéseinkért.

 

Jelenleg a Haymarket Books-nál dolgozom a téma könyv hosszúságú feldolgozásán.

 

 

 

 

Néhány forrás.

 

A középkori Európa jogrendjéről:

 

Tigar, Michael: Law and the Rise of Capitalism. New York, Monthly Review Press, 2000.

 

Az angliai munkásosztályról és a rendőrségről:

 

Thompson, E.P.: The Making of the English Working Class, Vintage, 1966. [Magyarul lásd: Az angol munkásosztály születése címmel (Osiris, 2007.)]

 

Farrel, Audrey: Crime, Class and Corruption. Bookmarks, 1995.

 

Néhány történet az USA-ból és bepillantás a rendőrség működésébe:

 

Williams, Kristian: Our Enemies in Blue: Police and Power in America. Revised Edition, South End Press, 2007.

 

Silberman, Charles E.: Criminal Violence, Criminal Justice. First Edition, New York, Vintage, 1980.

 

A rendőrség - az USA nagyobb városaiban bekövetkezett - evolúciójának fő forrása:

 

Bacon, Selden Daskam: The Early Development of American Municipal Police: A Study of the Evolution of Formal Controls in a Changing Society. Two volumes. University Microfilms, 1939.

 

New York és Philadelphia sajátos forrásai:

 

„New Year’s Amusements”. New York Evening Post, January 2, 1828.

 

Gilje, Paul A.: The Road to Mobocracy: Popular Disorder in New York Ciy, 1763-1834. The University of North Carolina Press, 1987.

 

Steinberg, Allen: The Transformation of Criminal Justice: Philadelphia, 1800-1880. 1st edition. Chapel Hill, The University of North Carolina Press, 1989.

 

A Dél sajátos forrásai:

 

Chapman, Anne W. „Inadequacies of the 1848 Charleston Census”. The South Carolina Historical Magazine, vol. 81, No. 1 (January 1980), 24-34.

 

Hinks, Peter P.: To Awaken My Afflicted Brethren: David Walker and te Problem of Antebellum Slave Resistance. Pennsylvania State University Press, 1996.

 

Power, Bernard E.: Black Charlestonians: A Social History, 1822-1885. University of Arkansas Press, 1994.

 

Schweninger, Loren: „Slave independence and enterprise in South Carolina, 1780-1865”. The South Carolina Historical Magazine, vol. 93, No. 2 (April 1992), 101-125.

Wade, Richard C.: Slavery in the Cities: The South 1820-1860. Oxford University Press, 1964.

 

A nyilvános oktatás első éveiről az USA-ban:

 

Bowles, Samuel és Gintis, Herbert: Schooling in Capitalist America: Educational Reform and the Contradictions of Economic Life. Reprint. Haymarket Books, 2011.

 

 

 

 

Forrás: https://worxintheory.wordpress.com/2014/12/07/origins-of-the-police/

Amit eddig félreértettél a materializmussal kapcsolatban

 

A materializmus-idealizmus ellentétpárt szerintünk a következő három szempontból lehet szemügyre venni. Ez a három pont egymástól többé-kevésbé független, a legváltozatosabb kombinációkban létezhetnek emberek fejében.

 

1. Az anyagi világ

 

1/a. A világ keletkezése.

1/b. A természet jelenlegi működése.

 

Ebből a szempontból két fajta idealizmust különböztethetünk meg: A vallások döntő többsége objektív idealista, szerintük egy tőlünk, emberektől független hatalmas lény (Isten) teremtette a világot a fizikai törvényekkel együtt, és jelenleg is ő kormányozza, és ő e törvények fölött áll. A szubjektív idealisták szerint nem is létezik anyagi világ a mi tudatunktól függetlenül, pl. ha arra gondolok, hogy nyerek a lottón, akkor a puszta gondolatnak hatása van arra, hogy tényleg nyerek-e. Egyes vallásokban (főleg keleten) sok a szubjektív idealista elem.

 

A materializmus szerint a természet működését a tudatunktól és bármiféle szellemtől független természeti törvények írják le, az emberi tudat, ill. a gondolkodás is anyagi folyamatok által meghatározott. A természettudományok egyre jobban visszafejtik, megértik a fizikai univerzum keletkezését (lásd pl. az ősrobbanás elmélet) vagy épp az emberi faj kialakulását. Vannak olyanok is (pl. vallásos fizikusok), akik szerint isten teremtette a világot a természet törvényeivel együtt, de azóta ezen törvények szerint mozog, fejlődik. Ezeknél a gondolkodóknál keveredik a materializmus és az idealizmus.

 

2. Az emberi társadalom és az emberiség történelme

 

Az idealisták a nagy embereket és az eszméket teszik meg a történelem mozgatóinak (Isten és hasonló természetfölötti lények mellett, részben tőlük függetlenül). Az államférfiak, feltalálók stb. ötletei, szeszélye, akarata, szenvedélye a fő okai a történéseknek. A bajokat egyes emberek vagy csoportok butasága, önzése, ármánykodása okozza, lásd összeesküvés-elméletek. Ebből gyakran következik a moralizálás és a büntetések követelése.

 

A történelem és a társadalom materialista szemlélete szerint minden ember a saját (és társai) boldogulása érdekében tevékenykedik, és ennek eredőjéből, kölcsönhatásaiból jön ki bonyolult, dialektikus módon a társadalom működése és történelmi fejlődése (a dialektikus materializmusról talán legközelebb). Ezt a működést logikus törvényszerűségekkel le lehet írni, még ha azok nem is olyan egzaktak, mint a fizika törvényei. A termelőeszközök és termelési viszonyok fejlődése az egyéni akarattól lényegében független, és alapvető kölcsönhatásban van a politikával, és általában a társadalom minden szférájával. Tehát nem arról van szó, hogy az eszmék és elméletek ne lennének fontosak, hanem arról, hogy az emberi tudatot és viselkedést is a társadalom termeli ki az eszmékkel és elméletekkel együtt. Az ember mindennapi tevékenysége, és azon viszonyok, amelyek között él, amelyek között mindennap tevékenykedik, egyszóval a léthelyzete alapvetően befolyásolja az ember gondolkodásmódját.

 

Egyesek azzal támadnak minket, hogy leegyszerűsítjük a dolgokat, amikor azt mondjuk, hogy a társadalmi problémák oka a kapitalizmus. Mi más lehetne a társadalmon kívül a társadalmi problémák oka? A sátán vagy a gyíklények? A mechanisztikus materialisták erre természetesen azt válaszolnák, hogy a gének. Csakhogy a társadalomtudományok (antropológia, pszichológia, szociológia…) álláspontja szerint a gének egyáltalán nem határozzák meg olyan szinten az embert, hogy szükségszerűen csak olyan társadalom létezhet, ahol a tulajdonukba zárt emberek fő mozgatórugója az egyéni (családi) felhalmozás. (Lásd erről az emberi természetről szóló írásunkat is.)

 

A kapitalista társadalom, más osztálytársadalmakhoz hasonlóan, elidegenedett, hierarchikus társadalom, alapja a tulajdon, az árutermelés, a bérmunka. A termelést ténylegesen végző emberek bérmunkát végeznek, mivel a termelőeszközök mások (tőkések, állam) tulajdonában vannak. A termékek nem kerülnek a munkások tulajdonába, csak akkor, ha áruként megveszik őket. A termelésben a döntéseknél nem közvetlenül a munkások szükségleteit, hanem a maximális profitot tartják szem előtt. A kapitalista társadalom egy összefüggő egészet, egy teljességet, egy totalitást alkot, amelyben ellentétek és egymás ellen ható tendenciák eredőjéből adódik az egész mozgása, fejlődése. Tehát a kapitalizmus imént felsorolt alapjaiból már következnek a jelenleg is tapasztalható társadalmi problémák, a válságok, a munkanélküliség, a háborúk, kirekesztett csoportok kialakulása stb. Vagyis nem csak a nagyvállalatok és bankok uralmát, nem csak a szabadpiaci rendszereket hívjuk kapitalizmusnak.

 

Egyesek azt mondhatják: „Értem én a történelmi materializmust, tudom, hogy a pénz mozgat mindent!”
Azonban ezt legfeljebb vulgármaterializmusnak lehet nevezni, és nem csak azért, mert leegyszerűsített féligazság. Aki így gondolkodik, az általában vagy bizonyos embercsoportokat ítél el (pl. zsidók), vagy általában az embert, ahelyett, hogy egy konkrét társadalomban élő, az adott társadalom hatásai és kényszerei alatt működő embert venné szemügyre és a viszonyrendszert mint totalitást támadná meg. Ebből a vulgáris „az ember már csak ilyen pénzhajhász” perspektívából az következik, hogy mondjunk le az emberiségről és süllyedjünk apátiába. A valódi materialista szemléletmódból és a társadalom alapos tanulmányozásából pedig az, hogy a kapitalizmus is történelmi képződmény, a saját növekvő ellentmondásai miatt szükségszerűen vége lesz, és mi tehetünk azért, hogy agóniáját lerövidítsük a meghaladására történő szervezkedéssel.

 

3. Értékrend

Ha a mindennapokban idealistának neveznek valakit, akkor azt értik rajta, hogy szép eszmékben hisz, hogy számára a szeretet, a béke fontos dolgok, amikért érdemes önzetlenül nagy áldozatokat hozni. A materialista pedig azt szokta jelenteni, hogy minél több pénz, hatalom, szex és általában az anyagi javak fontosak valakinek az életében. Az ilyen értelemben vett materialisták naivnak és gyerekesnek tartják az értékrendi idealistákat, ők maguk viszont szélsőséges esetben cinikus nihilisták lesznek.

A materializmus/idealizmus kifejezések ilyen használata pejoratív és vulgáris. Ez időben később alakult ki, mint az 1.-es és 2-es pontban említettek, és pont az eredeti filozófiai kifejezések meg nem értéséből, ill. szándékos ferdítéséből származik (pl. egyházi propaganda).

 

Megjegyezzük, hogy ebben a "hétköznapi", értékrendi értelemben mi, anarchisták/kommunisták bizonyos mértékig idealisták vagyunk, mert vállaljuk az önkéntes munkát, sőt, akár anyagi áldozatot azért, hogy a kapitalizmus helyett egy emberhez méltóbb társadalom jöjjön létre. Azok az ideológusok, akik eladták magukat az uralkodó elitnek, és a kizsákmányolás elfogadtatásán dolgoznak, anyagilag jobban élnek, mint mi, értékrendileg ők többnyire materialistábbak, mint mi. A 2. pontban kifejtett történelmi materializmust viszont általában nem értik, nem is áll érdekükben, hogy megértsék.

Augusztus 20-a nem a mi ünnepünk!

 

Augusztus 20-a István nap: ismét tetőfokára hág a nacionalista és a klerikális téboly. Mikor az állam és vezetői magukat és saját történelmüket készülnek ünnepelni, nem állhatjuk meg, hogy ne fejezzük ki e „csodálatos” nemzeti és állami ünnep felett érzett nemtetszésünket és mélységes ellenszenvünket.

 

Fontosnak tartunk rámutatni mindazokra a következetlenségekre és antagonizmusokra, amelyek a kezdetektől fogva átszőtték ezt az ünnepet. Többek között arra a tényre, hogy az események központi figurája, István király egyáltalán nem vallotta és követte azokat az értékeket, amelyeket napjaink konzervatív politikusai előszeretettel hangoztatni igyekeznek. István a legkevésbé sem volt hagyománytisztelő: ez a korábbi vallási szokások ellehetetlenítésétől kezdve az öröklési rend radikális megváltoztatásáig sok mindenre értendő. Semmibe vette a „család szentségét”: számos rokonával leszámolt (Koppányt felnégyeltette, Gyulát fogságba vetette, unokatestvérét Vazult megvakíttatta, fiait pedig száműzte). Gyilkos volt és kegyetlen: persze akkoriban ez nem ment ritkaságszámba, de azért „szenthez” méltónak semmiképpen sem tekinthető. Ráadásul cseppet sem volt „nemzeti” uralkodó (amennyire persze ez a fogalom e korszakra vonatkozóan egyáltalán használható), hiszen külföldről szerzett feleséget éppúgy, mint papokat és fegyvereseket, akiket aztán saját népe ellen fordított. István király és a politikai irányvonalát követő későbbi magyar uralkodók (úgymint a szintén „szentként” tisztelt László vagy „Könyves” Kálmán) a kard, a törvény és az egyház „szentháromságát” felhasználva olyan változások elindítói voltak, amelyek együtt jártak a nemzetségi földbirtoklás rendjének felszámolásával, a törvénykezés, bíráskodás és végrehajtás mechanizmusainak központosításával, valamint az adóztatás kiterjesztésével az alattvalók szinte egészére. Ezek a folyamatok számos korábban szabad státuszú személyt, illetve réteget taszítottak függőségbe, arra kényszerítve őket, hogy becstelen szolgálatból vagy bűnözésből éljenek, továbbá megágyaztak a földesúri kizsákmányolás és a jobbágyság korábban nem ismert rendszerének.

 

Miközben az „ünnep” alatt vélhetően felcsendül majd több Brüsszel- és EU-ellenes sallang, nem árt észrevenni azt sem, hogy István éppen kora legnagyobb hatalmaival (a Német-Római Császársággal, a Bizánci Birodalommal és a pápával) törekedett jó viszony kialakítására, s ennek érdekében igyekezett is megfelelni azok elvárásainak. Nem a „nemzeti elzárkózás” politikáját választotta tehát. Hasonlóképpen a nagy egyházi rongyrázás közepette, amely ezt az ünnepet rendszerint kísérni szokta, nem szabad elfeledkezni arról, hogy Istvánnak köszönhetően az egész korabeli magyar társadalommal szemben egyfajta keresztes hadjáratra került sor, ami vallásukra, szokásaikra, életmódjukra egyaránt negatív következményekkel járt. Ráadásul a kiépülő egyházi rendszer fenntartásának költségeit is javarészt a kényszerkeresztelkedő lakosságnak kellett megfizetnie. Ahhoz, hogy megértsük, ez a folyamat mekkora felháborodást váltott ki az akkori magyar nép (és a Kárpát-medencét lakó más népek) soraiból, elég csak egy pillantást vetnünk a korszak véres pogánylázadásaira. István király és tetteinek kritikátlan dicsőítése tehát nem pusztán vérlázító cselekvés, de képmutató és ellentmondásoktól terhes is.

 

Mindezek után érdemes feltenni a kérdést, mit is jelent tulajdonképpen a „nemzeti ünnep” kifejezés? István és követői nem pusztán a korabeli uralkodó osztály rivális csoportjaival számoltak le, hanem szembementek a társadalom egészével. A „nemzeti ünnep” tehát valójában csak egy szűk csoport számára lehet ünnep, azok számára, akik ma – éppúgy, mint példaképük hajdanán – két lábbal tiporják most a nép saját boldogulásához való jogait. A „nemzeti eszme” és a „nemzeti érdekek” hangoztatása ravasz fegyver részükről arra, hogy az emberekkel látszólag önként elfogadtassák saját alávetettségüket, és megerősítsék az állam és vezetőinek tekintélyét és hatalmát.

 

Nemet mondunk tehát István király kultuszára éppúgy, mint a „nemzeti ünnep” mögött megbújó nacionalizmusra, államfetisizmusra és egyházi öntömjénezésre. Kinyilvánítjuk újfent internacionalista álláspontunkat és szolidaritásunkat az állam és a tőke által elnyomott emberekkel, bárhol éljenek is a világon.

 

anarchoinfo

A katolikus egyház mint totalitárius rendszer

- pamflet


 

Előzetes megjegyzések

Alábbi írásunk nem egy komoly történészi elemzés és nem is kíván annak színében tetszelegni. Választott műfajunk a pamflet vagy másképpen gúnyirat, melynek célja sokkal inkább a figyelemfelkeltés, az elgondolkodtatás és az ellenfél nevetségessé tétele, mintsem cáfolhatatlan érvek láncolata. No, de ki is az az ellenfél, akit reményeink szerint írásunkban nevetségessé tudunk tenni anélkül, hogy egyedül csak magunkat tennénk azzá? A válasz mindjárt benne rejlik a címben, de azért nem árt hangsúlyozni, hogy egyszerre kétfelé irányul vitriolos tollunk célkeresztje. Egyfelől a katolikus egyház ellen, amelyet a maga történeti kontextusában fogunk megvizsgálni és megítélni. Sokan és régóta csámcsognak már rajta, s azt mondhatná egy jámborabb olvasó: „nem illik belerúgni a földön fekvőbe”… Csakhogy a helyzet olyan formán áll, hogy a szóban forgó célszemély korántsem a földön piheg, és várja, hogy rászámoljon a bíró, hanem él és virul, s még ha gazdasági és politikai hatalma mérséklődött is a történelem folyamán, befolyásából – kisebb-nagyobb megingások dacára - helyenként még jócskán megőrzött, és dogmái, morálja, félelmei tudatosan vagy tudat alatt, de mélyen beivódtak a társadalom szöveteibe. S ha másért nem, már csak azért is érdemes fricskát adni neki, mivel Magyarországon a katolikus egyház pályája éppen hogy felívelő szakaszában van, s ez a reprezentatív építkezésektől kezdve iskolai reformokon át egészen a racionális gondolkodás megmételyezéséig terjed, amelyet ugyancsak nem hagyhatunk szó nélkül. Másrészt azonban jelen írásunknak van egy másik prédája is, jelesül a totalitarizmus-elmélet minden rendű és rangú hirdetőjével együtt, akiknek kártékony tevékenységükkel az utóbbi évtizedekben komoly zavart sikerült előidézniük a történelem iránt érdeklődők fejében. Hannah Arendt és Raymond Aron után mind többen vallották magukénak ezt az elméletet, mígnem jelenleg úgy állunk, hogy az általuk kreált zsargon jóformán minden értelmes diskurzust kiszorít az egyetemekről és a tudományos életből. A totalitarizmus-elmélet mint kreálmány alapvető célja, hogy elmossa a nagyon is lényegi különbségeket a nácizmus és a sztálinizmus között (kezdve azok markánsan különböző történeti gyökereivel), annak érdekében, hogy közös halmazba helyezve egyazon billoggal bélyegezhesse meg őket, miközben a halmazon kívül legelő liberális-demokrata borjúk kérődzése felett még nagyokat is lelkendezik. De hát mit is várhatunk?  A nácik retorikájában a sztálinisták és a liberális-demokraták alkotnak egy halmazt: zsidók. A sztálinisták szemében viszont végső soron a másik két csoport egylényegű: kapitalisták. A kör pedig ily módon bezárult: a három csoport közül mindegyik talált egy olyan szempontot, amelynek segítségével a másik kettőt egybemoshatja, magát pedig tőlük elhatárolhatja. De nagyvonalúan tekintsünk most el attól, hogy a totalitarizmus-elméletet ezen triász tagjaként, s a másik két felfogással párhuzamba és szembeállítva elemezzük. Inkább állítsuk mindjárt a feje tetejére az elméletet azzal, hogy pontjait egy olyan struktúra elemzésére alkalmazzuk, amely az általa pártfogolt gulyának az egyik szent tehene: az egyházra, s a továbbiakban konkrétan a katolikus egyházra. Pamfletünkben tehát a következőkre kívánjuk ráirányítani a figyelmet: 1. nem a nácizmus és a sztálinizmus voltak az első totalitárius rendszerek: náluk már jóval korábban létezett a hasonló vonásokat mutató katolikus egyház, 2. ha egy időben és gazdasági-társadalmi-miegymás feltételrendszerében ily gyökeresen különböző entitásra, mint a nácizmus-sztálinizmus és a katolikus egyház is alkalmazni tudjuk a totalitárius megnevezést, maga a totalitárius jelző, mint fogalmi kategória alapos revízióra szorul, s ily módon széleskörű és kritikátlan használata kerülendő a további elemzésekben és érvelésekben. Gondolatmenetünk könnyebb követhetősége érdekében a katolikus egyház mint totalitárius rendszer bemutatását és jelzés értékű összevetését 20. századi rokonaival pontokba szedve fogjuk megtenni. Az egyes pontok a totalitárius elmélet sajátosságaival, főbb sarokköveivel azonosak. Elöljáróban fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy munkánkban nem az egyes pontokhoz kapcsolódó részek részletes és minden szempontból kifogástalan bemutatására törekedtünk, hanem pusztán arra, hogy felvillantsunk és keretbe ágyazva új megvilágításba helyezzünk olyan közismert és kevésbé ismert tényeket, ha úgy tetszik „terhelő bizonyítékokat”, amelyek a katolikus egyházzal, különösen annak középkori fénykorával kapcsolatosak.

 

Omnipotencia

A totalitarizmus vagy totalitárius rendszer fogalmak nyelvtani alapját a „totális”, azaz „teljes” szó képezi. Minden különösebb bonyolítás nélkül egyszerre jelenti a társadalmat átható ideológiát, illetve a társadalomszervezés és –irányítás valóságos módozatát. Rendszerünk immanens jellemzője tehát a mindenhatóság, az omnipotencia. A náciknál és a sztálinistáknál az ezzel kapcsolatos jellemvonásokat előszeretettel hangsúlyozzák, és különösen nagy irántuk az érdeklődés a bulvármédiában és a már-már ponyvaszámba menő történelmi ihletésű könyvekben. No, de miképpen áll a helyzet a katolikus egyház esetében? Mi azt állítjuk, hogy maga is éppúgy omnipotens, s hogy mindenhatóságának legegyértelműbb jeleit ott találjuk a mindennapi élet megannyi mutatójában: a szokásokban, viseletekben, babonákban, de még az egyszerű társalgási formulákban is. Van-e még egy olyan történelmi rendszer Európában, amely ily maradandó nyomokat hagyott volna-e téren, mint a katolikus egyház? Míg a nácik egymás közti köszöntését („Heil”) vagy a sztálinisták „elvtársozását” a bukás pillanatában kútba dobták, nem úgy köszön-e ma is sok ember (és még csak nem is kell feltétlenül vallásosnak lennie!), hogy „Isten hozta”, s úgy el, hogy „Isten veled” (és persze nem csak a magyar nyelvben van mindez így, pl.: Grüß Gott, Adiós)? Nem az Istenhez fohászkodnak-e a legtöbben gyengésükben éppúgy, mint a gyönyör pillanatában? Nem neki adnak-e hálát, s olykor még dühükben is őt korholják?... És itt ismét csak a megszokásról van szó, s még véletlenül sem az átélt, valódi vallásosság megnyilatkozásairól. Mi ez, ha nem az Újbeszél középkori elődje? De ne ragadjunk meg a nyelvnél, lássuk (a teljesség igénye nélkül) mit vitt végbe az egyház az emberek hétköznapi szokásai terén. Böjti napokat és ünnepeket írt elő számukra, mely utóbbiak közül jó párat – még ha eredeti töltetétől megfosztva is - ugyancsak pusztán szokásból a mai napig megtartanak. (Ily módon tehát kettős mércén alapul minden keresztény vádaskodás a bolsevikokkal szemben, amely felrója nekik, hogy tudatosan el kívánták törölni ünnepeiket, vagy legalábbis új tartalmat kívántak adni ezeknek). De ami talán mind közül a legdurvábbnak tekinthető, az a férfi és nő közötti társas érintkezésbe, a házassági viszonyba és a szexualitásba való beavatkozás volt. A nácik eugenetikája, a sztálinisták népességszabályozási intézkedései mind mik ahhoz képest, amit az egyház e téren egy évezreddel őelőttük képes volt meggyökereztetni? Hiszen előírta, hogy az embereknek mikor és mennyi időre kellett megtartóztatniuk magukat a szextől,[1] milyen pózokban volt tilos közösülniük,[2] klerikusai és szerzetesei számára pedig aberráltabbnál aberráltabb módon igyekezett tiltani mind a házasságot, mind a szexuális kapcsolatok létesítését, mind pedig az önkielégítést.[3]

Az omnipotencia témaköréhez tartozik az emberek szabadidejének megszervezése is. A 20. századi totalitárius diktatúrák kutatói kifejezetten szeretnek foglalkozni ezzel a kérdéssel, illetve összehasonlítani egymással az egyes rendszerek módszereit és az elért eredményeket. Ám hiba volna azt gondolnunk, hogy a Hitlerjugend vagy az úttörőmozgalom megszervezése valami hihetetlen és példanélküli kísérletet képez a történelemben. (A totalitárius-elméletek hívei önmagában véve is kettős mércét alkalmaznak, amikor az állami iskoláztatást egy természetes és bevett dolognak tekintik, holott ez is csupán a 19. sőt, egyes országokban a 20. század vívmánya volt.) Igazság szerint a katolikus egyház hosszú fennállása során nagyon is komoly eredményeket ért el az emberek szabadidejének, mi több egész életének megszervezésében és kontroll alatt tartásában. A szentségek kiszolgáltatása révén ott volt az ember életében meghatározó összes fontosabb pillanatnál: születésnél, házasságnál, halálnál. Az embereket templomba járásra, a pogányokat megkeresztelkedésre kényszerítette – olykor meglehetősen kegyetlen procedúrákon keresztül. (Ez a történet jól ismert a magyar államalapítás és egyházszervezés időszakából is, így részleteznünk aligha szükséges). A templomba járáson túl azonban a körmenetek és egyéb kötelező vallási programok gyakorlatával az egyház még inkább beszabályozta az emberek szabadidős tevékenységét. Természetesen vallási rítusaik a pogányoknak is voltak, de ezekre a keresztények vagy rátelepedtek és saját vallási tanaikkal, szimbólumaikkal, stb. töltötték meg őket, vagy tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani, és kíméletlenül a lakosságra erőltetni saját meggyőződéseiket, szokásaikat, rendszerüket.

Bizonyos szempontból ehhez a ponthoz sorolhatók a különböző, egyháznak tett kötelező szolgáltatások és a neki fizetett adók, illetékek és egyéb pénzek rendszere is. Az egyház számára végzett különböző jellegű kötelező munkák természetszerűleg az emberek szabadidejét kurtították meg, de a terményben vagy pénzben fizetett egyházi jussok előteremtése is többletmunkát feltételezett, azaz szükségszerűen az alávetettek szabadidő-csökkenésével járt együtt.


 

Intolerancia és brutalitás

A mindennapi életbe és a „hálószobában történtekbe” való beleszólás egyúttal mindig az egyház bizonyos csoportokkal szembeni mérhetetlen intoleranciájával párosult. A keresztény utálat egyik speciális célcsoportját alkották a homoszexuálisok, s mindenekelőtt a homoszexuális férfiak. A velük szembeni fellépésre az Ószövetség szövege szolgált eszmei megalapozásul: „És ha valaki férfival hál úgy, amint asszonnyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtuk.”[4] Ennek megfelelően a szodómiát már a 3. századtól kezdve a főbűnök közé sorolták, büntetésére azonban az évszázadok során változó és országonként is eltérő gyakorlatok alakultak ki. Ezek azonban a legenyhébb teológiai előírások esetében is sokéves börtönbüntetést irányoztak elő, míg egyes keresztény királyságokban máglyán égették el a törvény ellen ily módon vétkezőket.[5] A dolog pikantériája csak, hogy a politikai ellenlábasaikkal szembeni fellépés érdekében egyes keresztény hatalmasságok előszeretettel alkalmazták a homoszexualitás vádját. (Így jártak például a templomosok, akiknek gazdagsága túlságosan csábítónak, hatalmuk pedig túlontúl aggasztónak bizonyult Fülöp francia király számára, s ezért egyebek mellett a szodómia vétségét bizonyíttatta rá a lovagrend elöljáróira, ily módon kárhoztatva őket tűzhalálra.)[6]

Hiba volna azonban a kört leszűkíteni pusztán a homoszexuálisokra: az egyház hasonló módon kemény kézzel lépett fel a transzvesztitákkal, a zoofíliával és más nem heteroszexuális hajlammal szemben. Ezenfelül a házasságon kívüli szexuális életet élőket, valamint a maszturbálást végzőket is, mint bűnözőket bélyegezték meg és ítélték el, mai szemmel nézve szintén irreálisan nagy büntetéseket mérve rájuk. Mindez értelemszerűen szörnyű teherként nehezedett mindazokra, akik a fenti kategóriákba tartoztak, és közülük rengetegen pusztultak el börtönökben vagy az egyház „tisztítótüzében”. Azzal azonban, hogy az egyház megalkotta a „természet elleni bűnök” átfogó kategóriáját, olyan maradandó nyomot hagyott az európai kultúrában, amelynek hatásait változó intenzitással mind a mai napig érezhetjük. Megjegyzendő a náci népirtás egyik első áldozatai között is ott találjuk a homoszexuálisokat és egyéb olyan célcsoportokat, akikre rá lehetett sütni a „szexuális deviancia” bélyegét. Mindez nem egyszerűen a fajelméletből, mint 20. századi specifikumból következett, hanem egy sokkal mélyebben gyökerező európai morálból, amely egyértelműen keresztényi ihletésű volt. Az már csak hab a tortán, hogy a 20. század első felében nem egy olyan esetről tudunk, amikor a különböző fasiszta és fasisztoid csoportok, pártok vagy államok és a katolikus egyház tevékenysége a gyakorlatban is szorosan összefonódott egymással.[7]

A katolikus egyház intoleranciája azonban nem korlátozódott pusztán a szexualitás kérdésére, amelyet minden esetben megpróbált a nyáj fölötti morális, erkölcsi bábáskodássá magasztalni. Az idegenekkel szembeni ellenszenv hasonlóképpen nem volt idegen ettől a „kultúrkörtől”, ennek középpontjában pedig mindenekelőtt a más vallásúak, tehát praktikusan a zsidók és a muszlimok, illetve a nem monoteista vallású (pogány) népek, illetve csoportok álltak, ide értve az Európán kívüli világ koraújkortól kezdve leigázott népeit is. Az indítékok ez esetben többnyire vallási jellegűek voltak, de ezek mellett nem kevés alkalommal jelentek meg más – általában puszta rágalomnak tekinthető – vádak: a muszlimok esetében kvázi a kollektív homoszexualitás vétke. Míg az iszlám uralom alatti területeken a más monoteista vallású személyek általában és többnyire békében élhettek, és velük szembeni erőszakos fellépésekre legfeljebb csak korlátozott időszakokban és helyeken került sor, addig a keresztényi intolerancia megteremtette a megkülönböztető jelzést[8] és a gettót,[9] a vérvádat és a pogromot, amelyek akárhogy is nézzük, a modernkori antiszemitizmus szellemi előzményének és gyakorlati példaadójának tekinthetők.

Mindenki előtt ismert a katolikus egyház azon elszánt és brutális hadviselése, amelyet az ún. boszorkányság ellen folytatott. Azok, akik magukról azt hirdették, hogy természetfeletti erővel bírnak, szellemekkel társalognak, képesek orvosolni a betegségeket, stb. magától értetődő módon az egyház veszélyes konkurenseivé váltak, az ilyesmi márpedig elviselhetetlen volt az egyedüli és kizárólagos igazságot hirdető katolicizmus számára. A boszorkányokkal szembeni fellépés eszmei megalapozásául egészen az Ószövetségig nyúltak vissza, amely egyértelműen leszögezte: „Varázsló asszonyt ne hagyj életben”.[10] Boszorkányság vádjával azonban nem csak nőket illettek, illetve illethettek, hanem férfiakat is, sőt míg Nyugat-Európában a boszorkányperek áldozatai döntő többségükben nők voltak (főképp a férjük halála után védtelenné vált özvegyek), addig a latin kereszténység keleti országaiban inkább a férfisámánokkal szembeni fellépés vált meghatározóvá. S noha a boszorkányoknak bélyegzettek ellen irányuló agresszió egyes protestáns egyházaknál (mindenekelőtt a kálvinistáknál) is jelen volt, a katolikus egyház e téren messze nagyobb kegyetlenségeket követett el, mint bárki más.[11] A boszorkányellenesség mögött persze egyes esetben sokkal prózaibb okok is meghúzódhattak (pl. az illető vagyonának kisajátítása rossz hírbe keverése és elítélése útján), ennek azonban a végeredmény szempontjából nem sok jelentősége van. A nácik között is voltak olyanok, akik az antiszemitizmust pragmatikus módon képviselték, s egyszerűen csak a zsidó tulajdon és a zsidók által betöltött mindenféle pozíciók német kézbe juttatását tekintették elérendő célnak, míg mások egyértelműen fanatikusan harcoltak a zsidóság ellen, még akkor is, ha konkrét anyagi hasznuk nem származott a dologból. Ezen különböző motivációjú náci csoportok esetében éppúgy értelmetlen lenne megkérdőjelezni felelősségüket, mint a boszorkányüldözések levezénylőivel és haszonélvezőivel kapcsolatban.

S vajon a több évszázadon keresztül elhúzódó keresztes hadjáratok nem tekinthetők-e a középkor „hidegháborújának”? Ahogyan Zsdanov meghirdette „két tábor elméletét”, úgy jelentett be Clermontban II. Orbán a háború kezdetét, s ahogy Korea vagy Vietnam esetében a gyűlölet és a pusztítás újra és újra megélénkült, úgy estek egymásnak a keresztények és a muszlimok az újabb és újabb keresztes hadjáratok során. Ugyanígy közös vonás a hirdetett nemes elvek és célok, valamint a valóság sivársága és brutalitása között feszülő iszonyatos ellentét. E hadjáratok katonai áldozatait is épp elég lenne összeszámolni, hát még ha mindazoknak az ártatlanoknak a számát is meg kívánnánk becsülni, akik tengeren vagy szárazon ezen konfliktussorozat „járulékos veszteseivé” degradálódtak.[12]

A térben és időben legkiterjedtebb, legsokrétűbb és alighanem legpusztítóbb harcot azonban a katolikus egyház kétségkívül a mindenkori eretneknek bélyegzett személyek és csoportok ellen folytatta. Az eretnekség lényege az egyház által hivatalosan képviselt állásponttal szembeni nézetek vallása és hirdetése volt. Itt tulajdonképpen ugyanazon motívum húzódott meg, mint a boszorkányok esetében, vagyis, hogy az egyház önmagán és önmaga dogmáin kívül nem ismert el más, vele ellentétes és párhuzamosan létező variánst, ezeket igaztalannak és egyben veszélyesnek tartotta, s ebből kifolyólag képviselőit kíméletlenül üldözte, mígnem azok elpusztultak vagy teljesen alávetették magukat a kánonnak. Az első eretnekké nyilvánítások a korakeresztény egyetemes zsinatokhoz kapcsolódtak, melyeknek parázs vitái a mai szemlélő számára mondhatni teljesen értelmetlen dolgokról folytak. Az „eretnek-kártya” mibenléte különösen szembetűnő ezek esetében: a zsinaton alapvetően egyenrangú felekként résztvevő személyek összességéhez képest mindig a kisebbségben levő másképp gondolkodókra sütötték rá a „hivatalos” (azaz egyszerűen az adott szituációban többségi) nézőponttal szembeni eretnekség vádját. Ariánusok, nesztoriánusok, monofiziták, stb. tehát nem azért váltak eretnekké, mert tanaik feltétlenül tévesek vagy a társadalom számára ártalmasak lettek volna. Azért lettek eretnekek, mert tanaik az adott zsinaton jelenlevő egyházi méltóságok többségére nézve voltak ártalmasak és az ő nézőpontjukhoz viszonyítva tévesek. Általánosan megfigyelhető az a tendencia, hogy ezen hitviták eretneknek kikiáltott irányzatai mindig relatíve racionálisabb tanokat hirdettek, mint a – pont az eretnekké nyilvánítások következtében – hivatalossá merevülő keresztény (katolikus) dogmák. Nem véletlen az sem, hogy a reformáció különböző irányzatai teológiai téren sok tekintetben ugyanazokat a tételeket teszik majd magukévá, mint egy évezreddel korábbi eretnekké nyilvánított elődeik (pl. Mária szentségének elutasítása vagy a szentháromság tagadása). Míg a katolikus egyház gyakorlati működése során időről időre szembekerült saját tanításaival, s a cölibátus megerősítéséért síkraszálló vagy épp a szimónia (azaz az egyházi hivatalok pénzért való adásvétele) elleni fellépést sürgető pápai rendelkezések az érett középkorban egyfolytában napirenden voltak, addig az eretnek jelzőt sosem a fenti vétségeket elkövető személyekre mondták ki, hanem éppen azokra, akik a vallási előírásokat a hivatalos egyháznál sokkalta komolyabban vették. A legradikálisabb eretnek irányzatok tevékenysége már nyíltan a magántulajdon és a mindenféle hierarchia elutasításában csúcsosodott ki, s míg közülük sokan vagyon- és nőközösséget hirdetve békésen éltek (pl. a katharok)[13], addig mások tűzbe vetettek minden útjukba kerülő egyházi vagy világi úri rezidenciát, lakóit pedig a másvilágra küldték (dolciniánusok).[14] S bár fogalmilag más kategóriába szokták sorolni (hiszen a hivatalos történelmet mindig a győztesek írják!), ne felejtsük el, hogy az úgynevezett reformáció összes irányzata tulajdonképpen mind eretneknek tekinthető.

Végül és nem utolsó sorban pedig a tudósok és a mindenféle szabadgondolkodók elleni fellépések szintúgy az egyház rovására írandók. A vallási és az arisztotelészi dogmák tudományos fejlődésre gyakorolt fékezőereje óriási volt, s az évszázadok során megannyi nagyszerű koponya kényszerült arra, hogy az eretnekség vétkével dacolva írásait visszavonja (pl. Galileo Galilei) vagy pedig meggyőződéséért vállalja akár a kínzást és a halált is (pl. Giordano Bruno).

Ily módon tehát, ha számításba kívánjuk venni a katolikus egyház emberéletekben, szörnyű kínzásokban és más „keresztényi jóságokban” mérhető cselekedeteit, a lista alighanem túlságosan terjedelmesre nyúlna.

 

Boszorkányok kínzása spanyol csizmával és spanyol székkel, valamint egy Gulag-fogoly által készített rajz a megtapasztalt ottani borzalmakról

 

Intézményesített terror és egyéb büntetések

A fentiekben egy pillanatra reflektorfénybe állítottuk azokat a csoportokat, amelyek különböző formában ugyan, de egyaránt az egyház ellenlábasaivá váltak. A most következőkben pedig azt fogjuk megnézni, milyen eszközöket és módszereket talált ki, vett át és tökéletesített a katolikus egyház ellenfeleinek megregulázására vagy éppen elhallgattatására. Az erőszak és a megfélemlítés nagymértékű, szisztematikus alkalmazását a totalitárius rendszerek immanens elemeként tartják számon, így nem árt egy pillantást vetni arra, hogy annak idején az egyház milyen eszközöket és módszereket alkalmazott céljainak elérése érdekében.

A kezdeti időszakban az egyház egy gyenge lábakon álló szervezet volt csak, amelynek befolyása nem igen terjedt ki a világi szférára. Világi fejedelmek pártfogolásának, birtokadományainak és szakrális legitimációs igényeinek köszönhetően azonban az ezredfordulóra a katolikus egyház mind nagyobb hatalomra és befolyásra tett szert. Azonban még a 11. századi reformpápaság sem volt képes többre, mint verbális fegyverek bevetésére vagy az egyes világi hatalmasságok ellenfeleivel való szövetkezésre céljainak megvalósítása érdekében. Noha VII. Gergely pápa fellépése IV. Henrik német-római császárral szemben igen keménynek tűnik, és ez a történet a köztudatban a pápai hatalom tündökléseként maradt fenn, a valóságban a császár csupán addig kényszerült meghunyászkodásra (Canossa-járás) a (szóbeli) egyházi fenyítékek miatt, ameddig országa területén az egyes fejedelmek és az általuk választott új uralkodó lekötötték haderejét. Amint a belső lázongást leverte, a császár Itáliába vonult, feldúlta Rómát, VII. Gergelyt menekülésre kényszerítette, s új pápát ültetett a helyére. Az egyházi fenyítékek (interdictum, excommunicatio, anathema) következményeképpen a kiközösített nem vehette magához a szentségeket, sőt bárki büntetlenül megölhette őt. Ezek bár nem mindig jelentettek automatikus kényszerítő erőt a világi hatalmasságok és pártfogoltjaik (pl. Luther Márton) számára, egy bizonyos fokig hatásosak voltak egyes nemkívánatos egyházi tisztségviselők vagy különböző laikus személyek ellen. A 12. század folyamán megerősödő eretnekmozgalmakkal szemben azonban már mindenképpen kevésnek bizonyultak, ily módon a szóbeli fenyítékek mellett megjelent egy új és már fizikai kényszert is alkalmazó egyházi intézmény, az inkvizíció. Az inkvizíció működése és eszköztára méltó előzményét jelenti a történelemben a 20. századi totalitárius államok bírósági és rendőri rendszereinek. A hírhedt intézmény létrejöttéhez első lépésként az ún. episzkopális (azaz püspöki) inkvizíció szolgált, amelyet 1184-ben állítottak fel első ízben. Ez esetben bár az eretnekekkel szembeni fellépésre egy pápai bulla szólított fel, a végrehajtást még a helyi püspökökre bízták. A jelentős lakossági támogatást élvező eretnekmozgalmakat azonban ennek segítségével nem sikerült megtörniük: a rendszert tehát központosítottabbá és brutálisabbá kellett tenni. Erre az - eretnekellenes rendelkezéseiről közismert - IV. lateráni zsinatot követően, az 1230-as években került sor, az újonnan létrejövő inkvizíció működtetői pedig a domonkosrendiek és kisebb részben a ferencesek lettek. (A dolog érdekessége, hogy a ferencesek tulajdonképpen maguk is eretnek tanokat hirdettek, a pápa azonban meglátta a rendben rejlő lehetőségeket, s betiltásuk helyett igyekezett felhasználni őket az eretnekekkel szembeni harc során.) Az inkvizítorok mindig más vidékeken ütötték fel a fejüket, ahol a helyi egyházi és világi uraknak kötelességük volt együttműködni velük, különben egyházi fenyítékekben részesültek. Ily módon tehát az inkvizíció joghatósága a latin kereszténység teljes területére kiterjedt, joggal keltve félelmet minden itt élőben. Az inkvizíció tökélyre fejlesztette a középkor kínzóeszközeit (pl. ilyen volt a hírhedt spanyolcsizma), melyeket nem átallottak olyan vallomások kicsikarására felhasználni, amelyek a vádlott halálos ítéletéhez és kínhalálához vezettek. A 15. század közepéig működő középkori inkvizíciót a későbbiek folyamán több alkalommal is újraszervezték, megújították. Ezek voltak a spanyol (állami) inkvizíció (1478-1833), a portugál inkvizíció (1531-1821) és a római inkvizíció (1542-), amelyek egyaránt szörnyű kegyetlenségeket vittek végbe a más vallásúak, az eretnekek, a boszorkányok és minden további olyan személlyel és csoporttal szemben, akik, illetve amelyek nem osztották maradéktalanul a katolikus dogmát és a pápa főségét. A római inkvizíció megjelenése már egyértelműen a reformációként számon tartott eseménysorozatra adott katolikus reakció egyik legmarkánsabb részének tekinthető, s kéz a kézben járt a jezsuita rend felemelkedésével (akik a felújított inkvizíció üzemeltetőivé is váltak), valamint olyan más egyházi fegyverek életbe léptetésével, mint az Index librorum prohibitorium, vagyis a tiltott könyvek jegyzéke, amely a római inkvizícióval egyetemben hivatalosan a mai napig létezik. Erre a feketelistára egyaránt felkerültek a nem-keresztény vallások „szent könyvei”, az olyan tudósok és gondolkodók munkái, mint Kopernikusz, Erasmus vagy Voltaire, de olyan mindenki által ismert írók regényei is, mint például Victor Hugo vagy Daniel Defoe. Egy szerző vagy könyv betiltásának joga egy személyben a pápát illette meg, s még ha magára a betiltásra nem is minden esetben került sor, az Index mindenképpen egyfajta kontrollként szolgált, amely a szerzőket folyamatos öncenzúrára késztette. A jegyzékbe vett könyvek kiadása, terjesztése és birtoklása egyaránt tilos volt, akit ezen kaptak, kemény büntetésre számíthatott, könyveit pedig elkobozták és megsemmisítették. A középkorban az analfabetizmus óriási aránya és a kolostori könyvtárak elzártsága folytán az egyház nemtetszését kiváltó tanok jobb híján csak szóban tudtak terjedni, a nyomdászat fejlődésével párhuzamosan azonban egyre növekvő mennyiségű könyv, pamflet és egyéb iromány árasztotta el Európát. Ezek pedig igen gyakran a hivatalos állásponttól eltérő irányvonalat képviseltek, így mind növekvő veszélyt jelentettek a fennálló rendre nézve. A leghatékonyabb módszernek ezen írások nyilvános elégetése bizonyult, amely közvetlen hasznán túl egyben nyílt félelemkeltéssel is párosult. (A nácik hírhedt könyvégetései vajon nem csupán ócska utánzatai voltak-e az egyház évszázadokon át dühöngő efféle buzgalmának?). Az inkvizíció tehát egyszerre működött bíróságként, kínzó- és kivégzőosztagként, valamint egyfajta „Gondolatrendőrségként” is, amely hatáskörének kiterjedtségét, eszköztárát és a nevét övező rettegést tekintve egyaránt nyugodtan hasonlítható a Gestapo vagy az NKVD intézményéhez.

A felsoroltakon túlmenően nem csak kényszerítő- és büntetőeszközök álltak az egyház rendelkezésére, hanem olyanok is, amelyeket egyfajta „javító” és átnevelő szándékkal működtettek. Színterei általában egyes kolostorok voltak, ahol a vétkesek „megtisztításának” feladata a szerzetesekre hárult. Ilyen sorsa jutott például a nominalista filozófus, Pierre Abélard, akit egy soissonsi zsinaton az egyházi méltóságok elítéltek, könyvének elégetésére köteleztek, majd Saint-Médard kolostorába szállíttattak, amely börtönként, javítóintézetként és őrültekházaként működött. Fő vétke annyi volt, hogy tagadta a szentháromságot és elvetette az eredendő bűn dogmáját.[15] Ily módon tehát a Gulag hírhedt átnevelő táboraihoz hasonló létesítményekkel ugyanúgy találkozhatunk a katolikus egyház történetében is.

Aztán ott voltak persze a nyilvános megszégyenítések, például amikor a „bűnösöket” köztéren kalodába zárták, s a felhergelt nép kiélhette rajtuk minden frusztrációját. Továbbá a 20. századi koncepciós és kirakatperek ősei, amelyeket hihetetlen fortéllyal és galádsággal voltak képesek üzemeltetni az egyház céljainak megvalósítása érdekében. Rajk, Slánský és a többiek története – legalábbis ami az eljárások menetét és jellegét illeti – sokban hasonlít például a templomos lovagok perére.[16]

És persze nem szabad elfeledkeznünk sem a keresztes háborúk – fentebb már említett - borzalmairól, sem a katolikus egyház kegyetlen szerepvállalásáról a gyarmattá tett területeken. A közel kétszáz éves konfliktussorozat kirobbanásában, elmélyülésében és időszakos kiújulásában az egyház óriási szerepet játszott. S még ha közvetlenül nem is a pápa ragadott fegyvert és kelt birokra a muszlimokkal, a hadjáratokat kísérő propaganda, fanatizmus, a harcolóknak ígért bűnbocsánat és túlvilági üdvözülés lélektani hatásai már önmagukban is megkérdőjelezhetetlenné teszik az egyház felelősségét. A háború alkalmazása és „isteni szentesítés” útján történő legitimálása az ellenséggel szembeni fellépés legfelsőbb foka, amelyet joggal említhetünk egy lapon a nácik vagy a sztálinisták saját ideológiájuk köpenyébe csavart expanziós törekvéseivel. A gyarmatosított területek bennszülött lakosságával való sokszor kegyetlen, de mindenképpen fölényes és etnocentrikus bánásmód részben szintén valami hasonlón alapult, mint amit a „szent háború” egyházi hívei korábban hirdettek. A keresztény (főképp a jezsuita) missziók és a kiépülő gyarmati egyház lényegében alsóbbrendűként kezelte a bennszülött lakosságot, olyan népekként, akik rászorulnak a civilizációra és a vallásra (persze az ő vallásukra). Tevékenységükkel amellett, hogy fokozatosan szellemi kontroll alá vonták ezeket a népeket és különböző úton-módon azon fáradoztak, hogy elidegenítsék őket gyökereiktől (ez többnyire elég jól sikerült nekik: a legtöbb keresztény és ráadásul meggyőződéses keresztény napjainkban az egykori gyarmatok őslakosainak leszármazottja), óhatatlanul hozzájárultak a rabszolgaság, a kizsákmányolás és más szörnyűségek legitimációjához a gyarmatokon. Sőt nem pusztán hozzájárultak, hanem bizonyos helyeken és bizonyos időszakokban aktívan közre is működtek a gyarmati rendszer fenntartásában és kiterjesztésében.

De nem is volt minden esetben szükség az emberek külső és felülről jövő fenyítésének, büntetésének, mivel roppant szellemi hatalmából kifolyólag az egyház fénykorában el tudta érni, hogy az emberek belsővé tegyék a szenvedés, a vezeklés és az önsanyargatás kultuszát. (Tulajdonképpen a kereszténység a kezdetektől fogva szenvedés-kultuszra épült.) A vétkeseket nem kellett verni: a flagellánsok parancs nélkül ostorozták önmagukat,[17] a különböző vezeklőövek (cilíciumok) pedig ellátták a kínzókamrák feladatát is. A gyónás általános elterjedése pedig lényegében egy nagy erőfeszítéseket nem igénylő információs és besúgóhálózatként is működött, amellyel a hívek feletti kontroll még jelentősebb méreteket öltött.

 

Jacques de Molay templomos nagymester, illetve Rajk László a bíróság előtt

 

Szigorú hierarchia és tekintélyelvűség

A katolikus egyház – leszámítva az őskereszténység viszonylag rövid ideig tartó időszakát – egy rendkívül hierarchizált és intézményileg mereven szabályozott struktúra volt, és napjainkban is az. Felépítése és működése remek példát kínált minden később kiformálódó világi szerveződés számára (legyen szó államokról vagy csak egyszerű szervezetekről). Egyáltalán nem tekinthető tehát véletlennek az sem, hogy a náci és a sztálini rendszer egyaránt számos rokon vonást mutat ilyen téren (is) a katolikus egyházzal.

A kereszténység, mint kinyilatkoztatott vallás mindig is úgy gondolkodott a világról, mint amiben eredendően jelen van egyfajta isteni rend, ahogy a természetben, úgy a társadalomban is. Ennek részletes elvi kifejtésére az érett középkortól kezdve számos művelt egyházi személy tett kísérletet. A „létezés nagy láncolatának” elképzelése tökéletesen illusztrálja ezt a fajta szigorú hierarchia szerinti gondolkodást. Eszerint a világ egésze hierarchikusan épül fel mégpedig oly módon, hogy a magasabb szinten állók (akikben mind több a szellem és kevesebb az anyag) egyúttal hatalommal is bírnak az alattuk levők felett (akikben mind több az anyag és kevesebb a szellem): a legalsó szinten a négy elem és az élettelen tárgyak állnak, felettük a növények, őfelettük az állatok, azok felett az emberek, az emberek felett pedig az angyalok és a csúcson természetszerűleg maga Isten áll. Ám emellett minden egyes szinten belül is szigorú hierarchia uralkodik, s a harmónia csak akkor érvényesül, ha ezt a hierarchiát senki és semmi nem kísérli meg megbontani.[18] A fent felvázolt rend elleni bárminemű lázadás pedig ennélfogva „Isten elleni lázadást” jelent, következésképpen a legkeményebben büntetendő.

A szigorú vertikális hierarchia mellett az érett középkorra kialakult a társadalom horizontális tagozódásának elképzelése is, amely alapvetően három funkcionális rendet jelentett. Az imádkozók (oratores) rétegéhez tartoztak a különböző egyházi személyek, akiknek feladata elvileg a lélek üdvösségének biztosítása volt. A harcolók (bellatores) rendjéhez a katonáskodó és a többi csoportot elvileg megvédelmező lovagokat (tehát praktikusan a világi uralkodó osztályt) sorolták, a dolgozók (laboratores) rendjébe pedig mindazokat (parasztokat és kézműveseket egyaránt), akik munkájukkal saját maguk megélhetésének biztosításán túl eltartani voltak kötelesek a másik két rendet. Mondanunk sem kell, a társadalmi rendről szóló imént bemutatott elképzelés szintúgy megkérdőjelezhetetlen volt, s a kizsákmányolás gépezetének akadálytalan működését volt hivatott szolgálni.

A szigorú hierarchia természetesen az „imádkozók rendjén” belül is érvényesült, s az évszázadok során olyan mintapéldányát teremtette meg a „háromszög-modellnek”, amely a mai napig párját ritkítja. Papok, diakónusok, püspökök és még lehetne folytatni a sort, s úgy szintén a szerzetes- és apácarendeknek is meg volt a maguk merev hierarchiája. Mindezek részletes bemutatásától most tekintsünk el, vizsgáljuk meg inkább az egész konstrukció csúcsdíszét és egyben legfontosabb elemét!

Az egyház élén egyetlen személy, a pápa áll, akinek hatalma és uralkodása sok szempontból emlékeztethet a későbbi diktátorok regnálására és megalomániájára. Voltak időszakok, amikor a pápai hatalom gyenge volt és világi szövetségesei vagy elfogytak vagy csak nem voltak képesek megvédelmezni őt, s ennélfogva a pápai cím névlegessé és kiszolgáltatottá vált a világi fejedelmek szeszélyeinek. Azokban a periódusokban azonban, amikor az egyház ereje teljében volt, a pápa olykor Hitlert, Sztálint és sok kortársukat megszégyenítő kijelentésekre is elragadtatta magát, amellyel erőfölényét, mi több mindenhatóságát volt hivatott reprezentálni. A kereszténység korábbi szakaszában Róma (és a „pápa”, vagyis Róma püspöke) csak egyike volt az öt patriarchátusnak (illetve pátriárkának); az arab hódítást, majd pedig a skizmát, azaz a nagy egyházszakadást követően viszont a latin kereszténység vitathatatlan központjává vált (a pápa pedig ezen egyház szintúgy vitathatatlan fejévé). A pápa hatalmát firtató egyháziakat – noha a történelem folyamán újra és újra felbukkantak – mindig eretnekeknek bélyegezték, és leszámoltak velük, vagy amikor már erre nem volt lehetőség (reformáció), szakadásra került sor az egyházban. A pápa – tehát mint az egyház élén álló egyszemélyes vezető – „Szent” Péter örökösének”, „Krisztus földi helytartójának” nyilvánítva magát megkérdőjelezhetetlen tekintélyt vívott ki az egyházi körökben, székéből pedig (elvileg) haláláig nem lehetett elmozdítani. Sokkal érdekesebb azonban a pápa és a császár viszonya vagy általában az egyházi és a világi hatalom viszonyának a kérdése. Az egyház ugyanis mindvégig arra törekedett (még ha erre bizonyos periódusokban nyílt is csak gyakorlati lehetősége), hogy övé legyen a legmagasabb rendű hatalom, s ily módon még a leghatalmasabb világi uralkodók is kénytelenek legyenek fejet hajtani előtte. Az erre vonatkozó elmélet már az ezredfordulót követően született meg, az ún. reformpápák jóvoltából, gyakorlati jelentősége pedig a leegyszerűsített módon csak invesztitúra harcok néven elhíresült konfliktussorozatban tört felszínre. I. „Szent” Geláz pápa (Lukács evangéliumára hivatkozva[19]) már az 5. század végén lerakta a „két kard-elmélet” alapját, melynek értelmében a világot két – ekkor még egyenrangúként elismert – hatalom kormányozza: a pápai tekintély és a királyi hatalom. A pápaság megerősödésének idején ezt az elméletet úgy módosították, hogy a hatalmat jelképező két kardot eredetileg „Szent” Péter kapta, s aztán ő adta át az egyiket a világi uralkodóknak, vagyis ez utóbbiak Isten és az egyház kegyelméből uralkodnak, tehát a pápa felsőbbsége nyilvánvaló.[20] (A valóságban azonban éppen a dolog fordítottja történt: az egyház a frank királyok és egyéb itáliai fejedelmek adományai és fegyveres pártfogolása nélkül sohasem lettek volna képesek annyira megerősödni, hogy szavuk oly nagy súllyal essen a latba, mint az invesztitúraharcok idején.)  Ehhez társultak még az olyan irományok, mint például a Dictatus Papae, amely többek között kimondta a pápai tévedhetetlenség és sérthetetlenség elvét; a pápa egyedüli joghatóságát a szentté avatások terén, valamint a bíborosi testületek összehívását, új püspökségek felállítását és új egyházi törvények meghozatalát illetően; világi uralkodók (akár császárok) és püspökök letételének egyedüli jogát (utóbbihoz ettől kezdve nem volt szükség zsinati hozzájárulásra); egyházi vagy világ alattvalók hűbéresküjük alól történő feloldozásának jogát; továbbá emellett a pápának jogában állt császári jelvényeket viselnie, és megalázó módon a fejedelmeknek egyedül csak az ő lábát kellett megcsókolniuk.[21] VII. Gergely pápa ezzel precedenst teremtett, amelyhez a politikáját követő pápák évszázadokon keresztül próbáltak ragaszkodni.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tekintélyelvűség nem csupán a pápa személyével kapcsolatban volt jellegzetes vonása a katolikus egyháznak, hanem általában véve is. A hierarchia magasabb fokán állót bírálni, az általa mondottakat és írottakat megkérdőjelezni egyáltalán nem volt bevett és veszélytelen tevékenység, különösen, ha az illető főpapi, pláne ha pápai titulussal rendelkezett. Ugyanez volt érvényes azokra a tételekre, amelyeket az egyház tradicionálisan vagy épp aktuálisan dogmaként igaznak fogadott el. S ez a gyakorlat már csak azért is komoly veszélyt jelentett, mert még a középkori egyetemek sem tudták kivonni magukat az egyház és dogmáinak hatása alól. Ahogyan a keleti blokk országaiban a „marxizmus-leninizmus” sztálini kreációját és a belőle következő gyakorlatot tilos volt bírálni, úgy fejével, vagyonával vagy hírnevével játszott mindaz, aki az egyházi tanokhoz „nem illendő módon” kívánt hozzányúlni. Ahogyan a 20. század fasisztoid vagy bolsevik gyökerű diktatúráiban a tekintélytisztelet és a büntetéstől való félelem lehetetlenné tett mindenfajta értelmes diskurzust, fékezőleg hatva a tudományok fejlődésére, úgy Európának a Római Birodalmat követő ezer évben megannyi elkötelezett és a maga nemében nagyszerű ember szenvedésén keresztül sikerült csak eljutnia a felvilágosodás koráig, a tudomány, illetve a filozófia forradalmasodásáig.

 

 

Irracionalitás

Gyakran vetik a totalitárius rendszerek és különösen az azok élén álló vezetők szemére a valóságtól elrugaszkodott gondolkodásmódot, ami a puszta irracionalitáson túl megalomániával is párosult. Rákosi narancsáról és gyapotültetvényeiről vagy egy barnahajú, bajszos törpe osztrák által vizionált magas, szőke és erős germán fajról annyit hallhattunk már, vessünk hát egy röpke pillantást a katolikus egyházra, amely irracionalitás tekintetében alighanem felülmúl bármiféle modernkori entitást. Az irracionalitás alapját természetesen maga a vallási jelleg képezi, amely mivel feltételezi Istent és általában a transzcendens világot, magától értetődő módon nem állhat a realitás talaján. Tovább tetézi a bajt a kanonizált iratok gyűjteménye, s főképp a „szent könyv” vagy „kinyilatkoztatás”, amely forrása, mértéke (bár sok esetben korlátja is) az irracionalizmusnak, mivel dogmává tett tanai kötelező érvényűséggel bírnak. Ez azonban csak a puszta keretet jelenti, amelyen belül szabad folyást kap az irracionalitás minden folyama és búvópatakja. Mindjárt az elején érdemes hangsúlyozni, hogy önmagában az a tény, hogy számos vallási előírást és későbbi egyházi rendelkezést konkrét és nagyon is racionális célok érdekében is felhasználtak, még nem cáfolja magának e tannak vagy jelenségnek az eredetileg irracionális voltát. Anélkül, hogy mindenre kiterjedő vizsgálatot folytatnánk, a továbbiakban elégedjünk meg csupán néhány kiragadott példával.

A vallási irracionalitás kategóriájába sorolható mindenféle szentkultusz a hozzá kapcsolódó ereklyékkel és zarándokhelyekkel együtt. Persze ezek egy része ténylegesen népi indíttatású volt, s csak később emelkedett nagyobb erőre az egyház szentesítése útján, mindazonáltal a szentkultusz és minden tartozéka a frissen megkeresztelt pogányok, illetve a gyenge egyházi befolyás alatt álló terület lakosságának megnyerésére és integrálására is szolgáltak. A különböző szentkultuszok közül csak egy igen bizarr példát emelnénk ki: a „Szent Előbőr” kultuszát, amely a Jézus körülmetélése után állítólagosan fennmaradt fityma imádatát takarta. Azt, hogy e kultusz mennyire nem marginális jelenség volt annak idején, jól szemlélteti, hogy „Nagy” Károly frank, I. Balduin jeruzsálemi vagy épp V. Henrik angol király egyaránt nagy tisztelettel bánt saját – persze valódinak tekintett – fityma-ereklyéjével. A „Szent Előbőrrel” kapcsolatos irracionalitás megnyilvánulhatott körmentetekben (ahol a fitymát körülhordozták), zarándoklatokban, de akár „komoly” teológiai fejtegetésekben is: egy újkori teológus[22] például úgy tartotta, hogy a Szaturnusz gyűrűi valójában Jézus „Szent Előbőréből” keletkeztek.[23]

De vegyünk egy másik igen jellemző példát. A művelődéstörténettel foglalkozók egyértelműen a skolasztikát tartják a középkori gondolkodás csúcsának. Ha félretesszük mindazt, amit pusztán Platón és Arisztotelész munkáinak újrafelfedezése révén emelt be az egyház a művelt rétegek köztudatába (de azt is hogyan: dogmává merevítve minden passzust!), akkor olyan „csúcsteljesítmények” maradnak csak meg, mint példának okáért az úgynevezett ontológiai istenérv. E Canterburyi Anzelm nevéhez köthető filozófiai bizonyítási módszer röviden a következőt mondta ki: gondoljuk el a legnagyobb jót, amit csak lehetséges – ez Isten; Isten tehát az értelmünkben már létezik, „de – írja Anzelm – az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, lehetetlen, hogy csak az értelemben legyen. Ha ugyanis az, aminél nem lehetséges nagyobbat elgondolni, csak az értelemben van, akkor hiába ő az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, mégis lehetséges elgondolni nagyobbat nála: ti. azt, ami olyan, mint ő, de ráadásul ténylegesen létezik. Kétségtelen tehát, hogy az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, az értelemben is jelen van, és ténylegesen is létezik.”[24] Ezzel tehát be is bizonyította, hogy Isten létezik.

Formális értelemben az irracionalitás egyik kicsúcsosodásának is tekinthető a hírhedt „hullazsinat”, amelyre a 9. század legvégén került sor. Róma és környékének urai ekkoriban nagy befolyással rendelkeztek, s ez a pápaválasztásba való beleszólásra, s akár a pápai jelölt-állításra is kiterjedt. Ennek megfelelően az egyes pártok közötti rivalizálástól és gyakran fegyveres konfliktustól a pápa sem tudta magát függetleníteni. A „hullazsinatot” a 896-ban meghalt Formosus pápa ellenfelei hívták életre, mégpedig azzal a céllal, hogy a sírjából kiemelt férfira ráolvassák állítólagos bűneit, majd pedig halála után halálra ítéljék az ex-pápát, megfosszák papi tisztségeitől és meggyalázzák még az emlékét is.[25]

De ugyanitt megemlíthető még a különböző „istenítéletek” (ordalia) - mint a véletlenek bizonyító erővel bíró – rendszere, mellyel egy ember bűnösségéről döntöttek, s a procedúra akár a vádlott halálával is, de mindenesetre szörnyű megkínzásával végződhetett. Itt most csak az „istenítéletek” két fajtáját említjük meg. A leggyakrabban alkalmazott válfaj a tűzpróba volt, melynek során a vádlottnak tűzön kellett átmennie vagy a tüzes vas égetését kellett kiállnia, hogy ártatlanságát bizonyítsa: ha három nap elteltével nem volt nyoma égetésre utaló sebnek, akkor az illető ártatlan volt, és megmenekült. Az istenítélet másik fajtájának a vízpróbát tekintették, melynek keretében a gyanúsítottat megkötözve a vízbe dobták. Az irracionalitás ez esetben talán még szembetűnőbb, ugyanis ha az illető elsüllyedt, azaz megfulladt, akkor az ítélet értelmében ártatlan volt, viszont ha fennmaradt a víz színén, akkor bűnösnek tekintették, és ezért halállal kellett lakolnia.[26]

És hogy egyértelművé tegyük, a keresztény irracionalitás milyen gyalázatos merényletet követett el az értelem és a tudomány ellen, idézzünk egy példát a 16-17. század fordulójáról annak illusztrálására, hogy egyebek mellett milyen kérdések is foglalkoztatták a kor értelmiségét. Dante Isteni színjátékát alapul véve számos tudós próbált különböző matematikai eljárások segítségével pontos leírást adni a pokolról. A „tudományos” vitába – az ekkor még a pisai egyetemen oktató - Galileo Galilei is bekapcsolódott, s kijelentette: „összefüggés van Dante mérete és a pokol bugyrában Nimród óriási mérete között, illetve Nimród és Lucifer karja között. Ennélfogva ha ismerjük Dante méretét, valamint Nimród méretét, akkor következtethetünk Lucifer méretére”. Az arányszámítás matematikai módszerét használó Galilei végül arra a következtetésre jutott, hogy „Lucifer negyvenháromszor akkora volt, mint a római Szent Péter tér óriásszobra, és hogy ez a szobor negyvenháromszor magasabb, mint maga Dante. Ebből Galilei kiszámította, hogy Lucifer több mint 1800 méter magas.” És ha mindez még nem volna elég, „a továbbiakban újabb matematikai összefüggéseket alkalmazott annak bemutatására, hogy a pokol kúp alakú hely, nagyjából a Föld tömegének egytizenketted részét öleli fel, és a bolygó közepén örvénylik”. S ahogy Galilei – igaz nem épp a fentihez hasonló - matematikai mérései és következtetései előtt ma is leborul a tudományos közönség, úgy előadását akkor is „nagy lelkesedéssel fogadták”.[27]

 

Domonkos szerzetesek eretnek irományokat égetnek, akárcsak a nácik a maguk korában

 

Propaganda és fanatizálás

A társadalmat elárasztó propagandát és a tömegek ezen keresztüli fanatizálását szintén a totalitarizmus egyik markáns jellemzőjeként szokták emlegetni. Annak köszönhetően, hogy a keresztény egyház a középkorban közel monopolhelyzetben volt az információterjesztés és különösen az írásbeliséggel összefüggő információterjesztés területén, valamint azáltal, hogy a nevelés, az oktatás, a kultúra és a szabadidős tevékenységek jelentős része felett hatalmas, szinte egyedüli befolyással bírt, óriási és jól működő propagandagépezet működtetésére vált képessé. Ennek megjelenési formái tértől és időtől függően igen változatosak voltak, de hatásuk mindenhol és mindenkor érvényesült valamilyen mértékben a latin kereszténység országaiban. A kanonizált szövegek, különböző pápai és főpapi dokumentumok, legendák, kódexek, stb. egyaránt írott propaganda eszközként (is) funkcionálták. A szóbeli propaganda fő színterei a templomok voltak, ahol a papok a retorika fortélyaival felfegyverkezve hirdették az igét (mivel a liturgia nyelve a latin volt, s ezt a köznép nem beszélte, a retorika és a különböző non-verbális kifejező módszerek használata nagy valószínűséggel egyben a propaganda sikerének zálogát is jelentette). Az egyházi propaganda természetesen nem hagyta érintetlenül a különböző művészeti irányzatokat: a festészetben, a szobrászatban, a zenében, stb. egyaránt a vallási-egyházi témák domináltak, egyszerre hirdetve a keresztény tanokat, valamint bibliai, legendabeli vagy valós történelmi események megjelenítésén keresztül az egyház nagyságát és mindenhatóságát.

A propagandaterjesztés mellett ezek a különböző kifejezési módok egyben remek lehetőséget teremtettek hangulatkeltésre, a hívek érzelmi alapú manipulációjára, adott esetben akár fanatizálására. Az egyház az egyes időszakokban kiemelten veszélyesnek vélt ellenfeleivel szemben nem tartózkodott soha a rágalmazás, a fenyegetés vagy a nyílt uszítás fegyverétől, melynek következtében a spontán népharag gyakran fordult az egyház feltételezett vagy valós ellenségei ellen. Európa számos városában pogromokra került sor a zsidóellenes propagandának köszönhetően, de a boszorkánypereket is gyakran kísérték a felheccelt nép dühös kicsapongásai. Mindközül a legvisszataszítóbb és legtöbb kegyetlenséggel együtt járó propagandát az egyház a muszlimok ellen folytatta a „szent háború” eszméjének meghonosításán keresztül. Kiforrott alakjában ez a keresztes hadjáratok megideologizálására szolgált, bár szellemi előzményei felfedezhetők már egyes bibliai alakoknál (igaz itt inkább csak szimbolikus értelemben) és néhány ókeresztény szerzőnél. „Szent” Ágoston és I. „Nagy Szent” Gergely pápa például megkülönböztetett már „igazságos háborút”, amely alatt a védekezést, az elrabolt javak visszaszerzését, de mindenekelőtt a pogányok erőszakos megtérítését és az eretnekekkel elleni küzdelmet értették. A 9-10. századra megjelent a militarizált klérus eszméje, amely egyaránt megoldási javaslatot kínált a külső (normann, magyar, arab) és a belső (eretnekek, világi nemesség) ellenségekkel szemben. A harcias retorika és érvelés azonban csak a keresztes hadjáratok időszakában vált széles körben elterjedt és bevett szokássá. A pápa felhívások útján, a szónoklásban jártas papok pedig a szószékről hirdették e harcias ideológiát, s a korszak számos neves képzőművészét és irodalmárát (pl. Walter von der Vogelweidét) is sikerült megnyerniük ehhez a propaganda hadjárathoz.[28] Mint ahogyan a sztálini Szovjetunió ideológiai és művészeti téren is távol (és nem egyszer nyílt ellentmondásba) került a valódi kommunista eszmékkel, úgy a keresztes háborúk korának egész egyházi propagandája is óriási mértékben eltávolodott (és részben hasonlóképpen szembekerült) az őskereszténység tanításaival.

A középkor egyházi propagandája olyannyira erős volt, hogy alóla a világi fejedelmek is csak nehezen vagy egyáltalán nem tudták kivonni magukat. Számos esetben viszont a világi uralkodók önreprezentációs és/vagy önlegitimációs igénye szorosan össze is fonódott az egyház saját érdekeivel, s krónikák lapjain gyakorta hirdették egymással karöltve a „trón és oltár szövetségének” frázisait, kizárva ezzel minden más narratívát a jelen és a múlt viszonyainak bemutatására.

 

Az 1349-es strasbourgi pogrom és modernkori utódja Jászvásárról

 

Epilógus

Mielőtt lezárnánk eszmefuttatásunkat, szükségesnek tartjuk még egy aspektus kiemelését bizonyos előre valószínűsíthető kritikákkal szemben. Biztos lesznek majd olyan olvasók, akik azt mondják majd, „jó, jó, lehet, hogy mindez igaz, de története során az egyház tagadhatatlanul sokat tett a szegényekért és más rászorulókért, továbbá más jócselekedetek is köthetők hozzá”. Anélkül, hogy részletekbe menően vitatkozni kívánnánk ezzel a megállapítással, pusztán szeretnénk megjegyezni, hogy a bolsevik, majd a sztálini rendszer vitathatatlanul sokat tett például az analfabetizmus leküzdéséért, a nácik pedig remek autópályákat építettek… Egy adott rendszer struktúrájából és működéséből immanens módon fakadó objektív hibákat sohasem lehet semmissé vagy elfogadhatóvá tenni ugyanennek a rendszernek egy-egy szubjektív módon pozitívan értékelt vonása miatt. Másfelől pedig nem is lehet cél két totalitárius rendszer (beleértve most az egyházat is) avégett történő összevetése, hogy utána szimpátia alapján rangsoroljuk őket. A „kisebbik rossz” tételét ebben az összefüggésben semmiképpen sem tartjuk elfogadhatónak, és a fekete-fehér szemléletmód helyett következetesen ezen rendszerek teljes elutasítása mellett foglalunk állást.

Mint az a fentiekből is kitűnik, fénykorában a katolikus egyház magán viselte mindazon vonásokat, amelyek alapján a 20. század bizonyos diktatúráit totalitáriusnak szokták nevezni. Ily módon tehát kettős mércének, s ebből kifolyólag elfogadhatatlannak tartunk minden olyan érvelést, amely – egyébként teljesen jogosan – bírálja a 20. század totalitárius diktatúráit, ugyanakkor nem viszonyul hasonló kritikával a katolikus egyház felé. Természetes dolog, hogy nemcsak az élővilág, de az egyes ember által létrehozott rendszerek is egyfajta evolúciós folyamaton mennek keresztül a történelem folyamán. Ettől függetlenül az adott rendszerben (jelen esetben az egyházban) az annak lényegéből fakadóan benne rejlő negatív vonásokat negligálni, és az egyes fejlődési szakaszokat úgy vizsgálni, mintha azok között nem lenne összefüggés, nem más, mint legalábbis szerecsenmosdatás, szemellenzősség vagy rosszabb esetben tudatos történelemhamisítás és manipuláció.

 



[1] Ez az érett középkorra már azt jelentette, hogy „az asszony termékenységétől függően csak évente 21-44 napon kerülhetett sor házastársi érintkezésre, ami havi 2-4 napot jelent”. A számolás menetét és egyéb témával kapcsolatos adalékokat lásd itt: Katus László: Európa története a középkorban. Kronosz Kiadó, Pécs, 2014. 176-180.

[3] Lásd részletesebben: Elizabeth Abboth: A cölibátus története. Alexandra, Pécs, 2009.

[4] Mózes III. könyve 20:13

[5] Eszenyi Miklós: „Férfi a férfival, nő a nővel”. Homoszexualitás a történelemben, a társadalomban, a kultúrában. Corvina Kiadó, Bp., 2006. 23-28.

[6] Litván Dániel: Lovagrend a máglyán. In: BBC History, I. évf. 2. sz., 2011. május, 28-32.

[8] A IV. lateráni zsinat (1215) arról határozott, hogy a zsidóknak sárga, illetve kék szalagot kell viselniük a keresztény lakosságtól való egyértelmű megkülönböztetés zálogaként.

[9] A gettó eredetileg zsidók által lakott városrészt jelentett, a későközépkor folyamán azonban a hatóságok több városban mesterségesen hoztak létre olyan utcákat, illetve negyedeket, amelyek a többi városrésztől többé-kevésbé el voltak zárva, éjszakánként kijárási tilalom volt érvényben, tisztasági és közegészségügyi szempontból pedig a gettó szintén negatív diszkriminációban részesült. Az első ilyen értelemben vett gettó 1516-ban Velencében jött létre pápai utasításra, s a gyakorlat Európa-szerte egészen az újkorig fennmaradt.

[10] Mózes II. könyve 22:18

[11] Csak „1400 és 1800 között 40-50 ezerre tehető azoknak a száma, akiket Európában és az észak-amerikai gyarmatokon boszorkányság vádjával adtak halálra”. Ebben ugyan benne vannak a protestánsok által végrehajtott boszorkányüldözések áldozatai is, ám ez mit sem kisebbít a katolikus felelősségén, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 1400 előtt mennyi embert ítéltek el hasonló vádakkal, illetve kínoztak és gyilkoltak meg brutális módon. Diarmaid MacCulloch: A reformáció története. Európa Könyvkiadó, Bp., 2011. 827-844.

[12] Jeruzsálem 1099-es ostromáról írva a Gesta Francorum például leszögezte, hogy „az öldöklés még Salamon templomában is folytatódott, ahol a mészárlás akkora méreteket öltött, hogy az embereink [ti. a keresztesek] bokáig vérben gázolták”. Az ostrom polgári áldozatainak száma megközelítette a tízezret, ami a középkori csaták veszteséglistáit tekintve kiugróan magasnak tekinthető.

[13] A katharok (vagy más néven albigensek) elleni keresztes hadjárat brutalitása folytán különösen hírnévre tett szert. A változó intenzitással több mint három évtizeden át zajló csatározások és eretneküldözések egyik legismertebb felvonását Béziers ostroma képezi, amelyre 1209 nyarán került sor. Az ostrom előtt a pápai legátus állítólag így biztatta az övéit: „Öljétek meg mind! Isten majd kiválasztja az övéit!”. Ezt követően „a keresztesek beözönlöttek a városba, amelyet teljesen letaroltak. A templomok rögtön megteltek rémült polgári lakosokkal. A győztes hadsereg követte, majd lemészárolta őket. A várost felgyújtották. Akkora volt a tűz, hogy a katedrális lángolva omlott össze. Arnald Amalric pápai követ később szűkszavúan csak annyit írt Ince pápának, hogy 20 ezer ember pusztult el, és senkit sem mentett meg sem kora, sem neme, sem társadalmi állása”. Függetlenül attól, hogy a források hitelességében teljes mértékben sohasem lehetünk biztosak, a kegyetlen fellépés ténye tagadhatatlan.

Sean McGlynn: „Öljétek meg mind!” Kegyetlenség a középkori hadviselésben. In: BBC History, I. évf. 3. sz., 2011. június, 82-86.

[15] Pais István: Ember és vallás. Adalékok a vallás kritikájához és struktúrájához. Akadémia Kiadó, Bp., 1974. 77-78.; Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat, Bp., 1984. 130-131.

[16] Helen J. Nicholson: Templomosok a bírák előtt. Elhallgatott kirakatperek. In: BBC History, I. évf. 2. sz., 2011. május, 22-27.

[17] Mindezen még az sem változtat, hogy a flagellánsokat végül eretnekekké nyilvánította a pápa, hiszen az általuk képviselt tanok és a magukkal szemben alkalmazott büntetések tulajdonképpen logikus módon következtek abból a represszív morálból, amit a katolikus egyház a kezdetektől fogva sulykolni igyekezett (siralomvölgy-szemlélet).

[19] Lukács evangéliuma 22, 32-38.

[21] Dictatus Papae (1075.)

[22] Leo Allatius: De Praeputio Domini Nostri Jesu Christi Diatriba. (vagyis: Értekezés Jézus Krisztus Urunk Előbőréről)

[23] BBC History. III. évf., 3. sz., 2013. március, 90.

[24] Anzelm: Proslogion 2. fejezet. In: Steiger Kornél (szerk.): Bevezetés a filozófiába. Szöveggyűjtemény. Holnap Kiadó, Bp., 2009. 132.

[25] Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat, Bp., 1984. 55-82.

[27] Michael White: Galilei, az antikrisztus. Alexandra Kiadó, Pécs, 2010. 90-91.

[28] Walter Zöllner: A keresztes háborúk története. 1980. 36-67.

A Foci-tébolyról

 

Az állam és a tőke által szervezett és uralt társadalom milliónyi lehetőséget teremt nekünk olyan tevékenységekre, amelyek nemhogy nem veszélyeztetik a kizsákmányolás rendszerét, hanem még hasznot is hajtanak neki. Az emberek többsége elmerül a különféle tv műsorok, zenék, számítógépes játékok áradatában, amely úgy hat rá, mint a háziasítás a vadállatokra: engedelmes erőforrásokká válnak, akikkel bármit meg lehet tenni. Az élsport a spektákulum („látványosság”) egy fontos része. Minden öntudatra ébredésnek ezt is meg kell kérdőjeleznie.

A nemzeti válogatottak közötti mérkőzéseknek van még egy fontos funkciója: a nacionalizmus gerjesztése, a "nemzeti" elitek uralmának biztosítása. A nemzeti egység ugyanis azt jelenti, hogy egységben érezzük magunkat a kizsákmányolóinkkal: politikusokkal, oligarchákkal, nagytőkésekkel, sőt, szükség esetén háborúba megyünk az érdekeikért, természetesen önvédelem címszó alatt. (Szerbiában a hírhedt Arkan is a fociszurkolók kemény magjából verbuválta szabadcsapatát.) Ez a kollektív nárcizmus pedig annál jobban működik, minél több gyűlölhető ellenséget, bűnbakot találnak. Nem véletlen tehát, hogy a drukkerek szidják a románokat és másokat.

Tehát a szurkolás egyáltalán nem valami semleges dolog, hanem előkelő helyen áll a kizsákmányoló rendszert és a tömegek alávetettségét fenntartó tevékenységek között. Ezt felismerve belátható, mennyire irracionális az, ahogy emberek tömegei azonosulnak egy olyan képződménnyel, és osztoznak annak minden örömében és bánatában, amelyhez semmi közük, semmit nem tettek érte, és ez a képződmény sem tett semmit értük, ami a ragaszkodásra okot adhatna. Ellenben sok mindent magáénak követel: nem csupán a meccsekre szóló belépőjegyek árát, hanem a szurkolást, a kritikátlan lelkesedést, a mértéktelen alkoholfogyasztást és a fociemblémával ellátott termékek végeláthatatlan sorát, a mezeket, arcfestéket és zászlókat minden testen, arcon (legyen az akár gyermeké vagy állaté), autókon, házakon vagy ki ahol nem szégyelli.

Nem elég fintorogni azon, ahogy egyes szurkolók viselkednek. Nem elég sápítozni, hogy a győzelmi mámor segíti az Orbán-maffiát a hatalom megtartásában. Világossá kell tenni, hogy egyértelműen internacionalista álláspontra helyezkedünk. Elutasítunk mindent, ami egyrészt a népek közötti versengést, rivalizálást és agressziót szítja, másrészt politikai tőkét kovácsol az állam élén álló elnyomók számára, harmadrészt pedig csak tovább növeli az uralkodó osztály profitját és ezzel befolyását, megerősítve vele a kapitalizmust annak minden elnyomó tendenciájával együtt. Elutasítjuk azt, hogy a valódi élet helyett a tőke által nyújtott pótlékok fogyasztásáról és a profitért hozott áldozatokról szóljon az életünk.

 

Neoliberalizmus

A neoliberalizmus a gazdaságra és a gazdaságpolitikára vonatkozó azon elképzelések, (ill. ezek alapján meghozott intézkedések) gyűjtőneve és rendszere, amely az 1950-es és 60-as években megfigyelhető aktív és kiterjedt állami beavatkozásokat ellenezve a szabad piacot, a magántőke szabad, korlátozásoktól mentes tevékenységét támogatja („laissez faire”), mivel szerinte hosszú távon ez vezet a legnagyobb jóléthez. Támogatja az állami és önkormányzati vállalatok privatizációját, a szabadkereskedelmet, a vámok, kvóták, hatósági árszabályozások eltörlését, a tőkés vállalatok tevékenységét korlátozó (munkavédelmi, környezetvédelmi) szabályok, minimálbér eltörlését, a szakszervezetek gyengítését. Az anarchokapitalizmussal ellentétben szükségesnek tartja az államot, de elsősorban azért, hogy biztosítsa a piacgazdaság optimális működéséhez szükséges kereteket: garantálja a szerződések betartását, stabil pénzt biztosítson stb. A neoliberalizmus elvileg elutasítja a nagymértékű állami költekezést, pl. a jóléti államot és a kontraciklikus költségvetési politikát, de ezt a gyakorlatba nem mindig ültették át, nem utolsó sorban azért, mert a megszorításokra, a szociális kiadások csökkentésére a társadalom ellenállással válaszolt. A fejlett országokban az állami beavatkozás a neoliberalizmus terjedése ellenére is erős maradt, csak a beavatkozás céljai között kisebb fontosságú volt a foglalkoztatottság növelése és a társadalmi jólét. [1]

 

A neoliberalizmus lényege a munkásosztály nézőpontjából

 

A munkásmozgalom kialakulásakor (főleg a 19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Emellett óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. A tágabb értelemben vett munkásmozgalomban folytonosan jelen voltak egyfelől a többnyire békés eszközöket használó, kisebb-nagyobb reformokért és engedményekért küzdő irányzatok, főként a szociáldemokrácia, a hivatalos szakszervezetek és később a „kommunista” pártok, másfelől az erőszakos forradalmat hirdető „radikálisok”, pl. az anarchisták, tanácskommunisták, blanquisták és kezdetben a bolsevikok. (Számunkra ez utóbbi irányzatok között alapvető különbségek vannak, a tőkések számára viszont ugyanolyan fenyegetőnek tűnnek.)

A nyugatnémet vas- és acélipari munkaadó szövetség igazgatója pl. beismerte: „Magasabb rendű okokból, mégpedig világpolitikai szempontból nézve nem engedhetjük meg, hogy a >vasfüggöny< közvetlen közelében a növekvő munkanélküliség miatt szociális nyugtalanság álljon elő, ami termékeny talajra találna és beláthatatlan következményekkel járna.” [2]

Sok helyen, főleg nyugaton általában békés módszerekkel is el lehetett érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy ennek hiányában a tömegek a forradalmat hirdetőkre hallgatva az erőszakhoz nyúlnak, és elsöprik az uralkodó osztályt. A választójogot fokozatosan kiterjesztették a munkásosztályra, és hatalomra vagy a hatalom közelébe jutottak olyan pártok, akik a munkásokat képviselték vagy legalábbis ezt próbálták bizonygatni. Az alulról jövő erős nyomás hatására [3] az államok olyan módon avatkoztak be a gazdaságba, hogy javuljon a dolgozók és a munkanélküliek helyzete: legálissá váltak a sztrájkok, nőttek a bérek, csökkent a munkaidő, javultak a munkakörülmények, mindenki részesülhetett oktatásban és orvosi ellátásban, végeredményben nőtt a létbiztonság. Főleg a II. világháború után a tőkések belementek az osztálykompromisszumba, valamilyen mértékben hajlandóak voltak figyelembe venni a munkások igényeit és elfogadni, hogy a gazdasági növekedés eredményének egy része a munkásokat illeti. Bizonyos (polgári) értelemben úgy tekinthetjük ezt, mint a „demokrácia” természetes működését, mintha a kormány a nép egészének érdekében kormányozna.[4]

 

A neoliberalizmus lényege, amelyet persze ideológusai sosem hangoztatnak, hogy egyoldalúan felrúgja ezt az osztálykompromisszumot. A tőkések nem hajlandóak többé osztozni, így egyre nagyobb arányban részesedésnek az összjövedelemből, természetesen a bérből és a segélyekből élők rovására. Az USA-ban pl. a hetvenes évek elejétől a bérek látványosan lemaradtak a termelékenység növekedése mögött, mint ahogy azt az alábbi ábrán is láthatjuk. [5]


Annak az ideológiának, hogy az állam ne avatkozzon bele a gazdaságba, (pontosabban ne úgy, hogy azzal korlátozza a profitszerzést, hanem hogy elősegítse azt: privatizáljon, liberalizáljon, csökkentse az adókat, stb.) épp az az értelme, hogy a „demokrácia” hatását és lehetőségeit csökkentse. Pl. amíg egy vállalat az államé, addig a választópolgárok követelhetik, hogy az ő érdekükben tevékenykedjen, ill. a nyereségét az ő érdekükben használják fel, ha viszont privatizálták, ez már fel sem merülhet. A neoliberális ideológia tagadja, hogy érdekkülönbségek lennének a társadalom egyes csoportjai, osztályai között: az állam dolga, hogy elősegítse, vagy legalábbis hagyja a tőkések gazdagodását, hiszen a növekedés áldásai majd mindenkihez lecsorognak (ezzel persze az uralkodó osztály érdekét állítja be közérdeknek). Az pedig, hogy hogyan legyen leggyorsabb a növekedés, szakmai kérdés, amihez a népnek semmi köze. A munkásmozgalom rengeteg áldozat árán elérte, hogy a gazdasági, és különösen az újraelosztást illető kérdésekbe a munkásosztály bele tudjon szólni. A neoliberális ideológia/globalizáció ezeket a kérdéseket kiveszi a „demokrácia” hatóköréből és ezzel is növeli a hatalom koncentrációját és az emberek többségének a kiszolgáltatottságát. [6] Az állam fő funkciója továbbra is a tőkefelhalmozás zavartalanságának, a kizsákmányolás rendjének (szükség esetén erőszakos) biztosítása az elit érdekében. De ezt (bizonyos, lentebb részletezett körülmények között) megteheti olyan, pl. szociáldemokrata módon is, hogy próbálja elérni, hogy az összes állampolgár elégedett legyen. Fontos látni, hogy amikor a neoliberálisok (és főleg a minarchisták) támadják a „túl sok államot”, akkor csak ez utóbbi funkciót támadják, a lényeget, a rendszerfenntartó erőszakot sohasem.

 

A neoliberalizmus tehát a tőke, elsősorban a nemzetközi (főleg, de nem kizárólag az amerikai) nagytőke (multik, bankárok, spekulánsok) érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. Végeredményben a célja, hogy e csoportok tőkefelhalmozását elősegítse. Ehhez egyrészt fokozni kell a proletárok kizsákmányolását, [7] másrészt előnyöket kell szerezni a kisebb tőkésekkel szemben. Ezt pedig úgy lehet megoldani, ha elérik, hogy az állam elsősorban e nagytőkés csoportok profitjának növelése, pozíciójának javítása érdekében tevékenykedjen, ne pedig az emberek döntő többségének az érdekében. Ezért van az, hogy pl. az USA-ban sokan úgy érzik, hogy az állam az óriáscégeket és a pénzügyi szektort szolgálja. [8] Reagan elnöksége alatt pl. nem csökkent, hanem nőtt az agrárszektor állami támogatása, [9] de ebből aránytalanul nagyobb részt kaptak a legnagyobb gazdaságok. [10]

 

A neoliberalizmus elmélete és programja

A neoliberalizmus a keynesi (és kisebb részben a marxista) gazdaságelmélet és gazdaságpolitika antitéziseként jelent meg. Hogy megértsük, miben fordult szembe vele, nézzük meg először, hogy Keynes milyen fő pontokban fordult szembe a XX. sz. elején uralkodó ún. „neoklasszikus” közgazdaságtannal: [11]


1. Keynes elvetette Say törvényét (mely szerint összgazdasági szinten az áruk - beleértve a munkaerőt is - kereslete és kínálata megegyezik. Egyszerűbben: „minden kínálat megteremti a maga keresletét”.) [12]
Say törvényéből az következik, hogy spontán nem alakulhat ki válság. Keynes szerint viszont a kapitalizmusban a kínálat szükségszerűen túlnő a keresleten pl. tömeges munkanélküliséget okozva. Emiatt a gazdaság lassulásakor az államnak kell költségvetési kiadásokon és adócsökkentésen keresztül élénkíteni a gazdaságot. Amikor pedig gyorsan növekszik a gazdaság, akkor az adóbevételek növelésével kell ellensúlyozni a korábbi és a következő válság alatti túlköltekezést (anticiklikus vagy kontraciklikus gazdaságpolitika). Keynes a polgári gazdaságtanban először bizonyította be elméletben a gazdaságba való állami beavatkozás szükségességét. [13] A keynesi gazdaságpolitika pedig hozzájárult ahhoz, hogy a munkanélküliség Nyugat-Európában az ötvenes években átlag 3%, a hatvanasban 2% alá szoruljon (ezek a számok ma már hihetetlennek tűnnek).

 

2. Keynes elvetette az ún. mennyiségi pénzelméletet, amely szerint az árszínvonalat végső soron a pénz mennyisége határozza meg, tehát az infláció oka az, hogy egyre több pénzt teremt az állam. A pénztulajdonosok (elsősorban a tőkések) ugyanis nem feltétlenül költik el a náluk lévő pénzt, így rengeteg eladhatatlan áru lehet a piacon, miközben a munkások elvesztik a munkájukat.

 

3. Keynes beépítette az elméletbe azt, hogy a gazdasági szereplőknek nem áll rendelkezésére minden információ a gazdaság jövőjéről, hiszen az a többi szereplő várakozásaitól, azaz pszichológiai hatásoktól is függ. Ezzel magyarázatot adott arra, hogy a piacok miért nem működnek tökéletesen, vagyis az állami beavatkozásnak van értelme. [14]

 

A neoliberális elmélet és ideológia az ún. „Chicagói fiúkhoz” tartozó közgazdászok (elsősorban Milton Friedman) vezetésével visszatér a Keynes előtti, say-i felfogáshoz [15], de a gyökerei egészen Adam Smith-ig nyúlnak vissza. Smith elméletében azt hangsúlyozza, hogy a szabad piacon a csere önkéntes, tehát mindkét fél akaratával jön létre. Mivel az emberek nem akarnak rosszat maguknak, a cserével mindkét fél jól jár. Ebből az következik, hogy a piac korlátozása csakis csökkentheti az emberek jólétét. A neoliberális közgazdászok ezt az elméletet dolgozták ki Smith-nél jóval nagyobb tudományos alapossággal (és jóval kevesebb eredeti gondolattal). [16]

 

A neoliberalizmust és a chicagói fiúkat szokták az ún. „osztrák iskola” folytatásának tekinteni. Milton Friedman Hayektől tanult [17], aki Ludwig von Mises tanítványa volt, aki sokat merített Carl Menger műveiből, akit az osztrák iskola megalapítójának tartanak. [18] Azon kívül, hogy az irányzat követői ellenségesen tekintettek a gazdaságba való állami beavatkozásra és különösen mindenfajta szocializmusra, az egyik legfőbb közös pontjuk az volt, hogy elfogadták a Menger által kifejlesztett „szubjektív” értékelmélet. Ez, szemben a Smith-i, Ricardo-i és Marxi „objektív” értékelmélettel, azt állítja, hogy a termékeknek csak akkora az értékük, amennyire éppen hasznosak az ember számára, függetlenül attól, mennyi munka kellett az előállításukhoz, illetve mekkora volt a gyártási költség. [19] Ebből persze az is következik, hogy a tőkés profitja normális esetben nem kizsákmányolás eredménye. Meg is lepődnénk, ha a kapitalizmus legelvakultabb védelmezőinek nem sikerült volna ezt „bebizonyítaniuk”.


Egyes kutatók [20] különválasztják a neoliberális tudományos elméletet az ideológiától. A szétválasztást arra alapozzák, hogy az elmélet kifinomult és magas színvonalú (több Nobel-díjat is kiosztottak érte), szakmabelieknek szól és nemhogy az átlagember, de még a politikusok többsége sem érti meg pl. a használt matematikai apparátus miatt (emiatt ebben a cikkben sem mehetünk bele túl mélyen). Ezzel szemben az ideológia célja a tömegek befolyásolása, és a színvonalat is ehhez igazítják. A szóhasználat szintjén természetesen meg lehet tenni ezt a megkülönböztetést, de tudatában kell lenni annak, hogy osztálytársadalmakban minden, a társadalomról szóló elmélet ideologikus.

 

Az eredeti vagy klasszikus liberalizmus az akkor még a politikai hatalom megszerzése előtt álló polgárság ideológiája volt és bizonyos értelemben progresszívnak tekinthető. Kezdetben a burzsoázia még szemben állt az akkori (feudális) renddel, és a feudális kötöttségek és gátak lebontásában volt érdekelt, így a gazdasági és a politikai liberalizmus szervesen összekapcsolódott. A XX. század második felében a nyugati világban (beleértve Latin-Amerikát is) már mindenütt a burzsoázia volt az uralkodó osztály, így ideológiái a progresszivitásnak még a látszatát is elvesztették. [21] Látni fogjuk, hogy a profitszerzés maximális szabadságát már igen gyakran nem a liberális értelemben vett politikai szabadság biztosítja.

A klasszikus liberalizmushoz hasonlóan a neoliberalizmus is hangsúlyozza a szabad piac és a verseny fontosságát. Egyes ideológusai Adam Smith régi tézisét hajtogatják arról, hogy a „piac láthatatlan keze” majd gondoskodik a társadalom jólétéről. Ezért szokták a neoliberalizmust „piaci fundamentalizmusnak” sőt „versenyvallásnak” gúnyolni. [22] Ez azonban legfeljebb néhány elméleti szakemberre vagy ideológusra illik, ugyanis a politikai és a gazdasági elit tagjai tudják, hogy számukra ezek az elméletek csak eszközök a még több pénz és hatalom elérésére. A szabad piac, verseny és hasonló szlogeneket akkor, ott és olyan formában hangoztatják és alkalmazzák, ahogy az nekik érdekükben áll. Az érdekük pedig nyilvánvalóan az, hogy a munkások, kisvállalkozók, a konkurens cégek folytassanak csak kiélezett és öldöklő versenyt egymással mindenféle állami támogatás nélkül, ők viszont kapjanak minél több állami megrendelést és más támogatást az adófizetők pénzéből.

Érdekes pl. a tőkecentralizációval kapcsolatos ellentmondás: a „tudományt” művelő elméleti közgazdászok kimutatták, hogy a tökéletes verseny optimális a javak elosztása szempontjából, [23] a gyakorlatban Reagan (más közgazdászok, pl. Milton Friedman támogatásával) szétverte a trösztellenes szabályozást, ami óriási felvásárlási és összeolvadási hullámot eredményezett, [24] vagyis erősítette a monopolizációs tendenciákat, emellett rengeteg dolgozó leépítését eredményezte. [25]

 

A neoliberális ideológia úgy tünteti fel, hogy az ember alapvetően individualista lény abban az értelemben, hogy a saját vagyonát és fogyasztását akarja növelni, és ezért természetéből adódóan szeret másokkal versenyezni. Ha az állam gondoskodik a versenyben lemaradókról, akkor nem lesz elég motivációjuk, hogy keményen dolgozzanak, takarékoskodjanak és/vagy más módon (pl. vállalkozás indításával) segítsenek magukon. Erről szól az „öngondoskodás” jelszava. Aki nem hajlandó tanulni, dolgozni, az megérdemli a szegénységet, ill. ha hozzányúl más vagyonához, akkor jogos a szigorú büntetés. Ebből a szempontból a neoliberalizmus a szociáldarwinizmushoz való visszatérést is jelenti.
Sok helyen, pl. az USA-ban nagymértékben nőtt a bebörtönzött emberek száma. [26]

 

 

Ezt a jelenséget az alsó rétegek szegényedése és növekvő létbizonytalansága mellett a neokonzervatív ideológia közvetlenül is felerősítette. Az ábráról is látszik, hogy 1980 körül, Reagan hatalomra jutásával ugrott meg a bebörtönzöttek száma az összlakossághoz képest. „[A] háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat.”[27]

 

Sok neoliberális nyíltan támogatja, ha az állam szisztematikus és terrorisztikus erőszakot alkalmaz a „szabad piac” és a tőkés tulajdon védelmében (vagy mondjuk az antiglobalizációs mozgalom ellen), sőt akár azt is elnézik, ha kiterjedten korlátozzák a szabadságjogokat és rendőrállamot építenek ki. Ez is azt bizonyítja, hogy a neoliberalizmusnak semmi köze az átlagember szabadságához, sőt, lényegében épp ellentétes vele.

Mindezekből látszik, miért szoktak (reformista értelemben) „neoliberális ellenforradalomról” beszélni és miért lehet a jobboldali, sőt, esetleg szélsőjobboldali ideológiák közé besorolni a neoliberalizmust [28], és szélsőséges változatainak is tekinthető szabadpiaci libertarianizmust, minarchizmust, anarchokapitalizmust, stb. [29]

 

Ezzel kapcsolatos, hogy a neoliberális gazdaságelmélet különböző politikai ideológiákkal, értékrendekkel és társadalomszervezési elképzelésekkel párosulhat. Az első ország, amelyben nyíltan és radikálisan kísérleteztek vele, Chile volt, a fasisztoid Pinochet tábornok rémuralma alatt. Magyarországon leginkább a baloldalinak, ill. balliberálisnak nevezett erők tekinthetők a neoliberalizmus híveinek, míg Kínában és Vietnamban az ún. „Kommunista Párt” mozdult el ebbe az irányba. [30] A világtörténelemre legnagyobb befolyást gyakorló angolszász országokban a neoliberalizmus leginkább a konzervativizmussal házasodott.

 

Monetarizmus

A monetarizmus lényegében a neoliberalizmus egy fajtájának is tekinthető. Vannak, akik a két kifejezést (illetve a harmadikat, a neokonzervativizmust, lásd lentebb) szinonimaként használják. Ez azonban nagy pontatlanság, mivel aki azt hiszi, hogy minden neoliberális egyben monetarista is, az nem fogja felismerni a másféle neoliberális irányzatokat.

A leghíresebb-hírhedtebb monetarista Milton Friedman volt. Álláspontja szerint a kormánynak nem szabad a költségvetési eszközökkel, állami költekezéssel befolyásolni a gazdasági növekedést, mert az hosszabb távon csak adóemelésekhez vezet. Az infláció a legfőbb ellenség, amelyet mindig a túlzott pénzkibocsájtás okoz (lásd a fenti 2. pontot), tehát az államnak a kiszámíthatóan, egyenletesen és lassan (évente 3 és 5% között) kell növelnie a pénz mennyiségét. [31] [32]

 

Az USA-ban a 70-es években az infláció magas volt, amiből ezek szerint az következik, hogy növelni kell a kamatok szintjét, hogy a gazdaság szereplői kevesebb hitelt vegyenek fel, és így kevesebb pénz legyen a gazdaságban. A monetarista Volcker az USA-ban a jegybanki alapkamatot 20% köré emelte. Ez jókora lökést adott sok ország, [33] pl. Magyarország adósságcsapdába kerülésének is, [34] de igencsak elősegítette az amerikai gazdaság lassulását (ezt úgy is hívták, hogy „Volcker-sokk”). [35] A munkanélküliség megnőtt, ami segített a tőkéseknek abban, hogy gyengítsék a szakszervezeteket, és lenyomják a reálbéreket. [36] Az eladósodott farmerek traktorokkal New Yorkba vonultak és blokád alá vették a FED (az amerikai központi bank) épületét. [37]

Végül az infláció tényleg lecsökkent, de még a kapitalizmus pártolói közül is sokan kétségbe vonják, hogy megérte-e az áldozat. Megjegyezzük, hogy Volckert a demokrata Carter elnök nevezte ki 1979-ben, tehát még Reagan hatalomra jutása előtt. Ebből is látszik, hogy a neoliberalizmus nem egyes személyek műve.
Hasonló játszódott le Nagy Britanniában is, ahol Margaret Thatcher szintén emelte a kamatokat és hírhedten brutális harcot vívott a szakszervezetekkel.


A monetarizmus egy leágazásának tekinthető Robert Lucas munkássága. [38] Lucas a 80-as évek egyik legbefolyásosabb közgazdásza volt (Nobel díjat kapott a racionális várakozások elméletéért [39]), aki feltámasztotta Say törvényét, azt állítva, hogy hosszú távon nem lehetséges túlkínálat. A munkanélküliség szerinte éppen a kormány tevékenységének eredménye, tehát a kormány jobban teszi, ha nem avatkozik bele a gazdaság működésébe.


Privatizáció
A neoliberális ideológia szerint az állam rossz gazda, pazarló és kevésbé hatékony, ezért a magáncégekre kell bízni a termelést és a szolgáltatásokat. Azonban a „demokratikus” nyugati államokban a kormány (legalábbis elvileg) elszámoltatható a lakosságnak, a hatalmon lévő politikusokat a választásokon leválthatják. Ezzel szemben a magáncégek vezetői és tulajdonosai csak saját profitérdekeiket követik. A privatizációhoz kapcsolódik a kiszervezés (outsourcing) jelensége, vagyis hogy az állami, önkormányzati vagy magánvállalatok az általuk végzett egyes tevékenységeket más, erre specializálódott cégekre bízzák. Gyakori, hogy a közszféra dolgozóit leépítik és/vagy a korábbinál rosszabb feltételekkel alkalmazzák, és a korábbi relatív létbiztonságuk eltűnik.

Dereguláció, liberalizáció, szabadkereskedelem

A tőke előtt álló akadályokat és szabályozásokat le kell építeni. Csökkenteni vagy eltörölni a vámokat, a környezet- és munkavédelmi szabályokat, a protekcionizmust, a külföldi befektetőket be kell engedni. A hatósági árszabályozásokat teljesen meg kell szüntetni, a piac alakítsa ki az árakat. Az állam ne szóljon bele abba, hogy a tőkés milyen hosszú időre és mekkora bérért alkalmazza a munkásokat. Hangsúlyozzuk, hogy nem minden szabályozás eltörléséről van szó, hiszen vannak „szabályozások, amelyeket többnyire a tőkések vezetnek be azért, hogy szabályozzák a piacot, hogy stabil keretet biztosítsanak a piacgazdaság zökkenőmentes működésének anélkül, hogy lényegesen befolyásolnák az önszabályozó jelleget. Az ilyen szabályozások mindig szükségesek a piac működéséhez. Erre a típusra jó példa a közelmúlt GATT, vagy a maastrich-i/amszterdami szerződései, amelyek rendre a világpiacot és az európai piacot hivatottak megrendszabályozni, leginkább azoknak az érdekében, akik a megfelelő piacokat uralják (multik, stb...)”. [40]

Mások egyenesen azt állítják, hogy egyáltalán nem a szabályok egyszerűsítéséről és számuk csökkentéséről van szó, hanem arról, hogy a transznacionális cégek és más domináns csoportok és rétegek számára kedvező, sokszor még bonyolultabb szabályokkal váltsák fel a korábbiakat. [41]

Adócsökkentés, elsősorban a cégek és a gazdagok számára
A vállalkozói réteget minél kevésbé kell adóztatni, hiszen „ők teremtik az állásokat”. Ennek megfelelően az USA-ban pl. kevesebb, mint felére csökkent a nyereségadó a 60-as évekhez képest. [42]

Ausztráliában pl. a 70-es évek óta többször is csökkentették a nyereségadót és a jövedelemadó felső kulcsát. [43]
Az OECD országokban a legfelső adókulcs számottevően csökkent, az Orbán vezette Magyarországon pl. kiemelkedő mértékben.

 


Szociális és jóléti kiadások lefaragása
A neoliberalizmus lényegéhez tartozik, hogy az állami újraelosztást csökkenteni kell, mert az kontraproduktív: bünteti a „jól teljesítőket” és jutalmazza az „érdemteleneket”, emiatt pedig az embereknek nem lesz kedvük vállalkozni és keményen dolgozni. Ez a törekvés megjelenhet úgy is, hogy a legszegényebbek juttatásait csökkentik (lásd pl. a Fidesz kormányzását), de úgy is, hogy éppen azt hangoztatják, hogy csak a tényleg rászorultaknak járjanak ingyenesen pl. a közszolgáltatások (Magyarországon pl. az SZDSZ érvelt így [44]). Általában igaz, hogy a szegények rosszul járnak a neoliberalizmussal, de az állami költségvetés nagyságát többnyire nem sikerült igazán csökkenteni. [45] George W. Bush kormánya pl. kiemelkedő mértékben növelte az állami kiadásokat. [46]

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy amikor arról beszélünk, hogy az erős, gondoskodó állam (keynesi, szociáldemokrata konszenzus [47]) korszakot felváltotta a neoliberalizmus („Washingtoni konszenzus”), nem arra kell gondolni, hogy az utóbbi totálisan kiszorította az előbbit. A neoliberális gazdaságpolitikát igen ritkán alkalmazták minden területre kiterjedően és különösen a fejlett, „demokratikus” országokban a neoliberálisok igen sok kompromisszumra kényszerültek. [48]

 

Például Franciaország a 90-es években erőteljes gazdasági liberalizálást hajtott végre, hogy növelje versenyképességét. Eközben viszont ezen intézkedések negatív szociális hatásainak ellensúlyozására kiterjesztette az állami gondoskodást. Dél-Korea és Tajvan ügyesen kombinálta a részleges kereskedelmi nyitottságot a gazdaságba való erős állami beavatkozással és 1990 körül az állami költségvetés nagyrészt a jóléti programok kiterjesztése miatt növekedett, feltehetőleg a demokratizálódás hatására. [49] Még a Vaslady-nek nevezett Thatcher is nemegyszer meghátrált. [50] [51]
Megjegyezzük, hogy a neoliberális ideológusok többsége sem utasítja el teljesen azt, hogy az állam korlátozza a tőkéseket. Hayek pl. bizonyos feltételek fennállása esetén elfogadhatónak tartja, hogy betiltsák a mérgező anyagok használatát vagy a munkások túldolgoztatását. [52]

Neokonzervativizmus

A neokonzervatívok sok mindenben követik a neoliberális (gazdasági) elveket: az állam lehetőleg ne szóljon bele a gazdasági folyamatokba. Nézetük szerint nem az állam, hanem az egyén saját felelőssége (azaz tehetség és szorgalom kérdése), hogy milyen életszínvonalat ér el, a szegényekről pedig inkább gondoskodjon a keresztény mozgalmak jótékonykodása (lásd Irving Kristol munkásságát [53]). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a neokonok gyenge államot akarnak, csak azt, hogy az állam ne az átlagember érdekében használja az erejét. A gyakorlatban a neokonok előszeretettel tömik az adófizetők pénzét a velük szövetséges vállalatok zsebébe. [54] Pl. erős hadsereget javasolnak, ami azzal jár, hogy igen sokat költenek fegyverkezésre. [55] Az ifjabb Bush idejében egy, „a szaksajtóban agresszívnek nevezett állami központi gazdaságösztönző csomag” generálta a gazdasági növekedést. [56] Ha pedig az összeomlás szélére kerül egy olyan cég, különösen egy nagybank, amely valamiért kedves a neoliberális/neokonzervatív kormányzatnak, akkor nem sajnálják az adófizetők pénzét a megmentésére. Ez történt pl. a Citigroup-pal és a Bank of America-val a 2008-ban kirobbant válságban. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy ez „a haszon privatizációja és a költségek társadalmasítása”. [57]


Emellett a neokonzervatívok (legalábbis a látvány szintjén) sokra tartják a konzervatív értékeket, a család szentségét, a vallást (ami segít abban, hogy az emberek elfogadják az igazságtalan társadalmi rendszert), általában a tekintély-tiszteletet, szűkítik az abortuszhoz való jogot, ellenzik a melegek házasságát, a kábítószer-fogyasztás és az eutanázia legalizálását. Kiállnak a törvények szigorításáért, a hosszú és kemény börtönbüntetésekért és a rendőrség megerősítéséért. Tehát a neokonzervativizmus úgy is tekinthető, mint ami a liberalizmus és a konzervativizmus olyan kombinációja, amely a munkásosztályra (és főleg annak legnyomorúságosabb helyzetben lévő rétegeire) nézve leghátrányosabb. [58]

 

A neoliberalizmus térnyeréséhez vezető okok és folyamatok

Az alábbiakban megpróbáljuk összeszedni azt, hogy milyen objektív és szubjektív okok miatt terjedhetett el a neoliberalizmus. Kezdjük az előbbivel, az egyes emberek akaratától és felfogásától független folyamatokkal.


Monopolizáció és internacionalizáció

A kapitalizmusban a méretgazdaságosság (skálahozadék) miatt természetes és elkerülhetetlen a termelés koncentrációja, egyre nagyobb méretekben való megszervezése.

A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.[59]

 

„A skálahozadékkal járó termelésbővülés következtében […] Megjelentek az együttműködés, a fúzió és a vállalatfelvásárlás új formái, amelyek megkönnyítették a vállalatok koncentrációját.” [60]


Persze nem csak a termék fizikai legyártásának hatékonysága a motivációja a vállalati összeolvadásoknak és társulásoknak (az üzemméretek mostanában csökkenni is szoktak). A nagyobb, monopolisztikusabb vállalatok jobb feltételekkel jutnak hitelekhez, jobb alkupozíciójuk van a nyersanyag- és alkatrész-beszállítókkal szemben. [61] Az utóbbi időben a motivációk között előtérbe kerültek az óriási marketingköltségek, a sikeres márkaépítés erőforrásigénye. [62]

 

A tőkecentralizáció nem csak az reálgazdaságban működik, hanem pénzügyi szférában is. Az 1980-as évektől „a pénzügyi szolgáltatóágazat is példa nélküli forradalmi változásokon ment keresztül, elindítva a fúziók, akvizíciók (felvásárlások) és a tengeren túli expanzó áradatát, amely még ma is folytatódik”. [63]

Itt nem csak a puszta méret számít, hanem az is, hogy az adott vállalat hány különböző országban van jelen. Minél több országban tevékenykedik, annál inkább ki tudja használni az egyes országok közötti konjunkturális különbségeket, az eltérő törvényeket és adórendszereket, a banki hitelkamatok különbségeit és egyéb tényezőket. [64] Az utóbbi időben még a legnagyobb vállalatok, pl. a Microsoft is stratégiai szövetségeket köt más óriásokkal, ezért egyesek már „szövetségi kapitalizmusról” beszélnek. [65]

Tehát a kapitalizmusban a tőkecentralizáció alapvető folyamat és ez megállíthatatlanul óriásvállalatok (és vállalat-szövetségek) létrejöttéhez vezet. [66] A nagy üzemméretekhez, a csúcstechnológiához nagy összegek befektetése szükséges. Ahhoz, hogy ez megtérüljön, óriási mennyiségeket kell termelni és eladni, vagyis szinte törvényszerű, hogy a termelés eléri a piac korlátait és jórészt kihasználatlan termelőkapacitások jönnek létre. [67] Emellett a nagyobb vállalatoknak több nyersanyagforrásra van szükségük. Mindezek miatt elkerülhetetlen a nemzetközi terjeszkedésük (ezt és az ebből eredő hódító tevékenységet régebben imperializmusnak is nevezték). A nemzetköziesedést (globalizációt) persze sokszor az államok tevékenysége is elősegítette, pl export-támogatásokat nyújtottak a saját vállalataiknak, és kedvezményekkel csalogatták a külföldi tőkét.

A transznacionális monopolkapitalizmus, mint a kapitalizmus egy új szakasza

Az érdekes kérdés az, hogy miért pont az 1970-es és 80-as években fordult a kocka, miért kezdett pont akkor offenzívába a tőke? Miért pont akkor jutottak hatalomra olyan politikusok (Pinochet, Thatcher, Reagan), akik elkezdték a „Szociáldemokrata Konszenzus” felszámolását?

Mielőtt ebbe belemennénk, már itt megjegyezzük, hogy pl. az USA-ban már Reagan előtti években (Carter elnöksége alatt) a szakszervezetek elleni szisztematikusabb fellépés volt a tendencia és, mint ahogy fentebb említettük, már akkor elkezdték a monetarizmus alkalmazását.

Alapvetően fontos, hogy 1973-74-ben volt az első olajválság, amely jelentős gazdasági lassulást okozott: az olaj- és az autóipar nem tudott többé húzóágazatként funkcionálni. Például Nagy Britanniában „[A] gazdasági növekedés visszaesése volt az oka egyrészt a munkáspárt vereségének, másrészt pedig a konzervatívok jelentős sikerének az 1979-es parlamenti választásokon.” [68]
Szokatlan volt a 70-es évek válságában, hogy a gazdasági stagnálás a gyorsuló inflációval együtt jelentkezett, ezért ezt a jelenséget stagflációnak nevezték el. (Korábban az infláció inkább a gazdasági fellendülések és a munkanélküliség csökkenésének idején pörgött fel, ezt ábrázolja az ún. Phillips-görbe). Úgy tűnt, a keynesi módszerekkel nem lehet eredményesen küzdeni a stagfláció ellen, ami hiteltelenítette a keynesi elméletet is, és az így kialakult „légüres térbe” tudott benyomulni a Milton Friedman-féle neoliberalizmus. [69] Az inflációt a dollár aranyhoz rögzítésének eltörlése mellett[70] (amiről később még lesz szó) jelentős részben az olajárak növekedése okozta. Ezt az is alátámasztja, hogy pont az 1973-tól, illetve az 1979-től kezdődő időszakban ment 10% fölé az USA-ban az áremelkedés mértéke, [71] [72] és sok más iparosodott országban is magas volt ekkor az infláció. [73] Mindenesetre ez jó alkalom volt a tőkének és a tőkés államnak a munkabérek letörésére és az eladósodottság növelésére.

 

Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre venni a hosszúhullám elmélet(ek)et, amelyek szerint kb. 50-60 év periódusidejű gazdasági ciklusok (Kondratyev-ciklusok) is léteznek a gazdaságban. Vita folyik arról, hogy léteznek-e hosszú hullámok, és ha igen, akkor milyen okokból. [74] [75] Viszont azok, akik szerint léteznek, megegyeznek abban, hogy az olajválság nem oka, hanem csak közvetlen kiváltója volt az általánosabb válságnak, a Kondratyev-ciklus új leszálló ága kezdetének, ún. csomópontválságnak. [76] Ezek a válságok akkor alakulnak ki, amikor a gazdaság fejlődése olyan szintet ér el, amelyhez képest a társadalmi viszonyok (amelyeknek nagyobb a tehetetlenségük) lemaradnak. A válság addig tart, ameddig el nem terjednek az újfajta tulajdonviszonyok, intézmények, gazdaságpolitikák, gazdaságirányítási mechanizmusok. Az ezzel foglalkozó irodalom többnyire az alábbi szakaszokat különbözteti meg; az évszám az adott szakasz végét jelző csomópontválság kirobbanását adja meg:

 

1. Szabadversenyes kapitalizmus, 1873.

2. Monopolkapitalizmus, 1929 (mivel a szó szerinti monopóliumok igen ritkák, ezt pontosabb lenne oligopol-kapitalizmusnak nevezni, de az irodalom nyomán maradunk a „monopol” jelzőnél.

3. Állammonopolista kapitalizmus, 1973. [77] [78]

4. Transznacionális monopolkapitalizmus, 2008.

 

A szabadversenyesnek nevezett kapitalizmusban sem volt tökéletes szabad verseny (természetesen!), de többnyire úgy működött, hogy a vállalatok inkább csak reagáltak a piaci környezet változásaira, és amennyiben ezt nem, vagy nem megfelelően tették, a konkurencia kiszoríthatta őket a piacról. Piaci mechanizmusok gondoskodtak egyensúlyról és növekedésről, (többé-kevésbé hatékonyan, időnként súlyos, de az uralkodó osztály számára mindig csak rövidtávú problémákat okozva). Egyrészt arról, hogy a bármilyen oknál fogva drágán termelő cégek változtatni kényszerüljenek vagy csődbe jussanak. Másrészt, hogy ha egy terméknek irreálisan magasra szökik az ára, akkor elegendő új kapacitás kiépítésével kielégüljön a megnövekedett kereslet és újra a termelési költségek határozzák meg az árat.


Azonban a tőkés verseny saját maga termeli ki azokat a tendenciákat, amely önmaga megváltoztatása, részben tagadása felé, a piaci szabályozás, visszacsatolás kikapcsolása felé mutat. A tőke koncentrációja és centralizációja [79] ahhoz vezet, hogy a monopolisztikus tendenciájú cégek méreteik, kölcsönös megállapodásaik, a birtokolt szabadalmak segítségével egyre sikeresebben (persze soha nem tökéletesen) kontrollálják a piacot. [80] Bizonyos határok között nagy hatást gyakorolhatnak az árakra, marketing-fogásokkal szükségletet gerjeszthetnek a termékeik iránt, illetve elhitethetik a fogyasztókkal, hogy az ő termékük sokkal többet ér, mint mások hasonló termékei. Ez nem azt jelenti, hogy nincs verseny: a konkurenciaharc a piac manipulálásáért (is) folyik. [81]

 

A monopolkapitalizmus eredeti (klasszikus) szakasza az 1929-es nagy összeomlással került válságba. Egyfelől óriási kihasználatlan termelőkapacitások alakultak ki, másfelől nagyarányú munkanélküliség. A piac szabályozó mechanizmusainak gyengüléséből az következett, hogy a kiút az állami szerepvállalás drasztikus mennyiségi és minőségi változásában, a kapitalista nagyvállalatok és az állam összefonódásában volt. [82] „Demokratikus” körülmények között ezt jórészt a keynesi elmélet javaslatait követve ment végbe. (Bizonyos szempontból a fasizmus, sőt, a sztálini tervgazdaság is az állammonopolista kapitalizmus egy variánsának tekinthető, de utóbbi még a fasizmusnál is jóval inkább elszakadt a piaci megoldásoktól.) Az egyik alapvető módszer az volt, hogy az állam közvetlenül felvásárolta a cégek termékeit,[83] főleg infrastrukturális és katonai célokra. Az intézkedések egy másik típusa azon az észrevételen alapult, hogy a szegények nagyobb arányban költik a többlet-jövedelmüket fogyasztási cikkekre, a gazdagok ellenben megtakarítják azt. Előbbi esetben nő a fogyasztás és csökken a túltermelés, utóbbi esetben viszont épp ellenkezőleg, a tőketúltermelés nő. A keynesi elmélet ezért azt javasolta, hogy az alacsony jövedelműek javára kell átcsoportosítani a jövedelmeket, progresszív (tehát a gazdagokat sújtó) jövedelemadóval, közmunkaprogramokkal, jóléti kiadásokkal, stb. [84] Ez utóbbi irányvonal jelentős részben egybeesett a szociáldemokrata reformisták népszerű követeléseivel.

 

Persze Keynes nem azért találta ki mindezt, mert a munkások pártját fogta a tőkésekkel szemben. [85] [86] Nyilvánvaló, hogy az általa javasolt intézkedések nem ellentétesek az össztőke közvetett érdekeivel: első lépésben segítenek megoldani a piacproblémát, amibe a tőke újra és újra beleütközött. Mindezt úgy teszik, hogy növelik a rendszer legitimációját, csökkentik a forradalmi veszélyt. Még a szociáldemokrata kormányok által véghezvitt államosítások is sokszor csak azt jelentették, hogy a nagytőke átengedte a kevéssé nyereséges vállalkozásokat az államnak. [87]

 

A munkásoknak adott jóléti juttatások és a tőkés termelés állami szabályozása azonban a tőkék többségének közvetlen, rövidtávú érdekeit többnyire sérti. A tőkések többségének igencsak nem volt kedvére az, hogy több adót kell fizetniük, hogy nem dolgoztathatják korlátok nélkül és nem rúghatják ki bármikor a munkásokat, hogy munkaruhát, védőfelszerelést, fizetett szabadságot stb. kell nekik biztosítani, hogy az egyre szigorodó határértékek miatt nem bocsájthat ki akármennyi környezetszennyező anyagot a természetbe, és a termékeknek is különféle biztonsági előírásoknak kell megfelelniük. Nem véletlen, hogy azóta is bírálják ezeket az intézkedéseket, és próbálják elérni, hogy kevésbé legyenek szigorúak a jogszabályok, ill. kevesebb erőforrást kapjanak az ezeket ellenőrző állami hatóságok. A New Deal programot bevezető Roosevelt elnököt is sokan támadták,[88] egy csoport nagytőkés még egy fasiszta jellegű puccsot is megpróbált ellene szervezni. [89]

 

A nagyüzemi termelésben az a tendencia, hogy egyre magasabb az állandó költségek részaránya. Pl. egy drága automatizált gépsor megvásárlására felvett hitelt akkor is törleszteni kell, ha a gépeket a nem elégséges kereslet miatt csak kis részben használják ki. Ez pedig annál jobban növeli az egységnyi termékre eső költséget, és így az inflációt, minél alacsonyabb a gépek kihasználtsági foka. [90]

Ha nő a kereslet, akkor „tökéletes verseny” fentebb leírt esetével szemben a monopóliumok úgy maximalizálják a profitjukat, hogy nem, vagy csak kis mértékben növelik a termelésüket, ellenben jócskán megemelik az áraikat. [91]
Amennyiben az osztályerőviszonyok ezt lehetővé teszik, a bérmunkások az áremelések hatására bérnövekedést harcolnak ki maguknak, és minél nagyobb inflációra számítanak, annál nagyobbat. Tehát egy felfelé ívelő ár-bér spirál alakul ki, amelyet a polgári közgazdászok egy része az infláció fő okának tesz meg. [92] Szerintünk természetesnek kell tekinteni, hogy a munkások nem akarnak rosszabbul élni és ezért harcolni próbálnak azért, hogy béremeléssel kompenzálják őket az áremelkedésekért. Ebből viszont az következne, hogy a tőkének aránylag kevesebb jutna a társadalmi termékből. El kell tehát ismerni, hogy az is logikus, amit erre a cégek lépnek: árat emelnek. „Ha egy béremelkedést áremelkedés követ, ennek egyszerűen az az oka, hogy a vállalatok nem fogadták el ezt az új elosztást, és hogy az áremelkedések révén megtartották vagy éppenséggel még meg is növelték a profitjukat. […] Inflációs időszakban a béremelkedés nem oka a folyamatnak, hanem az arra bekövetkező reakció”. [93] Még ha csökken is a monopolisztikus cégek profitrátája, akkor is a kisebb cégeké fölött marad. [94]

 

Ennek az öngerjesztő folyamatnak azonban van egy feltétele, amiről a kapitalisták szeretnek elfelejtkezni.
A konkurrencián alapuló kapitalizmusban a béremelkedés […] a termelés növekedését vonná maga után” a megnövekedett kereslet miatt. Ez pedig részben csökkentené az áremelkedés mértékét, részben ideiglenessé tenné azt. A gazdaság monopolisztikus szerkezete miatt [95] tehetik meg a domináns cégek azt, hogy tartósan megemelik az árakat úgy, hogy a termelés nem nő érdemben, tehát stagfláció alakul ki. Ezen az sem segít különösebben, ha az állam keynesi kereslet-teremtéssel próbálja élénkíteni a gazdaságot, hiszen a megnövekedett keresletre is elsősorban az árak, és csak másodsorban a termelt mennyiségek megnövelésével reagálnak a monopolista cégek.

 

Mindenesetre a profitráták (főleg a nem monopolista cégeké) a 60-as évektől esni kezdtek (és csak a 80-as évek elejével tértek magukhoz). [96] [97] Ez volt a fő oka annak, hogy a tőke nem volt hajlandó tovább finanszírozni a munkásosztály régebben sohasem látott fogyasztási színvonalát.

„[A] hetvenes évek első felében a kapitalista világgazdaság strukturális modellválságban volt, amelyből csak szerkezeti és intézményi változásokkal léphetett túl.” [98] Tehát az 1970-es évek világgazdasági válsága strukturális és intézményi válság is volt, amely már régóta érlelődött, az olajárrobbanás csak az „utolsó lökést” jelentette. [99]

Az állami tervezési politika a keynesi cikluskiegyenlítő, intervenciós stratégiára épült, ami a nemzeti szempontokat tartotta szem előtt. Csakhogy a második világháború után a gazdasági fejlődés egyre inkább nemzetközi keretek között zajlott, ami alapvető ellentmondást jelent. [100]

A neoliberalizmus tehát a kapitalizmus állammonopolista szakaszának fejlődése és elkerülhetetlen túlfejlődése során kiéleződött problématömegre adott kapitalista válasz: a tőke kiszabadítása a fejlődés által immár bénító korláttá lett helyi, nemzetállami szervezés, szabályozás alól, különös tekintettel a munkás-osztályharccal elért korlátozásokra.

 

A nemzetközi kereskedelem a második világháború után nem csak abszolút értékben, hanem az össztermeléshez mért arányában is növekedett, főleg az 1960-as években. [101] Közismert, hogy a vámok és kvóták súlyosbítják a stagflációt, [102] ezért logikus lépés volt a nemzetközi kereskedelem további liberalizálásának támogatása. Minél nagyobb azonban az import és az export aránya egy gazdaságban, annál fontosabb a termelés költsége a többi országhoz viszonyítva, vagyis annál nagyobb a nyomás, hogy versenyképesen kell termelni. A globalizálódással a versenyképességhez egyre nagyobb beruházások, egyre gyorsabb ütemű tőkefelhalmozás kell, azaz fokozni kell a kizsákmányolást, és le kell építeni mindent, ami korlátozhatná a tőkét abban, hogy eredményesen versenyezzen. [103]

 

De mitől lett ereje a tőkének a visszavágásra?

 

A szociáldemokrácia tündöklése (50-es, 60-as évek) alatt sem szűnt meg a tőkefelhalmozás, a tőkecentralizáció, tehát a nagytőke látens módon ugyan, de erősödött. [104]Az 1950-es évek környékén pl. komoly összeolvadási hullám zajlott le a már egyébként is nagy bankok körében az USA-ban és több nyugat-európai országban is.[105] A nagytőke nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is erősödött, vagyis egyre inkább multinacionálissá vált.

„A multinacionális vállalatok olyan hatalmas méreteket öltöttek, szervezetük olyan mértékben átfogta a világot, hierarchikus felépítésük olyan racionális volt, hogy függetleníthették magukat terveikben az állami gyámkodástól, és független hatalmi pozícióik révén ellenőrizhették a piacokat” [106]

 

Már nem csak a nyersanyagokat szerezték be külföldről, nem csak a késztermékeket vitték ki egyre nagyobb arányban más országokba, hanem a termelés folyamata is egyre inkább nemzetközivé vált. [107] „A külkereskedelmi forgalom egyre nagyobb hányadát adják a nem végső fogyasztásra, hanem a közbenső termelőfogyasztásra szolgáló áruk. [108]

 

Ezt segítette az időközben lezajlott technikai fejlődés, pl. az információtechnikában, a távközlésben, a szállításban (pl. konténerek használata), [109] mivel ezek segítségével könnyebbé vált világméretekben megszervezni és optimalizálni a termelést. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja és növekedése nem a hetvenes években, hanem a negyvenes évek végén kezdődött (1946-47: GATT: általános egyezmény a kereskedelemről és a vámokról). Hiába voltak „baloldaliak” kormányon, a kapitalizmuson belül nem találtak, nem is találhattak kiutat a tőkés termelés szükségszerűségei alól.

 

Az 1944-es Bretton Woods-i konferencián kialakított rendszer egyik legfontosabb pillére az volt, hogy az USA dollár rögzített árfolyamon aranyra átváltható, a többi aláíró ország pedig ehhez köti a saját valutáját. Azonban az USA relatív gazdasági ereje az ötvenes és a hatvanas években csökkent, a vietnámi háború és egyéb állami kiadások miatt az amerikai költségvetési hiány és a negatív kereskedelmi mérleg óriási mértékűre duzzadt. Ezek miatt a dollár nagymértékben túlértékeltté vált, ami hosszú távon nem volt fenntartható.


Ugyanakkor nemcsak az áruk, hanem a tőke és különösen a pénztőke is egyre könnyebben mozgott az országok és a kontinensek között. A hatvanas években a „nemzetközi tőkeforgalom liberalizálódásával jelentős mértékben fokozódott a gazdasági élet nemzetközi jellege. A liberalizálódás olyan messzire ment, hogy a nemzeti deviza- és tőkeellenőrző intézkedések eleve kudarca voltak ítélve.” [110] Ez pedig többek között lehetővé tette, hogy a túlértékelt dollárra erős spekulációs nyomás nehezedjen. Részben emiatt (részben pedig néhány európai tagország kilépése miatt) omlott össze a Bretton Woods-i rendszer. Ez konkrétan úgy történt, hogy 1971 aug. 15-én, egyik napról a másikra Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra történő átválthatóságát („Nixon-sokk”). Ez természetesen egyfelől a dollár leértékelődését és gyorsuló inflációt vont maga után, másfelől az amerikai államadóság reálértékének csökkenését. [111]

1973 márciusára kialakult a lebegtetett árfolyamok rendszere, [112] ami azt jelenti, hogy a valutaárfolyamok szabadon ingadozhatnak, a központi bankok csak időnként avatkoznak be az extrém értékek elkerülésére. Ez aztán újabb lökést adott a spekulációnak, ami kiszolgáltatottabbá tette az államokat. A nemzetközi pénzügyi körök hatékony nyomást fejthettek ki az egyes országokra, hogy neoliberális politikát folytassanak. Ily módon a pénzügyi liberalizáció egyszerre oka és következménye a neoliberalizmus elterjedésének. [113]
A krónikus termelőkapacitás-kihasználatlanság, a tőketúltermelés miatt a reálgazdaságban a neoliberális globalizáció alatt is tendenciájában csökkent a profitráta, a profitokat csak a nyereségadó általános csökkentése tartotta szinten. [114] Ez a csökkenés és a pénzügyi liberalizáció, a pénzpiacok globalizációja eredményezte a pénzügyi lufi kialakulását, amely persze találkozott a legnagyobb tőketulajdonosok érdekeivel. [115] Mivel az iparban egyre nehezebbé vált a túlakkumulált tőkét profitábilisan elhelyezni, a tőkések a közszolgáltatások irányába kezdtek terjeszkedni. Ahol nem volt elég erős az ellenállás, [116] el is kezdték privatizálni a közműveket, az egészségügyet és kisebb mértékben az oktatást.

 

A Szovjetunió az 50-es években érte el hatalmának csúcspontját, az 1962-es kubai rakétaválság [117] után egyre többek számára nyilvánvaló volt, hogy hátrányban van a nyugattal szemben. Ezzel párhuzamosan fokozatosan elvesztette a vonzerejét, nem utolsósorban a magyar 56 és a 68-as prágai tavasz leverése miatt is. [118] Egyre kevésbé kellett vele számolni, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek alternatívája. Az a bizonyítási kényszer, hogy az átlagember a nyugati világban jobban él, mint a keletiben, elenyészett, és ezzel párhuzamosan illant el az uralkodó osztály kompromisszumkészsége. [119]

 

A régi nagyhatalmak gyarmatainak többsége a második világháború után egy-két évtizeddel felszabadult és nem meglepő, hogy eleinte nem igazán kedvelték korábbi elnyomóik rendszerét: jelentős kapitalizmus- és nyugatellenesség volt jelen. Sok helyen gyakorlatilag ellehetetlenítették a külföldi tulajdonú vállalatok létesítését, sőt, inkább még a meglévőket is államosították. Több ország, részben a SZU hatására (és támogatásának fejében) a szocialista eszmékkel és politikákkal kacérkodott. Ez a nyugati tőkétől való elzárkózás a legtöbb esetben nem bizonyult tartósnak, pl. a SZU hanyatlása és amiatt, mert felismerték, hogy a nyugati nyitással több fejlesztési forráshoz és korszerű technológiákhoz juthatnak. A hatvanas évektől gyors ütemben nőtt a tőkebeáramlás a „fejlődő” országokba, melynek nyersanyagszerzés helyett egyre inkább az ipari termelés volt a célja (persze az előbbi még mindig igen nagy súlyú). Ez többnyire nem azt jelentette, hogy ők is fejlett ipari országokká váltak volna: a nemzetközi nagytőke az elavulófélben lévő technológiákat vitte oda, hogy az olcsó munkabérrel párosítva továbbra is haszonnal alkalmazza. [120]

 

A nemzetközi vállalatok maguk dönthették el, hol fektetik be a tőkéjüket és hol építenek új gyárakat. Az államoknak szembesülniük kellett azzal, hogy ha nem adnak adókedvezményt, nem liberalizálnak, stb. akkor lemaradnak a versenyben. Már a hatvanas években az egyes államok „abszurd versenyt folytattak, és egyre kedvezőbb feltételeket kínáltak, hogy a bővülő vállalatokat mindenfajta hitel és szubvenció segítségével magukhoz csalogassák”. [121] Később, ahogy csökkent a foglalkoztatottság, és ahogy a multik egyre szabadabban és egyre több ország (gazdagabbak és szegényebbek) között válogathattak, hogy hova vigyék a termelést, úgy váltak egyre zsarolhatóbbakká egyfelől az államok, másfelől a munkások, akiket ily módon arra kényszerítettek, hogy más országok munkásaival versenyezzenek: ha nem fogadják el a rosszabb munkafeltételeket, munkanélküliek lesznek. [122]

A munkanélküliség és általában a problématömeg növekedése miatt a jóléti állam fenntartásához egyre több pénz kellett. [123] Az államok bevétele viszont nem nőtt megfelelően, hiszen a vállalatoktól nem lehetett több adóbevételre szert tenni, ráadásul a vámbevételek sem növekedhettek a vámok leépítése miatt. Ezek után a jóléti intézményeket nem a nagytőkének, hanem az ún. „középosztálynak” (kisebb tőkéseknek és a munkásosztály legjobban kereső rétegeinek, azaz a legaktívabb szavazóknak) kell egyre inkább finanszíroznia, amire ők egyre kevésbé hajlandóak. Főként körükben nő az idegenellenesség, a segélyezetteket lustának, ingyenélőnek beállító gondolkodás, a szociáldarwinizmus. Ezért is egyre nehezebb tovább folytatni a szocdem, jóléti politikát.

A szociáldemokrata/keynesi osztálykompromisszum, ami addig soha nem látott létbiztonságot adott munkások nagy tömegeinek, valójában a munkásosztály részéről eleve hátrányos pozícióból köttetett. A kapitalizmus lényegi működése nem változott, az uralkodó osztály továbbra is uralkodó osztály maradt. Például a 60-as években, a szociáldemokrácia fénykorában, mikor sokan azzal áltatták a munkásokat, hogy már gyakorlatilag szocializmus van, egy világkonszern Asleff nevű vezetőjétől megkérdezték, hogy a politikusok korlátozhatják-e a beruházásokat. A válasz ez volt:
„Megtehetik, ha nem értik meg, hogy mindig is az üzleti élet szabta és szabja meg a politikát és jelöli ki azt az utat, amelyen a politikusoknak haladniuk kell. Ha az üzleti élettel – jobban mondva az üzlet világgal – ellentétbe kerülnek, akkor a politikusok csak azt fogják elérni, hogy más és talán az eddigieknél sokkal nehezebb körülmények között kell folytatniuk a munkájukat.”[124]
Ráadásul, ahogy azt behatóan taglaltuk, ez az osztálykompromisszum szabad utat hagyott annak, hogy a nagytőke tendenciájában erősödhessen. A másik oldalról a proletariátus mint osztály tudatossága, szervezettsége, pozíciói viszont gyengültek, de ez a következő fejezet témája.


A szubjektív, tudati változások

A Szovjetunió gyengülésével az általa támogatott pártok (és általában a munkásmozgalom hivatalos szervezetei) is gyengültek és az általuk megszervezett tömegekkel együtt fokozatosan, de egyre nyíltabban reformista irányba tolódtak. Feltehető, hogy annak is volt szerepe, hogy az életszínvonal emelkedésével, a jóléti állam kiépítésével „elkényelmesedtek”, eltávolodtak a radikalizmustól a korábban harcias proletárok. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna sztrájkok. A 60-as években is sok sztrájk volt, 1968 körül pedig volt egy igen komoly és néhol radikális lázadáshullám vadsztrájkokkal és óriási tüntetésekkel, amelynek eredményeképp tovább növekedtek a reálbérek. [125]

Ez a forradalmi hullám azonban kifulladt, ill. leverték. Bár a hetvenes években is voltak vadsztrájkok és üzemfoglalások, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a proletariátusnak nincs akkora ereje és elszántsága az ellenálláshoz, mint régebben. A tőkések egyre nagyobb sikerrel gyengítették a szakszervezeteket, az USA-ban pl. a Reagan-kormány idején nőtt meg drasztikusan az illegálisan elbocsájtott szakszervezetisek száma. [126] Azt gondoljuk, hogy ezt azért is tehették meg, mert a reformista, bérharcot folytató munkásság mellett egyre kevésbé voltak jelen vagy marginalizálódtak a kapitalizmus megdöntését célul kitűző szervezetek és tömegek. A szakszervezetek „a munkásoknak az ipari társadalom új struktúráiba való integrálását szolgáló eszközökké váltak. A forradalmi eszméket a munkásság részvételének (vagy beleszólási jogának) eszméi váltották fel […] A különféle országokban gyakran a munkáspártok és szakszervezetek közreműködésével olyan törvényeket fogadtak el a sztrájkjogról, amelyek célja az volt, hogy a munkások akcióit a vegyes gazdasági rendszer keretein belül tartsák. […] A modern nagyüzemekben a személyi bérek sokat veszítettek jelentőségükből, mivel a bérezés kevésbé függött az egyéni teljesítményektől, hanem sokkal inkább az egész üzem gazdaságos voltától. A munkások speciális szakmai képzettségük és tudásuk révén szorosabban kötődtek saját üzemükhöz, szakmai boldogulásuk pedig nagymértékben a vállalat növekedésétől függött, amellyel – épp azért – jobban azonosultak, mint korábban.” [127]

Ezen felül a globalizált termelés, a neoliberalizmus és a gazdasági pangás hatására megnövekedett munkanélküliség is csökkentette (az országokon belül szervezett) sztrájkok hatását, eredményességét.

A nemzetközi méretekben szerveződő és tevékenykedő tőkével és az uralkodó osztállyal szemben a széttagolt munkásosztály hátrányban volt és továbbra is hátrányban van. Ennek a széttagoltságnak csak egyik megnyilvánulása a nacionalizmus. A terjedő atipikus foglalkoztatási formák (távmunka, részmunkaidő, munkaerő-kölcsönzés, diákmunka), valamint az, hogy egyes proletárok jogilag vállalkozók lesznek (kiszervezettek vagy kényszervállalkozók) megnehezítik az összefogást és az osztállyá szerveződést, csökkentik az osztályöntudatot.

 

Emellett kulturális és ideológia fronton is háttérbe szorult az autonóm, antikapitalista gondolkodásmód. A fogyasztói társadalomban az egyént elkábítja a megvásárolható áruk, szolgáltatások és „látványok” tömege. A tévé (általában a média) elszigeteli egymástól az embereket: nem egymásnak közvetítik az információt, a társadalmi tudatot, hanem a központi forrásból szerzik ezt be, amely a tőke érdekeinek megfelelően működik, hiszen maga is tőke.

Nem független ettől annak sikeressége, hogy az antikapitalizmust azonosították (és így bemocskolták) a sztálinizmussal. Az uralkodó osztály a „kommunista diktatúrák áldozatai” és nálunk „a szocializmusban a nyugat kölcsöneiből éltünk” című történeteket hatékonyan használta arra, hogy ellehetetlenítse a kapitalizmuson túlmutató gondolkodást, ami rendkívül demoralizáló hatással volt és van a munkásosztályra.

 

Létrejöttek és sok millió dolláros támogatásokat kaptak az agytrösztök (think-tank-ek), így pl. American Enterprise (1943), RAND (1948), Heritage (1973), Cato Institute (1977). Ezek lényegében azon munkálkodnak, hogy az uralkodó osztály érdekeit közérdekként tüntessék fel. Előszeretettel terjesztik a szabadpiaci ideológiát, pl. Ayn Rand, Hayek vagy épp Milton Friedman nézeteit. Milliárd dolláros iparággá vált a PR, amely többnyire azon dolgozik, hogy az egyes cégek vagy cégcsoportok érdekében befolyásolja a közvéleményt. [128]

A tőke igyekezete, hogy manipulálja az emberi tudatot, erősebbé, szisztematikusabbá, szervezettebbé, hatékonyabbá vált. Ezt a tevékenységet úgy is tekinthetjük, mint a tőkések által vívott osztályharc egy megjelenési formáját, amely hozzájárul ahhoz, hogy a munkások körében az osztályöntudat visszaszorult.

 

A neoliberalizmus felé mutató konkrét erők és lépések

 

Közismert, hogy a Bretton-Woods-ban létrehozott intézmények, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank (eredetileg Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, IBRD) és a GATT (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az egyes országokat a neoliberális globalizáció útjára tereljék. Érdekes, hogy ezeket az intézményeket jelentős részben éppen Keynes ötletei alapján hozták létre, aki a konferencián Nagy Britanniát képviselte. Igaz persze, hogy kulcsfontosságú kérdésekben nem az ő, hanem az amerikai pénzügyminiszter, Harry Dexter White álláspontját fogadták el. [129]
Az intézmények céljai között már a kezdetektől szerepelt a nemzetközi kereskedelem bővítése, de ekkor megszorításokról, strukturális átalakításokról, vagy éppen az oktatásra és az egészségügyre fordított kiadások csökkentéséről még nem volt szó. Épp ellenkezőleg, a Világbank céljai között szerepelt az, hogy ezek fejlesztését finanszírozza. [130]

1994-ben aláírták, 1995. január 1.-jén pedig életbe lépett a GATT uruguay-i fordulójának záróokmánya, megkezdte működését a WTO. Ez már a kezdetektől neoliberális elveken alapult, hiszen nemcsak a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályok (vámok, kvóták) minél teljesebb leépítése volt a célja, hanem a szolgáltatások szabad áramlásának megvalósítása is. [131] [132] Nem véletlen, hogy az IMF és a Világbank mellett a WTO is az antiglobalizációs tüntetések fő céltáblájává vált.

 

Bár az európai politikusok és választóik igen jelentős része többé-kevésbé ragaszkodik az aktív, jóléti államhoz, maga az EU neoliberális irányba tolta Európát.

„Kevés embernek van tudomása például a Gyáriparosok Európai Kerekasztaláról, (European Round Table of industrialists, ERT), ami Európa legnagyobb vállalatainak vezérigazgatói szintű szövetsége, a célja pedig az, hogy az Európai Bizottságnak irányelveket adjon, politikáját diktálja. Így pl. az Egységes Európai Törvényt (Single European Act), amely megnyitotta és liberalizálta az uniós piacokat, nem az EU, hanem Wisse Dekker (a Philips, majd az ERT elnöke) állította össze, és az ő javaslatai alkották az 1985-ös, EU-s törvénytervezet alapjait (The Guardian, 1999. december 16). Az EU bővítési tervét (amit az európai kormányfők 1999 végén hagytak jóvá Helsinkiben), s amely megkövetelte az új belépőktől, hogy felszabadítsák és privatizáljak a gazdaságukat, s hogy a hosszú távú teherszállítás infrastruktúrájába óriási pénzeket öljenek, Percy Barnevik dolgozta ki, a svéd AB befektetési cég, és egyben egy ERT munkacsoport elnöke. Tehát a transznacionális elit tagjai hoznak meg minden lényeges döntést az EU-ban, és nem pedig az egyes tagállamok politikai elitje, mint ahogy azt az EU ideológiája állítja” [133]


Kevéssé ismert, hogy a monetarista elképzelések az IMF-be, az EU irányító testületeibe és más intézményekbe már az 1973-as válság kitörése előtt elkezdtek behatolni, persze csak a keynesi intézkedésekkel kezelhetetlen válság adott igazán nagy lökést a terjedésüknek. [134]

 

A legtöbb államra azért is lehetett a neoliberális politikát ráerőltetni, mert el volt adósodva. A fejlettebb országokban az adósság növekedésének egyik oka a gazdasági válság volt, ill. az, hogy ezt sikertelenül próbálták anticiklikus gazdaságpolitikával kezelni. A harmadik világbeli országok fejlesztésekre vették fel a kölcsönöket, amelyeket eredetileg lényegében kamatmentesen adtak. [135] Azonban a pénzt sokszor látványos, de rosszul előkészített presztízsberuházásokra költötték, egy részét pedig (különösen a diktatórikusabb vezetők) elsikkasztották, ill. a rendőrség/hadsereg megerősítésére és a lakosság elnyomására használták. Az IMF és a Világbank is előszeretettel adott dollármilliárdos kölcsönöket azoknak a diktatúráknak, akik a neoliberális úton jártak. Az 1973 végétől drasztikusan emelkedő olajárak az olajbehozatalra szoruló országok adósságát szintén növelték. A szegény országok között nem volt ritka, hogy egy vagy néhány nyersanyag (pl. réz, ón) vagy mezőgazdasági termék (pl. kakaó, kávé) exportjára alapozták a gazdaságukat, amiben a gyarmatosítás mellett a neoliberális ideológiának is volt szerepe. Előfordul, hogy egy-egy ilyen termék ára hirtelen drasztikusan, akár felére esik, ami válságba taszítja az illető országot, ezt pedig „tovább súlyosbítják a deviza-spekulánsok, akik látva az ország pénzügyi mélyrepülését, fizetőeszköze ellen fogadnak, így annak értékét még lejjebb lökik.[136]

Több esetben ez kényszerítette kölcsönfelvételre a harmadik világ országait, amihez a 80-as évektől neoliberális szerkezet-átalakító csomag is járt. A Volcker-féle kamatemelés aztán véglegesen rázárta az adósságcsapdát a legtöbb országra. Az IMF féle neoliberális szerkezet-átalakító programokkal pedig többnyire nem csökkenteni, hanem növelni sikerült az eladósodottságot. [137]

A kapitalista közgazdászok előszeretettel hibáztatják az eladósodó országok dilettáns vezetését. Ezzel szemben le lehet szögezni, hogy ha „a mintegy 160 fejlődő és szocialista ország túlnyomó többsége, közöttük még egyes kőolajexportőrök is, az eladósodás síkos útjára léptek, akkor ebben az adott világgazdasági helyzetből és erőviszonyokból adódó szükségszerű tendenciát kell látni.[138]

 

A legtöbb országban a munkásosztály többsége egyáltalán nem támogatta a neoliberalizmust, ezért több helyen (pl. Chile, Indonézia) fizikai terrorral törték meg az ellenállásukat, ezerszámra gyilkolták, kínozták és börtönözték be az embereket, különös tekintettel a szakszervezeti vezetőkre és a baloldali aktivistákra. Máshol demokratikus választások útján jutott hatalomra egy olyan párt, amely eredetileg egyáltalán nem kívánt a neoliberalizmus útjára lépni, azonban eladósodottságuknál fogva a nemzetközi pénzvilág olyan nyomást tudott rájuk kifejteni, amelynek nem tudtak ellenállni. Ide tartozik pl. Mandela pártja Dél-Afrikában vagy Walesa és a Szolidaritás Lengyelországban, [139] de ide sorolhatjuk a pályafutása elején még bányákat államosító és munkásokat felfegyverző Víctor Paz Estenssoro-t Bolíviában. [140] Természetesen az, hogy megválasztották az adott politikai erőt, még nem jelenti azt, hogy aztán ne alkalmazna terrort, amikor a tömegek tiltakozni kezdenek az őket hátrányosan érintő intézkedések miatt. Még leginkább a volt KGST országok munkásaira volt jellemző, hogy az állami bürokrácia által nem túl hatékonyan menedzselt tervgazdaság problémáit (pl. áruhiány) látva valóban elhitték, hogy a privatizáció és a piaci erők szabadjára engedése növelni fogja az életszínvonalukat és ezért aktívan vagy passzívan, de támogatták a neoliberális lépéseket. Azonban pl. Magyarországról is elmondható, hogy a 1990-es választásokon az emberek többsége nem olyan pártra szavazott, amely propagandáját tekintve kifejezetten neoliberális (az SZDSZ és a Fidesz volt ekkor ilyen). Az országok döntő többségében az emberek többsége elvárta és elvárja, hogy a közösség (jobb híján az állam) ne szolgáltassa ki az egyént a piaci erők szeszélyeinek, hanem nyújtson létbiztonságot számára. Ezért igen ritka, hogy a többség tudatosan támogatja a neoliberalizmust, épp ellenkezőleg, előbb vagy utóbb növekedni szokott az ellenállás vele szemben.

 

Vannak olyanok (pl. Susan George), akik azt hangsúlyozzák, hogy a neoliberalizmus, a neoliberális globalizáció nem a dolgok természetéből következik, hanem egy mesterséges folyamat, amit konkrét emberek kényszerítenek ránk, és ezért más emberek képesek ezt megváltoztatni. A neoliberálisok, pl. a Chicagói fiúk briliáns módon terjesztették az ideológiájukat és ezért tudtak uralkodó irányzattá válni. [141] Ebben persze van igazság, de önmagában ez az idealista magyarázat messze nem elégséges, mint ahogy az remélhetőleg az eddig leírtakból kiderült. A neoliberális ideológiát terjesztő alapítványok és agytrösztök nem a Chicagói egyetem tanáraitól és diákjaitól kapták a dollár-százmilliókat, hanem a globális uralkodó osztálytól, mivel ideológiájuk az ő érdekeiket fejezte ki, illetve az ő tulajdonukban lévő tőke felhalmozásának szükségleteit tükrözte. Az IMF és hasonló intézmények élére is Reagan, Thatcher és hasonló, a burzsoáziát képviselő politikusok nevezték ki a neoliberális vezetőket. Az uralkodó osztály az eddig felsorolt csoportokon és intézményeken kívül számos más módszer (pl. ál-civil mozgalmak létrehozása [142]) és sok más szervezet segítségével vitte keresztül az érdekeit, pl. a Trilaterális Bizottság, [143] a Bilderberg-csoport, [144] vagy az ún. UNICE, [145] amely az utóbbi időben Confederation of European Business (röviden: BUSINESSEUROPE) névvel működik és többek között a magyar Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége is tagja. [146]

 

A kapitalizmust tehát saját belső dinamikája hajtja a termelés bolygóméretekben való társadalmasítása, ill. a neoliberális globalizáció fokozása felé. A burzsoá osztály tagjai, mint a tőkéjük érdekeinek hordozói cselekszenek, és az osztályok közti (általában véve pedig a különböző érdekcsoportok közti) erőviszonyokon múlik, hogy mennyire sikerül keresztülvinniük az akaratukat. Természetesen a neoliberális tendencia is megszüli a saját ellentendenciáit, a piacvédelmet vagy épp a gondoskodó államot követelő erőket, amelyek ugyan érhetnek el kisebb-nagyobb sikereket, de a kapitalizmus ellentmondásait nem szüntethetik meg. A szociáldemokrata reformizmus lehetőségei a transznacionális monopolkapitalizmus kifejlődésével beszűkültek, és nem valami véletlen folytán, hanem – ahogy az eddigiekben kifejtettük – rengeteg objektív és szubjektív folyamat miatt.

 

Azért fontos ezt tudatosítani, mert ha egy maroknyi csoport fondorlatos ármánykodásának és világuralmi törekvésének tekintjük a neoliberalizmust, amely az egyébként emberbarát kapitalizmus egy torzulása, akkor abból az következik, hogy csak a neoliberalizmus, ill. a „globalizáció” ellen kell küzdeni, változatlanul hagyva azt a rendszert, ami szükségszerűen kitermeli ezeket a tendenciákat. Nyilvánvaló, hogy vannak elit csoportok és azok több pénzt és hatalmat szeretnének, de ez a kapitalizmus elválaszthatatlan része, és naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, hogy majd kevésbé mohó és gátlástalan elit csoportok hatalomra jutását elősegítve megszüntethetők az alapvető működési módok. A tőke érdekei általában véve és egyre nyilvánvalóbban szemben állnak az emberiség érdekeivel, ezért értelmetlen arra vágyakozni, hogy a kapitalizmus rossz oldalát eltüntessük és csak a „jó oldala” maradjon meg.


A neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció értékelése és jövője

 

A neoliberális globalizáció által eddig okozott károkról, a rengeteg szenvedésről, a fokozódó környezetpusztításról már igen sokan írtak, többnyire globalizációkritika címszó alatt. Könyvek és cikkek sora taglalja, hogy a neoliberális intézkedések következtében a társadalmat a korábbinál is inkább a verseny és a pénzközpontúság szelleme hatotta át, a munkanélküliség és a jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek, [147] a létbizonytalanság, az elidegenedés fokozódott.

Ebben a tekintetben az antikapitalista gondolkodók többnyire egyetértenek a kapitalizmust elfogadó baloldaliakkal, pl. Pogátsa Zoltánnal:

„A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára.” [148]

A fejletlen országokat nem csak az adósságtörlesztés címén szipolyozták ki és tartották szegénységben. Általánosan is elmondható, hogy a neoliberális globalizációval megnőtt az áthárítási mechanizmusok kiterjedtsége. Az áthárítás itt azt jelenti, hogy a tőkefelhalmozás feszültségei és terhei, a válságok okozta veszteségek többé-kevésbé máshol jelentkeznek, mint ahol keletkeztek, és ahol profitálnak belőlük. [149]


A neoliberális korszak beköszöntével többnyire csökkentek vagy stagnáltak a reálbérek (főleg akkor, ha a GDP-hez viszonyított arányukat tekintjük). A lakosságnak nyújtott egyre bőkezűbb hitelek ezt 2008-ig kompenzálni tudták és a naiv burzsoá közgazdászoknak úgy tűnt, fenntartható a növekedés. Azonban a lakosság eladósodottságának drasztikus növekedése magában hordta az új válságot. Természetesen van ráció abban, ha a pénzpiaci szabályozás lazítását (pl. a fentebb említett Gramm-Leach-Bliley törvényt) okoljuk a válságért, de a kiterjedt hitelezés nélkül a gazdaság már korábban (feltehetőleg fokozatosabban) lelassult volna a kereslet elégtelensége és a profittal másképp már nem befektethető, túlakkumulált tőke nagy mennyisége miatt. [150]

 

Ezen felül itt csak egy olyan momentumot említünk meg, ami nem túl közismert. Egy Zuberi nevű kutató kimutatta, hogy Kanadában azokban a kórházakban nőtt meg drasztikusan a kórházon belül szerzett fertőzések száma, amelyekben a higiéniáért felelős munkásokat profitorientált vállalkozóknak szervezték ki, akik aztán sokkal rosszabb feltételek mellett alkalmazták a takarító- és egyéb személyzetet. Ily módon tehát csak Kanadában csak ezen okból sok ezer ember halt meg a neoliberalizmus közvetett hatásaitól. [151]

 

A neoliberális ideológia terjesztői arra hivatkoztak, hogy a piaci erők szabadjára engedése gyorsítani fogja a gazdasági növekedést, és ez majd hosszabb távon mindenkinek előnyére szolgál. Az adatok mindkét állítást cáfolják. [152]
A valóság a legegyértelműbben megcáfolta azt a neoliberális tételt, mely szerint a vállalkozóknak, dinamikus ágazatoknak, transznacionális társaságoknak juttatott többletjövedelem […] lecsurog a szegényebbekhez, marginalizáltakhoz, a perifériára szorultakhoz.” [153] [154]

Megjegyezzük, hogy a GDP növekedése egyébként sem feltétlen pozitív a munkásosztály számára, pl. mert jelentős részben a pénzügyi és más, a tényleges jóléthez hozzá nem járuló „szolgáltatások” növekedéséből adódik, [155] nem függetlenül a neoliberális átalakulástól.


A 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági válság óta sokan (még IMF szakemberek is) bírálják, sőt, temetik a neoliberalizmust, mondván, hogy az okozta a válságot, és nyilvánvalóan senki sem kér többet ebből. [156] Azonban sok országban – részben pont a válság miatt - a költségvetési hiány megnőtt, amit alapvetően a neoliberalizmus szellemét követő megszorításokkal próbáltak és próbálnak kezelni. Emellett továbbra is napirenden van a szabadkereskedelmi és befektetési egyezmények megkötése (pl. TTIP, TTP, CETA). Magyarországon pl. Orbán Viktor szónokol arról, hogy „a neoliberalizmus kora lejárt”. [157] Ennek ellenére többen rámutattak már, hogy sok mindenben egyáltalán nem tér el a neoliberális irányvonaltól, lásd pl. a 2011-ben elfogadott Munka Törvénykönyvét, a szabad kereskedelemhez való vonzódást és a társasági adó csökkentését. [158] [159]

Egyáltalán nem újdonság, hogy olyan kormányok hoznak fontos neoliberális intézkedéseket (pl. Svédországban, Németországban vagy Franciaországban), amelyeket egyébként egyáltalán nem tartanak neoliberálisnak. [160]
A wikipedián is arról panaszkodnak a neoliberalizmus szócikk alatt, hogy a neoliberális ideológia hirdetése nem mindig esik egybe a tényleges neoliberális gyakorlattal. [161] Ezért ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy nem az ideológia a lényeg, az csak megfogalmazza, egységes formába önti, igazolja az egyébként is meglévő érdekeket és tendenciákat. Tehát azok, akik szerint a neoliberalizmus csak a múlthoz tartozik, véleményünk szerint vagy nem értik annak lényegét, vagy tudatosan ködösítenek (Orbán Viktorra valószínűleg mind a kettő igaz).

A neoliberalizmus hosszú távú következményeit nehéz felmérni, az ökológia károk pl. megállíthatatlanul növekednek, és ezen folyamatok egy része (pl. globális éghajlatváltozás) egy ponton túl öngerjesztővé válik. [162]

Másfelől a termelés bolygóméretekben való társadalmasodásának folyamatát jelentős részben a neoliberális intézkedések gyorsították fel. Az 1930-as években a fasiszta Mussolini még törekedhetett autarkiára, vagyis arra, hogy Olaszország önellátó legyen, ne szoruljon rá behozatalra más országokból. Ez a politika már akkor sem volt problémamentes, ma, 2016-ban pedig egyetlen, a gazdaságban járatos ember sem gondolhat komolyan rá. Egyre világosabbá válik, hogy nincs visszaút a történelemben, ahogy egyes nacionalisták szeretnék. A másik lehetőség egy nemzetközi világállam létrehozása lenne, amely azt jelentené, hogy világméretekben ismétlődne meg az állammonopolista, keynesi kapitalizmus. Ez azonban nem kivitelezhető az erős gazdasági ellenérdekek miatt, amelyek lehetetlenné tesznek egy ilyen kompromisszum-sorozatot, nem is beszélve a nacionalista érzelmekről. Még az is kérdés, hogy az EU-t egyben tudják-e tartani az ebben érdekeltek (ezen sorok írásának idején épp az angolok bennmaradása kérdéses).

Az egyre gyorsabban termelődő problémák gyökerét csak úgy lehet kihúzni, ha a termelőeszközöket és a termékeket is társadalmasítjuk, azaz megszüntetve meghaladjuk a kapitalizmust. A neoliberalizmus, bár szubjektíve ezt hátráltatja (pl. a munkásmozgalom szétzilálásában, az individualista értékrend terjedésében játszott szerepével), mégis, objektíve közelebb vitt hozzá a nacionalista, bezárkózó „alternatív kapitalizmusok” ellehetetlenítésével. [163]

A pénzügyi globalizáció (pénzpiacok liberalizálása, spekuláció elburjánzása) a termelés globalizációjával ellentétben nem jár ilyen hatással. A tőke átcsoportosítása a pénzügyi szférába fékezi a termelés növekedését, [164] és a technológia fejlődését is. De a tőzsdék és általában a pénzügyi élet összefonódása lehet az a tényező, amely jó esetben biztosíthatja a következő világforradalmi hullám szinkronicitását, vagyis hogyha a kapitalizmus egy-két fontos centrum-országában kirobban egy forradalom, akkor az automatikusan más országok gazdaságának összeomlását vonja maga után, és ezzel az ottani proletárok azonnali cselekvését kényszeríti ki. Hogy milyen irányba fognak cselekedni, az egy kicsit rajtunk is múlik.


(Megjegyzés: a cikk első verziójára a Részeg Hajó című újságtól egy alapos kritika érkezett. Jórészt ennek alapján fejlesztettük a cikket. Ha valaki az eredeti verzióra kíváncsi, emailben el tudjuk neki küldeni.)



[1] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  201.o.

[2] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 55. o., 6. lábjegyzet.

[3] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 94. o., 6. lábjegyzet

[4] Noam Chomsky - Anti-politics: Hating Government, Ignoring Private Power

https://www.youtube.com/watch?v=5-TydNlj7d0