Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

A Foci-tébolyról

 

Az állam és a tőke által szervezett és uralt társadalom milliónyi lehetőséget teremt nekünk olyan tevékenységekre, amelyek nemhogy nem veszélyeztetik a kizsákmányolás rendszerét, hanem még hasznot is hajtanak neki. Az emberek többsége elmerül a különféle tv műsorok, zenék, számítógépes játékok áradatában, amely úgy hat rá, mint a háziasítás a vadállatokra: engedelmes erőforrásokká válnak, akikkel bármit meg lehet tenni. Az élsport a spektákulum („látványosság”) egy fontos része. Minden öntudatra ébredésnek ezt is meg kell kérdőjeleznie.

A nemzeti válogatottak közötti mérkőzéseknek van még egy fontos funkciója: a nacionalizmus gerjesztése, a "nemzeti" elitek uralmának biztosítása. A nemzeti egység ugyanis azt jelenti, hogy egységben érezzük magunkat a kizsákmányolóinkkal: politikusokkal, oligarchákkal, nagytőkésekkel, sőt, szükség esetén háborúba megyünk az érdekeikért, természetesen önvédelem címszó alatt. (Szerbiában a hírhedt Arkan is a fociszurkolók kemény magjából verbuválta szabadcsapatát.) Ez a kollektív nárcizmus pedig annál jobban működik, minél több gyűlölhető ellenséget, bűnbakot találnak. Nem véletlen tehát, hogy a drukkerek szidják a románokat és másokat.

Tehát a szurkolás egyáltalán nem valami semleges dolog, hanem előkelő helyen áll a kizsákmányoló rendszert és a tömegek alávetettségét fenntartó tevékenységek között. Ezt felismerve belátható, mennyire irracionális az, ahogy emberek tömegei azonosulnak egy olyan képződménnyel, és osztoznak annak minden örömében és bánatában, amelyhez semmi közük, semmit nem tettek érte, és ez a képződmény sem tett semmit értük, ami a ragaszkodásra okot adhatna. Ellenben sok mindent magáénak követel: nem csupán a meccsekre szóló belépőjegyek árát, hanem a szurkolást, a kritikátlan lelkesedést, a mértéktelen alkoholfogyasztást és a fociemblémával ellátott termékek végeláthatatlan sorát, a mezeket, arcfestéket és zászlókat minden testen, arcon (legyen az akár gyermeké vagy állaté), autókon, házakon vagy ki ahol nem szégyelli.

Nem elég fintorogni azon, ahogy egyes szurkolók viselkednek. Nem elég sápítozni, hogy a győzelmi mámor segíti az Orbán-maffiát a hatalom megtartásában. Világossá kell tenni, hogy egyértelműen internacionalista álláspontra helyezkedünk. Elutasítunk mindent, ami egyrészt a népek közötti versengést, rivalizálást és agressziót szítja, másrészt politikai tőkét kovácsol az állam élén álló elnyomók számára, harmadrészt pedig csak tovább növeli az uralkodó osztály profitját és ezzel befolyását, megerősítve vele a kapitalizmust annak minden elnyomó tendenciájával együtt. Elutasítjuk azt, hogy a valódi élet helyett a tőke által nyújtott pótlékok fogyasztásáról és a profitért hozott áldozatokról szóljon az életünk.

 

Neoliberalizmus

A neoliberalizmus a gazdaságra és a gazdaságpolitikára vonatkozó azon elképzelések, (ill. ezek alapján meghozott intézkedések) gyűjtőneve és rendszere, amely az 1950-es és 60-as években megfigyelhető aktív és kiterjedt állami beavatkozásokat ellenezve a szabad piacot, a magántőke szabad, korlátozásoktól mentes tevékenységét támogatja („laissez faire”), mivel szerinte hosszú távon ez vezet a legnagyobb jóléthez. Támogatja az állami és önkormányzati vállalatok privatizációját, a szabadkereskedelmet, a vámok, kvóták, hatósági árszabályozások eltörlését, a tőkés vállalatok tevékenységét korlátozó (munkavédelmi, környezetvédelmi) szabályok, minimálbér eltörlését, a szakszervezetek gyengítését. Az anarchokapitalizmussal ellentétben szükségesnek tartja az államot, de elsősorban azért, hogy biztosítsa a piacgazdaság optimális működéséhez szükséges kereteket: garantálja a szerződések betartását, stabil pénzt biztosítson stb. A neoliberalizmus elvileg elutasítja a nagymértékű állami költekezést, pl. a jóléti államot és a kontraciklikus költségvetési politikát, de ezt a gyakorlatba nem mindig ültették át, nem utolsó sorban azért, mert a megszorításokra, a szociális kiadások csökkentésére a társadalom ellenállással válaszolt. A fejlett országokban az állami beavatkozás a neoliberalizmus terjedése ellenére is erős maradt, csak a beavatkozás céljai között kisebb fontosságú volt a foglalkoztatottság növelése és a társadalmi jólét. [1]

 

A neoliberalizmus lényege a munkásosztály nézőpontjából

 

A munkásmozgalom kialakulásakor (főleg a 19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Emellett óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. A tágabb értelemben vett munkásmozgalomban folytonosan jelen voltak egyfelől a többnyire békés eszközöket használó, kisebb-nagyobb reformokért és engedményekért küzdő irányzatok, főként a szociáldemokrácia, a hivatalos szakszervezetek és később a „kommunista” pártok, másfelől az erőszakos forradalmat hirdető „radikálisok”, pl. az anarchisták, tanácskommunisták, blanquisták és kezdetben a bolsevikok. (Számunkra ez utóbbi irányzatok között alapvető különbségek vannak, a tőkések számára viszont ugyanolyan fenyegetőnek tűnnek.)

A nyugatnémet vas- és acélipari munkaadó szövetség igazgatója pl. beismerte: „Magasabb rendű okokból, mégpedig világpolitikai szempontból nézve nem engedhetjük meg, hogy a >vasfüggöny< közvetlen közelében a növekvő munkanélküliség miatt szociális nyugtalanság álljon elő, ami termékeny talajra találna és beláthatatlan következményekkel járna.” [2]

Sok helyen, főleg nyugaton általában békés módszerekkel is el lehetett érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy ennek hiányában a tömegek a forradalmat hirdetőkre hallgatva az erőszakhoz nyúlnak, és elsöprik az uralkodó osztályt. A választójogot fokozatosan kiterjesztették a munkásosztályra, és hatalomra vagy a hatalom közelébe jutottak olyan pártok, akik a munkásokat képviselték vagy legalábbis ezt próbálták bizonygatni. Az alulról jövő erős nyomás hatására [3] az államok olyan módon avatkoztak be a gazdaságba, hogy javuljon a dolgozók és a munkanélküliek helyzete: legálissá váltak a sztrájkok, nőttek a bérek, csökkent a munkaidő, javultak a munkakörülmények, mindenki részesülhetett oktatásban és orvosi ellátásban, végeredményben nőtt a létbiztonság. Főleg a II. világháború után a tőkések belementek az osztálykompromisszumba, valamilyen mértékben hajlandóak voltak figyelembe venni a munkások igényeit és elfogadni, hogy a gazdasági növekedés eredményének egy része a munkásokat illeti. Bizonyos (polgári) értelemben úgy tekinthetjük ezt, mint a „demokrácia” természetes működését, mintha a kormány a nép egészének érdekében kormányozna.[4]

 

A neoliberalizmus lényege, amelyet persze ideológusai sosem hangoztatnak, hogy egyoldalúan felrúgja ezt az osztálykompromisszumot. A tőkések nem hajlandóak többé osztozni, így egyre nagyobb arányban részesedésnek az összjövedelemből, természetesen a bérből és a segélyekből élők rovására. [5]

Annak az ideológiának, hogy az állam ne avatkozzon bele a gazdaságba, (pontosabban ne úgy, hogy azzal korlátozza a profitszerzést, hanem hogy elősegítse azt: privatizáljon, liberalizáljon, csökkentse az adókat, stb.) épp az az értelme, hogy a „demokrácia” hatását és lehetőségeit csökkentse. Pl. amíg egy vállalat az államé, addig a választópolgárok követelhetik, hogy az ő érdekükben tevékenykedjen, ill. a nyereségét az ő érdekükben használják fel, ha viszont privatizálták, ez már fel sem merülhet. A neoliberális ideológia tagadja, hogy érdekkülönbségek lennének a társadalom egyes csoportjai, osztályai között: az állam dolga, hogy elősegítse, vagy legalábbis hagyja a tőkések gazdagodását, hiszen a növekedés áldásai majd mindenkihez lecsorognak (ezzel persze az uralkodó osztály érdekét állítja be közérdeknek). Az pedig, hogy hogyan legyen leggyorsabb a növekedés, szakmai kérdés, amihez a népnek semmi köze. A munkásmozgalom rengeteg áldozat árán elérte, hogy a gazdasági, és különösen az újraelosztást illető kérdésekbe a munkásosztály bele tudjon szólni. A neoliberális ideológia/globalizáció ezeket a kérdéseket kiveszi a „demokrácia” hatóköréből és ezzel is növeli a hatalom koncentrációját és az emberek többségének a kiszolgáltatottságát. [6] Az állam fő funkciója továbbra is a tőkefelhalmozás zavartalanságának, a kizsákmányolás rendjének (szükség esetén erőszakos) biztosítása az elit érdekében. De ezt (bizonyos, lentebb részletezett körülmények között) megteheti olyan, pl. szociáldemokrata módon is, hogy próbálja elérni, hogy az összes állampolgár elégedett legyen. Fontos látni, hogy amikor a neoliberálisok (és főleg a minarchisták) támadják a „túl sok államot”, akkor csak ez utóbbi funkciót támadják, a lényeget, a rendszerfenntartó erőszakot sohasem.

 

A neoliberalizmus tehát a tőke, elsősorban a nemzetközi (főleg, de nem kizárólag az amerikai) nagytőke (multik, bankárok, spekulánsok) érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. Végeredményben a célja, hogy e csoportok tőkefelhalmozását elősegítse. Ehhez egyrészt fokozni kell a proletárok kizsákmányolását, [7] másrészt előnyöket kell szerezni a kisebb tőkésekkel szemben. Ezt pedig úgy lehet megoldani, ha elérik, hogy az állam elsősorban e nagytőkés csoportok profitjának növelése, pozíciójának javítása érdekében tevékenykedjen, ne pedig az emberek döntő többségének az érdekében. Ezért van az, hogy pl. az USA-ban sokan úgy érzik, hogy az állam az óriáscégeket és a pénzügyi szektort szolgálja. [8] Reagan elnöksége alatt pl. nem csökkent, hanem nőtt az agrárszektor állami támogatása, [9] de ebből aránytalanul nagyobb részt kaptak a legnagyobb gazdaságok. [10]

 

A neoliberalizmus elmélete és programja

A neoliberalizmus a keynesi (és kisebb részben a marxista) gazdaságelmélet és gazdaságpolitika antitéziseként jelent meg. Hogy megértsük, miben fordult szembe vele, nézzük meg először, hogy Keynes milyen fő pontokban fordult szembe a XX. sz. elején uralkodó ún. „neoklasszikus” közgazdaságtannal: [11]


1. Keynes elvetette Say törvényét (mely szerint összgazdasági szinten az áruk - beleértve a munkaerőt is - kereslete és kínálata megegyezik. Egyszerűbben: „minden kínálat megteremti a maga keresletét”.) [12]
Say törvényéből az következik, hogy spontán nem alakulhat ki válság. Keynes szerint viszont a kapitalizmusban a kínálat szükségszerűen túlnő a keresleten pl. tömeges munkanélküliséget okozva. Emiatt a gazdaság lassulásakor az államnak kell költségvetési kiadásokon és adócsökkentésen keresztül élénkíteni a gazdaságot. Amikor pedig gyorsan növekszik a gazdaság, akkor az adóbevételek növelésével kell ellensúlyozni a korábbi és a következő válság alatti túlköltekezést (anticiklikus vagy kontraciklikus gazdaságpolitika). Keynes a polgári gazdaságtanban először bizonyította be elméletben a gazdaságba való állami beavatkozás szükségességét. [13] A keynesi gazdaságpolitika pedig hozzájárult ahhoz, hogy a munkanélküliség Nyugat-Európában az ötvenes években átlag 3%, a hatvanasban 2% alá szoruljon (ezek a számok ma már hihetetlennek tűnnek).

 

2. Keynes elvetette az ún. mennyiségi pénzelméletet, amely szerint az árszínvonalat végső soron a pénz mennyisége határozza meg, tehát az infláció oka az, hogy egyre több pénzt teremt az állam. A pénztulajdonosok (elsősorban a tőkések) ugyanis nem feltétlenül költik el a náluk lévő pénzt, így rengeteg eladhatatlan áru lehet a piacon, miközben a munkások elvesztik a munkájukat.

 

3. Keynes beépítette az elméletbe azt, hogy a gazdasági szereplőknek nem áll rendelkezésére minden információ a gazdaság jövőjéről, hiszen az a többi szereplő várakozásaitól, azaz pszichológiai hatásoktól is függ. Ezzel magyarázatot adott arra, hogy a piacok miért nem működnek tökéletesen, vagyis az állami beavatkozásnak van értelme. [14]

 

A neoliberális elmélet és ideológia az ún. „Chicagói fiúkhoz” tartozó közgazdászok (elsősorban Milton Friedman) vezetésével visszatér a Keynes előtti, say-i felfogáshoz [15], de a gyökerei egészen Adam Smith-ig nyúlnak vissza. Smith elméletében azt hangsúlyozza, hogy a szabad piacon a csere önkéntes, tehát mindkét fél akaratával jön létre. Mivel az emberek nem akarnak rosszat maguknak, a cserével mindkét fél jól jár. Ebből az következik, hogy a piac korlátozása csakis csökkentheti az emberek jólétét. A neoliberális közgazdászok ezt az elméletet dolgozták ki Smith-nél jóval nagyobb tudományos alapossággal (és jóval kevesebb eredeti gondolattal). [16]

 

A neoliberalizmust és a chicagói fiúkat szokták az ún. „osztrák iskola” folytatásának tekinteni. Milton Friedman Hayektől tanult [17], aki Ludwig von Mises tanítványa volt, aki sokat merített Carl Menger műveiből, akit az osztrák iskola megalapítójának tartanak. [18] Azon kívül, hogy az irányzat követői ellenségesen tekintettek a gazdaságba való állami beavatkozásra és különösen mindenfajta szocializmusra, az egyik legfőbb közös pontjuk az volt, hogy elfogadták a Menger által kifejlesztett „szubjektív” értékelmélet. Ez, szemben a Smith-i, Ricardo-i és Marxi „objektív” értékelmélettel, azt állítja, hogy a termékeknek csak akkora az értékük, amennyire éppen hasznosak az ember számára, függetlenül attól, mennyi munka kellett az előállításukhoz, illetve mekkora volt a gyártási költség. [19] Ebből persze az is következik, hogy a tőkés profitja normális esetben nem kizsákmányolás eredménye. Meg is lepődnénk, ha a kapitalizmus legelvakultabb védelmezőinek nem sikerült volna ezt „bebizonyítaniuk”.


Egyes kutatók [20] különválasztják a neoliberális tudományos elméletet az ideológiától. A szétválasztást arra alapozzák, hogy az elmélet kifinomult és magas színvonalú (több Nobel-díjat is kiosztottak érte), szakmabelieknek szól és nemhogy az átlagember, de még a politikusok többsége sem érti meg pl. a használt matematikai apparátus miatt (emiatt ebben a cikkben sem mehetünk bele túl mélyen). Ezzel szemben az ideológia célja a tömegek befolyásolása, és a színvonalat is ehhez igazítják. A szóhasználat szintjén természetesen meg lehet tenni ezt a megkülönböztetést, de tudatában kell lenni annak, hogy osztálytársadalmakban minden, a társadalomról szóló elmélet ideologikus.

 

Az eredeti vagy klasszikus liberalizmus az akkor még a politikai hatalom megszerzése előtt álló polgárság ideológiája volt és bizonyos értelemben progresszívnak tekinthető. Kezdetben a burzsoázia még szemben állt az akkori (feudális) renddel, és a feudális kötöttségek és gátak lebontásában volt érdekelt, így a gazdasági és a politikai liberalizmus szervesen összekapcsolódott. A XX. század második felében a nyugati világban (beleértve Latin-Amerikát is) már mindenütt a burzsoázia volt az uralkodó osztály, így ideológiái a progresszivitásnak még a látszatát is elvesztették. [21] Látni fogjuk, hogy a profitszerzés maximális szabadságát már igen gyakran nem a liberális értelemben vett politikai szabadság biztosítja.

A klasszikus liberalizmushoz hasonlóan a neoliberalizmus is hangsúlyozza a szabad piac és a verseny fontosságát. Egyes ideológusai Adam Smith régi tézisét hajtogatják arról, hogy a „piac láthatatlan keze” majd gondoskodik a társadalom jólétéről. Ezért szokták a neoliberalizmust „piaci fundamentalizmusnak” sőt „versenyvallásnak” gúnyolni. [22] Ez azonban legfeljebb néhány elméleti szakemberre vagy ideológusra illik, ugyanis a politikai és a gazdasági elit tagjai tudják, hogy számukra ezek az elméletek csak eszközök a még több pénz és hatalom elérésére. A szabad piac, verseny és hasonló szlogeneket akkor, ott és olyan formában hangoztatják és alkalmazzák, ahogy az nekik érdekükben áll. Az érdekük pedig nyilvánvalóan az, hogy a munkások, kisvállalkozók, a konkurens cégek folytassanak csak kiélezett és öldöklő versenyt egymással mindenféle állami támogatás nélkül, ők viszont kapjanak minél több állami megrendelést és más támogatást az adófizetők pénzéből.

Érdekes pl. a tőkecentralizációval kapcsolatos ellentmondás: a „tudományt” művelő elméleti közgazdászok kimutatták, hogy a tökéletes verseny optimális a javak elosztása szempontjából, [23] a gyakorlatban Reagan (más közgazdászok, pl. Milton Friedman támogatásával) szétverte a trösztellenes szabályozást, ami óriási felvásárlási és összeolvadási hullámot eredményezett, [24] vagyis erősítette a monopolizációs tendenciákat, emellett rengeteg dolgozó leépítését eredményezte. [25]

 

A neoliberális ideológia úgy tünteti fel, hogy az ember alapvetően individualista lény abban az értelemben, hogy a saját vagyonát és fogyasztását akarja növelni, és ezért természetéből adódóan szeret másokkal versenyezni. Ha az állam gondoskodik a versenyben lemaradókról, akkor nem lesz elég motivációjuk, hogy keményen dolgozzanak, takarékoskodjanak és/vagy más módon (pl. vállalkozás indításával) segítsenek magukon. Erről szól az „öngondoskodás” jelszava. Aki nem hajlandó tanulni, dolgozni, az megérdemli a szegénységet, ill. ha hozzányúl más vagyonához, akkor jogos a szigorú büntetés. Ebből a szempontból a neoliberalizmus a szociáldarwinizmushoz való visszatérést is jelenti.
Sok helyen, pl. az USA-ban nagymértékben nőtt a bebörtönzött emberek száma. [26]

 

 

Ezt a jelenséget az alsó rétegek szegényedése és növekvő létbizonytalansága mellett a neokonzervatív ideológia közvetlenül is felerősítette. Az ábráról is látszik, hogy 1980 körül, Reagan hatalomra jutásával ugrott meg a bebörtönzöttek száma az összlakossághoz képest. „[A] háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat.”[27]

 

Sok neoliberális nyíltan támogatja, ha az állam szisztematikus és terrorisztikus erőszakot alkalmaz a „szabad piac” és a tőkés tulajdon védelmében (vagy mondjuk az antiglobalizációs mozgalom ellen), sőt akár azt is elnézik, ha kiterjedten korlátozzák a szabadságjogokat és rendőrállamot építenek ki. Ez is azt bizonyítja, hogy a neoliberalizmusnak semmi köze az átlagember szabadságához, sőt, lényegében épp ellentétes vele.

Mindezekből látszik, miért szoktak (reformista értelemben) „neoliberális ellenforradalomról” beszélni és miért lehet a jobboldali, sőt, esetleg szélsőjobboldali ideológiák közé besorolni a neoliberalizmust [28], és szélsőséges változatainak is tekinthető szabadpiaci libertarianizmust, minarchizmust, anarchokapitalizmust, stb. [29]

 

Ezzel kapcsolatos, hogy a neoliberális gazdaságelmélet különböző politikai ideológiákkal, értékrendekkel és társadalomszervezési elképzelésekkel párosulhat. Az első ország, amelyben nyíltan és radikálisan kísérleteztek vele, Chile volt, a fasisztoid Pinochet tábornok rémuralma alatt. Magyarországon leginkább a baloldalinak, ill. balliberálisnak nevezett erők tekinthetők a neoliberalizmus híveinek, míg Kínában és Vietnamban az ún. „Kommunista Párt” mozdult el ebbe az irányba. [30] A világtörténelemre legnagyobb befolyást gyakorló angolszász országokban a neoliberalizmus leginkább a konzervativizmussal házasodott.

 

Monetarizmus

A monetarizmus lényegében a neoliberalizmus egy fajtájának is tekinthető. Vannak, akik a két kifejezést (illetve a harmadikat, a neokonzervativizmust, lásd lentebb) szinonimaként használják. Ez azonban nagy pontatlanság, mivel aki azt hiszi, hogy minden neoliberális egyben monetarista is, az nem fogja felismerni a másféle neoliberális irányzatokat.

A leghíresebb-hírhedtebb monetarista Milton Friedman volt. Álláspontja szerint a kormánynak nem szabad a költségvetési eszközökkel, állami költekezéssel befolyásolni a gazdasági növekedést, mert az hosszabb távon csak adóemelésekhez vezet. Az infláció a legfőbb ellenség, amelyet mindig a túlzott pénzkibocsájtás okoz (lásd a fenti 2. pontot), tehát az államnak a kiszámíthatóan, egyenletesen és lassan (évente 3 és 5% között) kell növelnie a pénz mennyiségét. [31] [32]

 

Az USA-ban a 70-es években az infláció magas volt, amiből ezek szerint az következik, hogy növelni kell a kamatok szintjét, hogy a gazdaság szereplői kevesebb hitelt vegyenek fel, és így kevesebb pénz legyen a gazdaságban. A monetarista Volcker az USA-ban a jegybanki alapkamatot 20% köré emelte. Ez jókora lökést adott sok ország, [33] pl. Magyarország adósságcsapdába kerülésének is, [34] de igencsak elősegítette az amerikai gazdaság lassulását (ezt úgy is hívták, hogy „Volcker-sokk”). [35] A munkanélküliség megnőtt, ami segített a tőkéseknek abban, hogy gyengítsék a szakszervezeteket, és lenyomják a reálbéreket. [36] Az eladósodott farmerek traktorokkal New Yorkba vonultak és blokád alá vették a FED (az amerikai központi bank) épületét. [37]

Végül az infláció tényleg lecsökkent, de még a kapitalizmus pártolói közül is sokan kétségbe vonják, hogy megérte-e az áldozat. Megjegyezzük, hogy Volckert a demokrata Carter elnök nevezte ki 1979-ben, tehát még Reagan hatalomra jutása előtt. Ebből is látszik, hogy a neoliberalizmus nem egyes személyek műve.
Hasonló játszódott le Nagy Britanniában is, ahol Margaret Thatcher szintén emelte a kamatokat és hírhedten brutális harcot vívott a szakszervezetekkel.


A monetarizmus egy leágazásának tekinthető Robert Lucas munkássága. [38] Lucas a 80-as évek egyik legbefolyásosabb közgazdásza volt (Nobel díjat kapott a racionális várakozások elméletéért [39]), aki feltámasztotta Say törvényét, azt állítva, hogy hosszú távon nem lehetséges túlkínálat. A munkanélküliség szerinte éppen a kormány tevékenységének eredménye, tehát a kormány jobban teszi, ha nem avatkozik bele a gazdaság működésébe.


Privatizáció
A neoliberális ideológia szerint az állam rossz gazda, pazarló és kevésbé hatékony, ezért a magáncégekre kell bízni a termelést és a szolgáltatásokat. Azonban a „demokratikus” nyugati államokban a kormány (legalábbis elvileg) elszámoltatható a lakosságnak, a hatalmon lévő politikusokat a választásokon leválthatják. Ezzel szemben a magáncégek vezetői és tulajdonosai csak saját profitérdekeiket követik. A privatizációhoz kapcsolódik a kiszervezés (outsourcing) jelensége, vagyis hogy az állami, önkormányzati vagy magánvállalatok az általuk végzett egyes tevékenységeket más, erre specializálódott cégekre bízzák. Gyakori, hogy a közszféra dolgozóit leépítik és/vagy a korábbinál rosszabb feltételekkel alkalmazzák, és a korábbi relatív létbiztonságuk eltűnik.

Dereguláció, liberalizáció, szabadkereskedelem

A tőke előtt álló akadályokat és szabályozásokat le kell építeni. Csökkenteni vagy eltörölni a vámokat, a környezet- és munkavédelmi szabályokat, a protekcionizmust, a külföldi befektetőket be kell engedni. A hatósági árszabályozásokat teljesen meg kell szüntetni, a piac alakítsa ki az árakat. Az állam ne szóljon bele abba, hogy a tőkés milyen hosszú időre és mekkora bérért alkalmazza a munkásokat. Hangsúlyozzuk, hogy nem minden szabályozás eltörléséről van szó, hiszen vannak „szabályozások, amelyeket többnyire a tőkések vezetnek be azért, hogy szabályozzák a piacot, hogy stabil keretet biztosítsanak a piacgazdaság zökkenőmentes működésének anélkül, hogy lényegesen befolyásolnák az önszabályozó jelleget. Az ilyen szabályozások mindig szükségesek a piac működéséhez. Erre a típusra jó példa a közelmúlt GATT, vagy a maastrich-i/amszterdami szerződései, amelyek rendre a világpiacot és az európai piacot hivatottak megrendszabályozni, leginkább azoknak az érdekében, akik a megfelelő piacokat uralják (multik, stb...)”. [40]

Mások egyenesen azt állítják, hogy egyáltalán nem a szabályok egyszerűsítéséről és számuk csökkentéséről van szó, hanem arról, hogy a transznacionális cégek és más domináns csoportok és rétegek számára kedvező, sokszor még bonyolultabb szabályokkal váltsák fel a korábbiakat. [41]

Adócsökkentés, elsősorban a cégek és a gazdagok számára
A vállalkozói réteget minél kevésbé kell adóztatni, hiszen „ők teremtik az állásokat”. Ennek megfelelően az USA-ban pl. kevesebb, mint felére csökkent a nyereségadó a 60-as évekhez képest. [42]

Ausztráliában pl. a 70-es évek óta többször is csökkentették a nyereségadót és a jövedelemadó felső kulcsát. [43]
Az OECD országokban a legfelső adókulcs számottevően csökkent, az Orbán vezette Magyarországon pl. kiemelkedő mértékben.

 


Szociális és jóléti kiadások lefaragása
A neoliberalizmus lényegéhez tartozik, hogy az állami újraelosztást csökkenteni kell, mert az kontraproduktív: bünteti a „jól teljesítőket” és jutalmazza az „érdemteleneket”, emiatt pedig az embereknek nem lesz kedvük vállalkozni és keményen dolgozni. Ez a törekvés megjelenhet úgy is, hogy a legszegényebbek juttatásait csökkentik (lásd pl. a Fidesz kormányzását), de úgy is, hogy éppen azt hangoztatják, hogy csak a tényleg rászorultaknak járjanak ingyenesen pl. a közszolgáltatások (Magyarországon pl. az SZDSZ érvelt így [44]). Általában igaz, hogy a szegények rosszul járnak a neoliberalizmussal, de az állami költségvetés nagyságát többnyire nem sikerült igazán csökkenteni. [45] George W. Bush kormánya pl. kiemelkedő mértékben növelte az állami kiadásokat. [46]

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy amikor arról beszélünk, hogy az erős, gondoskodó állam (keynesi, szociáldemokrata konszenzus [47]) korszakot felváltotta a neoliberalizmus („Washingtoni konszenzus”), nem arra kell gondolni, hogy az utóbbi totálisan kiszorította az előbbit. A neoliberális gazdaságpolitikát igen ritkán alkalmazták minden területre kiterjedően és különösen a fejlett, „demokratikus” országokban a neoliberálisok igen sok kompromisszumra kényszerültek. [48]

 

Például Franciaország a 90-es években erőteljes gazdasági liberalizálást hajtott végre, hogy növelje versenyképességét. Eközben viszont ezen intézkedések negatív szociális hatásainak ellensúlyozására kiterjesztette az állami gondoskodást. Dél-Korea és Tajvan ügyesen kombinálta a részleges kereskedelmi nyitottságot a gazdaságba való erős állami beavatkozással és 1990 körül az állami költségvetés nagyrészt a jóléti programok kiterjesztése miatt növekedett, feltehetőleg a demokratizálódás hatására. [49] Még a Vaslady-nek nevezett Thatcher is nemegyszer meghátrált. [50] [51]
Megjegyezzük, hogy a neoliberális ideológusok többsége sem utasítja el teljesen azt, hogy az állam korlátozza a tőkéseket. Hayek pl. bizonyos feltételek fennállása esetén elfogadhatónak tartja, hogy betiltsák a mérgező anyagok használatát vagy a munkások túldolgoztatását. [52]

Neokonzervativizmus

A neokonzervatívok sok mindenben követik a neoliberális (gazdasági) elveket: az állam lehetőleg ne szóljon bele a gazdasági folyamatokba. Nézetük szerint nem az állam, hanem az egyén saját felelőssége (azaz tehetség és szorgalom kérdése), hogy milyen életszínvonalat ér el, a szegényekről pedig inkább gondoskodjon a keresztény mozgalmak jótékonykodása (lásd Irving Kristol munkásságát [53]). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a neokonok gyenge államot akarnak, csak azt, hogy az állam ne az átlagember érdekében használja az erejét. A gyakorlatban a neokonok előszeretettel tömik az adófizetők pénzét a velük szövetséges vállalatok zsebébe. [54] Pl. erős hadsereget javasolnak, ami azzal jár, hogy igen sokat költenek fegyverkezésre. [55] Az ifjabb Bush idejében egy, „a szaksajtóban agresszívnek nevezett állami központi gazdaságösztönző csomag” generálta a gazdasági növekedést. [56] Ha pedig az összeomlás szélére kerül egy olyan cég, különösen egy nagybank, amely valamiért kedves a neoliberális/neokonzervatív kormányzatnak, akkor nem sajnálják az adófizetők pénzét a megmentésére. Ez történt pl. a Citigroup-pal és a Bank of America-val a 2008-ban kirobbant válságban. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy ez „a haszon privatizációja és a költségek társadalmasítása”. [57]


Emellett a neokonzervatívok (legalábbis a látvány szintjén) sokra tartják a konzervatív értékeket, a család szentségét, a vallást (ami segít abban, hogy az emberek elfogadják az igazságtalan társadalmi rendszert), általában a tekintély-tiszteletet, szűkítik az abortuszhoz való jogot, ellenzik a melegek házasságát, a kábítószer-fogyasztás és az eutanázia legalizálását. Kiállnak a törvények szigorításáért, a hosszú és kemény börtönbüntetésekért és a rendőrség megerősítéséért. Tehát a neokonzervativizmus úgy is tekinthető, mint ami a liberalizmus és a konzervativizmus olyan kombinációja, amely a munkásosztályra (és főleg annak legnyomorúságosabb helyzetben lévő rétegeire) nézve leghátrányosabb. [58]

 

A neoliberalizmus térnyeréséhez vezető okok és folyamatok

Az alábbiakban megpróbáljuk összeszedni azt, hogy milyen objektív és szubjektív okok miatt terjedhetett el a neoliberalizmus. Kezdjük az előbbivel, az egyes emberek akaratától és felfogásától független folyamatokkal.


Monopolizáció és internacionalizáció

A kapitalizmusban a méretgazdaságosság (skálahozadék) miatt természetes és elkerülhetetlen a termelés koncentrációja, egyre nagyobb méretekben való megszervezése.

A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.[59]

 

„A skálahozadékkal járó termelésbővülés következtében […] Megjelentek az együttműködés, a fúzió és a vállalatfelvásárlás új formái, amelyek megkönnyítették a vállalatok koncentrációját.” [60]


Persze nem csak a termék fizikai legyártásának hatékonysága a motivációja a vállalati összeolvadásoknak és társulásoknak (az üzemméretek mostanában csökkenni is szoktak). A nagyobb, monopolisztikusabb vállalatok jobb feltételekkel jutnak hitelekhez, jobb alkupozíciójuk van a nyersanyag- és alkatrész-beszállítókkal szemben. [61] Az utóbbi időben a motivációk között előtérbe kerültek az óriási marketingköltségek, a sikeres márkaépítés erőforrásigénye. [62]

 

A tőkecentralizáció nem csak az reálgazdaságban működik, hanem pénzügyi szférában is. Az 1980-as évektől „a pénzügyi szolgáltatóágazat is példa nélküli forradalmi változásokon ment keresztül, elindítva a fúziók, akvizíciók (felvásárlások) és a tengeren túli expanzó áradatát, amely még ma is folytatódik”. [63]

Itt nem csak a puszta méret számít, hanem az is, hogy az adott vállalat hány különböző országban van jelen. Minél több országban tevékenykedik, annál inkább ki tudja használni az egyes országok közötti konjunkturális különbségeket, az eltérő törvényeket és adórendszereket, a banki hitelkamatok különbségeit és egyéb tényezőket. [64] Az utóbbi időben még a legnagyobb vállalatok, pl. a Microsoft is stratégiai szövetségeket köt más óriásokkal, ezért egyesek már „szövetségi kapitalizmusról” beszélnek. [65]

Tehát a kapitalizmusban a tőkecentralizáció alapvető folyamat és ez megállíthatatlanul óriásvállalatok (és vállalat-szövetségek) létrejöttéhez vezet. [66] A nagy üzemméretekhez, a csúcstechnológiához nagy összegek befektetése szükséges. Ahhoz, hogy ez megtérüljön, óriási mennyiségeket kell termelni és eladni, vagyis szinte törvényszerű, hogy a termelés eléri a piac korlátait és jórészt kihasználatlan termelőkapacitások jönnek létre. [67] Emellett a nagyobb vállalatoknak több nyersanyagforrásra van szükségük. Mindezek miatt elkerülhetetlen a nemzetközi terjeszkedésük (ezt és az ebből eredő hódító tevékenységet régebben imperializmusnak is nevezték). A nemzetköziesedést (globalizációt) persze sokszor az államok tevékenysége is elősegítette, pl export-támogatásokat nyújtottak a saját vállalataiknak, és kedvezményekkel csalogatták a külföldi tőkét.

A transznacionális monopolkapitalizmus, mint a kapitalizmus egy új szakasza

Az érdekes kérdés az, hogy miért pont az 1970-es és 80-as években fordult a kocka, miért kezdett pont akkor offenzívába a tőke? Miért pont akkor jutottak hatalomra olyan politikusok (Pinochet, Thatcher, Reagan), akik elkezdték a „Szociáldemokrata Konszenzus” felszámolását?

Mielőtt ebbe belemennénk, már itt megjegyezzük, hogy pl. az USA-ban már Reagan előtti években (Carter elnöksége alatt) a szakszervezetek elleni szisztematikusabb fellépés volt a tendencia és, mint ahogy fentebb említettük, már akkor elkezdték a monetarizmus alkalmazását.

Alapvetően fontos, hogy 1973-74-ben volt az első olajválság, amely jelentős gazdasági lassulást okozott: az olaj- és az autóipar nem tudott többé húzóágazatként funkcionálni. Például Nagy Britanniában „[A] gazdasági növekedés visszaesése volt az oka egyrészt a munkáspárt vereségének, másrészt pedig a konzervatívok jelentős sikerének az 1979-es parlamenti választásokon.” [68]
Szokatlan volt a 70-es évek válságában, hogy a gazdasági stagnálás a gyorsuló inflációval együtt jelentkezett, ezért ezt a jelenséget stagflációnak nevezték el. (Korábban az infláció inkább a gazdasági fellendülések és a munkanélküliség csökkenésének idején pörgött fel, ezt ábrázolja az ún. Phillips-görbe). Úgy tűnt, a keynesi módszerekkel nem lehet eredményesen küzdeni a stagfláció ellen, ami hiteltelenítette a keynesi elméletet is, és az így kialakult „légüres térbe” tudott benyomulni a Milton Friedman-féle neoliberalizmus. [69] Az inflációt a dollár aranyhoz rögzítésének eltörlése mellett[70] (amiről később még lesz szó) jelentős részben az olajárak növekedése okozta. Ezt az is alátámasztja, hogy pont az 1973-tól, illetve az 1979-től kezdődő időszakban ment 10% fölé az USA-ban az áremelkedés mértéke, [71] [72] és sok más iparosodott országban is magas volt ekkor az infláció. [73] Mindenesetre ez jó alkalom volt a tőkének és a tőkés államnak a munkabérek letörésére és az eladósodottság növelésére.

 

Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre venni a hosszúhullám elmélet(ek)et, amelyek szerint kb. 50-60 év periódusidejű gazdasági ciklusok (Kondratyev-ciklusok) is léteznek a gazdaságban. Vita folyik arról, hogy léteznek-e hosszú hullámok, és ha igen, akkor milyen okokból. [74] [75] Viszont azok, akik szerint léteznek, megegyeznek abban, hogy az olajválság nem oka, hanem csak közvetlen kiváltója volt az általánosabb válságnak, a Kondratyev-ciklus új leszálló ága kezdetének, ún. csomópontválságnak. [76] Ezek a válságok akkor alakulnak ki, amikor a gazdaság fejlődése olyan szintet ér el, amelyhez képest a társadalmi viszonyok (amelyeknek nagyobb a tehetetlenségük) lemaradnak. A válság addig tart, ameddig el nem terjednek az újfajta tulajdonviszonyok, intézmények, gazdaságpolitikák, gazdaságirányítási mechanizmusok. Az ezzel foglalkozó irodalom többnyire az alábbi szakaszokat különbözteti meg; az évszám az adott szakasz végét jelző csomópontválság kirobbanását adja meg:

 

1. Szabadversenyes kapitalizmus, 1873.

2. Monopolkapitalizmus, 1929 (mivel a szó szerinti monopóliumok igen ritkák, ezt pontosabb lenne oligopol-kapitalizmusnak nevezni, de az irodalom nyomán maradunk a „monopol” jelzőnél.

3. Állammonopolista kapitalizmus, 1973. [77] [78]

4. Transznacionális monopolkapitalizmus, 2008.

 

A szabadversenyesnek nevezett kapitalizmusban sem volt tökéletes szabad verseny (természetesen!), de többnyire úgy működött, hogy a vállalatok inkább csak reagáltak a piaci környezet változásaira, és amennyiben ezt nem, vagy nem megfelelően tették, a konkurencia kiszoríthatta őket a piacról. Piaci mechanizmusok gondoskodtak egyensúlyról és növekedésről, (többé-kevésbé hatékonyan, időnként súlyos, de az uralkodó osztály számára mindig csak rövidtávú problémákat okozva). Egyrészt arról, hogy a bármilyen oknál fogva drágán termelő cégek változtatni kényszerüljenek vagy csődbe jussanak. Másrészt, hogy ha egy terméknek irreálisan magasra szökik az ára, akkor elegendő új kapacitás kiépítésével kielégüljön a megnövekedett kereslet és újra a termelési költségek határozzák meg az árat.


Azonban a tőkés verseny saját maga termeli ki azokat a tendenciákat, amely önmaga megváltoztatása, részben tagadása felé, a piaci szabályozás, visszacsatolás kikapcsolása felé mutat. A tőke koncentrációja és centralizációja [79] ahhoz vezet, hogy a monopolisztikus tendenciájú cégek méreteik, kölcsönös megállapodásaik, a birtokolt szabadalmak segítségével egyre sikeresebben (persze soha nem tökéletesen) kontrollálják a piacot. [80] Bizonyos határok között nagy hatást gyakorolhatnak az árakra, marketing-fogásokkal szükségletet gerjeszthetnek a termékeik iránt, illetve elhitethetik a fogyasztókkal, hogy az ő termékük sokkal többet ér, mint mások hasonló termékei. Ez nem azt jelenti, hogy nincs verseny: a konkurenciaharc a piac manipulálásáért (is) folyik. [81]

 

A monopolkapitalizmus eredeti (klasszikus) szakasza az 1929-es nagy összeomlással került válságba. Egyfelől óriási kihasználatlan termelőkapacitások alakultak ki, másfelől nagyarányú munkanélküliség. A piac szabályozó mechanizmusainak gyengüléséből az következett, hogy a kiút az állami szerepvállalás drasztikus mennyiségi és minőségi változásában, a kapitalista nagyvállalatok és az állam összefonódásában volt. [82] „Demokratikus” körülmények között ezt jórészt a keynesi elmélet javaslatait követve ment végbe. (Bizonyos szempontból a fasizmus, sőt, a sztálini tervgazdaság is az állammonopolista kapitalizmus egy variánsának tekinthető, de utóbbi még a fasizmusnál is jóval inkább elszakadt a piaci megoldásoktól.) Az egyik alapvető módszer az volt, hogy az állam közvetlenül felvásárolta a cégek termékeit,[83] főleg infrastrukturális és katonai célokra. Az intézkedések egy másik típusa azon az észrevételen alapult, hogy a szegények nagyobb arányban költik a többlet-jövedelmüket fogyasztási cikkekre, a gazdagok ellenben megtakarítják azt. Előbbi esetben nő a fogyasztás és csökken a túltermelés, utóbbi esetben viszont épp ellenkezőleg, a tőketúltermelés nő. A keynesi elmélet ezért azt javasolta, hogy az alacsony jövedelműek javára kell átcsoportosítani a jövedelmeket, progresszív (tehát a gazdagokat sújtó) jövedelemadóval, közmunkaprogramokkal, jóléti kiadásokkal, stb. [84] Ez utóbbi irányvonal jelentős részben egybeesett a szociáldemokrata reformisták népszerű követeléseivel.

 

Persze Keynes nem azért találta ki mindezt, mert a munkások pártját fogta a tőkésekkel szemben. [85] [86] Nyilvánvaló, hogy az általa javasolt intézkedések nem ellentétesek az össztőke közvetett érdekeivel: első lépésben segítenek megoldani a piacproblémát, amibe a tőke újra és újra beleütközött. Mindezt úgy teszik, hogy növelik a rendszer legitimációját, csökkentik a forradalmi veszélyt. Még a szociáldemokrata kormányok által véghezvitt államosítások is sokszor csak azt jelentették, hogy a nagytőke átengedte a kevéssé nyereséges vállalkozásokat az államnak. [87]

 

A munkásoknak adott jóléti juttatások és a tőkés termelés állami szabályozása azonban a tőkék többségének közvetlen, rövidtávú érdekeit többnyire sérti. A tőkések többségének igencsak nem volt kedvére az, hogy több adót kell fizetniük, hogy nem dolgoztathatják korlátok nélkül és nem rúghatják ki bármikor a munkásokat, hogy munkaruhát, védőfelszerelést, fizetett szabadságot stb. kell nekik biztosítani, hogy az egyre szigorodó határértékek miatt nem bocsájthat ki akármennyi környezetszennyező anyagot a természetbe, és a termékeknek is különféle biztonsági előírásoknak kell megfelelniük. Nem véletlen, hogy azóta is bírálják ezeket az intézkedéseket, és próbálják elérni, hogy kevésbé legyenek szigorúak a jogszabályok, ill. kevesebb erőforrást kapjanak az ezeket ellenőrző állami hatóságok. A New Deal programot bevezető Roosevelt elnököt is sokan támadták,[88] egy csoport nagytőkés még egy fasiszta jellegű puccsot is megpróbált ellene szervezni. [89]

 

A nagyüzemi termelésben az a tendencia, hogy egyre magasabb az állandó költségek részaránya. Pl. egy drága automatizált gépsor megvásárlására felvett hitelt akkor is törleszteni kell, ha a gépeket a nem elégséges kereslet miatt csak kis részben használják ki. Ez pedig annál jobban növeli az egységnyi termékre eső költséget, és így az inflációt, minél alacsonyabb a gépek kihasználtsági foka. [90]

Ha nő a kereslet, akkor „tökéletes verseny” fentebb leírt esetével szemben a monopóliumok úgy maximalizálják a profitjukat, hogy nem, vagy csak kis mértékben növelik a termelésüket, ellenben jócskán megemelik az áraikat. [91]
Amennyiben az osztályerőviszonyok ezt lehetővé teszik, a bérmunkások az áremelések hatására bérnövekedést harcolnak ki maguknak, és minél nagyobb inflációra számítanak, annál nagyobbat. Tehát egy felfelé ívelő ár-bér spirál alakul ki, amelyet a polgári közgazdászok egy része az infláció fő okának tesz meg. [92] Szerintünk természetesnek kell tekinteni, hogy a munkások nem akarnak rosszabbul élni és ezért harcolni próbálnak azért, hogy béremeléssel kompenzálják őket az áremelkedésekért. Ebből viszont az következne, hogy a tőkének aránylag kevesebb jutna a társadalmi termékből. El kell tehát ismerni, hogy az is logikus, amit erre a cégek lépnek: árat emelnek. „Ha egy béremelkedést áremelkedés követ, ennek egyszerűen az az oka, hogy a vállalatok nem fogadták el ezt az új elosztást, és hogy az áremelkedések révén megtartották vagy éppenséggel még meg is növelték a profitjukat. […] Inflációs időszakban a béremelkedés nem oka a folyamatnak, hanem az arra bekövetkező reakció”. [93] Még ha csökken is a monopolisztikus cégek profitrátája, akkor is a kisebb cégeké fölött marad. [94]

 

Ennek az öngerjesztő folyamatnak azonban van egy feltétele, amiről a kapitalisták szeretnek elfelejtkezni.
A konkurrencián alapuló kapitalizmusban a béremelkedés […] a termelés növekedését vonná maga után” a megnövekedett kereslet miatt. Ez pedig részben csökkentené az áremelkedés mértékét, részben ideiglenessé tenné azt. A gazdaság monopolisztikus szerkezete miatt [95] tehetik meg a domináns cégek azt, hogy tartósan megemelik az árakat úgy, hogy a termelés nem nő érdemben, tehát stagfláció alakul ki. Ezen az sem segít különösebben, ha az állam keynesi kereslet-teremtéssel próbálja élénkíteni a gazdaságot, hiszen a megnövekedett keresletre is elsősorban az árak, és csak másodsorban a termelt mennyiségek megnövelésével reagálnak a monopolista cégek.

 

Mindenesetre a profitráták (főleg a nem monopolista cégeké) a 60-as évektől esni kezdtek (és csak a 80-as évek elejével tértek magukhoz). [96] [97] Ez volt a fő oka annak, hogy a tőke nem volt hajlandó tovább finanszírozni a munkásosztály régebben sohasem látott fogyasztási színvonalát.

„[A] hetvenes évek első felében a kapitalista világgazdaság strukturális modellválságban volt, amelyből csak szerkezeti és intézményi változásokkal léphetett túl.” [98] Tehát az 1970-es évek világgazdasági válsága strukturális és intézményi válság is volt, amely már régóta érlelődött, az olajárrobbanás csak az „utolsó lökést” jelentette. [99]

Az állami tervezési politika a keynesi cikluskiegyenlítő, intervenciós stratégiára épült, ami a nemzeti szempontokat tartotta szem előtt. Csakhogy a második világháború után a gazdasági fejlődés egyre inkább nemzetközi keretek között zajlott, ami alapvető ellentmondást jelent. [100]

A neoliberalizmus tehát a kapitalizmus állammonopolista szakaszának fejlődése és elkerülhetetlen túlfejlődése során kiéleződött problématömegre adott kapitalista válasz: a tőke kiszabadítása a fejlődés által immár bénító korláttá lett helyi, nemzetállami szervezés, szabályozás alól, különös tekintettel a munkás-osztályharccal elért korlátozásokra.

 

A nemzetközi kereskedelem a második világháború után nem csak abszolút értékben, hanem az össztermeléshez mért arányában is növekedett, főleg az 1960-as években. [101] Közismert, hogy a vámok és kvóták súlyosbítják a stagflációt, [102] ezért logikus lépés volt a nemzetközi kereskedelem további liberalizálásának támogatása. Minél nagyobb azonban az import és az export aránya egy gazdaságban, annál fontosabb a termelés költsége a többi országhoz viszonyítva, vagyis annál nagyobb a nyomás, hogy versenyképesen kell termelni. A globalizálódással a versenyképességhez egyre nagyobb beruházások, egyre gyorsabb ütemű tőkefelhalmozás kell, azaz fokozni kell a kizsákmányolást, és le kell építeni mindent, ami korlátozhatná a tőkét abban, hogy eredményesen versenyezzen. [103]

 

De mitől lett ereje a tőkének a visszavágásra?

 

A szociáldemokrácia tündöklése (50-es, 60-as évek) alatt sem szűnt meg a tőkefelhalmozás, a tőkecentralizáció, tehát a nagytőke látens módon ugyan, de erősödött. [104]Az 1950-es évek környékén pl. komoly összeolvadási hullám zajlott le a már egyébként is nagy bankok körében az USA-ban és több nyugat-európai országban is.[105] A nagytőke nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is erősödött, vagyis egyre inkább multinacionálissá vált.

„A multinacionális vállalatok olyan hatalmas méreteket öltöttek, szervezetük olyan mértékben átfogta a világot, hierarchikus felépítésük olyan racionális volt, hogy függetleníthették magukat terveikben az állami gyámkodástól, és független hatalmi pozícióik révén ellenőrizhették a piacokat” [106]

 

Már nem csak a nyersanyagokat szerezték be külföldről, nem csak a késztermékeket vitték ki egyre nagyobb arányban más országokba, hanem a termelés folyamata is egyre inkább nemzetközivé vált. [107] „A külkereskedelmi forgalom egyre nagyobb hányadát adják a nem végső fogyasztásra, hanem a közbenső termelőfogyasztásra szolgáló áruk. [108]

 

Ezt segítette az időközben lezajlott technikai fejlődés, pl. az információtechnikában, a távközlésben, a szállításban (pl. konténerek használata), [109] mivel ezek segítségével könnyebbé vált világméretekben megszervezni és optimalizálni a termelést. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja és növekedése nem a hetvenes években, hanem a negyvenes évek végén kezdődött (1946-47: GATT: általános egyezmény a kereskedelemről és a vámokról). Hiába voltak „baloldaliak” kormányon, a kapitalizmuson belül nem találtak, nem is találhattak kiutat a tőkés termelés szükségszerűségei alól.

 

Az 1944-es Bretton Woods-i konferencián kialakított rendszer egyik legfontosabb pillére az volt, hogy az USA dollár rögzített árfolyamon aranyra átváltható, a többi aláíró ország pedig ehhez köti a saját valutáját. Azonban az USA relatív gazdasági ereje az ötvenes és a hatvanas években csökkent, a vietnámi háború és egyéb állami kiadások miatt az amerikai költségvetési hiány és a negatív kereskedelmi mérleg óriási mértékűre duzzadt. Ezek miatt a dollár nagymértékben túlértékeltté vált, ami hosszú távon nem volt fenntartható.


Ugyanakkor nemcsak az áruk, hanem a tőke és különösen a pénztőke is egyre könnyebben mozgott az országok és a kontinensek között. A hatvanas években a „nemzetközi tőkeforgalom liberalizálódásával jelentős mértékben fokozódott a gazdasági élet nemzetközi jellege. A liberalizálódás olyan messzire ment, hogy a nemzeti deviza- és tőkeellenőrző intézkedések eleve kudarca voltak ítélve.” [110] Ez pedig többek között lehetővé tette, hogy a túlértékelt dollárra erős spekulációs nyomás nehezedjen. Részben emiatt (részben pedig néhány európai tagország kilépése miatt) omlott össze a Bretton Woods-i rendszer. Ez konkrétan úgy történt, hogy 1971 aug. 15-én, egyik napról a másikra Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra történő átválthatóságát („Nixon-sokk”). Ez természetesen egyfelől a dollár leértékelődését és gyorsuló inflációt vont maga után, másfelől az amerikai államadóság reálértékének csökkenését. [111]

1973 márciusára kialakult a lebegtetett árfolyamok rendszere, [112] ami azt jelenti, hogy a valutaárfolyamok szabadon ingadozhatnak, a központi bankok csak időnként avatkoznak be az extrém értékek elkerülésére. Ez aztán újabb lökést adott a spekulációnak, ami kiszolgáltatottabbá tette az államokat. A nemzetközi pénzügyi körök hatékony nyomást fejthettek ki az egyes országokra, hogy neoliberális politikát folytassanak. Ily módon a pénzügyi liberalizáció egyszerre oka és következménye a neoliberalizmus elterjedésének. [113]
A krónikus termelőkapacitás-kihasználatlanság, a tőketúltermelés miatt a reálgazdaságban a neoliberális globalizáció alatt is tendenciájában csökkent a profitráta, a profitokat csak a nyereségadó általános csökkentése tartotta szinten. [114] Ez a csökkenés és a pénzügyi liberalizáció, a pénzpiacok globalizációja eredményezte a pénzügyi lufi kialakulását, amely persze találkozott a legnagyobb tőketulajdonosok érdekeivel. [115] Mivel az iparban egyre nehezebbé vált a túlakkumulált tőkét profitábilisan elhelyezni, a tőkések a közszolgáltatások irányába kezdtek terjeszkedni. Ahol nem volt elég erős az ellenállás, [116] el is kezdték privatizálni a közműveket, az egészségügyet és kisebb mértékben az oktatást.

 

A Szovjetunió az 50-es években érte el hatalmának csúcspontját, az 1962-es kubai rakétaválság [117] után egyre többek számára nyilvánvaló volt, hogy hátrányban van a nyugattal szemben. Ezzel párhuzamosan fokozatosan elvesztette a vonzerejét, nem utolsósorban a magyar 56 és a 68-as prágai tavasz leverése miatt is. [118] Egyre kevésbé kellett vele számolni, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek alternatívája. Az a bizonyítási kényszer, hogy az átlagember a nyugati világban jobban él, mint a keletiben, elenyészett, és ezzel párhuzamosan illant el az uralkodó osztály kompromisszumkészsége. [119]

 

A régi nagyhatalmak gyarmatainak többsége a második világháború után egy-két évtizeddel felszabadult és nem meglepő, hogy eleinte nem igazán kedvelték korábbi elnyomóik rendszerét: jelentős kapitalizmus- és nyugatellenesség volt jelen. Sok helyen gyakorlatilag ellehetetlenítették a külföldi tulajdonú vállalatok létesítését, sőt, inkább még a meglévőket is államosították. Több ország, részben a SZU hatására (és támogatásának fejében) a szocialista eszmékkel és politikákkal kacérkodott. Ez a nyugati tőkétől való elzárkózás a legtöbb esetben nem bizonyult tartósnak, pl. a SZU hanyatlása és amiatt, mert felismerték, hogy a nyugati nyitással több fejlesztési forráshoz és korszerű technológiákhoz juthatnak. A hatvanas évektől gyors ütemben nőtt a tőkebeáramlás a „fejlődő” országokba, melynek nyersanyagszerzés helyett egyre inkább az ipari termelés volt a célja (persze az előbbi még mindig igen nagy súlyú). Ez többnyire nem azt jelentette, hogy ők is fejlett ipari országokká váltak volna: a nemzetközi nagytőke az elavulófélben lévő technológiákat vitte oda, hogy az olcsó munkabérrel párosítva továbbra is haszonnal alkalmazza. [120]

 

A nemzetközi vállalatok maguk dönthették el, hol fektetik be a tőkéjüket és hol építenek új gyárakat. Az államoknak szembesülniük kellett azzal, hogy ha nem adnak adókedvezményt, nem liberalizálnak, stb. akkor lemaradnak a versenyben. Már a hatvanas években az egyes államok „abszurd versenyt folytattak, és egyre kedvezőbb feltételeket kínáltak, hogy a bővülő vállalatokat mindenfajta hitel és szubvenció segítségével magukhoz csalogassák”. [121] Később, ahogy csökkent a foglalkoztatottság, és ahogy a multik egyre szabadabban és egyre több ország (gazdagabbak és szegényebbek) között válogathattak, hogy hova vigyék a termelést, úgy váltak egyre zsarolhatóbbakká egyfelől az államok, másfelől a munkások, akiket ily módon arra kényszerítettek, hogy más országok munkásaival versenyezzenek: ha nem fogadják el a rosszabb munkafeltételeket, munkanélküliek lesznek. [122]

A munkanélküliség és általában a problématömeg növekedése miatt a jóléti állam fenntartásához egyre több pénz kellett. [123] Az államok bevétele viszont nem nőtt megfelelően, hiszen a vállalatoktól nem lehetett több adóbevételre szert tenni, ráadásul a vámbevételek sem növekedhettek a vámok leépítése miatt. Ezek után a jóléti intézményeket nem a nagytőkének, hanem az ún. „középosztálynak” (kisebb tőkéseknek és a munkásosztály legjobban kereső rétegeinek, azaz a legaktívabb szavazóknak) kell egyre inkább finanszíroznia, amire ők egyre kevésbé hajlandóak. Főként körükben nő az idegenellenesség, a segélyezetteket lustának, ingyenélőnek beállító gondolkodás, a szociáldarwinizmus. Ezért is egyre nehezebb tovább folytatni a szocdem, jóléti politikát.

A szociáldemokrata/keynesi osztálykompromisszum, ami addig soha nem látott létbiztonságot adott munkások nagy tömegeinek, valójában a munkásosztály részéről eleve hátrányos pozícióból köttetett. A kapitalizmus lényegi működése nem változott, az uralkodó osztály továbbra is uralkodó osztály maradt. Például a 60-as években, a szociáldemokrácia fénykorában, mikor sokan azzal áltatták a munkásokat, hogy már gyakorlatilag szocializmus van, egy világkonszern Asleff nevű vezetőjétől megkérdezték, hogy a politikusok korlátozhatják-e a beruházásokat. A válasz ez volt:
„Megtehetik, ha nem értik meg, hogy mindig is az üzleti élet szabta és szabja meg a politikát és jelöli ki azt az utat, amelyen a politikusoknak haladniuk kell. Ha az üzleti élettel – jobban mondva az üzlet világgal – ellentétbe kerülnek, akkor a politikusok csak azt fogják elérni, hogy más és talán az eddigieknél sokkal nehezebb körülmények között kell folytatniuk a munkájukat.”[124]
Ráadásul, ahogy azt behatóan taglaltuk, ez az osztálykompromisszum szabad utat hagyott annak, hogy a nagytőke tendenciájában erősödhessen. A másik oldalról a proletariátus mint osztály tudatossága, szervezettsége, pozíciói viszont gyengültek, de ez a következő fejezet témája.


A szubjektív, tudati változások

A Szovjetunió gyengülésével az általa támogatott pártok (és általában a munkásmozgalom hivatalos szervezetei) is gyengültek és az általuk megszervezett tömegekkel együtt fokozatosan, de egyre nyíltabban reformista irányba tolódtak. Feltehető, hogy annak is volt szerepe, hogy az életszínvonal emelkedésével, a jóléti állam kiépítésével „elkényelmesedtek”, eltávolodtak a radikalizmustól a korábban harcias proletárok. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna sztrájkok. A 60-as években is sok sztrájk volt, 1968 körül pedig volt egy igen komoly és néhol radikális lázadáshullám vadsztrájkokkal és óriási tüntetésekkel, amelynek eredményeképp tovább növekedtek a reálbérek. [125]

Ez a forradalmi hullám azonban kifulladt, ill. leverték. Bár a hetvenes években is voltak vadsztrájkok és üzemfoglalások, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a proletariátusnak nincs akkora ereje és elszántsága az ellenálláshoz, mint régebben. A tőkések egyre nagyobb sikerrel gyengítették a szakszervezeteket, az USA-ban pl. a Reagan-kormány idején nőtt meg drasztikusan az illegálisan elbocsájtott szakszervezetisek száma. [126] Azt gondoljuk, hogy ezt azért is tehették meg, mert a reformista, bérharcot folytató munkásság mellett egyre kevésbé voltak jelen vagy marginalizálódtak a kapitalizmus megdöntését célul kitűző szervezetek és tömegek. A szakszervezetek „a munkásoknak az ipari társadalom új struktúráiba való integrálását szolgáló eszközökké váltak. A forradalmi eszméket a munkásság részvételének (vagy beleszólási jogának) eszméi váltották fel […] A különféle országokban gyakran a munkáspártok és szakszervezetek közreműködésével olyan törvényeket fogadtak el a sztrájkjogról, amelyek célja az volt, hogy a munkások akcióit a vegyes gazdasági rendszer keretein belül tartsák. […] A modern nagyüzemekben a személyi bérek sokat veszítettek jelentőségükből, mivel a bérezés kevésbé függött az egyéni teljesítményektől, hanem sokkal inkább az egész üzem gazdaságos voltától. A munkások speciális szakmai képzettségük és tudásuk révén szorosabban kötődtek saját üzemükhöz, szakmai boldogulásuk pedig nagymértékben a vállalat növekedésétől függött, amellyel – épp azért – jobban azonosultak, mint korábban.” [127]

Ezen felül a globalizált termelés, a neoliberalizmus és a gazdasági pangás hatására megnövekedett munkanélküliség is csökkentette (az országokon belül szervezett) sztrájkok hatását, eredményességét.

A nemzetközi méretekben szerveződő és tevékenykedő tőkével és az uralkodó osztállyal szemben a széttagolt munkásosztály hátrányban volt és továbbra is hátrányban van. Ennek a széttagoltságnak csak egyik megnyilvánulása a nacionalizmus. A terjedő atipikus foglalkoztatási formák (távmunka, részmunkaidő, munkaerő-kölcsönzés, diákmunka), valamint az, hogy egyes proletárok jogilag vállalkozók lesznek (kiszervezettek vagy kényszervállalkozók) megnehezítik az összefogást és az osztállyá szerveződést, csökkentik az osztályöntudatot.

 

Emellett kulturális és ideológia fronton is háttérbe szorult az autonóm, antikapitalista gondolkodásmód. A fogyasztói társadalomban az egyént elkábítja a megvásárolható áruk, szolgáltatások és „látványok” tömege. A tévé (általában a média) elszigeteli egymástól az embereket: nem egymásnak közvetítik az információt, a társadalmi tudatot, hanem a központi forrásból szerzik ezt be, amely a tőke érdekeinek megfelelően működik, hiszen maga is tőke.

Nem független ettől annak sikeressége, hogy az antikapitalizmust azonosították (és így bemocskolták) a sztálinizmussal. Az uralkodó osztály a „kommunista diktatúrák áldozatai” és nálunk „a szocializmusban a nyugat kölcsöneiből éltünk” című történeteket hatékonyan használta arra, hogy ellehetetlenítse a kapitalizmuson túlmutató gondolkodást, ami rendkívül demoralizáló hatással volt és van a munkásosztályra.

 

Létrejöttek és sok millió dolláros támogatásokat kaptak az agytrösztök (think-tank-ek), így pl. American Enterprise (1943), RAND (1948), Heritage (1973), Cato Institute (1977). Ezek lényegében azon munkálkodnak, hogy az uralkodó osztály érdekeit közérdekként tüntessék fel. Előszeretettel terjesztik a szabadpiaci ideológiát, pl. Ayn Rand, Hayek vagy épp Milton Friedman nézeteit. Milliárd dolláros iparággá vált a PR, amely többnyire azon dolgozik, hogy az egyes cégek vagy cégcsoportok érdekében befolyásolja a közvéleményt. [128]

A tőke igyekezete, hogy manipulálja az emberi tudatot, erősebbé, szisztematikusabbá, szervezettebbé, hatékonyabbá vált. Ezt a tevékenységet úgy is tekinthetjük, mint a tőkések által vívott osztályharc egy megjelenési formáját, amely hozzájárul ahhoz, hogy a munkások körében az osztályöntudat visszaszorult.

 

A neoliberalizmus felé mutató konkrét erők és lépések

 

Közismert, hogy a Bretton-Woods-ban létrehozott intézmények, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank (eredetileg Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, IBRD) és a GATT (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az egyes országokat a neoliberális globalizáció útjára tereljék. Érdekes, hogy ezeket az intézményeket jelentős részben éppen Keynes ötletei alapján hozták létre, aki a konferencián Nagy Britanniát képviselte. Igaz persze, hogy kulcsfontosságú kérdésekben nem az ő, hanem az amerikai pénzügyminiszter, Harry Dexter White álláspontját fogadták el. [129]
Az intézmények céljai között már a kezdetektől szerepelt a nemzetközi kereskedelem bővítése, de ekkor megszorításokról, strukturális átalakításokról, vagy éppen az oktatásra és az egészségügyre fordított kiadások csökkentéséről még nem volt szó. Épp ellenkezőleg, a Világbank céljai között szerepelt az, hogy ezek fejlesztését finanszírozza. [130]

1994-ben aláírták, 1995. január 1.-jén pedig életbe lépett a GATT uruguay-i fordulójának záróokmánya, megkezdte működését a WTO. Ez már a kezdetektől neoliberális elveken alapult, hiszen nemcsak a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályok (vámok, kvóták) minél teljesebb leépítése volt a célja, hanem a szolgáltatások szabad áramlásának megvalósítása is. [131] [132] Nem véletlen, hogy az IMF és a Világbank mellett a WTO is az antiglobalizációs tüntetések fő céltáblájává vált.

 

Bár az európai politikusok és választóik igen jelentős része többé-kevésbé ragaszkodik az aktív, jóléti államhoz, maga az EU neoliberális irányba tolta Európát.

„Kevés embernek van tudomása például a Gyáriparosok Európai Kerekasztaláról, (European Round Table of industrialists, ERT), ami Európa legnagyobb vállalatainak vezérigazgatói szintű szövetsége, a célja pedig az, hogy az Európai Bizottságnak irányelveket adjon, politikáját diktálja. Így pl. az Egységes Európai Törvényt (Single European Act), amely megnyitotta és liberalizálta az uniós piacokat, nem az EU, hanem Wisse Dekker (a Philips, majd az ERT elnöke) állította össze, és az ő javaslatai alkották az 1985-ös, EU-s törvénytervezet alapjait (The Guardian, 1999. december 16). Az EU bővítési tervét (amit az európai kormányfők 1999 végén hagytak jóvá Helsinkiben), s amely megkövetelte az új belépőktől, hogy felszabadítsák és privatizáljak a gazdaságukat, s hogy a hosszú távú teherszállítás infrastruktúrájába óriási pénzeket öljenek, Percy Barnevik dolgozta ki, a svéd AB befektetési cég, és egyben egy ERT munkacsoport elnöke. Tehát a transznacionális elit tagjai hoznak meg minden lényeges döntést az EU-ban, és nem pedig az egyes tagállamok politikai elitje, mint ahogy azt az EU ideológiája állítja” [133]


Kevéssé ismert, hogy a monetarista elképzelések az IMF-be, az EU irányító testületeibe és más intézményekbe már az 1973-as válság kitörése előtt elkezdtek behatolni, persze csak a keynesi intézkedésekkel kezelhetetlen válság adott igazán nagy lökést a terjedésüknek. [134]

 

A legtöbb államra azért is lehetett a neoliberális politikát ráerőltetni, mert el volt adósodva. A fejlettebb országokban az adósság növekedésének egyik oka a gazdasági válság volt, ill. az, hogy ezt sikertelenül próbálták anticiklikus gazdaságpolitikával kezelni. A harmadik világbeli országok fejlesztésekre vették fel a kölcsönöket, amelyeket eredetileg lényegében kamatmentesen adtak. [135] Azonban a pénzt sokszor látványos, de rosszul előkészített presztízsberuházásokra költötték, egy részét pedig (különösen a diktatórikusabb vezetők) elsikkasztották, ill. a rendőrség/hadsereg megerősítésére és a lakosság elnyomására használták. Az IMF és a Világbank is előszeretettel adott dollármilliárdos kölcsönöket azoknak a diktatúráknak, akik a neoliberális úton jártak. Az 1973 végétől drasztikusan emelkedő olajárak az olajbehozatalra szoruló országok adósságát szintén növelték. A szegény országok között nem volt ritka, hogy egy vagy néhány nyersanyag (pl. réz, ón) vagy mezőgazdasági termék (pl. kakaó, kávé) exportjára alapozták a gazdaságukat, amiben a gyarmatosítás mellett a neoliberális ideológiának is volt szerepe. Előfordul, hogy egy-egy ilyen termék ára hirtelen drasztikusan, akár felére esik, ami válságba taszítja az illető országot, ezt pedig „tovább súlyosbítják a deviza-spekulánsok, akik látva az ország pénzügyi mélyrepülését, fizetőeszköze ellen fogadnak, így annak értékét még lejjebb lökik.[136]

Több esetben ez kényszerítette kölcsönfelvételre a harmadik világ országait, amihez a 80-as évektől neoliberális szerkezet-átalakító csomag is járt. A Volcker-féle kamatemelés aztán véglegesen rázárta az adósságcsapdát a legtöbb országra. Az IMF féle neoliberális szerkezet-átalakító programokkal pedig többnyire nem csökkenteni, hanem növelni sikerült az eladósodottságot. [137]

A kapitalista közgazdászok előszeretettel hibáztatják az eladósodó országok dilettáns vezetését. Ezzel szemben le lehet szögezni, hogy ha „a mintegy 160 fejlődő és szocialista ország túlnyomó többsége, közöttük még egyes kőolajexportőrök is, az eladósodás síkos útjára léptek, akkor ebben az adott világgazdasági helyzetből és erőviszonyokból adódó szükségszerű tendenciát kell látni.[138]

 

A legtöbb országban a munkásosztály többsége egyáltalán nem támogatta a neoliberalizmust, ezért több helyen (pl. Chile, Indonézia) fizikai terrorral törték meg az ellenállásukat, ezerszámra gyilkolták, kínozták és börtönözték be az embereket, különös tekintettel a szakszervezeti vezetőkre és a baloldali aktivistákra. Máshol demokratikus választások útján jutott hatalomra egy olyan párt, amely eredetileg egyáltalán nem kívánt a neoliberalizmus útjára lépni, azonban eladósodottságuknál fogva a nemzetközi pénzvilág olyan nyomást tudott rájuk kifejteni, amelynek nem tudtak ellenállni. Ide tartozik pl. Mandela pártja Dél-Afrikában vagy Walesa és a Szolidaritás Lengyelországban, [139] de ide sorolhatjuk a pályafutása elején még bányákat államosító és munkásokat felfegyverző Víctor Paz Estenssoro-t Bolíviában. [140] Természetesen az, hogy megválasztották az adott politikai erőt, még nem jelenti azt, hogy aztán ne alkalmazna terrort, amikor a tömegek tiltakozni kezdenek az őket hátrányosan érintő intézkedések miatt. Még leginkább a volt KGST országok munkásaira volt jellemző, hogy az állami bürokrácia által nem túl hatékonyan menedzselt tervgazdaság problémáit (pl. áruhiány) látva valóban elhitték, hogy a privatizáció és a piaci erők szabadjára engedése növelni fogja az életszínvonalukat és ezért aktívan vagy passzívan, de támogatták a neoliberális lépéseket. Azonban pl. Magyarországról is elmondható, hogy a 1990-es választásokon az emberek többsége nem olyan pártra szavazott, amely propagandáját tekintve kifejezetten neoliberális (az SZDSZ és a Fidesz volt ekkor ilyen). Az országok döntő többségében az emberek többsége elvárta és elvárja, hogy a közösség (jobb híján az állam) ne szolgáltassa ki az egyént a piaci erők szeszélyeinek, hanem nyújtson létbiztonságot számára. Ezért igen ritka, hogy a többség tudatosan támogatja a neoliberalizmust, épp ellenkezőleg, előbb vagy utóbb növekedni szokott az ellenállás vele szemben.

 

Vannak olyanok (pl. Susan George), akik azt hangsúlyozzák, hogy a neoliberalizmus, a neoliberális globalizáció nem a dolgok természetéből következik, hanem egy mesterséges folyamat, amit konkrét emberek kényszerítenek ránk, és ezért más emberek képesek ezt megváltoztatni. A neoliberálisok, pl. a Chicagói fiúk briliáns módon terjesztették az ideológiájukat és ezért tudtak uralkodó irányzattá válni. [141] Ebben persze van igazság, de önmagában ez az idealista magyarázat messze nem elégséges, mint ahogy az remélhetőleg az eddig leírtakból kiderült. A neoliberális ideológiát terjesztő alapítványok és agytrösztök nem a Chicagói egyetem tanáraitól és diákjaitól kapták a dollár-százmilliókat, hanem a globális uralkodó osztálytól, mivel ideológiájuk az ő érdekeiket fejezte ki, illetve az ő tulajdonukban lévő tőke felhalmozásának szükségleteit tükrözte. Az IMF és hasonló intézmények élére is Reagan, Thatcher és hasonló, a burzsoáziát képviselő politikusok nevezték ki a neoliberális vezetőket. Az uralkodó osztály az eddig felsorolt csoportokon és intézményeken kívül számos más módszer (pl. ál-civil mozgalmak létrehozása [142]) és sok más szervezet segítségével vitte keresztül az érdekeit, pl. a Trilaterális Bizottság, [143] a Bilderberg-csoport, [144] vagy az ún. UNICE, [145] amely az utóbbi időben Confederation of European Business (röviden: BUSINESSEUROPE) névvel működik és többek között a magyar Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége is tagja. [146]

 

A kapitalizmust tehát saját belső dinamikája hajtja a termelés bolygóméretekben való társadalmasítása, ill. a neoliberális globalizáció fokozása felé. A burzsoá osztály tagjai, mint a tőkéjük érdekeinek hordozói cselekszenek, és az osztályok közti (általában véve pedig a különböző érdekcsoportok közti) erőviszonyokon múlik, hogy mennyire sikerül keresztülvinniük az akaratukat. Természetesen a neoliberális tendencia is megszüli a saját ellentendenciáit, a piacvédelmet vagy épp a gondoskodó államot követelő erőket, amelyek ugyan érhetnek el kisebb-nagyobb sikereket, de a kapitalizmus ellentmondásait nem szüntethetik meg. A szociáldemokrata reformizmus lehetőségei a transznacionális monopolkapitalizmus kifejlődésével beszűkültek, és nem valami véletlen folytán, hanem – ahogy az eddigiekben kifejtettük – rengeteg objektív és szubjektív folyamat miatt.

 

Azért fontos ezt tudatosítani, mert ha egy maroknyi csoport fondorlatos ármánykodásának és világuralmi törekvésének tekintjük a neoliberalizmust, amely az egyébként emberbarát kapitalizmus egy torzulása, akkor abból az következik, hogy csak a neoliberalizmus, ill. a „globalizáció” ellen kell küzdeni, változatlanul hagyva azt a rendszert, ami szükségszerűen kitermeli ezeket a tendenciákat. Nyilvánvaló, hogy vannak elit csoportok és azok több pénzt és hatalmat szeretnének, de ez a kapitalizmus elválaszthatatlan része, és naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, hogy majd kevésbé mohó és gátlástalan elit csoportok hatalomra jutását elősegítve megszüntethetők az alapvető működési módok. A tőke érdekei általában véve és egyre nyilvánvalóbban szemben állnak az emberiség érdekeivel, ezért értelmetlen arra vágyakozni, hogy a kapitalizmus rossz oldalát eltüntessük és csak a „jó oldala” maradjon meg.


A neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció értékelése és jövője

 

A neoliberális globalizáció által eddig okozott károkról, a rengeteg szenvedésről, a fokozódó környezetpusztításról már igen sokan írtak, többnyire globalizációkritika címszó alatt. Könyvek és cikkek sora taglalja, hogy a neoliberális intézkedések következtében a társadalmat a korábbinál is inkább a verseny és a pénzközpontúság szelleme hatotta át, a munkanélküliség és a jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek, [147] a létbizonytalanság, az elidegenedés fokozódott.

Ebben a tekintetben az antikapitalista gondolkodók többnyire egyetértenek a kapitalizmust elfogadó baloldaliakkal, pl. Pogátsa Zoltánnal:

„A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára.” [148]

A fejletlen országokat nem csak az adósságtörlesztés címén szipolyozták ki és tartották szegénységben. Általánosan is elmondható, hogy a neoliberális globalizációval megnőtt az áthárítási mechanizmusok kiterjedtsége. Az áthárítás itt azt jelenti, hogy a tőkefelhalmozás feszültségei és terhei, a válságok okozta veszteségek többé-kevésbé máshol jelentkeznek, mint ahol keletkeztek, és ahol profitálnak belőlük. [149]


A neoliberális korszak beköszöntével többnyire csökkentek vagy stagnáltak a reálbérek (főleg akkor, ha a GDP-hez viszonyított arányukat tekintjük). A lakosságnak nyújtott egyre bőkezűbb hitelek ezt 2008-ig kompenzálni tudták és a naiv burzsoá közgazdászoknak úgy tűnt, fenntartható a növekedés. Azonban a lakosság eladósodottságának drasztikus növekedése magában hordta az új válságot. Természetesen van ráció abban, ha a pénzpiaci szabályozás lazítását (pl. a fentebb említett Gramm-Leach-Bliley törvényt) okoljuk a válságért, de a kiterjedt hitelezés nélkül a gazdaság már korábban (feltehetőleg fokozatosabban) lelassult volna a kereslet elégtelensége és a profittal másképp már nem befektethető, túlakkumulált tőke nagy mennyisége miatt. [150]

 

Ezen felül itt csak egy olyan momentumot említünk meg, ami nem túl közismert. Egy Zuberi nevű kutató kimutatta, hogy Kanadában azokban a kórházakban nőtt meg drasztikusan a kórházon belül szerzett fertőzések száma, amelyekben a higiéniáért felelős munkásokat profitorientált vállalkozóknak szervezték ki, akik aztán sokkal rosszabb feltételek mellett alkalmazták a takarító- és egyéb személyzetet. Ily módon tehát csak Kanadában csak ezen okból sok ezer ember halt meg a neoliberalizmus közvetett hatásaitól. [151]

 

A neoliberális ideológia terjesztői arra hivatkoztak, hogy a piaci erők szabadjára engedése gyorsítani fogja a gazdasági növekedést, és ez majd hosszabb távon mindenkinek előnyére szolgál. Az adatok mindkét állítást cáfolják. [152]
A valóság a legegyértelműbben megcáfolta azt a neoliberális tételt, mely szerint a vállalkozóknak, dinamikus ágazatoknak, transznacionális társaságoknak juttatott többletjövedelem […] lecsurog a szegényebbekhez, marginalizáltakhoz, a perifériára szorultakhoz.” [153] [154]

Megjegyezzük, hogy a GDP növekedése egyébként sem feltétlen pozitív a munkásosztály számára, pl. mert jelentős részben a pénzügyi és más, a tényleges jóléthez hozzá nem járuló „szolgáltatások” növekedéséből adódik, [155] nem függetlenül a neoliberális átalakulástól.


A 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági válság óta sokan (még IMF szakemberek is) bírálják, sőt, temetik a neoliberalizmust, mondván, hogy az okozta a válságot, és nyilvánvalóan senki sem kér többet ebből. [156] Azonban sok országban – részben pont a válság miatt - a költségvetési hiány megnőtt, amit alapvetően a neoliberalizmus szellemét követő megszorításokkal próbáltak és próbálnak kezelni. Emellett továbbra is napirenden van a szabadkereskedelmi és befektetési egyezmények megkötése (pl. TTIP, TTP, CETA). Magyarországon pl. Orbán Viktor szónokol arról, hogy „a neoliberalizmus kora lejárt”. [157] Ennek ellenére többen rámutattak már, hogy sok mindenben egyáltalán nem tér el a neoliberális irányvonaltól, lásd pl. a 2011-ben elfogadott Munka Törvénykönyvét, a szabad kereskedelemhez való vonzódást és a társasági adó csökkentését. [158] [159]

Egyáltalán nem újdonság, hogy olyan kormányok hoznak fontos neoliberális intézkedéseket (pl. Svédországban, Németországban vagy Franciaországban), amelyeket egyébként egyáltalán nem tartanak neoliberálisnak. [160]
A wikipedián is arról panaszkodnak a neoliberalizmus szócikk alatt, hogy a neoliberális ideológia hirdetése nem mindig esik egybe a tényleges neoliberális gyakorlattal. [161] Ezért ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy nem az ideológia a lényeg, az csak megfogalmazza, egységes formába önti, igazolja az egyébként is meglévő érdekeket és tendenciákat. Tehát azok, akik szerint a neoliberalizmus csak a múlthoz tartozik, véleményünk szerint vagy nem értik annak lényegét, vagy tudatosan ködösítenek (Orbán Viktorra valószínűleg mind a kettő igaz).

A neoliberalizmus hosszú távú következményeit nehéz felmérni, az ökológia károk pl. megállíthatatlanul növekednek, és ezen folyamatok egy része (pl. globális éghajlatváltozás) egy ponton túl öngerjesztővé válik. [162]

Másfelől a termelés bolygóméretekben való társadalmasodásának folyamatát jelentős részben a neoliberális intézkedések gyorsították fel. Az 1930-as években a fasiszta Mussolini még törekedhetett autarkiára, vagyis arra, hogy Olaszország önellátó legyen, ne szoruljon rá behozatalra más országokból. Ez a politika már akkor sem volt problémamentes, ma, 2016-ban pedig egyetlen, a gazdaságban járatos ember sem gondolhat komolyan rá. Egyre világosabbá válik, hogy nincs visszaút a történelemben, ahogy egyes nacionalisták szeretnék. A másik lehetőség egy nemzetközi világállam létrehozása lenne, amely azt jelentené, hogy világméretekben ismétlődne meg az állammonopolista, keynesi kapitalizmus. Ez azonban nem kivitelezhető az erős gazdasági ellenérdekek miatt, amelyek lehetetlenné tesznek egy ilyen kompromisszum-sorozatot, nem is beszélve a nacionalista érzelmekről. Még az is kérdés, hogy az EU-t egyben tudják-e tartani az ebben érdekeltek (ezen sorok írásának idején épp az angolok bennmaradása kérdéses).

Az egyre gyorsabban termelődő problémák gyökerét csak úgy lehet kihúzni, ha a termelőeszközöket és a termékeket is társadalmasítjuk, azaz megszüntetve meghaladjuk a kapitalizmust. A neoliberalizmus, bár szubjektíve ezt hátráltatja (pl. a munkásmozgalom szétzilálásában, az individualista értékrend terjedésében játszott szerepével), mégis, objektíve közelebb vitt hozzá a nacionalista, bezárkózó „alternatív kapitalizmusok” ellehetetlenítésével. [163]

A pénzügyi globalizáció (pénzpiacok liberalizálása, spekuláció elburjánzása) a termelés globalizációjával ellentétben nem jár ilyen hatással. A tőke átcsoportosítása a pénzügyi szférába fékezi a termelés növekedését, [164] és a technológia fejlődését is. De a tőzsdék és általában a pénzügyi élet összefonódása lehet az a tényező, amely jó esetben biztosíthatja a következő világforradalmi hullám szinkronicitását, vagyis hogyha a kapitalizmus egy-két fontos centrum-országában kirobban egy forradalom, akkor az automatikusan más országok gazdaságának összeomlását vonja maga után, és ezzel az ottani proletárok azonnali cselekvését kényszeríti ki. Hogy milyen irányba fognak cselekedni, az egy kicsit rajtunk is múlik.


(Megjegyzés: a cikk első verziójára a Részeg Hajó című újságtól egy alapos kritika érkezett. Jórészt ennek alapján fejlesztettük a cikket. Ha valaki az eredeti verzióra kíváncsi, emailben el tudjuk neki küldeni.)



[1] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  201.o.

[2] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 55. o., 6. lábjegyzet.

[3] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 94. o., 6. lábjegyzet

[4]Noam Chomsky - Anti-politics: Hating Government, Ignoring Private Power

https://www.youtube.com/watch?v=5-TydNlj7d0

[11] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 32. o.

[13] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 24. o.

[15] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 98. o.

[17] Friedman aztán több dologban is szembefordult az osztrák iskolával, pl. hamisnak tartotta a válság-elméletüket. Lásd pl.:

https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[18] Kean Birch: We Have Never Been Neoliberal: A Manifesto for a Doomed Youth

[24] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 165.o.

[27] Lásd Loic Wacqant: A nyomor börtönei c. könyvét és a Szigeti Péter által a könyvről írottakat

[29] Az osztrák iskola egyik megalapozója, Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmus erényeiről:
https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[35] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 364.o.

[36] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 197.o.

[38] Philip A. Klein: Economics Confronts the Economy, 2006., 68. o.

[41] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 161. o.

[48] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[54] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., V-VII. rész.

[56] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 161. o.

[59] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677-678.o.

[60] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 286o

[62] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 7. fejezet

[63] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 86. o.

[64] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 36. o.

[67] Göncöl György: Marxizmus és változó világ, Kossuth, 1982, 146.o.

[68] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 230.o.

[73] M. Ayhan Kose: Collapse and Revival, 45.o.

[74] Rober Went: Globalizáció, Perfekt kiadó, 2002

[75] Artner Annamária: Válságtól válságig – A globális tőkerendszer mechanizmusai, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013., 72. o.

[76] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 97. o.

[77] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 58. o.

[78] Ifj. Marosán György hozzászólása, in: A 80-as évek kapitalizmusa, Kossuth, 1985.299. o.

[79] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677.o.

[80] Lenin: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, Kossuth, 1967, 20. o.

[82] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 59. o.

[83] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 53-54. o.

[84] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 85. és 94. o.

[85] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 28. o.

[86] „the class war will find me on the side of the educated bourgeoisie.” https://en.wikiquote.org/wiki/John_Maynard_Keynes#Quotes_about_Keynes

[87] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 52. o.

[90] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 150. o.

[91] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 724-738.o.

[93] Robert Pirolli: Infláció az állammonopolista kapitalizmus korában. In: Állammonopolista kapitalizmus, Kossuth, 1970., 159-160.o.

[95] Baran, Sweezy, Monopoly Capital, Monthly Review Press, 1966, 87. o. https://books.google.hu/books?id=k-3TT8fCruAC

[98] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[99] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 58.o.

[100] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[101] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 39. o.

[102] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 1218.o.

[103] NeoLiberal Scotland: Class and Society in a Stateless Nation (Google eBook), 19. o.

[104] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 60. o.

[105] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 158.-159. o.

[106] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 288. o

[107] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 153.o.

[108] B. Komzin: A transznacionális vállalatok és a tőkés gazdaság, in: Gazdasági válság a tőkés világban, Kossuth, 1976

[109] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 43. o.

[110] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 430.o.

[115] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  49-50.o.

[119] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 370. o.

[120] Farkas Péter: Rendszerszemléletű elmaradottságelmélet, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013. 66. o.

[121] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[122] Lásd pl: Hans-Peter Martin és Harald Schumann könyvét: A globalizáció csapdája, Perfekt Zrt., 1998,

[123] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 120. o.

[124] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 56-57. o.

[125] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 72. o.

[127] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 222-223o

[128] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 107. o.

[129] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 33. o.

[136] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 238. o.

[137] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 57. o.

[138] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 62. o.

[139] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 9. és 10. fejezet

[142] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 2. fejezet

[143] Stephen Gill: American Hegemony and the Trilateral Commission, 97-100.o.

https://books.google.hu/books/about/American_Hegemony_and_the_Trilateral_Com.html?id=d-szAAAAIAAJ&hl=en

[144] David C. Korten: Tőkés Társaságok világuralma, Kapu, Budapest, 1996., 166. o.

[147] http://www.oecd.org/social/OECD2014-FocusOnTopIncomes.pdf

[149] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 98. o.

[150] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 110-111. o.

[153] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 71. o.

[163] Lásd pl. Engels: Anti-Dühring, Elméleti kérdések. Weben olvasható itt: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[164] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 105. o.

Frank Mintz - Egy szibériai Mahnovcsina?

 

Az ellenforradalmi Cseh Légió katonái pózolnak az általuk meggyilkolt forradalmárok holttesteivel (a felvétel Vlagyivosztokban készült)

 

Az olyan akadémikusok, mint Paul Avrich, az olyan militánsokkal együtt, mint Volin, Gorelik és Arsinov csupán vázlatát adták nekünk a szibériai anarchizmusnak. Az anarchizmus itteni fontos szerepe homályban maradt.

Most Anatoli Shtirbul munkája ráirányította a reflektorfényt erre a régióra és annak anarchista történelmére.

„Az anarchista mozgalom Szibériában a 20. század első negyedében: Államellenes lázadás és állammentes munkás-önszerveződés” c. munkáját 1996-ban tette közzé az Omszki Egyetemen, de nyugat-európai országokban mindeddig semmiféle fordításban nem jelent még meg.

Kétkötetes műve egyrészt tartalmaz sok, a Cseka és a Kommunista Párt archívumaiból származó dokumentumot, másrészt különböző forrásokból származó szemtanúi beszámolókat.

Shtirbul bizonyára nem anarchista, csupán szimpátiával viseltet az anarchizmus iránt, de mindennek komoly tanújelét adta a forradalmárok és Szibéria lakossága irányába egyaránt.

Shtirbul összekapcsolja Szibériában az anarchista tradíciót az évszázados hagyományokkal. Utal arra a tendenciára, amely a kozák csoportok antifeudális autonómiájától a parasztok és banditacsoportok közötti szolidaritás erős szálain, a disszidens orosz ortodox csoportok államellenességén és a protestantizmus 19. századbeli hatásán keresztül a parasztok és munkások között létező kooperatív együttműködés gyakorlatáig ível. Bakunyint gyakran nevették ki, beleértve a marxistákat is, amiért támogatta a banditák csoportjait az Orosz Birodalomban. Az említett munka hitelt ad a banditizmus társadalmi fontosságának és segítséget nyújt radikális lehetőségeinek újragondolásához. Shtirbul tulajdonképpen Lojdikov munkáját vette alapul, aki úgy vélte, Bakunyin liberter meggyőződése szibériai száműzetése során vált erősebbé.

 

Száműzetés

Az anarchisták megjelenését a börtönökben, valamint a szibériai száműzetésben - mint a cári rezsim elleni tevékenységük eredményét - kell a szibériai anarchizmus egyik gyökerének tekintenünk.

Az első jellegzetes anarchista csoportok 1902-ben tűntek fel, és társadalmi fellépésük az 1905-1906-os orosz forradalomtól datálható. Mivel a kisebbséghez tartoztak, az anarchisták a szóbeli vagy az írott propagandára összpontosítottak. A reformista pártok kudarcai és a forradalmat követő elnyomás egybeesett a rosszabbá váló gazdasági helyzettel és az életkörülmények romlásával. Ennek eredményeképpen a politikailag aktív munkások egy része anarchista álláspontra helyezkedett. A Tomszk nevű anarchista csoport 1907-ben összegyűlt, és elhatározta, hogy szóbeli és nyomtatott propaganda terjesztésébe fog, agitációba kezd a fegyveres erőknél, hogy egy felkelést készítsen elő, legális tevékenységet folytat a kooperatívákban, a szakszervezetekben és a szolidaritási alapokban, továbbá kirabolja az állami bankokat és elveszi gazdag magánszemélyek vagyonát, a terror fegyverét alkalmazva velük szemben. A szociáldemokratákkal, az eszerekkel és a pártonkívüli forradalmárokkal együttműködve különböző fegyveres akciókat hajtottak végre: egy kudarcra ítélt felkelést 1907-ben Omszkban [a szövegben előforduló és beazonosítható településeket egy mellékelt térképen ábrázoltuk – P.P.], és egyet 1911-ben Csitában, amelyben a katonák is részt vettek (egy ezred 30%-a dezertált és állt melléjük!). A kisajátító és terrorista akciók száma egyaránt magas volt.

1914-ben 30 ember részvételével egy anarchista kommunista konferenciára került sor az Irkutszki terület egyik falujában, s itt egy kettős irányvonalat alakítottak ki az anarchista propaganda és a hatalom képviselőivel szembeni terror számára. Ugyanebben az időszakban végbement egy szakadás, s az anarchista mozgalom három áramlatra esett szét: az anarchista kommunistákra, az anarcho-szindikalistákra és az anarchista individualistákra. Shtirbul becslései szerint az 1906-1907-es periódusban 100 anarchista jutott 3.000 szociáldemokratára és 1.000 eszerre. Szerinte 1917-ben 46 anarchista csoport és klub létezett mintegy 800 militánssal.

Az 1917-es orosz forradalom hamar kedvező fordulatot vett a bolsevikok számára, akik siettek ellenőrzésük alá vonni minden kormányzati apparátust. Miközben el voltak foglalva a fehér ellenforradalommal szembeni ellenállással, más forradalmi csoportok megkíséreltek létrehozni egy a bolsevikokkal szembenálló népi szervet.

Ebben a fejlődési szakaszban az anarchisták megoszlottak a szovjetpárti és a szovjetellenes tendenciák közt. Szibériában az anarchisták egy konstruktív tevékenységbe, jelesül a Kemerovo [az eredeti szövegben hibásan Keremovóként szerepel – P.P.] bányászai közötti szervezkedésbe kezdtek. Mindez azon belső problémák ellenére történt, amelyek a soraikban megtalálható „bűnöző elemek” jelenlétével voltak kapcsolatosak.

Szeptemberben és októberben a munkások elfoglalták a gyárakat és a műhelyeket. Shtirbul ez esetben „spontán anarchizmusról” beszél, azaz az anarchista szerveződésekkel való kapcsolat hiányáról. Ez indokolja Lenin azon aggodalmát, miszerint a helyzet kezd kicsúszni a bolsevikok irányítása alól. Irkutszkban, amelyet a reakciós Kornyilov tábornok tartott ellenőrzés alatt, 1917 szeptemberében sor került a helyőrség sikertelen felkelésére. Tomszkban, Krasznojarszkban, Cseremhovóban, Szemipalatinszkban [a mai Kazahsztán területén található Semey – P.P.], Csitában és a Bajkál-tó hajóin hasonlóképpen sor került anarchista agitációra. Miközben az eszerek és a mensevikek aktivitása gyorsan csökkent, a bolsevikoké és az anarchistáké egyre csak nőtt. Az anarchisták komoly befolyással rendelkeztek a Tomszki, a Krasznojarszki és az Irkutszki területen, valamint a Bajkál-tó vidékén. Ez a 4 terület közel 3.5 millió km2-t jelentett, Szibéria 12,7%-át.

 

A szovjetek

A Novomirszki Kiadó anarchista könyveket (Kropotkin, Reclus és Malatesta) kezdett el kiadni, s Tomszkban szintén megjelentek olyan újságok, mint a Szibirszkij Anarkiszt („A Szibériai Anarchista”) Krasznojarszkban és a Buntyivnyik (A felkelő).

Kezdetét vette az anarchisták és a bolsevikok közötti konfliktus.

1917-1918 telén a krasznojarszki anarcho-szindikalisták kinyilvánították szembenállásukat a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszóval, és határozottan kijelentették, hogy fel fognak készülni a pártokkal szembeni küzdelemre, amelyeknek nincs helye a „proletárforradalmakban”. 1918 tavaszán a tomszki anarchisták megvédtek egy olyan szerveződést a szovjetektől, amely valóban a munkásosztály érdekeit fejezte ki. 1918 folyamán a szovjetek különböző kongresszusain is megfigyelhetők az anarchisták jelenlétének nyomai: januárban a 104-ből 7 delegált jött Nyugat-Szibériából, az Irkutszki területről. Ezenfelül bizonyos részletek azt mutatják, hogy ezek az alakok anarchista befolyás alatt álltak. A szovjetek össz-szibériai kongresszusán, amelyre februárban került sor Irkutszkban, a 202 delegált közül 8 anarchista volt. A kongresszus saját irányítására megválasztott 25 bolsevikot, 11 eszert, 4 maximalistát, 4 anarchistát és 2 internacionalista szociáldemokratát (az irányítás emiatt több mint 45%-ban nem-bolsevik kézbe került).

Shtirbul beszámol az anarchisták növekvő befolyásáról a vasúti dolgozók és a parasztok körében, akik a Szibériába küldött anarchista meggyőződésű katonákkal egészültek ki.

Érdekes, hogy ugyanarra a konklúzióra jut, mint Mahno és Arsinov: a koordináció és a közös stratégia hiánya volt az, amely - a bolsevikokkal ellentétben - az anarchista fejlődés gátját jelentette Szibériában éppúgy, mint egész Oroszországban.

A bolsevikok 1918 tavaszán felléptek az anarchisták ellen a Csekát használva fel, hogy felvegye velük a harcot, és bebörtönözze őket. De Szibériában az anarchista egységek bolsevikok általi lefegyverzése elmaradt a Kolcsak vezette fehérek 1918. márciusi támadása miatt. Ezek az egységek, akárcsak a baloldali eszerek szervezte egységek, túlságosan hatékonyan harcoltak ahhoz, hogy a bolsevikok megengedhessék maguknak elpusztításukat. Ők álltak a földalatti ellenállás élén, amikor a fehérek elfoglalták Szibériát. 1918 őszén a már említett anarchista parasztok gerillacsoportjai tűntek fel az egyes területeken. Novoszelov, egy tíz harcosból álló csoport parancsnoka, az „Anarchisták márciusát” énekelte, és vörös és fekete zászlókat lengetett, melyeken az „Anarchia a rend anyja” felirat (egy Reclustól származó idézet, amely a mahnovista zászlókon is feltűnt) szerepelt. Más anarchista csapatok is megválasztották a parancsnokaikat.

Shtirbul úgy tartja, a Szibériában harcoló 140.000 forradalmár jelentős része anarchista befolyás alatt állt. A mahnovista csapatokhoz hasonlóan, akik döntő mértékben járultak hozzá a fehér tábornok, Gyenyikin vereségében Ukrajnában, a szibériai anarchista partizánok (Novoszelov és Rogov) Kolcsak visszaverésében játszottak szerepet. Szigorúan katonai szempontból nézve az anarchisták támogatása a fehérek elleni harcban nélkülözhetetlen volt. Ez megmagyarázza, hogy a Moszkvából érkező parancsok ellenére – amelyekkel komoly erőfeszítéseket tettek a szibériai anarchizmus szétzúzására – mért tekintették a helyi bolsevikok az anarchistákat tisztességes forradalmároknak.

 

Sejtések

A Kommunista Párt akadályba ütközött, amikor a moszkvai vezetők rendeleteinek érvényt akart szerezni Szibériában, a Vörös Hadsereg vezetőiként alkalmazott ex-cári tisztek hatáskörén kívül eső területen. Ezek a körülmények igazolták az anarchisták gyanúját a bolsevikokról és saját meggyőződésüket, miszerint a forradalomnak maguknak a tömegeknek az irányítása alatt kell végbemennie. A Marmontov vezette Paraszt Partizánok Negyedik Hadseregében a parancsnok, M. V. Kozir javasolta, hogy a szovjeteket a bolsevikok nélkül szervezzék meg. A Kommunista Párt vezetése elmozdította őt, és egy bolsevikot ültetett a helyére. A helyőrség egy azonnali tömeggyűlésen a következő határozatot fogadta el: „A hadsereg általunk választott forradalmi bizottságainak nincsen már hatalma… senki sem bocsáthatja el a képviselőinket és helyettesítheti őket olyan emberekkel, akiket mi nem ismerünk…”.

Kozir maga ezt mondta: „Mondjátok meg nekünk annak a nevét, aki a legjobb közülünk, s válasszunk olyanokat, akik megérdemlik a bizalmat, és akik megértik, hogy mire van szükségünk”. Az Altáji területre vonatkozó egyik 1920. januári kormányzati jelentés megjegyzi, hogy a parasztok szerették volna tovább fejleszteni a terület feletti ellenőrzésüket. Amikor ez a bolsevikok centralizációs törekvéseivel találkozott, növekvő ellenszenvet váltott ki belőlük.

Az Altáji, a Tomszki és a Szemipalatinszki területeken ellenállás szerveződött a partizán egységekből, melyeknek az anarchista Novoszelov, Rogov, Lubkov és Plotnyikov parancsnokoltak. Az anarchisták kampányba kezdtek önszerveződő parasztkollektívák létrehozásáért és Rogov szabadon engedéséért, melyet 1920 áprilisában sikerült is kieszközölniük. Ez év május 1-jén sor került egy nagyszabású anarchista összejövetelre Julanyik falujában [???], 120 km-re északkeletre Barnaultól [az eredeti szövegben hibásan Barnoulként szerepel – P.P.], amelyen a szónokok nagyrabecsülésüket fejezték ki a fehér terror áldozatai iránt. Nagyjából ezer partizán vett részt rajta néhány ezer vörös és fekete zászlót lengető paraszt társaságában. Két nappal később egy felkelés tört ki mintegy ezer ember részvételével.

Novoszelov, aki egy száz anarchista harcosból álló alakulatot vezetett – amely 1918 decembere és 1919 decembere közötti időszakban az Altáji területen és a Kuznyecki-medencében közel ezer kilométert tett meg -, indítványozta egy Altáji Anarchista Föderáció (AFA) létrehozását. Ötletét Rogov és hét másik parancsnok is támogatta.

A katonacsapat létszáma ezer főre duzzadt, és a Pritcsenszki területen [???] élő parasztok ezreinek támogatását élvezte. Ez a felkelés az AFA tevékenysége iránti fokozott tiszteletet váltott ki a Vörös Hadseregben, a milíciában és a Csekában (amely végső soron a bolsevik elnyomás fegyveres karja volt), s ez utóbbiban a vezetéssel szembeni elégedetlenséget is eredményezett. Az anarchista partizánok elfoglalták Barnaul legészakkeletibb területét, valamint Bijszki, Kuznyetszki és Novo-nyikolajevi [???] területeket.

A moszkvai központi rendeletek ellenére a helyi bolsevik hatóságok tartózkodtak az összetűzéstől, valószínűleg azért, mert féltek attól, hogy az elégedetlenség tovább terjedhet más fegyveres egységekre is. Egy alkalommal a Vörös Hadsereg támadásba kezdett, s Rogov egységeit kisebb egységekre szaggatta, melyek azután szétszóródtak a tajgán.

1920 júniusában Rogovot elfogták, s ő ezt követően öngyilkosságot követett el (?) Novoszelov 1920 szeptemberéig folytatta a harcot, majd partizánjaival bujkálni kényszerült. Ebben az időszakban Lubkov kirobbantott egy új felkelést a Tomszki területen, 2.500-3.000 harcos részvételével.

Vereséget szenvedtek, s Lubkov megkísérelt tárgyalni a bolsevikokkal a fegyverszünetről, majd végül néhány partizánjával együtt felszívódott a tajgán. 1921 januárjában Novoszelov részt vett egy új felkelésben Julianyikban. Paraszthadserege 5-10.000 harcost számlált. Meglehetősen reménytelen helyzetében kísérletet tett arra, hogy létrehozza az antikommunista erők szövetségét, beleértve a fehéreket is. Arra számított, hogy miután a bolsevikok felett győzelmet arattak, ismét ellenük fordul majd (a mahnovisták Ukrajnában visszautasítottak egy ehhez hasonló politikai szövetséget, és csak a vörösökkel való katonai szövetségbe mentek bele, habár később éppen azok fordultak ellenük). Novoszelov és Mahno mozgalmának példája egyaránt azzal a tanulsággal szolgál számunkra, hogy szükség van a mindenféle anti-anarchista áramlattal szembeni teljes autonómiára. Novoszelovékat hamar felmorzsolták. Shtirbul úgy véli, a „Szibériai Mahnovcsina” az egyik kiváltó oka volt a bolsevikok által bevezetett új gazdaságpolitikának (NEP).

A bolsevikok tovább folytatták a háborút azok ellen, akik hősiesen harcoltak a Kolcsak fehérjeivel szembeni földalatti ellenállásban. 1923-ban a Bolsevik Párton kívüli forradalmi erők elleni újabb támadás keretében az Amur-menti Nyikolajevszkben állomásozó irreguláris csapatok vezérkarát agyonlőtték – beleértve a maximalista Nyina Lebegyijevát és az anarchista Triapicint (a maximalisták csoportja a Szociálforradalmár Párt szakadásából jött létre, s ők az anarchistákhoz igen hasonló álláspontot tették magukévá). Ezek az irregulárisak mértek vereséget a japán megszálló erőkre. A helyi szovjet tagjait – úgy, mint Sasovot, aki a Kommunista Párt tagja volt, és másokat, akik megkérdőjelezték a Távol-keleti Köztársaság, mint a bolsevikok által kreált mesterséges ütközőállam felállításának szükségességét - szintén agyonlőtték. Ez év februárja és áprilisa között sor került az anarchisták, a maximalisták és az eszerek tömeges letartóztatására. Mind közül a legszörnyűbbek a február 26-i vlagyivosztoki akciók voltak, melyek során a földalatti munkásszerveződések és az irreguláris egységek tagjait hajtották fel. Köztük volt 8 maximalista és 4 anarchista is, beleértve a „Fekete zászló” c. lap szerkesztőjét és az irreguláris partizán Kanyijenkót és Usztyimenkót. További 38 személyt – köztük ismét csak maximalistákat, baloldali eszereket és anarchistákat – április 10-én Blagovescsenszkben letartóztattak. A Cseka kitalált egy „Fehér Gárdáról” szóló összeesküvést, amelyben a letartóztatottak állítólag részt vettek, s ez alapján Csitában el is ítélték őket. Nyolcat közülük agyonlőttek, további tízet pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Mint a bolsevikok egyik ellenfele egy levelében írta: „a baloldali eszerek és az anarchisták által támogatva a munkások és a parasztok a szovjetválasztások idején megvalósították saját független forradalmi, de pártsemleges programjukat, és visszautasították, hogy a kommunistákra szavazzanak”.

 

 

(Fordította, szövegközi jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter)

Az emberi természetről




Sokat vitatkoztak már az emberi természettel kapcsolatban. Úgy tűnhet, hogy logikailag négy lehetőség van.

1. Az emberi természet jó (pl. szolidáris, önzetlen, segítőkész, képes az önfeláldozásra).
2. Az emberi természet rossz (pl. agresszív, destruktív, önző, egoista, másikat elnyomó).
3. Mind a kettő, tehát rossz is és jó is van benne, egyesekben több a jó, másokban több a rossz (pl. genetikai okok miatt).
4. Egyik sem. Nincs olyan, hogy emberi természet, az ember "tiszta lappal" születik, a társadalmon múlik, hogy milyen lesz.

A következőkben kimutatjuk, hogy ez a logika meglehetősen mechanisztikus és túlságosan leegyszerűsített.

Társadalom nélkül emberi tudatot nem lehet értelmezni. Pszichológiai evidencia, hogy az ember társas lény. Ezt többféle szempontból bizonyították már, melyek közül az egyik legkézzelfoghatóbbat a biológiai kutatások adják. Gondoljunk csak arra, hogy mind az embereknél, mind az állatoknál fontos az, hogy a kritikus periódusban megkapja a külső, környezeti ingereket. Ez a periódus biológiailag meghatározott, ha a kulcsfontosságú inger ezen az időszakon kívül érkezik, akkor adott képességek nem fejlődnek ki, és ezt utólag már nem vagy csak csökevényesen lehet bepótolni. Ezt az ingert az ember csakis egy másik embertől kaphatja meg. Voltak olyan esetek, amikor állatok neveltek fel gyerekeket (lásd például Kamala és Amala vagy Oxana Malaya esetét). Ezeknél a gyerekeknél nem fejlődtek ki mindazok a képességek, amelyek emberré tesznek minket. Általában nem tudtak megtanulni beszélni, legtöbbjüknek azért meg lehetett tanítani pár szót. Nem fejlődött ki az emberekhez való kötődés, az empátia, nem tudtak érzelmeket értelmezni, és a memóriájuk is visszafejlődött. Csupán az itt és mostban tudtak élni, a szükségleteik kielégítését nem tudták késleltetni. A szocializálódás egyáltalán nem sikerült ezeknél a gyerekeknél, legtöbbjük idejekorán meg is halt.

Súlyos retardációk jelennek meg akkor is, ha a gyereknek a fizikai szükségleteit kielégítik, ugyanakkor nem kapnak megfelelő gondoskodást, figyelmet, szeretetet. Mi történik ekkor? Tulajdonképpen az, hogy az egyik ember (a gondozó) a másik embert ( a csecsemőt) tárgyként kezeli.
Árvaházi kutatások bizonyítják, hogy ahol a gyerekek csupán ezt a minimális gondozást kapták meg, lemaradtak a fizikai, értelmi és érzelmi fejlődésben. Akik egészen fél éves korukig nem kaptak megfelelő gondoskodást, nem érintették meg őket elégszer, nem figyeltek rájuk, azoknak szegényes volt a mimikájuk, közönyössé váltak a külvilág felé, kerülték a kontaktust. Mindezzel párhuzamosan elmaradt a testi fejlődés, és sokkal fogékonyabbá váltak a betegségekre, nagy részük még kisgyermekként meghalt.

Az ember hormonszabályozása úgy alakult ki, hogy a kötődés, az együttműködés, a szeretetérzés megfelelő körülmények között biztosítva legyen. Az oxitocin nevű hormonnak például rendkívül nagy jelentősége van az anyák és kisbabájuk közötti kötődés kialakításában. Ha az anya érzelmileg támogató társadalomban él, akkor magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, ami azt eredményezi, hogy könnyebben tud kötődést kialakítani kisbabájával, azaz "jó anya" lesz. Ugyanígy a gyermek hormonháztartása is jelentősen javul, szintén magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, így a babában kialakul az ún. ősbizalom, és a későbbi években mindennek a szociális viselkedésére is pozitív hatása van. Azonban ez fordítva is igaz. Ha érzelmileg nem támogató a környezet, úgy az alacsony oxitocin szint miatt a kismama "rossz anya" lesz, mely növeli annak a valószínűségét, hogy a gyermek később antiszociálisan viselkedjen. Mindez átadódhat generációról generációra, ugyanis ha a környezeti feltételek változatlanok maradnak, akkor a jobb, gondoskodóbb anya gyermeke is jobb anya/apa lesz, és fordítva. Az oxitocin mellett más hormonok is fontos szerepet játszanak az érzelmi egyensúly kialakításában (pl. az endorfin). Tehát értelmetlen azt mondani, hogy az ember elsősorban biológiai, és csak mellékesen társadalmi lény is, hiszen biológiailag determinált, hogy társadalmi lények vagyunk.

Az embernek már magzati korától fogva vannak alapszükségletei. Ezek az alapszükségletek az elfogadás, elismerés, a szeretet megélése. Amennyiben ezek egészen ettől a kortól kezdve kielégülnek, az egyén szeretetteljes, kreatív, empatikus felnőtté válik. Például, ha a gyermek fontosnak érzi magát, az növeli az értelmi és az érzelmi intelligenciáját. Akit viszont érzelmileg elhanyagolnak, nem fogadnak el, nem fordulnak empátiával felé, és azt éreztetik, hogy nem fontos, azaz ezek az alapszükségletek nem elégülnek ki, akkor különböző pszichés zavarok jelenhetnek meg, mint a függőségek, a destruktív agresszió, a mentális betegségek, melyek hatással lehetnek az értelmi képességekre, s mindemellett hajlamosítanak a testi megbetegedésekre. Ha gyakran bánnak durván a gyermekkel azok a személyek, akik a legfontosabbak lennének a gyerek számára, akikhez támogatásért fordult volna, akkor a gyerek a társadalmat ennek megfelelően fogja érzékelni és értelmezni, ami azt jelenti, hogy kamaszként, majd később felnőttként számára a világ például rettegett, ellenséges, pokoli lesz, és szisztematikusan hasonló bánásmódra fog számítani másoktól is. Az ilyen ember tehát pl. gyanakvó és rosszhiszemű lesz, és valószínűbb, hogy a konfliktusai elmérgesednek.

Azt, hogy biológiailag társas lények vagyunk, az is bizonyítja, hogy az empátia valójában biológiai eredetű. Az úgynevezett tükörneuronok segítségével beleéljük magunkat a másik ember helyzetébe, akár anélkül is, hogy ez tudatosodna bennünk. Ennek segítségével pedig mélyen megérthetjük a másik élethelyzetét, elősegítve ezzel a pozitív viszonyulást a másik emberrel szemben. Ez rengeteg pozitív visszacsatolást eredményezhet. Ha az egyén egy támogató közösség tagja, ahol az emberek empatikusak egymással szemben, és kölcsönösen segítik egymást, az pl. javítja az immunrendszert, így az egyén ellenállóbb lesz a különböző betegségekkel szemben, tehát javul az életminősége. Kutatások tömkelege bizonyítja, hogy felnőttkorban is minél kevésbé elégülnek ki az ember szeretetre, empátiára, intimitásra, kötődésre irányuló szükségletei (magány vagy nem megfelelő emberi kapcsolatok miatt), minél nagyobb létbizonytalanságban él, annál valószínűbb a rosszabb egészségi állapot és a korai halálozás. Például kimutatták, hogy akik kiegyensúlyozott házasságban élnek, azok ellenállóbbak a betegségekkel, pl. a koszorúér megbetegedéssel szemben, és hosszabb életre számíthatnak, illetve akinek sikerült megfelelő kötődést és kapcsolatot kialakítani gyermekével, annak is javul az életminősége.

A szülő személyisége, és az, hogyan bánik a gyermekével, a társadalmat tükrözi, ugyanis a család nem egy izolált rendszer, hanem a társadalom szerves része. Az is számít, hogy generációkra visszamenően hogyan kezelték a felmenői a kapcsolatokat, és azok hogy bántak a gyermekeikkel, egyáltalán, milyen társadalmi közegben, helyzetben éltek. Súlyos nyomot hagy a szülő és ezáltal a gyermek személyiségben az is, hogy a szülővel a társadalom hogyan bánik, illetve milyen viszonyok között kell élnie. Tipikus példa a jelenlegi társadalmi rendszerben, a kapitalizmusban az, hogy a szülőnek hatalmas távolságokat kell utaznia ahhoz, hogy eljusson a munkahelyéig, vagy több munkahelyen is dolgozik, hogy ki tudjon jönni a család a fizetéséből. Így tulajdonképpen idegenné válhat a gyereke, ugyanis nincs rá ideje, ennél fogva a megfelelő kötődés nem tud kialakulni, ami súlyos személyiségbeli változásokat idézhet elő a gyermekben. Gyakori jelenség mindemellett a munkahelyi stressz is, amit a szülőnek nap mint nap át kell élnie, majd akaratlanul, sokszor tudattalan rázúdítja a felhalmozódott dühét a kiszolgáltatott gyermekére, aki sokkal sérülékenyebb, mint a szülei, ezért sokkal súlyosabbak a következmények is. Külön hangsúlyoznánk, hogy maga a szegénység is óriási stresszt jelent a család számára.

Természetesen az, hogy milyen ember lesz valakiből, nem lehet pusztán a szűken vett családra, a szülői bánásmódra visszavezetni. A barátok és iskolatársak, a kapitalizmus által kitermelt személyiségjegyek, a mikroközösség, az intézmények és az ott dolgozók (pl. tanárok) hozzáállása, az általuk közvetített és/vagy kikényszerített minták mind-mind hatással vannak az egyénre. Az iskola például különböző mértékben, de passzivitásra neveli a gyermeket. A gyermek ugyanis csak akkor tehet meg valamit, ha az éppen ott és akkor megengedett. Arra szoktatják, hogy ne örömből, a felfedezés vágyától hajtva tegyen meg dolgokat, hanem hogy elkerülje a büntetést és/vagy jutalmat kapjon. Magától már nem fog semmihez hozzákezdeni, azaz "lusta" lesz. Ez a folyamat az úgynevezett lustaságnak csak az egyik, bár igen fontos oka, de ebből is látszik, hogy a lustaság és a passzivitás társadalmi termék.

Tudattalan alakítják továbbá a kapcsolatrendszerünket az általában vett társadalmi viszonyok. Így például a versengésen alapuló társadalmakban az válik természetessé, hogy nem a másikkal együttműködve, az ő szükségleteire figyelve akarjuk elérni a céljainkat, hanem rajta felülkerekedve, őt eltiporva. Milyen változásokat tapasztalhatunk egy olyan légkörben, ahol egymással kell versenyeznünk, hogy elnyerjük a jutalmunkat? Az önértékelésünk leginkább attól függ majd, mennyire teljesítettünk. Így a nem nyertes többség alacsony önértékeléssel fog küszködni. Aki pedig egyszer nyert, az újra és újra bizonyítani akar önigazolásképp, hogy ő a legjobb, így újból nyerni akar, elindítva ezzel a szorongás ördögi körét. Nem csak önmagunkkal nem leszünk kibékülve, hanem sérülnek a kapcsolataink is. Akivel most vagy a jövőben versenyeznünk kell, az érdekelt a mi bukásunkban, tehát sosem bízhatunk meg benne teljesen. Így általánossá válik a bizalmatlanság, mely eltávolít a másik embertől. Ezáltal csökken az empátia, az erőforrásainkat pedig nem fogjuk megosztani másokkal, ez pedig egoistává és önzővé tesz. Mindemellett különböző kutatások kimutatták, hogy a verseny miatt csökken a spontaneitás és a kreativitás, és mindezzel együtt a teljesítmény is. A légkört a boldogtalanság hatja át, mivel nem a tevékenységet fogjuk élvezni, hanem a végcélra koncentrálunk. Így végeredményben nem csak a saját tevékenységünktől és saját magunktól idegenedünk el, hanem tárgyiasítjuk a másik embert, aki eszközzé vagy akadállyá válik a saját szükségleteink kielégítésében.

Főként a konzervatívok és a szélsőjobbosok gondolják úgy, hogy az ember általában vagy legalábbis az emberek egy része, különösen a sötétebb bőrűek, "eredendően rosszak" (fenti 2. és 3. pont). Szembehelyezkedve a tudományos kutatások eredményeivel azt állítják, hogy az embert alapvetően nem változtatja meg a környezet, ugyanis genetikailag kódoltak a tulajdonságai, pl. a destruktív ösztönök. Erre az emberképre magától értetődően olyan politikai ideológiát lehet építeni, amelyben központi szerepet játszik egy erős államhatalom, amely megakadályozza, hogy az emberek ösztöneik hatása alatt raboljanak, gyilkoljanak és nemi erőszakot kövessenek el az első kívánatos szexpartnernek tűnő járókelő ellen az utcán. Szigorú büntetéseket követelnek a szabályok megszegőinek, mivel szerintük csak így lehet fenntartani a rendet, amelynek hiánya zülléshez és erkölcsi fertőhöz vezet. Nem csak a felnőttekről, hanem (akár egészen pici) gyermekekről is így gondolkodnak: ha "rossz" a gyerek, akkor megbüntetik, ahelyett, hogy megvizsgálnák, hogy milyen szükségletei nem teljesülnek, ill. teljesültek, ami miatt úgy viselkedik, ahogy. Az elrettentőnek szánt büntetések az esetek döntő többségében bántalmazások, amelyek súlyosan ártanak a gyermek lelki egészségének. A büntetéstől való félelem és az ezzel kapcsolatos kiszolgáltatottság igen káros az egyénre (gyerekre és felnőttre is). Ebben az esetben ugyanis az egyén bűntudatot és szégyent érez, illetve azt, hogy nincs hatalma a saját élete felett, ez pedig egyenes utat jelent például az apátiába.

A fentebb említett genetikailag meghatározott emberképet egy külön tudományág rengeti meg, amely azt vizsgálja, hogy az ember személyiségét, hajlamait, biológiai és társadalmi működését, genetikai állományát hogyan tudja módosítani a környezet. Ez pedig az úgynevezett epigenetika, amely kimutatta például, hogy a stressz hogyan aktivál egy-egy addig csak "szunnyadó" genetikai hajlamot. Persze ezek a hajlamok is az akkori természeti, ill. társadalmi környezet hatására alakulhattak ki egy-egy felmenőnkben. Ha maga a társadalom embertelen, ennek hatására az egyes ember is hajlamos lesz destruktivitásra, ami irányulhat mind önmaga, mind környezete ellen is, megváltoztatván ezzel az egyén és utódai biológiai működését is egy egészségtelenebb irányba. Tehát önmagában semmilyen gén nem okozhat versengő, önző, bűnöző stb. személyiséget, hanem hajlamaink vannak, és az a kérdés, hogy a környezet mely hajlamainkat aktiválja.

A kapitalizmus egyik legitimáló hiedelme az, hogy az ember természeténél fogva versenyző, a másokon uralkodni vágyó, önmagának felhalmozó, egoista lény. Azonban ha az egyénnek a fentebb említett alapvető szükségletei ki vannak elégítve, akkor ezek a hajlamok nem jelennek meg. Épp ellenkezőleg: a szolidaritás, a kooperáció, az empátia, a szeretetnyilvánítás, az önzetlenség, és mások elfogadása kerül előtérbe. Mindemellett megfelelő környezetben miért lenne az egyén uralomvágyó? Ha az élete során nem lát ilyen példát, a többiek nem ezzel akarják elnyerni mások elismerését és tiszteletét, akkor elég nehezen tudna ehhez a tulajdonsághoz nyúlni, mivel ez nem tartozik a társadalom viselkedés-repertoárjába. Ha véletlenül mégis megjelenne valamilyen, a közösség ellen ható megnyilvánulás, akkor ez ellen a közösség tudatosan fellép, mint ahogy azt tették számos, antropológusok által megfigyelt vadászó-gyűjtögető ősközösségben is. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a fenti 1. pont (az ember eredendően jó), ebből a szempontból közel áll a valósághoz.

Sokan érvelnek úgy, hogy elég egy-két ember, aki megbontja a közösséget a destruktivitásával, és tönkreteszi az egész kapcsolatrendszert, a pozitív egymáshoz viszonyulást. Vegyük szemügyre ezzel kapcsolatban az egyik legszélsőségesebb esetet. A kutatók feltételezése szerint az emberek egy nagyon kis százaléka pszichopataként születik, azaz nem tud empátiát érezni a másik emberrel szemben, így például nem okoz nekik problémát másoknak fájdalmat okozni. Ezért a jelenségért a MAO-A (monoamin-oxidáz A) gén egyik változata felelős, amely kapcsolatban van az agresszív viselkedéssel. Azonban a kutatások kimutatták, hogy abból a pszichopatából, akit gyermekkorában nem bántalmaztak, nem hanyagoltak el, ún. pro-szociális pszichopata lesz, ami azt jelenti, hogy termékenyen és kreatívan képes és hajlandó funkcionálni a társadalomért. Ők hideg (kognitív) empátiájuk segítségével "leolvassák" mások érzéseit, így érzékelik pl. azt, hogyha a másik ember szenved. A szenvedő ember fájdalmát azonban nem akarják fokozni, inkább enyhíteni. Azokból lesz hidegvérű gyilkos, akik nem szeretetteli családban, társadalmi környezetben nőttek fel, tehát ebben az esetben is társadalmi okokra vezethető vissza a destruktív hajlam. Ebből az következik, hogy egy egészségesen működő társadalom nagy valószínűség szerint nem termel ki pl. tömeggyilkosokat, az egyes individuum nem bontja meg a már kialakult társadalmi viszonyrendszert.

A kapitalizmus jelenlegi, nagymértékű elidegenedést kitermelő fázisa (amelyet leegyszerűsítve fogyasztói társadalomnak is neveznek) alapvetően a narcisztikus és pszichopata karakterek kitermelődését támogatja. Egyre inkább az a tendencia, hogy az emberek a kapcsolatokat a haszonelvűség alapján
mérlegelik. Megnézik, hogy elég (érzelmi vagy másfajta) profitot hoz-e a számukra, megéri-e egyáltalán fenntartani. Ebben az állandó kalkulációban pedig csak az önös érdekeiket nézik. (Ennek egyik kirívó példája Ayn Rand, aki az önzést, az egoizmust, az önérdek gátlástalan érvényesítését, mások problémái iránti érzéketlenséget erényként dicsőíti, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy még betegebb legyen a társadalom.) Az ilyen emberek a bezsebelt érzelmi nyereségeket arra használják, hogy a folytonos én-megerősítésüket fenntartsák, viszonzásra szinte képtelenek. Ebben a rendszerben egyre inkább visszaszorulnak azok, akik hajlandóak önkéntes alapon adni, az emberek egyre kevésbé képesek empátiát érezni a másik iránt, ennek eredményeképp pedig egyre többen magányosodnak el és betegszenek meg.

Persze nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt néhány megkeseredett ember beállítja. Pozitív tendenciák is vannak, pl. egyre kevésbé toleránsak az emberek az állatkínzással szemben. Ez egyébként csattanós cáfolata azoknak a féligazságoknak, hogy az empátia és önzetlenség csak azok felé működik, akik közel állnak hozzánk: családtagok vagy éppen fehér bőrű, velünk egyező anyanyelvű emberek.

Nem csak a kötődésre és intimitásra vágyik természeténél fogva az ember, hanem a szabadságra/autonómiára és a (lét)biztonságra is. Van benne olyan törekvés, hogy saját maga határozza meg, mit tesz és mit nem. Bizonyos társadalmakban (pl. a kapitalizmusban)  a szabadságot és a létbiztonságot vagyonfelhalmozással és mások dominálásával lehet elérni. Azonban ez utóbbiak csak módszerek, stratégiák a szükségletei kielégítésére, nem önmagukban szükségletek. Paradox módon, ha ezen stratégiákra épül a társadalom, akkor az egyes ember működése mások szükségleteinek kielégítését korlátozza.
Az, hogy valaki lelkileg egészséges-e, objektív kérdés, amelynek megítélése független a társadalomtól és a kultúrától. A különböző társadalmi berendezkedések és kultúrák egyáltalán nem egyformán támogatják a lelki egészséget, nem egyenlő mértékben vannak harmóniában az ember természetes szükségleteivel. Már önmagában abból a tényből, hogy jelenleg sokak szerint az ember természeténél fogva önző, kitalálhatnánk, hogy ez a társadalom nem éppen optimális abból a szempontból, hogy magas szintű lelki egészséget biztosítson. Ha alaposan szétnézünk, azt látjuk, hogy rengeteg és egyre több ember, már gyerekkortól szenved különféle lelki és pszichoszomatikus problémáktól/betegségektől. Tömegesen vannak jelen pl. a különböző függőségek, amelyek között leglátványosabb a designer drogok járványszerű terjedése. De más függőségek is gyakoriak, pl. társ- vagy szexfüggőség, internet- vagy vásárlásfüggőség, stb. 

Tehát alapvetően a társadalom határozza meg, hogy milyen is lesz az ember, de nem határozhatja meg akárhogy. Az ember nem egy üres papírlapként (tabula rasa) születik, amire bármit rá lehet írni. Ezért bár a fenti 4. pont közel áll az igazsághoz, önmagában mégis túlzottan leegyszerűsítő. Az embernek vannak természetes, biológiai eredetű szükségletei, de ezek között nincs ott az uralomra törés, a versengés, a harácsolás, stb. Egyértelműen hamisak azok az állítások, hogy az ember természeténél fogva rossz, azaz önző, versengő, hatalomvágyó, szadista. Az embernek lehetnek ilyen tulajdonságai, de ezeknek mindig vannak okai, méghozzá ki nem elégített alapszükségletek, sérülések, melyeket az esetek többségében vissza lehet fejteni - a pszichológia mint tudomány fejlődésével egyre nagyobb mértékben. A jelenlegi nyugati típusú társadalmakban főleg a kötődés és az intimitás szenved egyre inkább csorbát (a függő kapcsolatban egyiket sem találjuk meg igazán), míg az autonómia és a létbiztonság kellő mennyiségű pénzzel megszerezhető, azonban ez tömegek számára elérhetetlen. A tendenciák tehát ebből a szempontból sem pozitívak, és ez a tény is az emberiség előtt álló problémák megoldása helyett azok mélyülését vetíti előre, hacsak nem sikerül a kapitalizmus helyett világméretekben kialakítani egy olyan rendszert, ami az általános értelemben vett emberi szükségletekhez illeszkedik. Végeredményben kijelenthető, hogy a pszichológia és a biológia tudományos eredményei alapján az elidegenedésen, a tulajdonon, a versenyen, a hierarchián alapuló társadalom, vagyis a kapitalizmus meghaladása nem csak lehetséges, hanem kívánatos is.


Irodalom

Az íráshoz, sőt, akár annak egyes bekezdéseihez könyvtárnyi anyag található, itt most csak néhány fontos példát sorolunk fel.


Kopp Mária: Epigenetika, epidemológia és magatartásorvoslás. A társadalmi változások hatása a mentális fejlődésre és az egészségi állapotra. Magyar Tudomány. http://www.matud.iif.hu/2012/08/06.htm

James Fallon: Can a Psychopath Learn to Feel Your Pain?

http://greatergood.berkeley.edu/article/item/can_a_psychopath_learn_feel_pain

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér, 1997.

Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág, 2010.

Erich Fromm: A rombolás anatómiája, Háttér, 2001.

Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona, Libri, 2012.

Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig, Kulcslyuk, 2010.

Carl R. Rogers: Valakivé válni, A személyiség születése, Edge 2000, 2014.

Állatok nevelte gyerekek: vadon felnőni
http://www.nyest.hu/hirek/mauglik-a-valosagban-vadon-nott-farkasgyerekek

Orphans - Early Literature On Institutionalization
http://family.jrank.org/pages/1232/Orphans-Early-Literature-on-Institutionalization.html

Jon M. Sephard: Sociology, Virginia Polytechnic Institute and State University, 2010.

Kirtikai pszichológiát! - Vitaindító a pszichológia és a pszichológusok társadalmi felelősségéről
Az emberi természetről videó:
https://www.youtube.com/watch?v=HRJUPnfS5HQ

Robert Sapolsky:
A stressz hatásáról: http://news.stanford.edu/news/2007/march7/sapolskysr-030707.html
A hierarchia hatásáról: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK242456/
Videó: https://www.youtube.com/watch?v=9aDTAX7V5Ew

Peter Gray: How Hunter-Gatherers Maintained Their Egalitarian Ways
https://www.psychologytoday.com/blog/freedom-learn/201105/how-hunter-gatherers-maintained-their-egalitarian-ways

Angyal András: Autonómia és heteronómia, in: Személyiségelméletek, szerk. Dr. Szakács Ferenc, Dr. Kulcsár Zsuzsanna, ELTE Eötvös, Bp. 2001.

Anarcha-feminizmus és nőnevelés a spanyol polgárháborúban

 

Anarcha-feminizmus[1] és nőnevelés a spanyol polgárháborúban


Az anarcha-feminizmus megjelenése Spanyolországban

Az anarcha-feminizmus a nők emancipációért folytatott küzdelmének egyik sajátos aspektusát jelenti, amely mindig és mindenütt szervesen összefonódott az anarchista eszmével és annak gyakorlati megnyilvánulásaival. Önálló irányzatként való megjelenésének okát és alapvető mozgatórugóját mindenekelőtt az anarchista ideológiában immanens módon benne foglalt uralomnélküliség, szabadság és egyenlőség iránti vágyban és állandó törekvésben kell keresni. Munkáikban már az első anarchista teoretikusok (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, stb.) is utaltak a nők alávetett helyzetére és a férfi-női egyenlőség megvalósításának szükségességére,[2] mindezt azonban viszonylag marginális kérdésnek tekintették, amely a győztes forradalomban magától értetődő módon megoldódik majd. A nők helyzetére és szükségleteire az anarchista mozgalom közismert nőalakjai kezdtek el nagyobb figyelmet fordítani még a 19. század második felében.[3] Az 1930-as évekig felhalmozott elméleti tapasztalataik – Emma Goldman munkásságát leszámítva[4] - azonban összességében kevés hatással voltak a spanyolországi nők és/vagy anarchisták gondolatvilágára. Esetükben ugyanis az anarcha-feminizmushoz sokkal inkább saját felismeréseik vezettek, melyek a mindennapi élet számos területén megnyilvánuló hátrányos női megkülönböztetésén alapultak.

Spanyolország történelmi fejlődésének sajátosságai, illetve az országot még a 20. század első felében is jellemző világgazdaságban elfoglalt félperifériás helyzet alapjaiban határozta meg a társadalom szerkezetét, s ez értelemszerűen hatással volt a nők társadalomban tradicionális elfoglalt helyének és betöltött funkcióinak továbböröklődésére is. A katolikus egyház - mint társadalomkonzerváló erő - hosszú időn keresztüli monopóliuma az oktatás fölött, valamint komoly befolyása a kultúrára, a szellemi életre és a hívők gondolkodásmódjára nagyban hozzájárult a patriarchális társadalomszemlélet fennmaradásához, mely a családban, az iskolákban és a munkahelyeken éppúgy éreztette hatását, mint a politika világában. Mi több, a patriarchális felfogás olyannyira mély gyökeret vert Spanyolországban, hogy az alól még a liberter mozgalom tagjainak jelentős része sem tudta magát kivonni teljes egészében. Sok női mozgalmár úgy érezte, hogy a férfi elvtársaik által hangoztatott elvek a férfi-női egyenlőségről, emancipációról nem állnak összhangban azok tetteivel sem otthonaikban, sem magában a mozgalomban. Mint azt egy 1935-ös cikkében az anarcha-feminista Lucía Sánchez Saornil megállapította: „A férfi elvtársak óriási többségének elméje – egy féltucatnyi helyesen gondolkodót leszámítva – a legtipikusabb burzsoá előítéletekkel van megfertőzve. (…) A legkisebb szolga amint átlépi [otthona – P.P.] küszöbét, úrrá és főnökké válik. Legegyszerűbb szeszélye kötelező paranccsá lesz a háztartásbeli nők számára. Ő, akinek mindössze tíz perccel korábban a burzsoá megalázás keserű piruláját kellett lenyelnie, zsarnokként tűnik fel, és ezeket a szerencsétlen lényeket [t.i. feleségüket/a nőket – P.P.] saját feltételezett alsóbbrendűségük keserű piruláinak lenyelésére kényszeríti…”[5] Mercedes Comaposada, egy másik anarcha-feminista pedig egy 1933-as eseményre visszaemlékezve arról számolt be, hogy a CNT egyik ülésén képtelen volt megtartani előadását, mert a helyi szakszervezethez tartozó férfiak egy része nem vette komolyan és kinevette őt. „Úgy gondolták, hogy minden nőnek főzésre és varrásra van csak szüksége…”[6]

A klasszikus spanyolországi anarcha-feminizmus kiformálódása, szervezeteinek kiépülése az 1930-as évekre tehető, csúcspontját pedig vitathatatlanul a spanyol forradalom és polgárháború időszaka (mindenekelőtt 1936-1937) jelenti. Noha a férfi-női egyenlőség és az iskolai koedukáció elmélete és gyakorlata már a századfordulón (például Francisco Ferrer Modern Iskolájában[7]) megjelent, és a CNT országos kongresszusain is időről időre előkerült,[8] kifejezetten női önszerveződés révén létrejövő és a fókuszpontba a nők saját maguk által megfogalmazott érdekeit állító csoportokkal csak a II. Spanyol Köztársaság kikiáltását követő időszakban találkozhatunk. Olyan rövid életű (bár kifejezetten anarcha-feminista jellegű) kísérletek után, mint például a 1932 végén Casas Viejasban létrehozott „Amor y Armonia” („Szerelem és Harmónia”) elnevezésű csoport,[9] valóban tartós és nagyhatású szerveződések megjelenése csak 1934-től datálható. Ezen szerveződések alapját a CNT madridi és barcelonai szakszervezeteinek női munkásai alkották, akik kezdetben egymástól függetlenül tevékenykedtek, 1935 végére azonban – jelentős létszámbővülést követően – szervezetileg összekapcsolódtak, és létrehozták a „Grupo Cultural Feminino” („Feminista Kulturális Csoport”) névre keresztelt szervezetüket. Ez az újonnan megalakult csoport is még a CNT felügyelete alatt működött, s habár tagságát kifejezetten nők alkották, tevékenysége inkább arra korlátozódott, hogy a szervezetlen nők körében folytatott toborzó propaganda segítségével a szakszervezeti szövetség tagjainak számát növelje, mint hogy a nők speciális problémáival foglalkozzon.[10] Hamarosan azonban a csoport aktivistáinak szembesülnie kellett vele, hogy a nők megszólítása és megszervezése olyan akadályokba ütközik, melyek speciális hozzáállást és fokozott türelmet és megértést követelnek meg tőlük. Ennek kapcsán alighanem elég csak arra utalni, hogy a felnőtt női lakosság tetemes része nem bérmunkásként dolgozott, így anarcho-szindikalista szakszervezetekbe való tömörítésük önmagában lehetetlen vállalkozásnak bizonyult volna.

A „Mujeres Libres” („Szabad Nők”) elnevezésű, a CNT-től már szervezetileg független, de vele jó kapcsolatokat ápoló és jelentős tagságbeli átfedéssel működő anarcha-feminista nőszervezet megalapítása 1936 tavaszán részben éppen a fenti problémára adott reakció volt. Egy új és autonóm nőszervezet létrehozása egyúttal a korábbi csoportok aktivistanőinek fokozódó öntudatáról is árulkodott. Fontos leszögezni azonban, hogy nem arról volt szó, hogy a szervezet tagjai ne bíztak volna a mozgalom férfitagjaiban, mint az emancipáció elkötelezett híveiben, mi több, férfigyűlölők lettek volna. Motivációjuk sokkal inkább abból a vélekedésükből táplálkozott, miszerint a nők csakis saját akcióik révén tekinthetnek úgy magukra, mint a mozgalom egyenlő tagjaira, s gyakorlatilag is csak ilyen módon lehetnek valóban egyenlő felek a társadalmi forradalom során és a jövő új társadalmában.[11]

 

A Mujeres Libres felépítése, eszmeisége és célkitűzései

A Mujeres Libres a spanyolországi anarchista szervezetekre (és általában a nemzetközi liberter mozgalomra is) jellemző föderatív módon épült fel (elméletben helyi, regionális és országos szintet különböztettek meg, a valóságban azonban a polgárháborús körülmények miatt utóbbi csak a köztársasági zónára korlátozódott). Tekintve, hogy a Mujeres Libres fennállása egybeesett a liberter forradalom időszakával és az anarchizmus bázisának korábban soha nem látott mértékű kiszélesedésével, akárcsak más anarchista szervezetek (CNT, FAI, FIJL) esetében, itt is a tagszám dinamikus gyarapodása figyelhető meg. Nem meglepő tehát, hogy valamivel több mint egy év alatt (1937 júliusára) a szervezet már mintegy 20 ezer tagot számlált, akik összesen 147 helyi szervezethez csatlakozva együttesen alkották a föderációt.[12] A tagság regionális megoszlása szintén megfelelt a polgárháború alatti anarchizmust jellemző trendnek,[13] vagyis helyi csoportjaik legnagyobb számban Katalóniában (főképp Barcelonában), a Központi régióban (főképp Madridban), illetve Levantéban (főképp Valenciában) koncentrálódtak.

A Mujeres Libres az anarcha-feminista nőszervezetek mintapéldányát jelentette, képviselt elveit, gyakorlati tevékenységi formáit, továbbá más feminista és/vagy nőszervezetektől való határozott elhatárolódását tekintve egyaránt. (Ez utóbbi nem csak a polgári feminista csoportokra és szervezetekre volt érvényes, hanem a különböző nem-anarchista orientációjú munkásszervezetek és -pártok által létrehozott formációkra is.) Számtalan esetben hangoztatták, hogy „tudatában vagyunk azoknak a példáknak, melyeket a feminista szervezetek és politikai pártok állítottak fel… Mi képtelenek vagyunk ezen ösvények bármelyikét is követni. Képtelenek vagyunk elválasztani a nők problémáját a társadalmi problémáktól…”[14] Ezek a társadalmi problémák pedig meglehetősen széles skálán mozogtak: a bérharcoktól a közösségi döntéshozatalig, a családi élettől a kulturális életig, az egészségügytől az oktatásig, stb.

Programjukban két különálló, ám lényegüket tekintve összetartozó fogalommal jelölték meg fő célkitűzéseiket. A „capacitación” kifejezés alatt az öntudatosodásnak azt a folyamatát értették, melynek során a nők tudatára ébrednek elnyomott léthelyzetüknek, s elkezdenek alávetettségük felszámolása érdekében tevékenykedni, felkészülve egyúttal a forradalommal együtt járó mindennemű kötelezettségekre.[15] Úgy látták, a nők alávetettsége alapvetően hármas természetű, s a tudatlanságból, a gazdasági kizsákmányolásból és a férfinak való családon belüli alárendelt helyzetből táplálkozik, melyek ráadásul össze is kapcsolódnak egymással.[16] (Elméletben egyik területnek sem tulajdonítottak fontosabb szerepet a többinél, a gyakorlatban azonban inkább a tudatlanság leküzdése és a gazdasági kizsákmányolás felszámolása kerültek a középpontba).[17] A másik fogalom, a „captación” alatt konkrétan azt a folyamatot értették, amikor a már öntudatra ébredt nőket aktívan bekapcsolják a liberter mozgalomba, hogy szerves egészet alkossanak a többi forradalmárral, s együtt harcoljanak velük az általános forradalmi célkitűzésekért.[18] Ily módon tehát egyszerre kívántak foglalkozni a nőket érintő sajátos kérdésekkel (pl. higiéniai vagy szexualitással kapcsolatos oktatás), a nők emancipációjával (pl. egyenlő munkafeltételek és bérezés), valamint általános forradalmi feladatokkal (pl. nevelés és oktatás kérdése). Ahogyan a CNT és a POUM a „forradalom vagy háború” kérdésében nem volt hajlandó a háború elsőbbségét elfogadni, úgy a Mujeres Libres sem kívánta a női emancipáció kérdését szőnyeg alá söpörni a háború befejeződéséig vagy a forradalom végső diadaláig, hanem mindegyik fronton egy időben kívánt harcolni.[19]

Hogy a Mujeres Libresről árnyaltabb képet kapjunk, és helyét pontosabban határozhassuk meg a liberter mozgalmon belül, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mozgalmon belüli kortársak azon csoportjának véleményét, akik minden szimpátiájuk és támogatásuk ellenére bizonyos szempontból kártékonynak ítélték meg a szervezet tevékenységét. Ahhoz hasonlóan, ahogy pár évvel később Amadeo Bordiga élesen megbírálta az antifasizmust, mint a radikális munkásmozgalom fő célkitűzései helyett „mellékes részproblémákkal” foglalkozó irányvonalat, a spanyolországi liberter mozgalmon belül is akadtak bőven olyanok, akik a nők és a nőszervezetek nemi-specifikus küzdelmét elutasítva továbbra is az egységes proletárharcra helyezték a hangsúlyt. Egyáltalán nem kérdőjelezték meg a „női emancipáció” magvalósulásának szükségességét és fontosságát, pusztán úgy ítélték meg, hogy a partikuláris érdekek túlhangsúlyozása az erők megosztásához vezet, s eltereli a figyelmet a harc fő irányvonalától (a kapitalizmus meghaladásától), amely viszont a forradalom bukását segítheti elő. A forradalom bukása pedig – értelmezésük szerint – automatikusan maga alá söpörné azokat a vívmányokat, melyeket a nők kemény küzdelmeik során biztosítottak a maguk számára. Ezt a fajta álláspontot természetesen többségében férfiak képviselték, de talán érdekes lehet a FAI kötelékéhez tartozó Federica Montseny későbbi miniszter asszony magánvéleménye is, aki a problémát röviden így foglalta össze: „Feminizmust? Soha! Humanizmust mindig!”[20] A nacionalisták előretörésével és az anarchisták köztársasági táboron belüli meggyengülésével párhuzamosan a feszültségek a liberter mozgalmon belül is kiéleződtek, s ennek egyik dimenzióját az anarcha-feminista és a többi anarchista szervezet közti ellentétek jelentették. 1937-ben egy alkalommal például Mariano Vázquez, a CNT főtitkára meghívta Mercedes Comaposadét (a Mujeres Libres vezetője) és Lucía Sánchez Saornilt (a szervezetet titkára) egy találkozóra arra törekedvén, hogy a Mujeres Librest valamilyen módon a CNT alá rendelje. A beszélgetés során Vázquez közölte, „megkaphattok mindent, amit akartok – milliónyi pesetát is (szervezésre, oktatásra, stb.), mert a kincstárunk tele – azzal a feltétellel, hogy a mi érdekeinket érintő ügyekkel is foglalkoztak, s nem csak a női dolgokkal”. A nőszervezet képviselői azonban elutasították ajánlatát, arra hivatkozva, hogy annak elfogadása „pontosan abba a helyzetbe vetne vissza minket, ahonnan elindultunk…”[21] Magától értetődő módon a Mujeres Libres ettől kezdve egyre kevesebb támogatásra számíthatott, s egyúttal egyre több kritika is érte tevékenységét. 1938 októberében a mozgalom autonóm szervezeteinek (FAI, FIJL, Mujeres Libres) összejövetelén nyíltan megfogalmazódott az a vád, miszerint a Mujeres Libres „becsempészte a „disunion” [magyarra nehezen lefordítható kifejezés, kb. „szakszervezeti bomlás” – P.P.] és az egyenlőtlenség fogalmát a liberter mozgalomba, és negatív hatással van a munkásosztály érdekeinek megfelelő gyakorlatokra”.[22] Ennek szellemében az összejövetel résztvevőinek többsége elutasította a Mujeres Libres tagjai által tett javaslatokat. Válaszul a nőszervezet is ellenségesen reagált, s az autonóm szerveződési gyakorlatba vetett hit megerősítése mellett kinyilvánították a liberter mozgalom országos kongresszusi határozataival szembeni állásfoglalásukat.[23] Az ellentétek további elharapódzásának Katalónia eleste szabott gátat 1939 elején, feleslegessé téve minden további vitát az autonómia és a forradalom kérdéséről. Franco csapatainak diadalával párhuzamosan a Mujeres Libres megszűnt létezni, vívmányai pedig éppúgy semmivé foszlottak, mint az anarchisták más egyéb társadalomátalakító kísérleteinek gyümölcsei.

 

A Mujeres Libres gyakorlati tevékenysége és pedagógiával kapcsolatos munkássága

A Mujeres Libres egy rendkívül sokoldalú, mondhatni multifunkcionális szervezet volt, amely elméletének minden sarokpontját igyekezett a legkülönbözőbb területeken is átültetni a gyakorlatba. Anélkül, hogy részletesen számot adnánk ezen tevékenységeiről, itt most csak említést teszünk róluk, s a továbbiakban a pedagógiával kapcsolatos összefüggésekre fókuszálunk. Ennek kapcsán érdemesnek tartjuk mindjárt az elején leszögezni: a liberter mozgalomban a pedagógia soha nem öncélként jelent meg, hanem csakis kizárólag a forradalmi folyamatok különböző aspektusaival összefüggésben. Ugyanakkor a legtöbb esetben mindez fordítva is igaz volt: az anarchisták a forradalmi átalakulást nem egy egyszerű „coup d’état”-ként fogták fel, melyet követően az „élcsapat” bölcs vezérként mindent és mindenkit irányítani fog, hanem olyan folyamatként, amelyben a tömegek cselekvően vesznek részt Ezért tehát nélkülözhetetlennek tartották ezen tömegek megfelelő képezését és kiművelését, mint a forradalomra és az új társadalmi létre való felkészülés egyik legfőbb zálogát.

A katonai lázadás kirobbanásával egy időben Spanyolország megannyi városában a munkások azonnal ellenakciókba kezdtek, melyek során megrohamozták a barakkokat, elfoglalták a fegyverraktárakat, igyekezve elfogni a lázadó katonatiszteket, s fegyverletételre kényszeríteni a hadsereg és a csendőrség katonáit. Már ezekből a kezdeti harcokból is kivették a nők a részüket, de igazán látványos katonai teljesítményre csak ezt követően, a milíciák megalakulásának köszönhetően kerülhetett sor. Madridban céllövöldét állítottak fel kifejezetten a nők számára, Katalóniában pedig „háborús sportok” néven komplex katonai kiképzésben részesítették a női önkénteseket, hogy helyt tudjanak állni a további harcokban.[24] Szinte magától értetődőnek tűnt fel az is, hogy a forradalom idején felfegyverzett milicista nők járőröztek Barcelona és más anarchista befolyás alatt álló települések utcáin, valamint ott harcoltak az aragóniai front lövészárkaiban is. (Igaz az első vonalba csak kivételes esetekben kerültek, de jelenlétük - ha máshogy nem is - lélektanilag komoly hatással volt a forradalmárok irreguláris csapataira).

A konkrét harci cselekményeken túl a (milicista)nők fontos szerepet játszottak a propagandaakciókban és a toborzásban is. Meglátogattak gyárakat és üzemeket, különböző nyilvános tereket, elsősorban azért, hogy segítsenek a nőknek ráeszmélniük saját alávetett helyzetükre. Emellett a civil aktivistanők beszélgető-, illetve vitaköröket szerveztek, melyek révén elősegítették, hogy a nők hallathassák saját hangjukat és az őket nyomasztó problémákról beszélhessenek, továbbá szervezett kereteket teremtettek az anarchista elvek népszerűsítésére.[25] A Mujeres Libres korábban említett dinamikus létszámnövekedése főképp ezeknek az akcióknak volt köszönhető. A verbális propaganda mellett terjesztett különböző formájú ismeretterjesztő-, felvilágosító- és propagandaanyagok a legtöbb esetben szintén a női szervezetek munkájának eredményei voltak. Ezeket vagy önmagukban álló szóróanyagként vagy saját orgánumaik hasábjain tették közzé, de gyakran előfordult, hogy más anarchista újságok is leközölték írásaikat (pl. a „Tierra y Libertad”, a „CNT” vagy az „Acracia Ruta” című lapok).[26] A női aktivisták felhasználták a modern technika vívmányait, jelesül a rádiót is, és saját adásaikban népszerűsítették eszméiket, igyekezve újabb tagokat toborozni. A direkt propaganda mellett próbálták megteremteni azokat a kulturális kereteket is, melyek a legelmaradottabb térségekben és a legszegényebb emberek számára is biztosíthatták a kultúrához való hozzáférés és az önművelés lehetőségét. Mozgó könyvtárakat állítottak fel például,[27] vagy Federico García Lorca korábbi kísérleteihez hasonlóan vándorszínházakat működtettek, melyek igen népszerűek voltak a vidéki lakosság körében. A kultúra és a propaganda terjesztésének kiemelt szerepét jól mutatja, hogy a Mujeres Libres tizenkét tagú Katalán Regionális Bizottságából összesen heten feleltek a kultúráért és a propagandáért.[28]

Részben a fokozódó női öntudat, részben a gyakorlat diktálta szükségből adódóan (ti. a férfiakra fokozottabb mértékben volt szükség a frontokon), a nők a korábbinál nagyobb szerepet vállaltak a termelés folyamatában, s ezzel összefüggésben a gazdasági és szervezeti kérdésekkel kapcsolatos vitákban. A nők munkába állását megkönnyítendő a Mujeres Libres célul tűzte ki, hogy a nőket megfelelő szaktudással lássa el, s ehhez különböző iskolákat hozott létre, illetve tanfolyamokat indított. Ilyen iskola volt például a barcelonai Casal de la Dona, melynek óráit naponta nagyjából 600-800 nő látogatta 1938 decemberében, hogy különböző általános és szakismeretekre tegyen szert.[29] A Mujeres Libres azonban nem pusztán szakképzést kívánt nyújtani a kurzusait látogató nőknek, hanem egy másfajta világszemléletet is, amelynek megértése és elfogadása egyúttal rögtön forradalmi cselekvésre készteti őket.[30] Ily módon tehát a nők társadalmi szerepvállalásának mértéke általában véve is meghatványozódott. Ennek a folyamatnak szükségszerű következménye volt, hogy a családanyák egyre kevesebb időt tudtak foglalkozni saját gyermekeikkel. Ennek az új problémának a leküzdésére vagy enyhítésére a Mujeres Libres „mozgó napköziket” hozott létre, melynek keretében aktivistanői elmentek mások otthonaiba, és amíg az anyák dolgoztak vagy éppen szakszervezeti találkozókon vettek részt, foglalkoztak azok gyermekeivel. Ezek az alkalmak olykor propagandaakciókkal is kiegészültek, melyek keretében a hazaérkező szülőkkel a liberter kommunizmusról, az anarcho-szindikalizmusról és fontos társadalmi kérdésekről beszélgettek, kifejtve előttük saját elképzeléseiket.[31]

A liberter mozgalom nőtagjai jelentős szerepet vállaltak az egészségüggyel és a szexualitással kapcsolatos problémák kezelésében is. Nagy gondot fordítottak arra, hogy még a tanulatlan nőket is felvértezzék a higiéniával és a szexualitással kapcsolatos alapvető fontosságú ismeretekkel. A Mujeres Libres egyik alapítónője, Amparo Poch y Gascón például a szexuális nevelést azért tartotta kiemelt fontosságúnak, mert úgy látta, a nők szexuális elnyomása a társadalomban sokféleképpen megnyilvánuló férfidominancia egyik legfőbb alapja.[32] A fenti témákkal kapcsolatos ismeretterjesztés egyúttal szükségszerűen összekapcsolódott az öntudatosodás és a másokért való fokozottabb felelősségvállalás kérdésével is. Például: „az embereknek képesnek kell lenniük eldönteni, akarnak-e gyereket, és ha igen, mikor és hogyan, s tudniuk kell, hogy neveljék fel őket…”[33] - emlékezett vissza a szervezet állásfoglalására Mercedes Comaposada, a Mujeres Libres egykori alapító tagja. A Mujeres Libres különböző tanfolyamokat szervezett, melyek során ápolónőket, illetve orvosi asszisztenseket képeztek, akiket ezt követően kórházakban és klinikákban[34] osztottak be munkára részben a mindennapos egészségügyi teendők ellátása végett, részben viszont a háborús sebesültek ápolása céljából. Ezenfelül gyermekgondozással kapcsolatos szakszerű és modern, ugyanakkor praktikus ismeretekkel is ellátták a nőket.[35]A nővér- és ápolóképzés már csak azért is kulcsfontosságú volt, mert az egyház fokozott mértékű visszaszorítása miatt a hagyományosan az apácák feladatkörébe tartozó gyógyításhoz új, képzett és nagyszámú munkaerőre volt szükség.[36]

Akadtak olyan speciális problémák, amelyek különösen érzékenyen érintették az anarcha-feministákat, s ezért megoldásukra általában komolyabb figyelmet fordítottak, mint más csoportok vagy szervezetek. Ilyen volt például a prostitúció[37], amelyet elsődlegesen gazdasági eredetű problémának tekintettek, s ezért a prostituáltaknak nyújtott segítséget és a számukra biztosított képzési lehetőségeket jelölték meg a megoldáshoz vezető folyamat legfontosabb elemeiként.[38] Úgy vélték, hogyha a prostituáltak megfelelő általános és szakképzésben részesülhetnek, akkor nem lesznek rákényszerülve arra, hogy a testük áruba bocsájtásából éljenek meg; „normális” munkákat vállalhatnak, ezzel pedig megteremthetik függetlenségük anyagi bázisát. Programjuk megvalósítása érdekében egyfelől erélyes fellépést tanúsítottak a bordélyházakkal szemben, másfelől viszont - ezzel párhuzamosan - központokat („liberatorios de prostitución”) hoztak létre, amelyek a már említett képzéseknek szolgáltak színteréül.[39] Az újonnan érkezőket pszichológiai és pszichotechnikai vizsgálatoknak vetették alá, hogy kiderítsék, milyen lelki motivációi voltak annak, hogy azt a „mesterséget” választották, amit.[40] Ezen túlmenően felmérték érdeklődési körüket is, hogy számukra olyan szakképzést tudjanak biztosítani, amely hasznos és szükséges a társadalom számára, ugyanakkor érdekes és vonzó a „felszabadított” prostituáltaknak is.[41]

Mint az már a fentiekből is jól kitűnik, az anarcha-feministák pedagógiai tevékenysége számos téren megnyilvánult, köztük nem egy egészen speciális területen. Mindemellett azonban természetesen beszélhetünk „klasszikus értelemben vett” nevelésről és oktatásról is, mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek viszonylatában. A felnőttképzés esetében az alapszintű alfabetizációs kurzusok és a kifejezetten szakirányú képzések, illetve továbbképzések alkották a két fő kategóriát. Utóbbihoz tartoztak a már említett típusokon túl a mezőgazdász, a kisállattenyésztő és a finommechanikai műszerész tanfolyamok, továbbá az óvónő- és tanítónőképzések.[42] Az újonnan képzett tanítókkal szembeni kívánalmakat röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: legyenek szakmailag képzettek és felkészültek, hogy a lehető legjobb minőségű oktatást tudják biztosítani; rendelkezzenek olyan szilárd értékrenddel, amelyet átadva és képviselve segíthetik a gyerekeket felkészíteni egy egalitáriusabb világban való helytállásra; tiszteljék a gyerekeket és ne akarjanak uralkodni fölöttük; legyenek kreatívak és rendelkezzenek kellő intuícióval ahhoz, hogy folyamatosan inspirálják növendékeiket; fogadják el és támogassák a minden gyermekben benne rejlő egyediséget és különlegességet; legyenek kellően nyitottak új információk, gondolatok és érzések befogadására, még akkor is, ha azok valamely tanítványuktól származnak; vegyék figyelembe a tanulók személyiségéből, intelligenciájából és képességeiből fakadó erősségeket és gyengeségeket, s ezeket mindig kellő módon támogassák, hogy a gyermek harmonikusan fejlődhessen; ne éljenek a jutalmazás és büntetés eszközeivel, mert azok csak a diákok közti versengéshez és rivalizáláshoz járulnak hozzá.[43] A hatékonyság és eredményesség érdekében a Mujeres Libres azt irányozta elő, hogy az egyes tanítóknak ne kelljen tíz főnél nagyobb tanulói csoportokkal (osztályokkal) dolgoznia, hiszen „ez megnehezítené a pedagógiai tevékenységet, mert óhatatlanul mechanikussá tenné a módszerek alkalmazását”.[44]

A fő hangsúly azonban természetesen nem a felnőtt-, hanem a gyermeknevelésre helyeződött. Nem véletlenül, hiszen a gyerekekre úgy tekintettek, mint a jövő letéteményeseire, a forralom útján létrejövő új társadalom legifjabb nemzedékére. Ezért talán furcsának tűnhet, hogy közvetlen propagandával vagy kifejezett ideológiai neveléssel az iskolákban és a különböző gyerekfoglalkozásokon egyáltalán nem találkozhatunk. Mint az a „Mujeres Libres” című lap egyik számában olvasható: „A gyermekek képtelenek katolikusak, szocialisták, kommunisták vagy liberterek lenni, és nem is kellene, hogy azok legyenek. A gyerekeknek csak egyvalaminek kellene lenniük: gyerekeknek.”[45] Az anarcha-faministák határozottan kiálltak azon elveik mellett, hogy a gyerekeket nem pusztán nem szabad ideológiával traktálni, de éppúgy nem szabad propagandacélokra sem felhasználni. Az 1920-30-as években Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő uniformisba bújtatott, masírozó gyerekek és fiatalok képe mindig is undorral és felháborodással töltötte el őket, s ezt a gyakorlatot még akkor sem tartották elfogadhatónak, hogyha valamely munkásszervezet zászlaja alatt megy végbe.[46] Ezzel szemben úgy vélték, a nevelésnek elsődlegesen a gyermeki kíváncsiság és lelkesedés fenntartására, valamint a bennük rejlő képességek és kreativitás kibontakozásának elősegítésére kell irányulnia. Ehhez pedig olyan légkört kívántak teremteni, ahol mindenki jól érzi magát, képes megnyílni saját maga és mások előtt, felszínre hozva legbenső lénye egyedi nagyszerűségét. A fegyelem és az engedelmesség diákokba való beleplántálása helyett arra törekedtek, hogy azok elfogadják saját magukat (külsejüket és belső értékeiket tekintve egyaránt), s megtanulják a helyes önértékelést. Nagy hangsúlyt fordítottak a szociális képességek fejlesztésére, s a gyerekek versenyeztetése helyett a másokkal való kooperáció szükségességére és fontosságára neveltek.[47]

A Mujeres Libres a polgárháború későbbi szakaszában a súlyosbodó körülmények miatt menekülésre kényszerülő felnőttek és gyerekek számára is segítséget nyújtott: az adott területen tartózkodó menekülteket összegyűjtötték, és egy átfogó oktatási program keretében alapfokú oktatásban és szakképzésben részesítették őket.[48]

Összességében tehát kijelenthető, hogy a Mujeres Libres, illetve általában a spanyolországi anarcha-feministák szerepvállalása a különböző területeken és számos összefüggésben felbukkanó - részben vagy teljes egészében – pedagógiai jellegű problémák megoldásában igen jelentős volt. S tekintve a polgárháborús körülményeket, továbbá az egyház kizárását az egészségügy, a nevelés és az oktatás világából, erőfeszítéseik és áldozatvállalásaik gyakorlatilag nélkülözhetetlenek is voltak. A felmerülő megannyi nehézség dacára sikeresen helyt tudtak állni, s éppúgy kivették a részüket a forradalom szempontjából kívánatos elméleti és gyakorlati jellegű tevékenységekből, mint a polgárháborús körülmények között felmerülő legégetőbb problémák megoldásából.

 

Szerző: Poór Péter

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ACKELSBERG (1985.) = Ackelsberg, Martha A.: „Separate and Equal”? Mujeres Libres and Anarchist Strategy for Women’s Emancipation. In: Feminist Studies, Vol. 11, 1. szám (1985., tavasz), 63-83.

 

BAKUNYIN (1991.) = Bakunyin, Mihail Alexandrovics: Forradalmi katekizmus. In: Bozóki András, Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Századvég Kiadó, Bp., 1991. 112-124.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

FERRER (1913.) = Ferrer, Francisco: The Origin and Ideals of the Modern School. London, 1913.

 

GOLDMAN (1910.) = Goldman, Emma: Anarchism and Other Essays. 1910.

 

GUEREÑA (2003.) = Guereña, Jean-Louis: La prostitución en la España contemporánea. Marcial Pons Historia, Madrid, 2003.

 

LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.) = Lohschelder, Silke – Dubowy, Liane M. – Gutschmidt, Inés (szerk.): AnarchaFeminisimus. Auf den Spuren einer Utopie. Unrast-Verlag, Münster, 2009.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

PESTAÑA, (1924.) = PESTAÑA, Ángel: Setenta días en Rusia. Lo que yo vi. Tipografía Cosmos, Barcelona, 1924.

 

PORTER (2006.) = Porter, David (ed.): Vision on Fire. Emma Goldman on the Spanish Revolution. AK Press, Edinburgh – Oakland - West Virginia, 2006.

 

SÁNCHEZ SAORNIL (2005.) = Sánchez Saornil, Lucía: The Question of Feminisim. In: Graham, Robert (szerk.): Anarchism. A Documentary History of Libertarian Ideas. Vol. I. Black Rose Books, Montreal – New York – London, 2005. 460-465.

 

 

Internetes hivatkozások

 

I. CNT KONGRESSZUS (1910.) = Congreso de constitución de la CNT. Barcelona, 1910. október 30. – november 1.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/CONGRESO_CONSTITUCION_CNT.htm

 

II. CNT KONGRESSZUS (1919.) = II. Congreso de la CNT. Madrid, 1919. december 10-18.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/II_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

III. CNT KONGRESSZUS (1931.) = III. Congreso de la CNT. Madrid, 1931. június 11-16.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) = IV. Congreso de la CNT. Zaragoza, 1936. május 1-10.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/IV_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejasi tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

 

Filmek

ARANDA (1996.) = Aranda, Vicente (rend.): Libertarias. SOGETEL, Lola Films, S.A., Academy Pictures, Era Films, 1996.

 

 

 



[1] A kifejezés szó szerint „uralomnélküli feminizmusnak” fordítható, mely szóösszetétel egyidejűleg kíván utalni a polgári feminista irányzatokkal való szembenállásra, és azok követelései helyett egy anarchista eszmeiséggel összhangban álló ember- és jövőkép igenlésére. Szinonimája az anarcho-feminizmus, amely a magyar nyelvben visszaadhatatlan módon azt kívánja kifejezni, hogy a női emancipáció ügye nem csak a nőkre tartozik. Az anarcho-feministák olyan férfiak tehát, akik a nemek közti egyenlőség elve és a szolidaritás gyakorlata alapján állva a nőkkel vállvetve veszik ki a részüket egy igazságosabb és egalitáriusabb társadalom létrehozására irányuló küzdelemből. Mivel azonban a vizsgált korszakban Spanyolországban önálló nőszervezetekről és általában a nők társadalmi aktivitásának fokozódásáról beszélhetünk, a továbbiakban az anarcha-feminizmus terminust fogom használni.

[2] Bakunyin a Forradalmi katekizmusban például több helyütt is hangsúlyozza ezt: „Minden felnőtt férfi és nő elvitathatatlan joga a szabadság…”, vagy másutt „Minden férfinak és nőnek joga van a születéstől a felnőtt korig a teljes ellátásra: ruhára, élelemre, lakóhelyre, gondoskodásra, útmutatásra, taníttatásra (ingyenes iskolák, általános, középfokú és felsőfokú oktatás, művészeti, szakmai és tudományos képzés), s mindezt a társadalom költségén.” [kiemelés tőlem – P.P.], illetve „A nők számára egyenlő politikai, társadalmi és gazdasági jogokat kell biztosítani, továbbá kötelezettségeiket is a férfiakéval egyenlővé kell tenni.”, továbbá „Férfi és nő szövetsége szabadon köttessék (…) A házasságban a férfi és a nő korlátlan szabadságot élvez. Sem az erőszak, sem a szenvedély, sem a múlt jogai nem igazolhatják, hogy az egyik fél megsértse a másik szabadságát.”

BAKUNYIN (1991.), III., IX. h., X. m., n. pontok

[3] A nők oktatásával és nevelésével összefüggésben elsőként a francia anarchista Louise Michel elméleti és gyakorlati munkásságát érdemes kiemelni, aki a párizsi Kommün idején többek között szerepet játszott ipari iskolák, leányiskolák és árvaházak létesítésében, továbbá írásaiban hitet tett a koedukált nevelés eszméje mellett.

MIKONYA (2009.), 128-129.

[4] Goldmannál a nőnevelés és a nők felszabadításának kérdése igen erőteljes politikai töltettel bírt. Nőkkel kapcsolatos nézetei feltehetően írásainak és beszédeinek radikális hangvétele és a polgári feminizmussal való kérlelhetetlen szembenállása révén keltettek más szerzőkhöz és mozgalmárokhoz képest nagyobb visszhangot Spanyolországban. Ezt a fajta radikalizmust jól szemléleti a következő idézet: „Napjainkra ahhoz, hogy valóban szabadok legyenek, a nők számára szükségessé vált, hogy felszabadítsák magukat az emancipáció alól.”

Idézi: LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.), 91.

A polgárháború kirobbanását követően Goldman személyesen is ellátogatott Spanyolországba, s ott szerzett benyomásainak megannyi levélében adott hangot. A liberter mozgalmon belül érthető módon a Mujeres Libres csoporttal került leginkább közeli kapcsolatba (több tagjával baráti viszonyt is ápolt), s a csoport forradalmi munkásságát összességében igen nagyra becsülte. PORTER (2006.), 253.

Goldman anarcha-feminizmussal kapcsolatos nézeteit lásd részletesebben: GOLDMAN (1910.), 72-95. (8-11. fejezet)

[5] SÁNCHEZ SAORNIL (2005.), 461.

[6] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 76.

[7] FERRER (1913.), 17-19.

[8] Lásd I. CNT KONGRESSZUS (1910.), II. CNT KONGRESSZUS (1919.), III. CNT KONGRESSZUS (1931.), IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) vonatkozó részeit.

[9] POÓR (2015.), 8.

[10] ACKELSBERG (1985.), 68.

[11] ACKELSBERG (2005.), 149.

[12] ACKELSBERG (1985.), 64., MIKONYA (2009.), 136.

[13] ELORZA (1973.), 475.

[14] Anexo al informe que la federación Mujeres Libres eleva a los comités superiores del movimiento libertario y al pleno del mismo”, 2. Federación Nacional „Mujeres Libres”, Comité Nacional, Barcelona, 1938. október, IISG/CNT: 40.c.4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 148.

[15] ACKELSBERG (2005.), 147.

[16] ACKELSBERG (2005.), 149-150.

[17] ACKELSBERG (1985.), 69-70.

[18] ACKELSBERG (2005.), 147.

[19] ACKELSBERG (1985.), 73.

[20] Montseny, Federica: Feminismo y humanismo. In: La revista blanca. 2. (1924. okt. 1.) 18-21. idézi: ACKELSBERG (1985.), 66.

[21] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 79-80.

[22] Nash, Mary: Mujeres Libres: España, 1936-1939. Tusquets, Barcelona, 1976. 19. idézi: ACKELSBERG (1985.), 77.

[23] ACKELSBERG (1985.), 77-78.

[24] ACKELSBERG (2005.), 160.

[25] ACKELSBERG (1985.), 74.

[26] ACKELSBERG (2005.), 159.

[27] ACKELSBERG (2005.), 153.

[28] ACKELSBERG (2005.), 153.

[29] ACKELSBERG (2005.), 153.

[30] Interjú Soledad Estorach-csal. Párizs, 1982. január 4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 153.

[31] ACKELSBERG (1985.), 74.

[32] ACKELSBERG (1985.), 72.

[33] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (2005.), 162.

[34] Ezeknek a klinikáknak egy része épp ekkoriban jött csak létre, és számos területen a kezdetektől fogva komoly hiányokkal küszködött. Terrassában például az ott dolgozóknak kellett matracokat és takarókat vinniük, hogy a betegeknek legyen hova feküdniük, a szükséges többi bútorzatot pedig a helyi kormányzattól rekvirálták. Az itteni klinika azonban ezen túlmenően is folyamatosan adományokra szorult, és a súlyosbodó polgárháborús körülmények közepette számos nehézséggel (pl. gyógyszerhiánnyal) kellett szembenéznie. ACKELSBERG (2005.), 163.

[35] ACKELSBERG (2005.), 152.

[36] ACKELSBERG (1985.), 72.

[37] Az anarcha-feministák közül sokan voltak, akik elvetették a házasság intézményét és a szabad szerelmet hirdették. A prostitúció intézményét azonban egyöntetűen és még a házasságénál is jobban gyűlölték, mivel a nők szexuális alávetettségének és gazdasági kiszolgáltatottságának legegyértelműbb megnyilatkozását vélték felismerni benne.

[38] GUEREÑA (2003.), 408.

[39] ACKELSBERG (1985.), 72.

[40] GUEREÑA (2003.), 408.

[41] Igen érdekesen dolgozza fel ezt a témát az 1996-os Libertarias című játékfilm. ARANDA (1996.)

[42] MIKONYA (2009.), 137.

[43] ACKELSBERG (2005.), 166-167.,  MIKONYA (2009.), 136-137.

[44] Nash, Mary: Die freien Frauen in Spanien 1936-1978. Berlin, 1979. [Mikonya György bibliográfiájában helytelenül 1977-es kiadási évvel szerepel – P.P.] 116., idézi: MIKONYA (2009.), 137.

[45] Niños, Niños, Niños. In: Mujeres Libres. 5. sz., 1936. október, idézi: ACKELSBERG (2005.), 165.

[46] Ebben persze a gyerekek propagandaeszközként való felhasználása mellett nyilvánvalóan szerepet játszottak más tényezők is. Az egyenruha és a fegyelem például antimilitarista beállítottságuk miatt is vállalhatatlan lett volna az anarchisták számára, de a munkásmozgalom autoriter irányzataival való szembenállásuk kifejezésre juttatásának szándéka szintén szerepet játszhatott végleges állásfoglalásuk kialakításában. Mindez korántsem számított új keletű dolognak: az 1920-ban Szovjet-Oroszországba látogató CNT-megbízott, Ángel Pestaña például – annak dacára, hogy egyébként nagyra értékelte az oktatás és a kultúra terén végbement változásokat – lesújtóan nyilatkozott a bolsevikok által bevezetett iskolai gyakorlatról, amely meglátása szerint pont a fegyelmen, az uniformizáltságon, a tekintélytiszteleten és a propagandisztikus oktatáson és nevelésen alapult. PESTAÑA (1924.), 106-117.

[47] ACKELSBERG (2005.), 165-166.

[48] ACKELSBERG (2005.), 152.

Anarchia a hadiflottában

Peter E. Newell

„Egy matróz: egy hős”

A spanyolországi anarcho-szindikalista szakszervezeti szövetség propagandaplakátja

Régen a nyilvános gyűléseken számos alkalommal hallottam a szocializmus és az anarchizmus kritikáját egy mozgó hajó példáját hozva fel érvként a liberter szerveződés és a tekintélymentesség alapelvével szemben. Azt állították és azt bizonygatták, hogy lehetetlenség működtetni egy nagy óceánjáró hajót valamiféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül. Semmilyen hajó nem képes kapitány nélkül utazni a tengereken - ezt mondták. És elméleti szinten a szocializmus és a kommunizmus szószólói egyazon nézőpontra jutottak.

„A tekintélyről” című esszéjében Friedrich Engels kategorikusan leszögezi: „De sehol sem oly nyilvánvaló a tekintélynek, mégpedig a parancsoló tekintélynek szükségessége, mint a nyílt tengeren úszó hajón. A veszély pillanatában ott mindenkinek az élete attól függ, hogy alávetik-e magukat azonnal és föltétlenül egyetlen egyén akaratának.”[1]

És William Horris „Communism” című esszéjében szintén megjegyzi: „Egy antiszocialista azt fogja mondani: „Hogy tudtok szocialista feltételek között irányítani egy hajót?” Hogyan? Hát egy kapitánnyal és tiszthelyettesekkel és egy vitorlamesterrel és gépésszel (ha ez egy gőzhajó lenne) és kazánfűtőkkel és így tovább és így tovább. Csak nem lenne első-, másod- és harmadosztály az utasoknak: a matrózok és a fűtők éppolyan jól lennének élelmezve és elszállásolva, mint a kapitány vagy az utasok; és a kapitány és a fűtő egyforma bért kapna.”

Nem kommentálva azt a megjegyzést, miszerint egy osztálynélküli társadalomban a bérek (fizetés) rendszere fennmaradna, hangsúlyoznunk kell, hogy azzal az óriási technológiai fejlődéssel, ami Morris és Engels óta történt, a modern hajók – éppúgy, mint a repülőgépek bizonyos típusai – képesek távvezérléssel és automatikus irányítással működni.

Ez azonban egészen a mostani időkig nem volt lehetséges. Pláne nem volt lehetséges olyan nagy hajókkal, mint a csatahajók és a rombolók 1936-ban. Mégis – a szerveződési előkészületek hibái és hiányosságai ellenére, illetve természetszerűleg szélsőségesen ellenséges körülmények között – a katonai felkelést követő hetek során a Spanyol Köztársasági Hadiflotta viszonylag nagyszámú hajóját mindenféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül irányították keresztül a tengereken a spanyol partok körül és a Nyugat-Mediterráneumban. Ez anarchia volt a Spanyol Hadiflottában!

1936-ban a Spanyol Hadiflotta tulajdonképpen egészen nagy volt. Két csatahajóból, hat cirkálóból, tizenhét rombolóból, kilenc tengeralattjáróból, hat torpedónaszádból, valamint öt és tíz közötti őrhajóból állott. 1931-ben a Hadiflotta tisztjeinek többsége, akárcsak a hadseregben és a légierőnél hűségesküt tett a köztársaságnak; de a legtöbbjüknek nem állt szándékában a köztársaságért dolgozni.

A tisztek többsége támogatta vagy részt vett a köztársaság-ellenes felkelési mozgalomban. A tengernagyok és Franco tábornok közötti találkozók idején, melyekre akkor került sor, mikor a hadiflotta kikötött a Kanári-szigeteken, aprólékos előkészületeket tettek, és teljesen kidolgozták a marokkói csapatok tömeges behajózásának tervét, amelyre közvetlenül a felkelést követően sor került. De a hadiflotta többsége nem csatlakozott az összeesküvőkhöz. A tengerészeti miniszter, Giral,[2] már korlátozta a tengerészeti manővereket a Kanári-szigetek és a marokkói partok körül. Ezenfelül a köztársasághoz lojális távírdászok továbbították a híreket a nagyobb hajókra és a madridi főparancsnokságra Ciudad Linealba[3]. De a valóságban a legénységek voltak azok, akik meghiúsították a tervet.

Fotó az aragóniai király, I. Jakab nevét viselő csatahajóról 1936-ban

A matrózok többsége a munkásosztályból került ki. Ők tanultabbak és képzettebbek voltak, mint szárazföldi elvtársaik. Tisztában voltak azzal is, hogyan szervezzék meg magukat tisztjeik előkészületeivel szemben. A hadiflottánál nem volt kommunista befolyás, de szinte minden hajón főképp anarchistákból álló, de néhány szocialistát is magában foglaló kicsiny (nyolc és tíz fő közötti) titkos sejtek jöttek létre matrózokból és altisztekből. Ezek fenntartották a kapcsolatot a kikötőkben az olyan szervezetekkel, mint a CNT és a FAI. Július elején létrejött egy a matrózok által választott Központi Tanács a Libertad nevű cirkálón. Július 13-án a tanácsok megbízottjai a Certansról, az Almirante Cerveráról, az Españáról és a Velascóról El Ferrolban[4] találkoztak a Libertad Tanácsával, és megvitatták azokat a lépéseket, amelyeket a tábornokok és tengernagyok felkelése után fognak tenni. Július 14-én kapcsolatot létesítettek a Matrózok Tanácsával az I. Jakab[5] csatahajón. Két nappal később Balbao, egy altiszt érkezett a madridi Tengerészeti Rádiózási Központhoz, és eltávolította annak vezetőjét, aki a tiszti összeesküvés egyik vezetője volt. A felkelés idején Balbaón keresztül az altisztek a Központban üzeneteket tudtak továbbítani az egyes hajókra, azonnali információkat szolgáltatva nekik a felkelésről.

A köztársasági kormány július 17-én és 18-án alkotmányos módon kísérelte meg elfojtani a tábornokok lázadását. A miniszterelnök Casares Quiroga[6] azonnal telefonált Alvarez Buylla tábornoknak, hogy szálljon szembe a lázadásokkal Marokkóban; majd utasította az el ferroli és cartagenai bázisukon állomásozó hadihajókat, hogy menjenek marokkói vizekre. De a Spanyol Hadiflotta hajóinak többségén a tisztek visszautasították a tengerészeti miniszter, Giral rendeleteinek való engedelmeskedést. Emiatt ő telegráfon elbocsájtotta őket szolgálatukból, és a hatalmat a főgépkezelőkre ruházta át. Ezen túlmenően utasításokat adott, hogy osszák szét a fegyvereket a legénységnek. A főszerepet azonban mégis a legénység játszotta.

A három romboló egyike, a Lepanto

A három romboló, a Sanchez Barcaiztegui, a Lepanto és az Almirante Valdes július 18-án reggel megérkezett Cartagenából Melillába. Az út alatt a tisztek értesültek Franco tábornok Las Palmasból sugárzott felhívásáról. Felkészültek, hogy csatlakoznak a francoista lázadáshoz. Megérkezve Melillába, amely a rebellis tábornokok kezén volt, a Tengerészeti Minisztériumtól azt az utasítást kapták, hogy nyissanak tüzet a városra. Ezt ők megtagadták. A Sanchez Barcaiztegui kapitánya összehívta a legénységet a fedélzetre, és elmagyarázta nekik a felkelés céljait, s azt követelte, hogy a legénység támogassa a lázadást. Szavait először némasággal fogadták. Aztán végül félbeszakították a következő kiáltással: „Cartagénába!”. A kiáltással majdnem az egész társaság egyetértett. A tiszteket megfosztották hatalmuktól, és bezárták őket. A Sanchez Barcaiztegui felhúzta a vasmacskát, és a Matrózok Tanácsának parancsára elhagyta a lázadó kikötőt, és nekivágott a nyílt tengernek. A Lepanto és az Almirante Valdes legénysége szintén megfosztotta hatalmától tisztjeit, bezárta őket, és kihajózott a kikötőből. Matróztanácsokat választottak, amelyek megszervezték a hajók irányítását, és tartották a kapcsolatot a madridi Tengerészeti Rádiózási Központtal.

Július 19. eseménydús hajnalán a Libertad és a Cervantes cirkálók El Ferrolból délre hajóztak. A Churruca romboló Cádizban partra tette a marokkói csapatok előőrsét, az I. Jakab csatahajó pedig épp a felkelés előtt hagyta el Vigo kikötőjét.

A következő napon a Churruca legénysége az összes tisztjét agyonlőtte. Ugyanezen a napon a Libertad és a Cervantes legénysége bebörtönözte vagy lelőtte tisztjeit, és a Matrózok Tanácsai átvették a hajók irányítását. A legerőszakosabb összecsapásokra azonban az I. Jakabon került sor. A legénység tájékoztatta a madridi Központot, hogy átvették a hajó irányítását, és útban vannak Ceutára. Ez volt a legvéresebb csata az óceánon. A tisztek az utolsó emberig ellenálltak. Ekkor a Matrózok Tanácsa rádióüzenetet küldött Madridba, és megkérdezte, mit csináljanak a holttestekkel! Azt mondták nekik, hogy „tiszteletteljes ünnepéllyel” eresszék őket a vízbe. Július 20-án délre minden hajó teljes egészében saját legénysége irányítása alá került. Ekkor mindegyikük a Tanger-öbölbe hajózott, ahol sikerült megállítaniuk a lázadó tábornokok számára Marokkóból érkező utánpótlást. „A matrózok akciója komoly zökkenést idézett elő a tábornokok tervében, így a felkelés első napjaiban a legfontosabb események egyikeként tűnt fel.” (Broué és Témime: The Revolution and the Civil War in Spain. 110.). A német diplomata, Voelckers szavaival élve: „A hadiflotta elpártolása volt az első dolog, amely megzavarta Franco terveit.” (Broué és Témime: The Revolution and the Civil War in Spain. 119.).

Azoknak a hajóknak a legénysége, amelyek az ország északnyugati részében fekvő Galíciában maradtak, természetesen kisebb hatással volt Franco marokkói csapatainak reményteljes partraszállására. Mindazonáltal a séma itt is ugyanaz volt, mint bárhol máshol a hadiflottában.

Galíciában a tábornokok lázadásának fő ellenzéke a La Coruña, El Ferrol és Vigo hadikikötőiben veszteglő hadihajók legénységei voltak. A legénységek július 20-án megfosztották hatalmuktól a tiszteket. El Ferrolban a katonai lázadóknak sikerült ellenőrzés alá venniük a kikötőt, de az España csatahajó legénysége megkaparintotta a hajó irányítását. Ezt követően tűz alá vették a partra szállt lázadó csapatokot. Sajnos a – szintén az el ferroli kikötőben veszteglő - Almirante Cervera legénységének hezitálása és megosztottsága miatt a hajót körülvették a lázadó csapatok. Az España egy pár tiszti kézen levő torpedónaszád érkezése után hasonlóképpen kitűzte a fehér zászlót. Ez kedvezőtlen fordulat volt az antimilitarista erőkre nézve. Sok matrózt, miután megadták magukat, a helyszínen kivégeztek. El Ferrol a lázadók fő, és ez időben egyetlen tengerészeti bázisává vált. 1936 szeptemberéig a nacionalisták – ahogy a lázadók magukat nevezték – irányításuk alá vontak egy csatahajót, két cirkálót, egy rombolót, és két őrhajót vagy torpedónaszádot. A hajóhad többi része a köztársasági kormány irányítása alatt maradt.

Augusztus 9-én egy négy szállítóhajóból álló közös katalán és valenciai expedíció az I. Jakab csatahajó, két romboló és egy tengeralattjáró (mindegyik a Matrózok Tanácsainak irányítása alatt állt) kíséretében Ibizára érkeztek. A munkások felkeltek a lázadó helyőrség ellen, és a sziget a munkások és a Matrózok Tanácsainak kezébe került. De még a polgárháború korai szakaszában a szerencse szembefordult Spanyolország munkásaival és parasztjaival és azok tengerész szövetségeseivel. A náci Németország és a fasiszta Olaszország már felkészült, hogy Mola és Franco tábornok oldalán beavatkozzon.

Július 29. és augusztus 5. között a németek szállító repülőgépeket küldtek, hogy az afrikai hadsereg 1500 emberét a lázadók kezén levő Sevillába vigyék. És az olaszok harci repülőket küldtek, hogy megvédelmezzék a nacionalisták kereskedelmi hajóit, melyek 2500 embert és rengeteg felszerelést szállítottak Marokkóból a spanyol szárazföldre. Ilyesfajta támogatással Franco ellenőrzése alá tudta vonni az Afrika és Spanyolország közötti tengerszorosokat éppúgy, mint Spanyolország mediterrán partvidékét. A köztársasági hajóhad - amely ebben az időben még mindig a Matrózok Tanácsainak és Bizottságainak irányítása alatt működött – arra kényszerült, hogy védelmébe vegye Cartagena és Barcelona kikötőjét, „ahol a háború további részének javát is töltötték. (Hugh Thomas: The Spanish Civil War. 316.). Stanley G. Payne (Stanley G. Payne: The Spanish Revolution. 339.) szintén megjegyzi, hogy nagyjából 1936 szeptemberétől „…a hadiflotta viszonylag inaktív maradt…”. Ő ezért és mindenért a „kommunisták gyengeségét” teszi felelőssé; s az egészet így kommentálja: „A Szovjetunió viszonylag kevés tengerészeti felszerelést küldött, és az orosz tanácsadók számaránya alacsonyabb volt, mint a hadseregben vagy a légierőnél, habár két köztársasági tengeralattjárónak kétségtelenül szovjet tisztek parancsnokoltak.” (Stanley G. Payne: The Spanish Revolution. 339.).

De még ha a Köztársasági Hadiflotta hivatásos tengerészei csak rövid ideig is voltak képesek irányítani hajóikat, legalább megpróbálták azt; s nem csak igen nagy hajókat, de egy flottányi hajót tudtak navigálni a nyílt tengeren mindenféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül. Békés körülmények között minden hajó képes lenne a Matrózok Tanácsain keresztül a matrózok irányítása alatt működni. A liberter szerveződési mód a nyílt tengeren teljességgel megvalósítható elképzelés. Engels és Morris tévedtek: nincs szükség kapitányra, sem „parancsoló tekintélyre” és arra, hogy „mindenki föltétel nélkül alávesse magát egyetlen egyén akaratának”.

(Fordította, jegyzetekkel ellátta és illusztrálta: Poór Péter)



[1] Friedrich Engels: A tekintélyről. In: MEM 18. köt. 290-293. 292.

[2] José Giral Pereira 1931. október 14. és 1933. június 12. között, valamint 1936. február 19. és 1936. augusztus 22. között töltötte be a tengerészeti tárcát.

[3] Madrid egyik városrésze.

[4] A helységnevek közötti könnyebb eligazodás végett jelen kiadványhoz egy térképet is mellékeltünk, melyen csak a szövegben szereplő városokat tüntettük fel.

[5] A spanyolban Jaime I.

[6] Santiago Casares Quiroga 1936. május 13. és 1936. július 19. között volt a II. Spanyol Köztársaság miniszterelnöke.

 

Felkészültek, hogy csatlakoznak a fasiszta lázadáshoz.

Az „anarcho”-kapitalizmus egy kritikája

Az ún. anarcho-kapitalizmus (kissé tágabb értelmezésben: piaci anarchizmus) egy individualista ideológia, amely egy olyan társadalmat javasol, ahol nincs állam és az egyéneknek semmit sem kötelező megtenni, amibe önként bele nem egyeznek (voluntaryism). Ez azt jelenti, hogy nincs adózás, és a piac szabadsága korlátlan. A jelenleg állam által végzett tevékenységeket (rendvédelem, bíráskodás, infrastruktúra építése, stb.) magáncégek végeznék piaci alapon, így mindenki szabadon dönthet, hogy igénybe veszi-e őket, és ha igen, melyik céget választja. Alapelvük a „NAP” (non-aggression principle), ami azt jelenti, hogy senkinek sem szabad erőszakot kezdeményeznie más személye, szabadsága vagy tulajdona ellen. Ha az anarcho-kapitalista (ancap) társadalomban valakit ilyen támadás ér, akkor joga van fizikai erőszakkal védekeznie, illetve valamelyik magánrendőrséget is megbízhatja, hogy védje meg őt és a tulajdonát.

Véleményünk szerint odáig, hogy megkérdőjelezik az állam tekintélyét, az állam és a konzervatív polgárok által előírt viselkedési normákat, kigúnyolják a nacionalista elfogultságot, még rokonszenves és előremutató is lehetne a propagandájuk. Ezen túlmenően azonban enyhén szólva nem értünk velük egyet szinte semmiben, mint az a következőkből ki fog derülni. [1]

Az anarcho-kapitalizmus lényegében a liberalizmusban gyökerezik. A követői főleg az „osztrák közgazdaságtani iskola” talaján állnak (Mises, Hayek, részben Milton és David Friedman)[2], amelynek a következtetéseivel itt most nincs módunk részletesen foglalkozni. [3] A liberálisok belátták, hogy a kapitalizmus által folyton újratermelt problémák (gazdasági zavarok, társadalmi egyenlőtlenségek és ellentétek) kordában tartására és elsimítására szükséges egy, az emberek többsége által legitimnek tartott központi hatalom, csak (az ideológia szintjén) a lehető legkisebbre akarják korlátozni a kényszerítő működést. Az anarcho-kapitalisták elveikben következetesebbek a mainstream liberálisoknál, ez azonban a valósággal kapcsolatos még nagyobb következetlenséget jelent. A két irányzat között számos átmenet létezik, pl. a minarchizmus, amelyik olyan, minimális államot szeretne, amely tevékenysége csak a rend fenntartásáról és a szerződések betartatásáról szól. Az anarcho-kapitalizmust ezekkel az átmeneti irányzatokkal együtt libertarizmusnak vagy libertarianizmusnak is nevezik. Képviselőik egymás közt kemény vitákat is folytatnak, de a gondolkodásmódjuk alapjai közösek. A másik oldalon, az anarcho-kapitalistáktól némileg balra állnak azok a különféle irányzatok, amelyeket az individualista anarchizmus kategóriájába szoktak sorolni. Bár ez a fajta gondolkodás sokszor valódi szabadságvágyban gyökerezik, rengeteg probléma van vele, különösen a Stirner-féle egoizmussal. Így a kritikánk többé-kevésbé ezen irányzatokra (minarchizmus, individualista anarchizmus, stb.) is vonatkozik.


Az anarcho-kapitalisták és más individualisták számára a társadalom pusztán egyének halmazát jelenti, akik – egyedül vagy csoportosan, ahogy kedvük tartja - termelnek valamit. A termékeiket kicserélik a piacon, amellyel mindenki jól jár, illetve járna, ha az állam nem szólna ebbe bele mindenféle szabályokkal és nem rabolna meg mindenkit az adószedéssel. Az a logikájuk, hogy bármiféle szerződést is köt két egyén egymással, ha önként teszi, az jó neki (különben nem tenné), de ha mégsem, akkor sincs senkinek, se egyénnek, se valamiféle közösségnek joga beleszólni ebbe és rákényszeríteni az egyénre valamit, amit ő nem tenne meg. Hiszen mindenki maga tudja a legjobban, hogy őt mi teszi boldoggá, bármiféle kényszer elfogadhatatlan.

Az anarcho-kapitalisták szerint az emberek önként mennek el a kapitalista vállalatoknak dolgozni, és így az állam megszűntével teljes lenne a szabadság, mivel mindenki szabadon dönthetne arról, mikor mit csinál (mármint amíg mások szabadságát nem korlátozza ezzel). Ha most az ideák ködfelhőjéből leszállunk a földre, azt látjuk, hogy az embernek szüksége van élelemre, ruhára, hajlékra, időnként orvosi ellátásra stb. ahhoz, hogy életben maradjon, és esetleg ne legyen kitaszított. A kapitalizmusban azonban mindezek áruként léteznek, pénzért lehet hozzájuk jutni. Pénzt pedig csak úgy lehet szerezni, ha eladunk valamit. Akinek nincs semmije, amit rendszerszerűen el lehet adni, az saját magát, pontosabban a munkaerejét adja el. Ezt jogilag ugyan önként teszi, de valójában a létfenntartás ugyanolyan, sőt nagyobb kényszerítő erő, mint a jogszabályok. A munkanélküliség miatt a legtöbb embernek nincs túl sok választása, tehát vállalja, hogy lényegében szolgaként engedelmeskedik a munkáltatónak, aki megszabja, mikor mit csináljon, esetleg azt is, hogy milyen ruhát viseljen, és hogy kedvesen mosolyogjon akkor is, ha épp ordítana vagy sírna. A lélekölő bérmunkára kényszerített tömegek egyáltalán nem érzik magukat szabadnak munka közben, és amikor az anarcho-kapitalisták mindettől eltekintenek, akkor azzal burkoltan kinyilvánítják, hogy a sorsuk hidegen hagyja őket, még akkor is, ha ezt tagadják.
Az anarcho-kapitalisták érvelésükben arról szeretnek beszélni, hogy ha ők indítanak egy vállalkozást és fel akarnak venni munkásokat, akkor senkinek se legyen joga ebbe beleszólni. Arról ábrándoznak, hogy ők lesznek a munkáltatók, nagyobb földterületek vagy akár egész privát városok[4] tulajdonosai. Arról láthatóan nem gondolkoznak, hogy ha éppen nincstelenek lennének, és csak éhbérért találnának egy-egy veszélyes vagy épp egészségkárosító munkát, akkor mit tennének.

Például a XIX. század környékén Angliában (és persze máshol is) a tőkések rájöttek, hogy ha a felnőttek helyett gyerekeket alkalmaznak, akkor többet takaríthatnak meg a béreken, mint amennyit vesztenek a gyerekek nem teljes értékű munkája miatt (ráadásul a gyerekek többnyire kevésbé képesek pl. szakszervezeteket alakítani). Ezért aztán már 3-4 éves kortól is dolgoztatták a gyerekeket, nehéz, veszélyes és az egészségre káros munkakörökben is, a felnőtt munkások (nem éppen magas) bérének 10-20%-áért, időnként akár heti 50-80 órát is. [5]
Az anarcho-kapitalizmus legfontosabb teoretikusa, Murray Rothbard úgy érvel, hogy a gyermekek munkáját korlátozó törvények károsak, mert csökkentik a gyermekeket nevelő családok jövedelmét, a gazdaság teljesítményét és ezzel az általános jólétet. [6] Ő és követői azt mondják, hogy a gyermekek dolgoztatásával nincs semmi probléma, amíg önkéntes és a gyerek bármikor felbonthatja a munkaszerződést, amivel olyan mértékű cinikus képmutatásról tesznek tanúbizonyságot, amely még a legkorruptabb politikusokat is megszégyeníti. Ez a példa jól demonstrálja azt, hogy hiába rögzítenek jól hangzó, de absztrakt alapelveket, mint pl. a NAP, ez puszta formaság marad, amellyel bármekkora embertelenséget és elnyomást igazolni lehet. [7]



Ha azt látnánk magunk körül, hogy egyszerű emberek tömegei versenyképesen raknak össze pl. robotokat a konyhaasztalukon, akkor egy alapvető kérdésben még igaza is lehetne az anarcho-kapitalistáknak. Lényegtelen lenne, hogy éppen kinek a kezében vannak a termelőeszközök, ezért nem lennének osztályok, és így osztályharc sem. Az emberek önként, úri szeszélyből mennének el a tőkéshez dolgozni, de ha épp nem tetszik nekik az, hogy parancsolgatni próbál nekik a tőkés, akkor úgy döntenének, hogy ők maguk lesznek tőkések. Egy békásmegyeri panelházban Józsi bácsi alacsonypadlós csuklós buszokat szerelne össze, Laci, a szomszédja olajfinomítót működtetne, Terike néni pedig bútoráruházat nyitna a tizediken, kiszorítva a multikat a piacról. A kapitalista ideológusok széles körben használt trükkje az, hogy reflektorfénybe állítják azt az egy-két kivételes esetet, amikor egy proli egy briliáns ötletből meggazdagodik, és ezt állítják be össztársadalmi szinten járható útnak.

Az, hogy a kapitalizmus védelmezői hangoztatják, hogy a munkások önként mennek el a tőkéshez, és ha a tőkés nem nyújtana nekik munkaalkalmat, akkor rosszabb helyzetben lennének, arra szolgál, hogy leplezhessék a kapitalizmus kizsákmányoló jellegét. Már önmagában az manipulatív, hogy csak azt a két esetet hasonlítják össze, hogy jön a tőkés és felkínál valamekkora bért, hogy dolgozz neki, illetve nem jön, és így kevesebb lehetőséged van, hogy pénzhez juss. Azt, hogy egyáltalán a tőkések rendelkeznek a termelőeszközök felett, sohasem kérdőjelezik meg.

A méretgazdaságosság és más tényezők miatt a tőke koncentrálódik és centralizálódik. Egyre nagyobb vállalatok jönnek létre, (pl. az utóbbi évtizedekben is gyakori összeolvadások és felvásárlások útján), amelyek kiszorítják a kicsiket. Az össz-profit legnagyobb részét a közepes és a nagyvállalatok termelik, az egyéni vállalkozók részesedése alacsony. [8] Természetesen nem tagadjuk, hogy az állam sok esetben hozzájárul ehhez a folyamathoz, viszont csak erre fogni a monopolizációs tendenciákat alapvető tévedés. Ha nem lennének monopólium-ellenes, trösztellenes stb. törvények, akkor ez a folyamat sok szektorban felgyorsulna. [9]

 

A termelés egyéniből egyre inkább társadalmivá válik. A középkorban meg lehetett mondani egy répáról, hogy ki termelte, de ma egy mobiltelefont közvetlenül is ezrek termelnek, közvetve pedig milliók. Emiatt az, hogy mindenki pont az ő részesedését kapja meg a termelésből, értelmetlen. [10] Az elosztás alapvetően alkupozíció szerint történik. Az anarcho-kapitalisták leragadtak a középkori állapotnál: egyénekről beszélnek, akik egymással cserét folytatnak, de abba, hogy a termelés és a szolgáltatások jelentős részét hatalmas cégek végzik, az egyéni termelés pedig marginalizálódott, nem szeretnek belegondolni. A XIX. század óta az egyik érdekes változás az, hogy az információ termelése és terjesztése is centralizálódott: a tömegek által nézett tv-csatornák és újságok egyre kevesebb óriás konszern kezében vannak (mármint a liberálisabb országokban). Az internet kismértékben enyhített ezen a helyzeten, de az eredmény nem sokat változott: az emberek túlnyomó többsége többnyire még mindig a tőkés vállalatok érdekeinek megfelelő információkhoz jut hozzá és ezért el sem jut odáig, hogy megkérdőjelezze a kapitalizmust.

A kapitalizmus nem statikus rendszer, mint a feudalizmus, hanem dinamikus. Folyamatosan változnak, fejlődnek a viszonyok. A gazdasági növekedést minduntalan (túltermelési) válságok szakítják meg, ahol sok, főként kisebb tőkés tönkremegy, és még több munkás munkanélkülivé válik. Amíg az állam nem próbálta kezelni a válságokat, még pusztítóbbak voltak.


A termelőeszközök (és főleg, a versenyképes termelést biztosító termelőeszközök) jelentős része nemzeti nagyvállalatok, ill. transznacionális óriásvállalatok kezében van, míg a népesség döntő része proletár, akinek egy autó megvásárlása sem könnyű vagy éppen egyenesen lehetetlen. Ha privatizálnák a megmaradt állami vagyont, teljesen nyilvánvalóan nem a prolik kezébe kerülne, hanem azok jutnának hozzá, akik már egyébként is gazdagok. A jelenleg gazdag embereknek vagy a felmenőiknek egy része csalással, erőszakkal (errefelé: értéken aluli privatizációval) és hasonlókkal szerezte a vagyonát, olyan módszerekkel, amely még azok számára sem elfogadható, akik a szerződésen alapuló kizsákmányolást normálisnak tekintik. Az anarcho-kapitalisták nem beszélnek arról, mit kellene tenni a tulajdon-koncentráció jelenlegi szélsőséges állapota ellen, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy elfogadják azt, ezzel pedig mindazt a tengernyi bűnt, amit a vagyonfelhalmozás során elkövettek.


Az anarcho-kapitalisták állam- és társadalom-felfogása, az állam és a tőke definíciója egyrészt teljes mértékben történetietlen, másrészt, ettől nem függetlenül, felszínes és elégtelen. Nézzük meg, hogyan néz ki a tőke tipikus definíciója:
„A tőke olyan gazdasági jószágot (azaz bármiféle fizikai dolgot, amit adunk, veszünk, használunk) jelent, amit nem fogyasztás céljára gyártunk, hanem azért, hogy más dolgok gyártásához felhasználjuk. Tehát tőke minden eszköz, gép, szerszám, épület, teherautó és minden olyan dolog, amit valamely fogyasztható termék előállítása során használunk.”[11]
Ezek szerint az ősember (sőt, a csimpánz) bunkósbotja is tőkének számít, a mai kereskedelmi bankok részvényei pedig nem. Ebből az következik, hogy minden emberi társadalom tőkés termelést folytat, legyen az ősközösség vagy a távoli elképzelt jövő kiber-kommunizmusa. Íme, így oldja fel semmit sem jelentő tautológiává anarcho-kapitalistánk a tőkés termelés fogalmát. A gépek és más szerszámok persze működhetnek tőkeként, de ez nem mindig van így, ez az adott társadalom viszonyaitól és a konkrét esettől függ. Észre kell venni, hogy amikor tőkéről beszélünk, nem az a lényeg, hogy terméket lehet-e előállítani valamiféle tárgyakkal, hanem hogy olyan (csere)értékről van szó, amelyet azért fektetnek be, hogy önmagánál nagyobb értéket kapjanak. A tőke kifejezés nem csak ezen érték fizikailag létező, használható tárgyakban megjelenő formáját jelenti, sőt, nem csak magát az értéket, hanem azt a folyamatot, amelyben az értéket befektetik, és a profitot realizálják, illetve azt a társadalmi viszonyt, amely az értéktöbblet tulajdonosai és a munkaerejüket eladó és ezért a tőkefelhalmozásnak alávetett proletárok között van. Mostanában viszont a burzsoá ideológusok számára nem divat, sőt, tabu osztályokról beszélni, ezért egyénekről és dolgokról beszélnek, így világukban a problémák mintegy véletlenszerűen, egymástól elszigetelve jelennek meg.


Sok ancap a kapitalizmust szabadpiacon alapuló rendszerként definiálja, és azt állítja, hogy az állam torzító hatása miatt most nem normális kapitalizmus van, hanem pl. haveri (crony) kapitalizmus, mivel a piaci siker sokszor azon múlik, kinek milyen kapcsolatai vannak az állami hivatalnokokkal. Mások nem anarcho-kapitalistának, hanem csak „szabadpiaci anarchistának” nevezik magukat, fogalmilag megkülönböztetve a szabadpiaci rendszereket a kapitalizmustól. [12]
Azonban a kapitalista valóságban az egész termelési folyamatot a tőkefelhalmozás vágya és kényszere mozgatja. A piaci csere csak a tőkefelhalmozás egy mozzanata. A piac szabadsága, a szabad verseny nem öncél, hanem csak eszköz. A tőkés nem azért folytat versenyt a konkurenciával, hogy a nap végén megdicsérjék, és pl. banánt kapjon, miközben a többiek meg almát. Ez legfeljebb a gyerekek között van így az oviban. A versenyben alul maradó tőkés előbb-utóbb tönkremegy, és megszűnik tőkésként létezni, rosszabb esetben az öngyilkosságba menekül az adósságai miatt. A piac szabadsága egyes tőketulajdonosoknak segít a felhalmozásban, másokat meg éppen gátol, ezért utóbbiak pl. protekcionizmusért és nekik kedvező szabályozásért kiáltanak. Ha nem támogatná az állam, sok cég alulmaradna a más országok által támogatott konkurens vállalatokkal szemben. A tőkések, ha lehetőségük van rá és érdekükben áll, maguk korlátozzák a versenyt pl. kartellezéssel (ha az állam hagyja, vagy esetleg segíti őket).

Az anarcho-kapitalisták egyfelől úgy állítják be, hogy a tőkefelhalmozás triviálisan minden társadalomban jelen van, másfelől hogy nem szisztematikus, hanem az egyén szeszélyétől függ, hiszen „Bármikor megtehető, hogy abbahagyjuk a tőkefelhalmozást. Mint társadalom, vagy mint egyén, ez a döntés akármikor meghozható.[13]
A valóságban a részvénytársaságok vezérigazgatói nem dönthetnek úgy, hogy nem a profitért működtetik a vállalatot, mert akkor leváltják őket a fő részvényesek, akik igen sok esetben bankoknak vagy befektetési alapoknak dolgoznak, és szintén az a feladatuk, hogy maximalizálják a profitot. Általában a tőkés vállalkozók dönthetnek úgy, hogy lemondanak a profitról, csak éppen akkor nem tudják visszafizetni a hiteleiket, ill. nem lesz miből befektetni és fejleszteni, így a konkurencia előbb-utóbb kiszorítja őket a piacról. Ezért szükségszerű, hogy minden döntésnél a tőkefelhalmozás szempontjai legyenek az elsődleges, ha nem éppen a kizárólagos szempontok, vagyis a kapitalizmusban a tőkefelhalmozás uralkodó, a társadalom működését elsődlegesen meghatározó folyamat.
Bizonyos értelemben persze dönthet úgy a társadalom, hogy nem a tőkefelhalmozás uralma alatt akar élni, nem tőkeként akarja működtetni a termelőeszközöket, de amikor ezt a döntést ténylegesen végrehajtja, akkor azt úgy hívjuk: (anarcho-) kommunista forradalom.

Tehát amíg a kapitalizmuson belül maradunk, addig a tőkefelhalmozás objektív kényszer, amely a rendszer működésének legalapvetőbb motívuma. Az egyéni tőketulajdonos szintjén pedig a tőkefelhalmozás célja nem csak tárgyak birtoklása, hanem az emberiség munkája feletti rendelkezés. A tőkés a vagyon növelése által arra törekszik, hogy olyan viszonyba léphessen a többi emberrel, hogy ő határozhassa meg a tevékenységüket. Pl. ha elmegy egy étterembe, egy masszőrhöz vagy egy prostihoz, akkor nem az fogja érdekelni, hogy azoknak mi a kellemes és az építő, hanem olyan szolgáltatást akar kapni, ami neki optimális. Nem a közös jóra törekszik, hanem a saját igényei előtérbe állítására és arra, hogy másokat a saját igényeik és elképzeléseik feladására, elidegenedett kényszermunkára szorítson. Ez jogilag nem kell, hogy kényszer legyen. A burzsuj célja, hogy a saját autonómiáját úgy növelhesse, hogy közben csökkenti mások autonómiáját. A céljához az alapvető lépés az, hogy neki pénzbősége, a prolinak pénzhiánya legyen, ami azért kell, hogy az "önként" alávesse magát a kínált feltételeknek minél kevesebb pénzért. Ez nem csak egy napra vagy évre szól, hanem alapvető cél, hogy ezt tartósítsa, bebiztosítsa. Neki ne kelljen érdemben versenyeznie, ne legyen kockázata, mindenképp nyerjen ő és a gyerekei is. Nem véletlen, hogy a döntő többség a vagyona döntő részét a gyerekeire hagyja, és szinte sohasem szórja szét a szegények (a gyerekei leendő kiszolgálói) között. Vannak egyéni különbségek és kivételek, pl. páran komolyan jótékonykodnak, ám fontos hangsúlyozni, hogy az utólagos jótékonykodás sem változtat érdemben a rendszer jellegén, hiszen nem írja felül annak alapelveit. Tehát a tőkés úgy törekszik hosszú távú autonómiára, hogy a többiek (tényleges) szabadságát korlátozza. Hierarchikus pozícióra törekszik, másokon való uralkodásra. Ettől még gondolhatja azt, hogy ő tiszteli az egyének jogait, lehet velük udvarias. De ha a nincstelen tömegek fenyegetik a tulajdonát és ezt a pozícióját, akkor támogatni fogja a bebörtönzésüket és akár a kiirtásukat is, mert a fő céljához ezzel kerül közelebb.


Az állam definíciója majdnem olyan problémás, mint a tőkéé. Pl. Rothbard szerint az állam olyan intézmény, amely a következő két ismérv legalább egyikével, de többnyire mindkettővel rendelkezik:
1. bevételeire az adóztatásnak nevezett fizikai kényszer révén tesz szert

2. jogot formál, többnyire sikerrel arra, hogy erőszakkal magának szerezze meg a védelmet és biztonságot garantáló intézmények (bíróság és rendőrség) monopóliumait a fennhatósága alá tartozó területen.
Az nyilvánvaló, hogy ez az államok többségére nem áll távol a valóságtól, azonban egyáltalán nem ez a lényeg. A kapitalista államokban szinte mindenhol vannak privát biztonsági, őrző-védő cégek és a legtöbb országban ezek fegyvert is viselhetnek. Az állam megengedi, hogy a nagytőkések megvédjék az állami nyilvántartás szerint tulajdonukban lévő vagyontárgyakat, de azt soha nem tolerálja, ha a proletárok felfegyverkezve a saját elképzelésük szerint kezdik el használni ezeket, kétségbe vonva a tulajdon szentségét. A kapitalizmus támogatói nem vizsgálják meg, hogy miért létezik állam, vagyis mi az állam létének célja egyrészt az államot szervező, kiépítő, erősítő, kulcspozícióban lévő egyének nézőpontjából, másrészt az államot legitimként elfogadó tömegek nézőpontjából. Az erőszak-monopólium és az adóztatás ugyanis csak eszközök az állam számára. A történelmet tanulmányozva világossá válik, hogy a hatalmon lévők elsősorban abból a célból erősítették az államot, hogy az uralkodó osztály hatalmát stabilizálják, olyan körülményeket biztosítsanak, ami optimális a vagyonuk növekedésének szempontjából. Tehát az, hogy erősítették az államot, nem pedig megszüntették, nem valami véletlenszerűen felbukkant perverz ötlet, hanem az alapvető érdekeik következetes képviselete.

Kezdetben a politikai és a gazdasági hatalom többnyire nem különült el olyan szinten, mint ma: az ókori despoták, a középkori királyok és földesurak egyben a központi tulajdonosok is voltak a saját területükön. Az állam értük volt, az állam ők voltak. A kapitalizmus hajnalán a feltörekvő harmadik rend, a polgárság vagyonosodásával ez felborult. A polgári forradalmak során a kizsákmányolt nép segítségével a polgárság megdöntötte az arisztokrácia egyeduralmát. A folyamat végére (véres leszámolások és békés kompromisszumok útján) végül olyan rendszerek jöttek létre, ahol az uralkodó osztály(ok) egyes tagjait is kötik a jogszabályok, hiszen a túlkapások veszélyeztetnék a rendszer stabilitását, a tőkefelhalmozást és a vagyon élvezetét. A rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmusban a hatalmon lévők közvetlen erőszakkal [14] kényszerítették rá a kizsákmányoltakat, hogy értük dolgozzanak. A kapitalista államban a hatalom kettévált: a politikai hatalmat az állam és az államot igazgató politikusi (vagy egyes esetekben arisztokrata) réteg gyakorolja, a gazdasági hatalom, a termelőeszközök és a társadalmi munka feletti rendelkezés a tőkések osztályáé. Az állam az erőszak fenyegetésével szerez érvényt az akaratának, de a tőkések esetében erőszak leginkább csak ott játszik szerepet, hogy a tulajdon tiszteletben tartására kell rákényszeríteni az embereket (elsősorban a munkásosztályt, másodsorban az egyes tőkéseket is). Ha ez meg van, akkor a tulajdonviszonyok már önmagukban megoldják a munkára kényszerítés problémáját.

Fentiekből következik, hogy az anarcho-kapitalistáknak szisztematikusan el kell felejtkezniük arról, hogy a pénz egyben hatalom is: hatalom a társadalom újratermelési folyamatai fölött. Minél totálisabb a kapitalizmus, minél inkább áruvá válik minden, annál erősebb ez a hatalom, annál hatalmasabb az, akinek sok pénze van, annak a rovására, akinek kevés. A hatalmon lévő politikusok önmagukban nem alkotnak osztályt, mármint amíg nem az ő tulajdonukban vannak a termelőeszközök. A döntéseiknél a saját személyes érdekeik mellett elsősorban a domináns tőkés csoportok és általában a tőkefelhalmozás érdekeit kell szem előtt tartaniuk. Ennek számos oka van, amiről mások már sokat írtak, [15] az egyik legfontosabb (de messze nem kizárólagos) ok, hogy a politikusok jelentős része maga is tőketulajdonos, illetve többnyire sikeresen törekszik erre.

A szociáldemokrácia kialakulásakor (19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek, és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. Ezeket nem csak úgy jókedvükből tették, hanem a helyzetük elviselhetetlensége miatt. Ez abból is látszik, hogy annak ellenére folytatták a harcot, hogy a küzdelmek során munkások millióit mészárolták le, zárták börtönbe, verték össze, főleg az állam erőszakszervezetei, de kisebb részben az egyéni tőkések által alkalmazott fegyveresek is. Érdekes elképzelni, ahogy egy anarcho-kapitalista odamenne az éppen egy felkelésben részt vevő tömeghez, és kioktatná őket arról, hogy „Ne pattogjatok itt, indítsatok ti is vállalkozást, és akkor majd ti is gazdagok lesztek!”.

A kizsákmányoltak előtt alapvetően két út állt, hogy javítsanak a helyzetükön:
1. Forradalmi úton megdöntik az államot és az uralkodó osztályok hatalmát, társadalmasítják a termelést, és egy új, emberhez méltó rendszert hoznak létre.

2. Elérik, hogy az állam olyan intézkedéseket hozzon, amelyek nekik kedveznek az uralkodó osztállyal szemben. Ezt megint csak kétféleképp lehet megtenni:

2. a) nyomást gyakorolnak a tőkésekre és az államra, sztrájkokkal, tüntetésekkel, szabotázzsal, hogy fokozatosan engedményeket csikarjanak ki,

2. b) megragadják az államhatalmat (békésen, választások útján vagy éppen valamiféle „forradalommal” vagy puccsal), és az államon keresztül változtatják meg nekik kedvező irányba a termelési és az elosztási viszonyokat.

Az 1., forradalmi út követői magukat többnyire anarchistának nevezték és nevezik, (de ide tartoznak még a tanácskommunisták és más, magukat kommunistaként definiáló irányzatok). Többször sikerült már nekik kisebb-nagyobb területen egy állam nélküli társadalom felépítését megkezdeni, de mivel más területeken fennmaradt az állam, az ottani katonaság a legbrutálisabb erőszakkal szétverte a kezdeményezéseiket. Az államellenes forradalmárokat egyébként is gyakran üldözték és minden eszközzel gyengítették, nem csak a konzervatív, hanem a liberális vagy bolsevik vezetésű államokban is.
A 2., lényegében reformista út legfontosabb irányzata a szociáldemokrácia és annak szélsőségesebb, szárnya, a bolsevizmus, amely arról vált hírhedté, hogy erőszakkal ragadta meg a hatalmat Oroszországban. Mint politikai irányzat, a szociáldemokrácia a munkásmozgalomból nőtt ki, és azt jelentős részben a saját uszályába fogta. Ahogy az alábbiakból látható lesz, a nyugati munkáspártok és szakszervezetek bizonyos időszakokban (elsősorban a II. világháború utáni évtizedekben) békés módszerekkel is el tudtak érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy a tömegek az erőszakhoz nyúlnak, ha azt látják, hogy nincs más lehetőség. Sokan – az anarchisták figyelmeztetései ellenére – úgy gondolták, hogy reformok útján is meg lehet haladni a kapitalizmust és az államot.

 

Az alacsony béreknek a cselekvésben is megnyilvánuló elégedetlenség (továbbá a magas bűnözési ráta stb.) mellett volt egy másik hátulütője a kapitalisták számára: a tömegek vásárlóereje alacsony volt, tehát a tömeggyártással előállított egyre több árucikkre nem volt elegendő kereslet, ami főleg a válságok idején lenyomta a profitokat. Az egyes tőkés azonban nem emelhette számottevően a munkásai bérét, mert az versenyhátrányt jelentett volna neki. Az egyes tőkés egyéni (partikuláris) érdeke az volt (és most is az), hogy minél kevesebbet kelljen fizetni a munkásainak (hiányszakmák esetén persze próbálják megvásárolni a lojalitásukat), és hogy minél jobban meghosszabbítsa a munkaidejüket. Mivel ez minden tőkésre igaz, a tőkések önmagukat, mint osztályt megszervezve hatékonyan fékezték a munkások érdekérvényesítését. Viszont az össztőke érdeke az volt, hogy valahogy mégis legyen fizetőképes kereslet az árukra, tehát a munkásoknak valahonnan mégis legyen pénze, mert ellenkező esetben az alacsony kereslet és a súlyos gazdasági válságok a profittermelést is gátolják. Ez az ellentmondás a proletariátus egyre öntudatosabbá és aktívabbá válásával párosulva alapjaiban veszélyeztette a kapitalizmust. Az ellentmondást úgy sikerült (időlegesen és részlegesen!) feloldani, hogy egy bonyolult, és a munkásosztály részéről nagy áldozatokat követelő folyamat során az uralkodó osztály sok helyen kompromisszumokat kötött a szociáldemokráciával. Fokozatosan beleegyezett a választójog kiszélesítésébe (amit azt jelentette, hogy megosztotta vele a politikai hatalmat), hozzájárult a béremelésekhez, a munkaidő rövidítéséhez (ez utóbbi azért volt hasznos nekik, mert a munkásoknak lett idejük fogyasztani). A jelenből visszanézve tisztán látszik, hogy a szociáldemokrácia történelmi szerepe volt az ellentmondás feloldása, a munkásosztály integrálása a politikai rendszerbe a társadalmi béke fenntartása céljából. Tehát a kapitalizmus és a modern állam legitimitását alapvetően a jóléti szolgáltatások teremtették meg: emiatt kezdték el a szegényebb rétegek is azt érezni, hogy az állam értük is van, őket is szolgálja.

Ha a történelmet (az imént leírt pár mondatos vázlatnál sokkal alaposabban) áttanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy a modern állam végső soron akkor is elsősorban az uralkodó osztály, az össztőke érdekeit képviseli, amikor a munkásoknak kedvez pl. segélyekkel vagy munkavédelmi törvényekkel. A nehézség abban van, hogy megértsük, milyen tényezőktől (az adott történelmi helyzettől, az erőviszonyoktól, az aktuális kormány ideológiai beállítottságától, szavazóbázisától, stb.) és milyen módon függ az, hogy milyen arányban és kombinációban használja az állam éppen a terrort és az engedményeket. Más szavakkal, hogyan jön létre az a kompromisszumos helyzet, hogy a tőkések gazdagodhatnak, de a munkások is elfogadják a rendszert, illetve mikor nem jön létre ez a kompromisszum és emiatt milyen formában élesedik az osztályharc. [16]


Az anarcho-kapitalisták szerint az állam lényegében egy bűnbanda, amely erőszakkal tartja fent hatalmát, de emellett manipulálással és más trükkökkel elérte, hogy egy adott terület lakosai legitimnek tartsák a hatalmát és a garázdálkodását. Ez, bár van némi igazság benne, egy összeesküvés-elmélet alapú magyarázat, amely semmivel sem magasabb szintű, mint a nemzeti érzelműek összeesküvés-elméletei az illuminátusokról. A másik közkedvelt szemlélet szerint az állam azért létezik, mert az emberek hibásan gondolkodnak, nem ismerik fel a saját érdekeiket és bedőlnek a politikusok hazugságainak. Kedvelt szlogenek pl. hogy „A jóléti állam a világ legrégibb beugrató trükkje. Először csendben elveszed az emberek pénzét, majd nagy hírveréssel látványosan visszaadsz belőle valamennyit”. Fentieket végiggondolva könnyen megérthetjük az ilyen idealista gondolkodásmód [17] sekélyességét és a történelmi materializmus fölényét. Beláthatjuk, hogy az állam nem egyszerűen egy "irracionális elképzelés", amely valami istencsapásaként egyszer csak idepottyant, hanem az adott gazdasági alaphoz logikusan és szükségszerűen tartozó felépítmény központjában lévő struktúra.
Tehát az anarcho-kapitalisták hitével ellentétben az állam nem pusztán egy olyan „mém-rendszer”, mint a vallás vagy a homofóbia, amelyek nélkül ugyanúgy működhet a kapitalizmus, és amelyek ellen ezért a kapitalizmuson belül is lehet értelme küzdeni. Általában véve pedig a tulajdon, a csereérték, a hierarchia, az elnyomó intézmények és az emberek egy részében meglévő hajlandóság mások elnyomására nem olyanok, mintha pl. ruhadarabok lennének a társadalom testén, hogy tetszésünk szerint bármelyiket levehetjük és kicserélhetjük egy másikkal. A társadalom egységes totalitást alkot a termeléssel, az összes uralmi viszonnyal és az erre vonatkozó elképzelésekkel. Ebből egyes elemeket kimazsolázni és elvetni a felszínes reformisták szokása. De az anarcho-kapitalistákkal nem az a fő baj, hogy reformisták, hanem hogy kinek az érdekében reformálgatnának.


Voltak és vannak olyan államok (pl. bolsevik tervutasításos államkapitalizmus vagy olajban gazdag alacsony népességű országok), ahol nincs vagy jelentéktelen az adózás, mert az állam a kezében lévő termelőeszközökből és nyersanyagforrásokból elég jövedelemhez jut a működéséhez. Ettől ezek még ugyanúgy államnak tekinthetőek. Amennyiben az állam eltűnne egy területen és azt valamilyen módon (pl. felvásárlással vagy erőszakkal) megszerezné egy nagytőkés vagy egy óriáscég, neki is meg kellene oldania a rendfenntartást, az „igazságszolgáltatást” és hasonló állami feladatokat, és nem valószínű, hogy más szervezeteknek megengedné, hogy erőszakot kövessenek el a területén lakókkal, pl. a saját munkásaival vagy lakás-bérlőivel szemben. Egy ancap fórumozó szerint: „Anarcho-kapitalizmus lehetséges úgy, hogy egy területen csak egy magánhadsereg és egy magánrendőrség van (a terület tulajdonosáé). A lényeg hogy lakosoknak az ezekhez a szervezetekhez fűződő viszonyát egy szerződés határozza meg.

Ez azt jelenti, hogy egy államszerűen működő alakulat jönne létre, azzal a különbséggel, hogy nem lenne számon kérhető a lakosság által. Az emberek tehát lényegesen nagyobb kiszolgáltatottságban élnének, mint a mai fejlett jogállamokban: nem lehetne beleszólni a szabályok megalkotásába, fellebbezni az igazságtalannak vélt intézkedések ellen, stb. A hatalom egy kézben centralizálódna, ráadásul, mivel a tulajdonon alapulna, öröklődő lenne. Így ezt úgy is fel lehet fogni, mint egy visszalépést a középkori állapotok felé (lásd pl. Csák Máté és a hozzá hasonló kiskirályok működését). Tehát eljutottunk oda, hogy az anarcho-kapitalisták úgy számolnák fel az államot, hogy más, még rosszabb formában újratermelnék. Ezért vannak, akik egyfajta neo-feudalizmusnak tartják az anarchokapitalizmust. Ez ugyan bizonyos szempontból találó, de fentebb láttuk, hogy a tőkefelhalmozás meghatározó volta miatt az ilyen rendszerek egyértelműen kapitalizmusnak tekinthetőek.

A XIX. században, (Európával ellentétben) az USA-ban az állam köztudomásúlag tág teret hagyott az egyéni tevékenységeknek - főleg az ún. Vadnyugaton - ezért feladatait részben magáncégek vették át. Legismertebb közülük a Pinkerton volt, amelynek fénykorában több alkalmazottja volt, mint ahány katonája a hadseregnek. A tőkések zsíros megbízásokat adtak nekik, pl. hogy beszivárogjanak a szakszervezetekbe, erővel távol tartsák a sztrájkolókat és a szakszervezetiseket a gyáraktól, szükség esetén fegyveres banditákból álló osztagokat szervezzenek, hogy megfélemlítsék a munkásokat. Leghírhedtebb esetük a Homestead sztrájk volt a milliárdos Andrew Carnegie acélgyárában 1892-ben. Carnegie éppen rekordnagyságú profitot zsebelt be az acélgyártásból, mikor, minő meglepetés, eszébe jutott, hogy túl sokat keresnek a munkásai. A gyár vezetése a három éves munkaszerződések lejártakor ultimátumot intézett a munkások egy jelentős részéhez, hogy fogadják el a bércsökkentést. Miután azok 3 évvel korábban már lenyeltek egy komoly bércsökkentést, nem egyeztek bele, és sztrájkba léptek. A gyáros 300 fegyveres Pinkerton-ügynököt hívott oda, hogy megtörje a szakszervezet hatalmát. Azonban a munkások lakta városka lakossága megneszelte, hogy jönnek, és tömegesen eléjük mentek, hogy távol tartsák őket. A kirobbant lövöldözés mindkét oldalról több halálos áldozatot követelt, míg végül a Pinkerton bérencei feladták és elmentek. Néhány napra rá több, mint 6000 katona jelent meg, hogy helyreállítsa a rendet, természetesen a milliárdosnak kedvező formában. [18]

Egy másik példánk a Ford, amely kb. 3500 fős magánrendőrséget tartott fent, amelyek terrorisztikus uralmat tartottak fent a vállalat területén, összeverték a szakszervezetet létrehozni próbáló nőket és férfiakat, sőt az 1932-es éhségmenet során a rendőrséggel karöltve gépfegyverekkel a tömegbe lőttek, megölve négy munkást és sok másikat megsebesítve. [19]


Meg lehet próbálni az ilyen és ehhez hasonló sok más eseményt úgy magyarázni, hogy valamiféle egyének lövöldöztek valami véletlen folytán egymásra, csak kérdés, hogy hozzásegítenek-e az ilyen magyarázatok az események dinamikájának jobb megértéséhez. Aki csak egy kicsit is képes elfogulatlanul gondolkodni, belátja azt, hogy ezek az osztályharc megnyilvánulásai. Ezt tagadni annyi, mint a fejünket a homokba dugni. Amikor az anarcho-kapitalisták arra hivatkozva tagadják az osztályok létét, hogy önkényes a választóvonal, amivel elválasztjuk a munkást a tőkéstől, olyan, mint ha egy meteorológiai jelenség hideg és meleg légtömegek találkozásával történő magyarázatát azzal próbálnák félresöpörni, hogy bizonyos levegőmolekulák egyik légtömeghez sem tartoznak. Nem látják, hogy itt a dinamika, a folyamatok mögött meghúzódó erők és kölcsönhatások feltárása a fontos, nem az, hogy meghúzzuk a vonalat, hogy mekkora vagyontól számít tőkésnek egy ember.


Sajnos rossz hírünk van az anarcho-kapitalisták számára: az ilyen osztály-összecsapásokat nem lehet arra fogni, hogy van egy szörnyűséges hatalom, az állam, ami mindenkit elnyom, mivel szabályokat kényszerít ránk és adót szed. Éppenséggel inkább az ellenkezője az igaz: nagyrészt az ún. demokráciának és ezzel összefüggésben a jóléti államnak köszönhető, hogy a fejlett országokban tompult az osztályharc, a konfliktusokat többnyire tárgyalóasztalnál kezelik, vagy ha nem, akkor is az állam által megszabott „civilizált” (értsd: a kapitalista rendet nem veszélyeztető) módon. Máshol mostanában is vannak brutális összetűzések: Bangladesben a 2013-as sztrájkhullámban pl. több száz gyárat kifosztottak, tizenhatot pedig fel is gyújtottak a munkások, akik közül több ezren megsebesültek az összecsapásokban. [20]

Pont amiatt, hogy nálunk viszonylag ritkák a látványos konfliktusok, gondolhatják azt egyesek, hogy nincsenek osztályok és nincs osztályharc, a kapitalizmus egy harmonikus rendszer lenne, ha az állam nem erőszakoskodna.
A kapitalizmusban (ellentétben az anarcho-kommunizmussal) feloldhatatlan érdekellentétek, konfliktusok vannak az osztályok között. Az állam azért is szükséges, hogy ezeket – és egyébként különböző tőkés stb. csoportok közötti konfliktusokat – kordában tartsa.

Az anarchista és más munkásmozgalmi oldalakon rengeteg hasonló történet olvasható. [21] Nem véletlen, hogy az anarcho-kapitalista oldalakon sohasem számolnak be sem ezekről, sem a jelenlegi tömegtüntetésekről, sztrájkokról, államellenes felkelésekről, forradalmakról. Az anarcho-kapitalistákat és elvbarátaikat mindez egyáltalán nem érdekli. De nem csak ebből nyilvánvaló, hogy melyik oldalon állnak. A tulajdon bálványozói szempontjából ui. egyértelmű pl. a fentebb említett Homestead sztrájk megítélése: a gyár a tőkés tulajdonában van, a munkások szerződése lejárt, tehát nincs joguk megakadályozni, hogy bárkit (pl. sztrájktörőket vagy fegyveres banditákat) hívjon a tőkés oda. Az anarcho-kapitalisták alapelve, a NAP eleve úgy van megfogalmazva, hogy a tőkés tulajdont megtámadók tömeges legyilkolása ne számítson erőszaknak, hiszen a tulajdon elleni erőszakot kezdeményezők ellen védekezni már jogos önvédelem. Tehát világos, hogy ők és mi ellenkező oldalon állunk, amiből az is következik, hogy ha elfogadnánk, hogy ők is anarchisták, akkor ellenmondásba kerülnénk saját magunkkal. Ekkor az anarchizmus egy semmitmondó gumi-ideológiává válna, hiszen mindkét szembenálló oldal támogatása következne belőle.

Az anarcho-kapitalisták (minarchisták, stb.) idealista módon a felszínt, a jogszabályokat, az eszméket látják, nem pedig a valóságos dinamikát. Azért hangoztatják az államnak az erőszak-monopóliumra és az adóztatásra épülő definícióját, mert ez felel meg leginkább a céljaiknak. Őket az zavarja leginkább, hogy adót kell fizetniük, illetve hogy az állam korlátozza őket. Mivel ők maguk állítják, hogy az általuk elképzelt anarcho-kapitalista társadalomban fizetni kellene a rendvédelmi szolgáltatásokért, az infrastruktúra igénybevételéért, látható, hogy az adófizetés nem azért zavarja őket, mert koldusbotra jutnak miatta, hanem mert az állam szociális támogatásként másoknak osztja szét az ő pénzüket. Ebből és más megnyilvánulásaikból arra lehet következtetni, hogy az anarcho-kapitalisták

1. vagy maguk is az uralkodó osztályhoz tartoznak (ilyenek pl. a milliárdos Koch-testvérek. Charles Koch Rothbard segítségével alapította a későbbi Cato intézetet, a szabadpiaci eszmék egyik fő terjesztőjét),

2. vagy a kispolgárság soraiból valók, pl. néhány embert foglalkoztató kisvállalkozók, sikeres egyéni vállalkozók, menedzserek,

3. vagy az ún. „proletár-arisztokráciához” tartoznak, azaz olyan, többnyire a fejlett országokban élő jól fizetett munkások, akik védve vannak a kapitalista kizsákmányolás durvább formáitól és azt hiszik, hogy ez kiterjeszthető globálisan az egész emberiségre, [22]
4. vagy olyan fiatalok, pl. diákok, akik számíthatnak arra, hogy a fenti három csoportba fognak tartozni.

Az ő léthelyzetüket és vélt érdekeiket tükrözi az adócsökkentés programja, a jóléti állam leépítése, a társadalom piacosítása, a tulajdon szentségének hangoztatása. Azok az anarcho-kapitalisták, akik a felsoroltaknál lejjebb vannak a társadalmi ranglétrán, saját maguk ellen (is) tevékenykednek, ami a hamis tudat egy kirívó példája.

Az anarcho-kapitalisták azt tartják a gazdasági értelemben vett szabadság megvalósulásának, ha a tulajdonos korlátlan ura a tulajdonának, vagyis a neki bérmunkát végzők (az emberiség többsége ilyen) teljesen alávetik magukat az akaratának. Másfelől azt tartják autoriter rendszernek, ahol a közösség együtt, mindenki érdekét szem előtt tartva szervezi meg a termelést. Vannak, akik ki is mondják: a rabszolgaság is elfogadható, ha a rabszolga önként írja alá a rabszolga-szerződést. Ebből az következik, hogy autoriter dolog lenne a rabszolgákat erőszakkal felszabadítani, ill. egy olyan rendszert létrehozni, ahol senki sem kényszerülne rá, hogy az éhhalál fenyegetése miatt kiszolgáltassa magát másoknak. Mindez a felületes szemlélő számára csak egy különösen gonosz tréfának tűnik csupán, de úgy teljes mértékben érthetővé és logikussá válik (bár egy sajátos, pszichopata[23] logika szerint), ha tudatosítjuk, hogy itt a privilegizált csoportokhoz tartozó, illetve kizárólag ilyen nézőpontú emberekről van szó.

 

Más kapitalista ideológusokhoz hasonlóan az anarcho-kapitalisták is szeretnek Robinsonnal és a szigetével példálózni. [24] Tipikusan abból indulnak ki, hogy van egy szigeten Robinson, az elszigetelten, alacsony hatásfokkal termelő egyén, pl. kézzel halászik, és amikor végre nagy nehezen kifogta a napi adagját, lustálkodik. Sorstársa (nevezzük most Richsonnak), henyélés helyett szorgos munkával fejlettebb termelőeszközöket (pl. halászhálót) hoz létre. Richson bérbe adja a hálót Robinsonnak, és mivel neki már alig kell személyesen halásznia, még jobb termelőeszközöket gyárt, így fokozatosan tőkéssé válik.
Az anarcho-kapitalisták aztán méltatlankodnak, hogy ezek a buta kommunisták milyen alapon akarnák Richsontól elvenni a tőkéjét, amikor ő azt becsületes úton, Robinsont nem kizsákmányolva, hanem rajta is segítve szerezte és működteti.
Ez a tanmese nagyon szép, csak az az elképesztő, hogy egyesek erről úgy beszélnek, mint ami kapcsolatban van a valósággal!
Az igazság az, hogy az ember legalább százezer éve közösségekben, társadalomban él és termel. A kapitalizmus nem egymástól független egyéni termelők halmazából nőtt ki, hiszen ilyen társadalom sosem létezett (lásd pl. Kropotkin: Kölcsönös segítség c. művét).

A tőkések nem úgy kezdték el felhalmozni a tőkéjüket, hogy mint egyének ügyesebben termeltek másoknál. Az ún. eredeti tőkefelhalmozás tömeges rablást, csalást, a bennszülöttek rabszolgamunkára kényszerítését és hasonlókat is jelentett. Európában a kapitalizmus előtt a termelést végző emberek döntő többsége földműves (jobbágy vagy bérlő) volt, vagy néhányan kézművesek (mesterek és segédek). Előbbieket sok helyen erőszakkal elzavarták a földjeikről, utóbbiak tönkrementek a tőkés konkurencia miatt. Marx a Tőkében részletesen ír azokról az intézkedésekről, amelyeket Nyugat-Európában hoztak, hogy biztosítsák a munkaerőt a tőkések számára: a visszaeső koldusokat például ki kellett végezni.

„Így a földjétől megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszk és terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel. … A fejlődés kiindulópontja, amely a bérmunkást és a tőkést létrehozza, a munkás szolgasága volt. ” [25]


A Robinsonos magyarázatok már a XIX században is elterjedtek voltak a kapitalista közgazdászok között és Marx már akkor is ironizált rajtuk.
Az anarcho-kapitalisták és más individualisták kreálnak egy elméleti, idealizált világot, hogy a zavaró tényezőket kizárhassák, ebből levezetnek állításokat és axiómákat, pl. a tulajdon sérthetetlenségét, majd az így kialakult elmélet alapján akarják a jelenlegi, transznacionális óriásvállalatok és befektetési alapok által uralt társadalmat megérteni és megváltoztatni. Ezek után pedig még csodálkoznak is, ha mások sarlatánnak nevezik őket.


Mellesleg ha két ember kikerül egy szigetre, akkor valamilyen érzelmekkel fognak egymás felé fordulni. Vagy szoros együttműködés és egy szeretet-jellegű kapcsolat alakul ki köztük, vagy rosszabb és sokkal kisebb valószínűségű esetben irigység, ellenségeskedés, amely ahhoz vezethet, hogy az egyik uralkodni fog a másikon vagy meg is öli. Csakhogy ebben az esetben radikálisan csökkenthetik a saját túlélési esélyeiket. Az ilyen tanmesék kiagyalója nem veszi észre, hogy az az embertípus, aki eltekint a normális emberi érzésektől és egy üzleties, kizárólag anyagi érdekeken alapuló kapcsolatot tételez fel két magányos szigetlakó között, maga is a kapitalizmus terméke. [26]

Az ember társadalmi lény, sőt szüksége van erre a társadalmi létre. Nem csak biológiai szükségletei vannak, amelyeket ki kell elégíteni, hanem az is, hogy valódi, mély emberi kapcsolatban éljen másokkal. Tehát alapvetően fontos, hogy elfogadó, empatikus, bizalomteljes, azaz szeretetteli kapcsolatokat alakítsunk ki. Ez nem moralizálás vagy keresztény erkölcsösködés, hanem a modern pszichológia egyik alaptétele, amelyet kísérletek és pszichoterápiás tapasztalatok tömkelege támaszt alá. Tehát, ha az ember ezeket nem kapja meg, megbetegszik, gyakran csak lelkileg, de kifejlődhetnek testi betegségek is. Itt nem csak a családról beszélünk, ugyanis a társadalom egy totális viszonyrendszer, tehát mindent és mindenkit áthat.


Az individualisták valahogy elképzelnek egy olyan tengelyt, amelyen egyik irányban az egyéni autonómia (szabadság, önállóság), a másikban az alkalmazkodás (szimbiózis, közösségnek való alárendelődés) növekszik. Ezen tengely mentén ők a minél nagyobb fokú autonómiát, ill. az ahhoz való jogot pártolják. Természetesen elképzelhető egy ilyen tengely, csakhogy az elidegenedett társadalmakban a tengely egészén mozogva elidegenedettek és többé-kevésbé betegek maradunk. A nagyobb autonómia az emberi kapcsolatok lazulását, felszínessé válását, magányt jelent, a másik oldalra mozdulva viszont alávetettség és szolgaság lesz az eredmény (lásd pl. az autoriter, fasiszta lelkületű embereket, akik nem szükséges rossznak, hanem pozitívnak tartják a hierarchiát). Bármerre akarunk mozdulni ezen a tengelyen, a bennünk lévő, elidegenedettség miatti űrt akarjuk ezzel betölteni, de persze nem tudjuk.

 

Minden komolyabb emberi kapcsolathoz valamilyen alkalmazkodás, lemondás szükséges, amelyet jobb esetben nem szenvedésként, hanem saját szeretetünk megnyilvánulásaként, önkiteljesedésként élünk meg. Az imént rámutattunk arra, hogy az ember alapvető szükséglete, hogy szeretetteljes és intim kapcsolatokat alakítson ki és ez nem relativizálható. Az az elmélet vagy filozófia, ami ezzel nem számol, ami számára ez marginális, az csakis torz és felszínes lehet, nem az emberről szól, hanem valami képzelt lényről. [27] Az osztrák iskola és az anarcho-kapitalizmus ideológiájában járatlanok persze azzal vádolhatnak minket, hogy rosszindulatúan önző egoistának és pénzhajhásznak festjük le őket. Azonban ők maguk hangoztatják ezt magukról, amikor Ayn Rand nyomán az önzést és a nyereségvágyat erénynek tüntetik fel. [28]

A kapitalizmus egyre totálisabbá válik, és ezzel egyre inkább elhatalmasodik az elidegenedettség az emberek között. De még mindig nem jutottunk el odáig, hogy olyanná váljon az ember, ahogy azt a Robinsonos példák kiagyalói próbálják beállítani. A körülményekhez képest még mindig törekszünk olyan emberi kapcsolatok kialakítására, amelyben nem tárgyként kezeljük egymást. Persze lehet, hogy a jövőben létrejön az az embertípus, akinek a többi ember elsősorban üzleti partnerként, erőforrásként jön számításba. A Robinsonos példákban ilyen, a kapitalizmus hosszú évszázadai által kitermelt beteg lelkületű egyénekből indulnak ki, és csodák csodája: levezetik belőle, hogy a kapitalizmus a természetes rendszer! Tehát a Robinsonos példákkal nem csak az a baj, hogy történelmietlenek, és hogy kevés embert tételeznek fel, hanem, hogy elvonatkoztatnak attól, ami az embert emberré teszi: a társadalmi léttől, az ember lényegétől.

Az elidegenedettség többek között már abból a tényből is következik, hogy az ember (tőkés vagy munkás) lényegében csak önmagáért, a maga boldogulásáért, jólétéért felelős és a többiekért nem. Ez a tulajdon és a csere lényege: a másik ki van zárva a tulajdonomból, és csak akkor adok neki valamit, ha én "jól járok" azzal, amit ő ad cserébe, egyébként, ha nincs szükségem arra, amit nyújtani tud, akkor meg is dögölhet. A tulajdonunk kölcsönösen elválaszt, elszigetel minket egymástól. Elviekben fontosnak tarthatom a másik ember méltóságát és autonómiáját, de ez lényegében egy absztrakt tisztelet marad, mivel a gyakorlatban a saját tulajdonom gyarapítása és vele szembeni megvédése a célom, ami körül forog az életem. Ez nem elsősorban azért van, mert én "gonosz" vagyok, hanem mert én is magamra vagyok utalva, és mások is ezt csinálják velem szemben, pl. próbálnak kiszorítani a piacról.

Itt ki kell térnünk azokra a félreértésekre, amelyek miatt a legkülönfélébb kapitalisták azzal vádolják a kommunistákat, hogy a kommunista társadalomban bárki elvehetné bárki mástól a használati tárgyait, beköltözhetne engedély nélkül a lakásába, ami meglehetősen fenyegetőnek tűnik. Ez a félreértés azon alapul, hogy a polgári jogban (a kapitalista ideológiákban) nincs megkülönböztetve a tőkés (magán)tulajdon (property) és a személyi tulajdon (possessions, belongings). Utóbbiba az egyének által személyesen használt lakás, ruhák, stb. mellett a szerszámok is beletartoznak. A kommunizmus alapfeltétele a tőkés tulajdon (gyárak, bányák, technológia) társadalmasítása, mivel csak ezen az úton lehet megszüntetni az áruviszonyokat. A személyi tulajdonnak is van elidegenítő és elszigetelő hatása, amennyiben a birtoklás-orientáltság uralkodik az embereken. Ezt egyébként sok konzervatív nyárspolgár is pedzegeti, amikor olyan szövegeket terjeszt, mint

Az emberek arra születnek, hogy szeressék őket. A tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket. Azért van káosz a világban, mert a tárgyakat szeretjük, az embereket pedig használjuk.”
Ők persze nem jutnak el odáig, hogy ezt a jelenséget a kapitalizmus termelte ki, és a kommunizmus hozhat létre olyan viszonyokat, ahol ez visszaszorulhat. Erőszakkal ezt siettetni elfogadhatatlan és kontraproduktív. Az a feltételezés, hogy majd forradalmi különítmények járnak házról házra, és begyűjtik az emberek csavarhúzóit és fazekait, abszurd. Ebben az értelemben nem tagadjuk a személyi tulajdonhoz és a privát szférához való jogot, viszont szentnek sem tartjuk ezt, amikor pl. emberéletek forognak kockán.

Visszatérve a kapitalizmushoz, a tőkés magánemberként lehet kedves és tisztelettudó, adhat cukrot a szomszéd gyerekének, de a legalapvetőbb társadalmi működése a tőkefelhalmozásra irányul. [29]

Tehát a tőkés társadalmi funkciója a termelésen és ezáltal a munkások tevékenységén való uralkodás a saját tőkéjének, vagyonának gyarapítása céljából, ez pedig alapvetően ellentétes a konkurens tőkés és még inkább (feloldhatatlanul) a munkásosztály érdekeivel.

Ez az elidegenedett állapot, amelyben az egyének akaratlanul is szembeállítódnak a másikkal, még a kapitalizmus által eltorzított emberek többsége számára is embertelen. Ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy a fentebb leírt folyamat során a fejlettebb államokban intézményesítették, államosították a "jótékonykodást", a felelősséget embertársainkért. De mivel ezt egy elidegenedett társadalomban az állam, egy hierarchikus, bürokratikus, elnyomó és igazságtalan intézményrendszer működteti (pl. a leggazdagabbak kikerülik az adókat), sok ember számára ellenszenvesnek, elnyomónak tűnik. Pedig nem azzal az alapelvvel van a baj, hogy felelősek vagyunk egymásért és nem csak a saját szükségleteinket, hanem másokét is szem előtt kell tartanunk élettevékenységünk (különösen a termelő-tevékenységünk) során, hanem azzal, hogy ez az alapelv csak a társadalom felszínén, ellentmondásosan és marginálisan, az emberek mindennapi életén kívül eső, a fölött lebegő jelenségként működik, és az alapvető dinamikával ellentétes.


A liberális gyökerű ideológiák számára a szabadság egy elvont (ún. negatív) szabadság: senki ne szólhasson bele akaratunk ellenére az életünkbe és ne korlátozzon. Ezzel önmagában nincs semmi baj, erre minden egészséges ember vágyik. Csakhogy ők erre a formalitásra szűkítik le az egész szabadság-fogalmukat, így pont a legfontosabb szükségletek (élelem, hajlék vagy intimitás) kielégítését csak az absztrakt elvek szintjén biztosítanák: hivatalosan senki se akadályozhasson meg, hogy szabadon kielégíthesd ezeket a szükségleteidet. [30] Viszont a társadalom működése olyan lenne, hogy elválasztja és szembeállítja az embereket egymással, és nyomort, létbizonytalanságot, magányt és testi-lelki betegségeket hozna létre, még a mainál is nagyobb mértékben. Mivel még az utakat és a járdákat is magántulajdonba adnák, ha nincs pénzed, és kidob a főbérlőd, még az sem lenne biztosítva, hogy az utcán aludhass vagy elgyalogolhass egy olyan városba, ahol meg tudnál élni. Ezt az ellentmondást ők vitáik során olyan abszurd ötletekkel oldják meg, hogy ekkor is jogod lenne mélyen a föld alatt alagutat fúrva közlekedni! [31]

Az IWW jelmondata így hangzik: „an injury to one is an injury to all”. Jelentése: „Ha egyikünket sérelem éri, az mindannyiunk sérelme.” Ezt kifigurázva a képen: „Ha téged sérelem ér, az nekem profitot hoz”.

 


Egyébként az anarcho-kapitalisták beismerik, hogy az állami újraelosztás megszűnésével egyesek nyomorba jutnának, de azt állítják, hogy ez egyrészt az illető emberek saját felelőssége, másrészt a jótékonykodás megoldást jelentene erre a problémára. Ugyanis ha az állam nem vonná el a jövedelmünk nagy hányadát a jóléti szolgáltatások finanszírozása céljából, akkor sokkal bőkezűbben adakoznánk. A valóság talaján maradva persze nem gondolhatjuk, hogy az az újgazdag, aki épp a kacsalábon forgó villájába építtet aranyozott WC-kagylót, azért nem adakozik többet, mert az állam túladóztatja. Az anarcho-kapitalisták itt is történelmi ismereteik hiányáról tesznek tanúbizonyságot. A jóléti állam kiépítése előtti időkben is volt adakozás és sokak életét ez mentette meg, de a nyomor, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a szociális háló kiépítése után.
Rothbard kertelés nélkül ki is mondja: „Engedjük szabadjára a zsarukat, hogy megtisztíthassák az utcákat a csövesektől és a csavargóktól! Hova fognak menni? Kit érdekel?[32]
Ez pedig nem más, mint a jó öreg szociáldarwinista elitizmus, és ez azt jelenti, hogy az ancap közös gyökerekből táplálkozik a szélsőjobbos ideológiákkal. Attól, hogy a nácik ezt nem csak egyénekre, hanem „fajokra” és nemzetekre is alkalmazzák, a lényeg ugyanaz: Hulljon a férgese! Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmusról: A fasiszták jó szándékúak és nagy erényeket szereztek a kommunizmus és általában a tulajdon forradalmi megtámadása elleni harcban. [33]
Rothbardtól nem állt távol a rasszizmus sem. Egy írásában arról beszél, hogy szinte magától értetődő, hogy az egyének, etnikai csoportok és rasszok intelligenciában és sok más jellemvonásban különböznek, így megjósolható, hogy a jóléti állam eltűnésével több „etnikai és más csoport” jövedelme csökkenni fog, és ezek valószínűleg kollektivista megoldásokért emelik majd fel a hangjukat. [34]

Hangsúlyoznunk kell, hogy nem véletlen, hogy a „szabadság bajnokai” védelmükbe veszik azokat, akik az állam abszolút hatalmát istenítik, és a nincstelenek elleni terror hasznairól írogatnak. Ez logikusan következik abból, ahogy a tulajdon szentségéről, az osztályokról, a gazdaságról és általában a társadalomról gondolkodnak. Azok az anarcho-kapitalisták, akik tagadják, hogy az anarchista/kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom összecsapása esetén az utóbbit támogatnák, pusztán nem elég következetesek, félnek levonni elméleteik összes konzekvenciáját. Persze igazságtalan lenne azt mondani, hogy a libertariánusok általában fasiszta-szimpatizánsok lennének. A magyar anarcho-kapitalisták egyébként – Rothbard-dal és Mises-sel ellentétben – többnyire nem is hívják magukat jobboldaliaknak, szerintük a jobb-bal felosztás értelmetlen és félrevezető. Ez valószínűleg azért van, mert a magyar szélsőjobb fontos kérdésekben vállalhatatlan, sőt, érthetetlen számukra (pl. erős nemzetállam igénye, antiszemitizmus, Amerika-ellenesség). [35] Ezeket leszámítva azonban, különösen a gazdasággal kapcsolatos felfogásukban, az anarcho-kapitalisták talán még a náciktól is jobbra állnak. [36] Van igazság a mondásban:

„a fasizmus antikommunizmussal kezdődik,
az antikommunizmus fasizmussal végződik”


Az anarcho-kapitalisták előszeretettel támadják a „demokráciát”[37], hiszen a nyájszellemű tömegek uralma az individuumot korlátozza, pl. megsarcolja a tulajdonát. Ez az elitista, a tömegeket lenéző, azaz markánsan jobboldali kritika közel áll a fasiszták véleményéhez, akik szerint a demokrácia a kiemelkedő egyéniségeket (übermensch) alárendeli a tömegeknek, és a bolsevizmus térnyeréséhez vezet. Hitler azért rombolta le a demokráciát, hogy ő maga politikai eszközökkel, állami erőszakkal uralkodhasson[38]. Az anarcho-kapitalisták azért akarják lerombolni, hogy politikai kényszer és hivatalos állam nélkül, „önkéntes alapon” dolgoztathassák a tömegeket.

A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. Ugyan sok olyan ancap van, aki szintén undorodik a rasszizmustól és hasonlóktól, azonban számukra ez egyfajta magánügy és leginkább attól függ, mennyire konzervatív vagy liberális kultúrából jött az illető. Az anarcho-kapitalizmus mint ideológia a nem állami elnyomás és a bántalmazás általános jelenségéről hallgat, illetve leszűkíti néhány esetre, ami főként a közvetlen fizikai erőszakot jelenti.

Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta

(feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult. Az anarcho-kapitalizmus mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchista mozgalom vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát és többek között ezzel helyezi saját magát az anarchizmuson kívülre.

Korábbi cikkünkben a neoliberalizmusról azt írtuk, hogy a tőke, elsősorban a nemzetközi nagytőke érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. [39] Az anarcho-kapitalizmusról ez csak részben mondható el, ugyanis a tőkések számára nagyon is kényelmes, hogy a rendvédelmet és hasonló tevékenységeket az állam végzi helyettük. A közszolgáltatások egy részét nem is igazán lehetne privatizálni, mert nem lenne nyereséges egyetlen tőkés számára sem. Tehát az anarcho-kapitalisták sohasem fogják elérni, hogy nagyobb területeken eltűnjön az állam. Propagandájuknak nem is ez a hatása, hanem hogy a piac istenítésével és az egyéni felelősség hangoztatásával végső soron az emberek közötti szolidaritást rombolja, a neoliberalizmussal (jelenleg pl. a TTIP-vel) szembeni ellenállást gyengíti és ezzel a gazdasági elit, elsősorban a nemzetközi nagytőke anyagi érdekeit segíti elő. Ezt minden bizonnyal azok a tőkések (pl. Rockefeller) is jól tudták, akik Mises-t, Rothbard-ot és általában az osztrák iskolát támogatták.[40] Tulajdonképpen itt található meg az osztrák iskola létrejöttének és népszerűségének oka: az uralkodó osztály részéről fizetőképes kereslet volt egy olyan elméleti rendszerre, amelynek következtetései az ő érdekeikkel esnek egybe, és így szükségképpen megjelent a kínálat is a modern kapitalizmus leginkább szélsőjobboldali gazdaságelméleti irányzatának képében. [41]

Játsszunk most el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis bekövetkezne az, amiben az anarcho-kapitalisták reménykednek. Tegyük fel, hogy az emberek döntő többsége megvonná a támogatását az államtól, és az valahogy ténylegesen megszűnne, funkcióit magáncégek vennék át önkéntes alapon. Legyünk korrektek és tegyük fel azt is, hogy az emberek többsége (legalábbis kezdetben!) betartaná azt ez elvet, hogy nem kezdeményez erőszakot. Vajon mi történne? A kérdés megválaszolásánál szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a tőkés vállalatok sikere vagy bukása végső soron a profitjukon múlik, nem pedig valamiféle elvont eszmékhez való hűségükön. Ezért a tőkések egy része ugyanúgy eltekintene ezen elvektől, mint ahogy a keresztény konkvisztádorok és tőkések eltekintettek Jézus szeretetre vonatkozó tanításaitól.

1. 1. Az állami tevékenységek magánkézbe adásával az új tulajdonosok sok alkalmazottat leépítenének. A technológiai fejlődés miatt egyébként is egyre kevesebb embernek van munkája a termelésben. A minimálbér, a munkanélküli segély, a szegények számára elérhető egészségügyi ellátások eltűnésével rengeteg ember (különösen - de nem csak - fogyatékos és a magatehetetlen idős ember) zuhanna a mainál is nagyobb létbizonytalanságba és nyomorba. Ez növelné a vagyon és személyek ellen elkövetett bűnözést, az alkoholizmust, a drogfüggőséget, az öngyilkossági rátát stb. A magánbíróságok által bűnözőként elítélteket koncentrációs táborokhoz hasonló börtönökbe gyűjtenék, ahol rabszolgaként dolgoztatnál őket a profitmaximalizálás céljából, pl. olyan munkákat végeznének, amelyeket épeszű ember önként nem vállalna el.

2. Attól, hogy eltűnne az állam, a termelés meghatározó célja továbbra is a profit lenne. A vállalatok a költségeiket próbálnák minimalizálni, bevételeiket maximalizálni. Ennek egyik fő módja, hogy a működésük során keletkező káros hatásokat (negatív externáliák) másra próbálnák terhelni. A munka közben megsérült dolgozókat egyszerűbb egy bérgyilkossal eltetetni láb alól, mint kifizetni a kártérítést. A természet pusztítása tovább folyna, a mostani védett területek sem lehetnének biztonságban. Ha a terület magántulajdonban lenne, és a tulajdonos útjába állna egy óriásvállalatnak, egyszerűen belelőnék a pöcegödörbe. Az erőforrásokat még eszeveszettebb tempóban használnák fel, a szennyezésre semmilyen korlátozás nem lenne. Egészségügyi határértékek hiányában még a jelenleginél is sokkal több egészségkárosító anyagot használnának a termékekhez, lásd pl. az ólmozott fűszerpaprika esetét. Ezek meggátlásához messze nem jelentenének elegendő eszközt az anarcho-kapitalisták által javasolt fogyasztói bojkottok, már csak azért sem, mert mire egy ilyen eset kiderül, a tulajdonos már szép summát keres rajta. A magán-bíróságokon pedig nem sok esélye lenne az átlagembernek a VIP-ügyfelekkel szemben. Tehát a gazdaságban csak a profit, ill. a rövid távú túlélés számítana, még inkább, mint most.


3. Fokozatosan a vagyon felhalmozásának legegyszerűbb módja kerülne előtérbe: amire szükségük van, azt erővel elvennék. Például, ha egy új érclelőhelyet találnának egy falu alatt, olcsóbb és gyorsabb kiirtani a falut, mint minden embertől egyesével megvenni a házát. A már létező maffia mindenkitől próbálna védelmi pénzt szedni, az ellenszegülők földi maradványait a szervkereskedelemben hasznosítanák. A maffia így gyorsan megerősödne, a most legális vállalatok pedig maffiaszerűvé válnának. A Lukoil vagy összeolvadna a Shell-el, vagy Molotov-koktélt dobatna a benzinkútjaira, természetesen úgy intézve, hogy szélsőbalos vagy iszlámista terroristákra lehessen fogni a dolgot. Ha egy vállalat nem így működne, lemaradna a kiélezett versenyben, és a tulajdonosok attól kezdhetnének félni, hogy ők is a kiirtottak között lesznek. Tehát élet-halál harc kezdődne a kisebb-nagyobb vállalatok között. A nagyvállalatok elnyelnék a kicsiket és egyre nagyobbakká nőnének, egyre több pénzük és hatalmuk lenne, egyre nagyobb és jobban felfegyverzett magánhadseregeket tartanának fent.


4. Az úgynevezett szocializmus összeomlásával, az állam gazdasági szerepének csökkenésével, a keleti blokkban virágzásnak indult a megélhetési bűnözés, a leánykereskedelem, a „rabszolgatartás” (például „csicskáztatás”. [42] Ennek tükörképe az afrikai helyzet, ahol egyes területeken nagy méretekben folyik a gyerekkatonák alkalmazása, a gyerekrabszolgaság, a törzsi és egyéb háborúk, a tömeges nemi erőszak. Az állam eltűnésével ezek a jelenségek felerősödnének és elterjednének, pl. etnikai alapú polgárháborúk alakulnának ki.


5. A nyomorgó és kiszolgáltatott munkások, a munkanélküliek, a lepusztult gettókba kényszerített kisemmizettek, a magán-börtönökben sínylődő milliók megpróbálnák megszervezni magukat – mint ahogy a történelem során már annyiszor. Fellázadnának, köztük és a vállalatok magánhadseregei között kegyetlen és véres konfliktusok zajlanának, amelyekben tömegpusztító fegyverek bevetését sem lehetne kizárni.


6. 6. Tehát, ha az állam megszűnne, de a kapitalizmus maradna, kíméletlen dzsungelharc és zűrzavar alakulna ki. Ennek a rendszernek nem lenne legitimációja, az emberek nem fogadnák el a nagyvállalatok uralmát, és vissza akarnák állítani az államot. Valószínűleg vagy a fasisztáknak, vagy valamiféle sztálinistáknak (az iszlám országokban inkább a vallási fanatikusoknak) sikerülne megragadniuk a hatalmat, illetve kiépíteni az új államot. Az emberek vonzódnának az általuk hirdetett diktatórikus rendhez, mert úgy gondolnák, még az is jobb, mint a káosz. Ők is sejtik azt, ami egyébként történelmi tapasztalat, hogy a diktatórikus, totalitárius rendszerek tudják a leginkább felszámolni, visszaszorítani a maffiát, ami a liberálisabb rendszerekben gyakorta burjánzik.


Egy ilyen „állam nélküli társadalomhoz” képest a szociáldemokrata jóléti államok a béke és a létbiztonság megtestesítőinek tűnnek. Az, hogy mi látjuk ezt, nem jelenti azt, hogy államisták lennénk, mint azt egyes anarcho-kapitalisták állítják. Például a közszolgáltatások privatizációja ellen sem azért tüntetünk, mert elfogadjuk az államot, hanem azért, mert egyrészt a legkiszolgáltatottabb rétegek még rosszabb helyzetbe kerülnének, másrészt mivel a privatizáció az uralkodó osztály érdeke, alkalmat ad arra nekünk, hogy elősegítsük a tömegeket az osztályellentétek felismerésében és az osztályharc szervezésében. Ugyanis csakis önszerveződő, tudatos osztályharccal lehet az államot megdönteni, úgy, hogy a termelés társadalmasításával mindenki számára létbiztonságot teremtünk. Az anarcho-kapitalizmusban épp ellenkezőleg, mindenki létbizonytalanságba kerülne, ezért jelenne meg újra az állam.

Tehát az anarcho-kapitalizmus kudarcra van ítélve. Ennek az a gyökere, hogy ha fennmarad a tulajdon és az elidegenedés, a kapitalizmus fő problémáit nem lehet megoldani. Az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, azaz következetesen nem lehet őket szétválasztani. A valódi szabadság eléréséhez meg kell szüntetni a tulajdont, a cserét és a bérmunkát, le kell győzni az uralkodó osztály ellenállását, ami nehezen képzelhető el másként, mint forradalmi úton. Lehet termékeny vitákat folytatni arról, hogy a kapitalizmus és az állam meghaladása során létrejött új társadalomban konkrétan milyen módon maximalizáljuk a szabadságot és a jólétet, pl., hogy mennyire és milyen szempontból legyen centralizált/decentralizált/federalisztikus a társadalom, és mit kezdjünk azokkal az egyénekkel, akik másokkal erőszakoskodnak. De aki az osztályharc létezését is tagadja, és a kapitalizmust támogatja, az szükségszerűen az uralkodó osztály oldalán köt ki.

Láthattuk, hogy az ancap társadalomban (különösen a vállalatokon belül) nemhogy nem csökkenne a hierarchia és az emberek kiszolgáltatottsága, hanem még növekedne is. Ez teljes összhangban van azzal, hogy az osztrák iskolához tartozó összes irányzat következetesen a gazdaságilag privilegizáltak érdekeit képviseli. Ez nem egy mellékes következmény, hanem a minden jobboldali ideológia alapját adó elitizmus egyik megnyilvánulása. Tehát az ide tartozó irányzatok nem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi felszabadító mozgalmához csatlakoznak, hanem épp az ellene harcoló burzsoáziához. Ebből is látszik, hogy az anarcho-kapitalizmus nem tekinthető anarchizmusnak, hanem az anarchizmus egy félreértelmezése, kiherélése, önmaga tagadásává torzítása.

Az anarcho-kapitalizmus részproblémákra (pl. magas adók, rendőri önkény) kínál tüneti kezelést, de a mellékhatások miatt betegebb lenne a társadalom, mint azelőtt volt. Az anarcho-kapitalizmus eltorzítja az anarchizmus eszméjét, s mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchizmusnak, mint (tömeg)mozgalomnak a vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát tévképzeteket kelt az emberek fejében. Az anarchizmust az önzéssel és az egoizmussal azonosítva lejárat minket is. Így az anarcho-kapitalizmus burzsoá ideológiája lényegéből fakadóan ellenforradalmi, és így kifejezetten káros.

 



[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[2] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[3] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[4] Forrás: magánbeszélgetések

[6] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[7] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[9] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[12] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[13] Uo.

[14] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[15] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[16] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[17] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[23] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[24] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[25] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[27] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[29] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[30] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[31] Forrás: magánbeszélgetések

[35] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[36] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[37] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[39] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[41] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

 

[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[1] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[1] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Child_labour

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[1] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[1] http://bettertax.gov.au/publications/discussion-paper/chart-data/chpt5/ Chart 5.5

[1] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[1] http://szabadsagfilozofiaja.blog.hu/2015/03/23/gazd1x1_toke?token=43b5af87a57edad831f1fb206dfbd051

[1] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[1] Uo.

[1] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[1] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[1] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[1] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[1] http://www.aflcio.org/About/Our-History/Key-Events-in-Labor-History/1892-Homestead-Strike

https://en.wikipedia.org/wiki/Homestead_Strike

[1] http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secF7.html

[1] https://libcom.org/news/article.php/bangladesh-garment-revolt-140706

[1] https://www.facebook.com/workingclasshistory/?fref=ts

[1] https://www.reddit.com/r/communism101/comments/3hqp9r/what_is_the_marxian_account_for_the_origin_of/

[1] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[1] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/01/29/az-elo-penzehseg-mero-laszlo-konyvenek-kritikaja

[1] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[1] http://kapitalizmus.hvg.hu/2015/12/23/kommersz-karacsonyi-unnepeket-kivanunk/

[1] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[1] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch5.html

[1] https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch75.html

[1] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[1] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[1] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[1] http://www.mattbrundage.com/publications/hitler-and-democracy/

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[1] http://www.independent.org/publications/tir/article.asp?a=692

[1] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

[1] http://www.beol.hu/bekes/kozelet/csicskatartas-bekesben-volt-akit-nyakanal-lancoltak-le-tartoi-258139

Szalai Erzsébet: Az individuum válsága az újkapitalizmusban

Szalai_Erzsi

Máriási Dóra és Vida Katalin 2015. december 5.-én a Kettős Mércén gondolatébresztő cikket tett közzé a kritikai pszichológia fontosságáról és feladatairól. Írásukban a pszichológusok társadalmi felelőségét vetik fel, egyben kijelölik a kritikai pszichológia lehetséges jövőbeni tárgyköreit. A vitához való hozzájárulásként magam a jelen írásban azokat a társadalomlélektani jelenségeket és azok okait szeretném röviden felvázolni, melyek a globális és kelet-európai újkapitalizmust jellemzik. Megközelítésemben az újkapitalizmus nem más, mint a kapitalizmusnak az 1970-es évek közepétől máig tartó szakasza, melynek lényege, hogy a tőkelogika, áttörve korábbi jótékony korlátait, uralkodóvá válik a társadalmi élet majd minden szférájában – ezzel együtt azonban fel is falja a tőle különböző életvilágokat. Mivel azonban ezzel a tőke önnön létét is veszélyezteti, az újkapitalizmus a kapitalizmus eddigi legmélyebb válságszakaszát jelenti. Szalai Erzsébet írása.

Nézzük tehát, hogyan jelenik meg mindez a lelki jelenségek szférájában!

Az újkapitalizmus szociálpszichológiai válságjegye az a jelenség, melyet magam az „én trónfosztásának” nevezek.

A kapitalizmus a klasszikus liberális elmélet szerint elsősorban az individuum szabadságát, az önmegvalósítása előtti korlátok, akadályok lebontását, lebomlását jelenti. És valóban azt is jelentette a kapitalizmus hajnalán, majd klasszikus korszakában. Az individuum középpontba állítása mindaddig progresszív eszmei attitűd volt, ameddig az egyén kiszabadulását szolgálta a tradicionális társadalmak fojtogató kötöttségeiből. (Számos irodalmi mű állít maradandó emléket eme szabadságharcnak.) Mára azonban a folyamat saját ellentétébe csapott át.

A „társadalmi atomok” világa

Alapvető szociálpszichológiai tétel, hogy az individuum kialakulásának és megszilárdulásának az alapja a saját, másokétól elkülöníthető identitás „létrehozása” – ez azonban csakis az egyén különböző közösségeivel való szoros interakciók sorozatán keresztül valósítható meg. Identitásunkat „a másikhoz” való viszonyunkban határozzuk meg. „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat” – írta József Attila. Nos, az újkapitalizmus pontosan ezt a „mást”, a számunkra lévő másikat számolja fel. Az individuum önmegvalósításának jelszavával olyan mértékben rombolja szét elsődlegesen a tradicionális közösségeket (így a családot), hogy a fiatalkori szocializációból egyszerűen kiesik az a szakasz, melyben az egyén elsajátíthatná a közösségi magatartás elemi viselkedésmintáit – és (vagyis) ezáltal a majdani önként vállalt közösségek létrehozásának képessége sem alakulhat ki.

Közösségek nélkül nincs identitás, identitás nélkül nincs individuum – és individuum, individualitás nélkül (az általam követett klasszikus gondolat szerint) a szabadság is csupán fikció. Szabadságunk sem más, tehát mint a „másikhoz”, a közösséghez való viszonyunk. Közösségek nélkül nem vagyunk mások, mint önrendelkezésüktől megfosztott „társadalmi atomok”. Akik tökéletesen ki vannak szolgáltatva a „társadalmi szükségszerűségek” változásainak – és a mindenkori uralkodó elitek önkényének. És akik az identitás hiányából fakadó önreflexiós deficit következtében ezt a helyzetüket fel sem igazán ismerik.

A posztmodern gondolkodás uralkodó áramlata híven visszatükrözi a vázolt helyzetet. Elsősorban Derrida nyomán ma már olyan nézetek látnak napvilágot, amelyek egyenesen tagadják az „én” létezését – nincs egységes individuum, nem vagyunk mások, mint különböző szerepeink laza halmazai, az emberi személyiség létezése csupán fikció. (Ebből következően tagadás alá kerül az individuális történelem is.) Míg azonban Derrida és a hozzá kapcsolódó elméletek a társadalomkritika igényével fogalmazzák meg eme téziseket, számos posztmodern fogyasztásszociológiai irányzat apologikus módon közelít a kérdéshez: identitásunk szerepekre való szétesése valójában felszabadulás, egyrészt önnönmagunkon gyakorolt zsarnokságunk, másrészt a társadalom felettünk gyakorolt zsarnoksága alól. Semmiféle hatalom által nem vagyunk többé „besorolhatóak”, hiszen valójában nem is létezünk. Az igazi szabadságharc az én önfelszámolása – a fogyasztói társadalom által nyújtott szerepekbe való elmenekülés, elrejtőzés.

Több mint egy évtizede Lust Iván a pszichoanalitikus nézőpontjából elemezte a jelenséget – meglátásai mára váltak csak igazán találóvá. Lust szerint az előző századforduló nagy pszichoanalitikus felfedezése az volt, hogy az ideges tüneteknek értelme, szimbolikus jelentése van – az elfojtott tudattalanról tájékoztatnak. A jelentés megfejtése változást hozott a beteg életében. Mára bizonyos kórformák szinte eltűntek, megváltoztak a tünetek és a problémák. Az egyik legfeltűnőbb változás az olyan betegek megjelenése, akik, ha vannak is tüneteik, a hagyományos pszichológiai megfejtésre nem reagálnak. Míg a „klasszikus” pszichés beteg elfojtott késztetések és vágyak miatt szenved, addig az új idők új pácienseit inkább nyilvánosan is vállalt szokásaik, pszichoszomatikus betegségek, szexuális zavarok, életmódjuk, munkájuk vagy szenvedélyeik gyötrik. Továbbmenve: ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. A tünet maga lesz az életforma. A tömegmédium használati technikájának mintájára – multimédia üzemmódban elfojtás helyett csatornát váltunk – a legfőbb pszichés munkamód nem az elfojtás, hanem a szétszóródás. „A pszichés egyensúly fenntartását a szétszóródás technikai és társadalmi-kulturális lehetőségeinek folyamatos működése biztosítja” – írja Lust.

Magam más irányba folytatnám a gondolatmenetet – a szétszóródás lehetőségének biztosítása csupán ingatag, törékeny pszichés egyensúlyt teremthet, mert a folyamat mélyén ismét csak jelen van az elfojtás, csak most a pszichoanalízis klasszikus korszakához viszonyítva pontosan ellentétes előjellel. Némi sarkítással arról van szó, hogy a korábbi tudattalan és felettes én mára „helyet cserélnek”. Nemcsak az igaz, hogy ami régen elfojtásra ítélt indulat, vágy, szenvedély volt, az ma nyíltan vállalható magatartásforma lesz, hanem arról is, hogy mindeközben viszont a régi, „hagyományos” felettes én által támogatott lelki tartalmak elfojtásra ítéltetnek. Elsősorban a mély emberi kötődés iránti ősi, elemi vágy. Csak két példa: a kemény versengő nyíltan vállalhatja akár kíméletlenségét is, de a részvét érzését és a közösség, a barátság, a szolidaritás iránti vágyát el kell rejtenie, mert ezek vállalása vagy akárcsak tudatosítása is komoly veszélyt jelent a – látszólag – önmaga által választott én-je számára. Vagy: a szexuális szabadosság és vele az „érzelmi függetlenség” szinte elvárt magatartásminta, de a szerelmi érzés, a mély kötődés titkolni- és szégyellnivalóak. (A médiumokban egyre többet lehet olvasni például a pornográf művek készítésének „titkairól”, de nem írtak az utóbbi időben komoly értekezést a szerelemről.)

Almási Miklós ennél is tovább megy, szerinte már maga a nyers szexualitás is problematikussá válik. Így ír erről: „A szexualitás romlott el, bár látszatra minden a csúcson van, e téren a szabadság majdnem tökéletes. A paradoxon mögött bonyolult pszichoszociális tünetegyüttes rejlik. Először is a köznapi élet legapróbb mozzanatai is túlszexualizálódnak. Ha meg ott van – nincs rá idő, az élet komollyá vált, minden percét életre-halálra folyó verseny tölti ki, egyre ritkában adódik kedv, lekapcsoló képesség, figyelem a másikra, az örömadásra/kapásra.

Azután: A hatalom és a pénz is szexualizálódik, a láthatatlan barikád innenső és túlsó oldalán egyaránt a »legtökéletesebb aphrodiziákumnak« nevezik mindkettőt – mennél inkább az, annál kevesebb öröm, vágy stb. marad az eredetiben. Másrészt ez a posztmodern kapitalizmus a magányos fogyasztó kultúráját teremtette körénk, amiben elemi kapcsolatok sem tudnak formálódni: a reklámokban vidám, bulizó párokat látsz, miközben csak közhelyeket tudsz váltani környezeteddel.”

Mindez a valóságshow-k „ethoszában” csúcsosodik ki. Általában a médiumokból még csak eltűnőben van „a” közélet, de a valóságshow-kban már egyenesen tilos is politizálni. „Az emberek megmutathatják a genitáliáikat, és fogják be a pofájukat” – mondta erről találóan György Péter.

Vagyis mára odáig jutottunk, hogy „hatalmas kísértésünk a jóra” (Brecht) titkolnivalóvá, az elfojtás tárgyává, így komoly lelki feszültségek forrásává lett.

Mélyebb okok

Az én veszélyeztetettségének, a „fordított elfojtás” jelenségének oka nem pusztán az önnön törvényei szerint folyamatosan előrehaladó individualizációs törekvések önmaguk ellentétébe való átcsapása. Pontosabban, az individualizáció „túlfeszítése” az újkapitalizmus legbensőbb sajátosságainak egyik legfontosabb megnyilvánulása – és egyben a rendszer működtetésének, fenntartásának talán leglényegibb kelléke.

Az újkapitalizmus nem más, mint az egyre nemzetközibbé és egyre koncentráltabbá váló tőke korlátlan, agresszív előrenyomulása és ennek eredményeként a gazdasági elitek korlátlan uralma a társadalmi lét más szférái felett. (Főként utóbbit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány-ban már kész tényként kezelte – de egy nagyobb kitérőt követően csak korunkra valósult meg igazán.) Eme más szférákat immár nem pusztán a nemzetállamok, a nemzeti politikai és kulturális elitek és a helyi közösségek, civil társadalmak jelentik – a nemzetközi nagytőke uralma korunkban minden korábbinál keményebben (és ideológusai által immár nyíltan vállaltan) kezdi ki az individuum, az egyes én határait is. A tőke logikája („agymosó” gépezetei, elsősorban a médiumok közvetítésével) behatol legbelsőbb életvilágunkba – a gazdasági hatékonyság, vagyis a „minimális ráfordítással maximális eredményt” elve érzelmi életünk legfőbb vezérlőjévé válik. Így áll elő a nárcisztikus személyiség, aki érzelmi kapcsolataiban folyamatosan méricskél, kalkulál és állandó érzelmi „többletbevételre” törekszik, mely „többletbevételt” azonban nem „forgatja vissza” az „érzelemtermelésbe”, mivel azt én-je folyamatos megerősítésére használja fel (kell felhasználnia). És (de) ha a nárcisztikusok száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, akkor előbb-utóbb elfogy a „befektetnivaló” – mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat „felélik” -, és olyan ember is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégis csak hajlandó „finanszírozni”. Így előáll az a helyzet, hogy a kommunikációk gyakorisága akár még növekedhet is, az egyének mégis végtelenül elmagányosodnak. Ez a helyzet most.

A vázolt mechanizmus határozott társadalmi funkciót tölt be – mégpedig a gazdasági elitek sajátos érdekei szempontjából. Számos kutatás tapasztalatai szerint a magányos, közösségeitől és individualitásától – és ezért a bizalom legelemibb érzésétől – megfosztott egyén a legfegyelmezettebb, legmobilabb, „legrugalmasabb” munkaerő és a leginkább befolyásolható, meggyőzhető fogyasztó. És még „jó” azoknak az egyéneknek, akikre mint munkaerőkre és mint fogyasztókra egyáltalán szükség van, hiszen a világban – különösen annak gazdasági perifériáin – növekszik azoknak az embereknek a száma, akikre a centrumok gazdasági elitjei (és ideológusaik) már ebbeli minőségükben sem számítanak. Ők egyszerűen feleslegessé váltak. Nekik nem individualitásuk, hanem puszta létezésük vált kétségessé.

Kelet-Európában

A tőke logikájának az egyének életvilágába való behatolása és ezen keresztül az atomizálódási folyamat a kelet-európai rendszerváltó társadalmakban a centrumországokénál jóval erőteljesebben érvényesül. Ennek három egymással összefüggő oka is van. Egyrészt a kelet-európai társadalmak közösségi nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven megfogalmazott autonómiatörekvései sikeres érvényesítésére soha nem nyílott történelmi lehetősége. Ennek következményeként e térség legfőbb szocializációs öröksége az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintájának dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus. Mindez nem kedvez az erős identitás, a valódi individualitás kialakulásának. Másrészt ezzel összefüggésben azok a korlátok, melyek az én-t védik a társadalmi lét más területeit domináló logikák behatolásától – így az újkapitalizmusban a tőke logikájának uralkodóvá válásától az egyének életvilágában, elsősorban érzelemháztartásában – Kelet-Európában jóval gyengébbek, „átjárhatóbbak”, mint a kollektivitásukban történelmileg sikeres, ezért egyéneiket jobban támogatni tudó társadalmakban. Végül ezt erősíti a viharos gyorsasággal kialakuló kelet-európai újkapitalizmus azon tulajdonsága, hogy az „államszocialista” társadalomszerkezet és szerepstruktúra radikális áttörésével, átrendezésével alapjaiban rendíti meg az egyének régi identitását – és (de) az új identitások kialakítása előtt már az első pillanattól ott „tornyosul” az újkapitalizmus hatalmi logikája. (Részletesen lásd Szalai Erzsébet: Narcissus megkísértése, Kritika 1997 március,  6-11. o.) Vagyis mind a történelmi hagyományok, mind az „aktuális” kor az új én-határok kialakulása és megszilárdulása ellen hatnak. Némileg sarkítva: a félperiféria, ahol élünk, az antiindividuumok társadalma lesz.

A bomlás

Az újkapitalizmus szövete mégis feslik. A társadalom atomizálódása lassan arra a fokra jut, amely már veszélyezteti a rendszer működőképességét – nem véletlen, hogy (mint arra Sennet rámutat), a multinacionális cégek és a gazdasági elitek más „csúcsintézményei” ma már arra kényszerülnek, hogy speciális tréningeket szervezzenek vezető „munkatársaik” számára a döntési helyzetek megoldásához, valamint a kollektív munkavégzéshez és problémamegoldáshoz szükséges elemi képességek „kifejlesztésére”. Az újkapitalizmus válságának mélyebb oka azonban már-már metafizikai: a bennünk lévő „elemi jó” előbb-utóbb ellenállhatatlan erővel utat tör magának. Valamilyen oknál fogva élnek még közöttünk autonóm és önzetlen emberek, akik köré gyülekezni lehet. Ennél is fontosabb, hogy talán megszületőben van egy olyan új, fiatal nemzedék, mely sem tudását, sem érzelemháztartását nem hajlandó alávetni a tőke logikájának.

 

A cikk itt található:

http://www.attac.hu/2016/01/szalai-erzsebet-az-individuum-valsaga-az-ujkapitalizmusban/

A cikk eredetileg a Kettős Mérce honlapján jelent meg:

http://kettosmerce.blog.hu/2016/01/16/az_individuum_valsaga_az_ujkapitalizmusban

Tegyük a pszichológiát az osztályharc fegyverévé!

----------------------------------------------

Kritikai pszichológiát! - Vitaindító a pszichológia és a pszichológusok társadalmi felelősségéről

Nem abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát „egyéninek” tekintsünk, amely valójában milliókat érint? Alkalmas-e az egyént középpontba állító és a problémák hordozójának tekintő megközelítés arra, hogy a pszichológia betöltse társadalmi küldetését? Feladata-e a pszichológusnak az elnyomott csoport tagjaiban az elnyomásuk forrásának tudatosítása? Hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része? Máriási Dóra és Vida Katalin írása arról, hogy miért van szükség kritikai pszichológiára.

A Pszichológusok Etikai Kódexe (SZEK) az öt alapelve részeként megfogalmazza, hogy a pszichológus “Felelősséget érez a társadalom, a szűkebb közösség és a kliensei iránt. […] A közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik.” A Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Kódexe tehát szövegszerűen tartalmazza a társadalmi felelősségvállalást és a közjó iránti elkötelezett tevékenység fontosságát, azonban több említést nem is tesz a pszichológus társadalmi felelősségéről, nem részletezi további pontokban ennek a kereteit. Felmerül tehát a kérdés, hogy a szakma etikai kódexe miért foglalkozik részletesen például a kutatásetikai alapelvekkel és publikálási szabályokkal összesen további huszonkét alpontban, ha a társadalmi felelősség csupán alapelvként kerül megemlítésre? Jogosan merül fel a kérdés, hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része? Vajon a pszichológiai tudás és műveltség terjesztését jelenti vagy a mentális betegségekről szóló tévhitek felszámolását, illetve a pszichés megbélyegzettség elleni küzdelmet? Esetleg a pszichológusnak nyilvánosan be kell avatkoznia olyan társadalmi kérdésekbe, amelyekben szakmailag kompetens tudással rendelkezik? A homályos mondatok mögött valójában a pszichológia identitását, struktúráját és ki nem mondott normáit érintő kérdések húzódnak meg. Az alábbiakban három olyan elvet fogalmazunk meg (individualitás, neutralitás és pszichológia mint természettudomány), amelyek jelenleg áthatják a mainstream pszichológiát, vagyis a fősodort, és az ennek a kritikáját adó „kritikai pszichológia” nézőpontjából igyekszünk ezekre az elvekre rátekinteni, valamint kérdéseket felvetni az egyén és a társadalom viszonyát illetően.

1. Individualitás

Minden kultúra mond valamit arról, hogy mi az emberi boldogság kulcsa, mi a célja az életnek és hogyan tudjuk ezt elérni. A felvilágosodás után előretörő modernitás és a kapitalista termelési mód globálissá válása miatt az individualizmus elterjedtté vált az utóbbi két évszázadban – nyugaton és azon túl is. A boldogságot az egyéni sikerhez, az önmegvalósításhoz és a javak felhalmozásához köti, a mainstream pszichológia pedig ehhez nyújtja az ideologikus alapot. Kenneth J. Gergen amerikai pszichológus amellett érvel, hogy a pszichológiai esszencializmus, mely eleve létezőként fogja fel a pszichét, valójában egy „csapda”, mert az ént helyezi a középpontba (értelmezzük magunkat, figyelünk magunkra, panaszkodunk, ha valaki nem veszi figyelembe a szükségleteinket, nem tartja fontosnak az érzéseinket stb.) és minden mást csak az én körül forgónak tekint. Az én a létezés középpontjává vált, miközben nagyon bizonytalanok a pszichés kategóriáink. Mi számít egyáltalán alapvető mentális egységnek? Az alapérzelmek? Ha valakinek hiányzik a harag a „lelki repertoárjából”, akkor nem tartozik az emberi fajhoz?

Amellett érvelünk, hogy az elmúlt száz évben létrejött mainstream pszichológia tudományként megteremtette az elméleti alapot az individualista szemlélet számára. Az alkalmazott pszichológia az emberi jóllétről individualisztikusan gondolkodik, az egyéni stresszre és szenvedésre koncentrál, valamint megoldásaiban is egyéni okokat keres, és egyéni intervenciókat javasol (pl. depressziós klienseink tünetei mögött személyes indokokat keresünk, gyógyszeres kezelést vagy pszichoterápiát javaslunk). Pedig tulajdonképpen milyen abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát „egyéninek” tekintsünk, amely valójában milliókat érint.

Egy konkrét példán keresztül vizsgálva a kérdést: vajon amikor a hozzánk forduló kliens elviselhetetlen mértékű munkahelyi stresszről beszél, mi a feladatunk segítő szakemberként? Autogén tréninget javasolunk, hogy jobban meg tudjon küzdeni a feszültségével? Feltérképezzük a megküzdési stratégiáit? Munkahelyváltásra biztatjuk? Vagy az érdekérvényesítésben segítjük, hogy szakszervezetet alapítva rendszerszinten érjen el változást a munkakörülményeiben? Ha az interperszonális szinten lépünk közbe, és őt igazítjuk a rendszerhez, elérünk-e változást, vagy éppen pont ezzel segítjük a rendszert még olajozottabban fenntartani? A rendszerszemléletű intervenciók szerint, ha az egyén szintjén változás történik, az az egész rendszer működésére kihat, de mi alapján gondolhatjuk, hogy ezáltal nem pusztán a fennálló rendszert igazoljuk?

Természetesen felmerülhet a kérdés: a terápiás munka alapja, a hagyományos, kétszemélyes terápiás forma nem csupán a középosztályra lett-e kitalálva? Ignacio Martín-Baró, a dél-amerikai pszichológus, pedagógus és jezsuita pap a 1970-es években erős kritikával illette a mainstream pszichológiát, hiszen az szerinte nem vette figyelembe, hogy az egyéni szenvedés az elnyomásból fakad. A „felszabadítás pszichológiája” számára azt a szakmai viszonyulást jelenítette meg, amelyben a pszichológusnak fontos feladata az elnyomott csoportok tagjaiban az osztályhelyzetük tudatosítása és ebből fakadóan ezen csoportok „empowermentje” (vagyis hatalommal, képességgel való felruházása).

2. Neutralitás

Érdemes és lényeges különbséget tenni az értéksemlegesség, mint ítéletmentesség és mint ideológiamentesség között. Az előbbiben a kliens iránti elfogadás nyilvánul meg, míg az utóbbi csupán a pszichológia tudományának illúziója. A mainstream pszichológia esszencialista állásponthoz ragaszkodik, amennyiben a lélek állandó és változatlan, illetve tértől és időtől független valóságát ismeri el, és Gergen rámutat, hogy ennek az esszencializmusnak a gyökerei a zsidó-keresztény hagyományba ágyazódnak. A pszichológia azonban nem csak magát a lelket tartja állandó létezőnek, hanem önmagára is objektív tudományként tekint. Ám a XX. század intelligencia-tesztjei nyomán fellépő kritikus hangok, melyek az eredményekben a társadalmi osztály befolyására hívták fel a figyelmet; a gender-kutatások, a nem heteronormatív szexualitás de-patologizálása; a kutatási minták torzító hatásai mind-mind az általánosíthatóság és a környezeti, kulturális meghatározottság kérdéseit vetik fel. Mindezek ellenére mintha a mainstream pszichológia tehetetlenségi erejénél fogva továbbra is ragaszkodna a statikus, történelmen kívüli emberkép mítoszához, amelyhez egy univerzális elméleteket és kutatási eredményeket produkáló, a magát közvetlen környezete aktuális hullámveréseitől és jelenségeitől távol tartó tudomány párosul. Ez a szemlélet pedig gyakran figyelmen kívül hagyja a társadalmi, történeti, politikai kontextust, amelyben ezek az elméletek megszülettek, nem említi azokat a hatalmi viszonyokat, amelyek a felfedezéshez vezettek (pl. az amerikai szociálpszichológiát erősen meghatározta, hogy az Amerikai Hadsereg milyen kutatásokat finanszírozott).

Mintha továbbra is fennállna az a hit, hogy a valódi tudomány ideológiamentes, ami viszont ideológiával terhelt, az – amint az amerikai kritikai pszichológus Dennis Fox is írja – hiteltelennek tűnik. A kritikai pszichológia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy nem létezhet a pszichológia értéksemlegessége és ideológiai mentessége. Ezért fontos felismerni, hogy nem csak a szociálpszichológia, de a pszichológia egésze is itt-és-most zajlik, kritikaian és történetileg.

3. Pszichológia mint természettudomány

A pszichológia tudománya mindig is a természet- és a társadalomtudományok között ingadozva határozta meg magát. Azonban a kognitív forradalom és a neurológiai kutatások térnyerésével napjainkban egyre markánsabbá vált a természettudományos meghatározottság túlsúlya, mely a pszichológus-oktatás tananyagában is megjelenik. Az, hogy a pszichológia mit tekint betegségnek és egészségnek sokat változott az elmúlt 100 évben, és ezek a kategóriák és diagnózisok is időről időre ingáztak a pszichologizáló és a medikalizáló nézőpontok között. Míg Freud pszichoanalitikus elmélete a tudattalanra és az elfojtásra koncentrált, manapság az ilyen fogalmakat nem tekintjük mérhetőnek, így elég tudományosnak sem. A pszichológiai betegségek hátterében a tudomány ma már egyre inkább biológiai magyarázatokat keres, és azokat biológiai (gyógyszeres módon) igyekszik kezelni is. Az individualizáló szemlélet még egy fokkal szűkíti elemzési körét és már nem csupán a társadalmi folyamatok válnak sokadlagos szemponttá, hanem az „élmény maga, a személyiség élettörténete, interperszonális környezete stb. is szinte érdektelen, redukálódik a sztresszre, a lényeg a jelenségben meghatározó agyi képlet, neurális mechanizmus, neurotranszmitter-hatás” – fogalmazza meg Buda Béla is.

Mit mondhat nekünk a kritikai pszichológia a magyar viszonyokról?

A kritikai pszichológia tehát – szemben a mainstream pszichológiával – felhívja a figyelmet a pszichológia rendszerigazoló szerepére, társadalmi szintű változást követel, vállaltan ideologikus, társadalomtudományos és interdiszciplináris (antropológia, szociológia, kritikai elméletek) keretben gondolkodik. Központi témája a hatalom és annak egyenlőtlen megoszlása, és nem utolsósorban kiemelten fontosnak tartja a pszichológus társadalmi felelősségét. Támogat olyan törekvéseket, társadalmi mozgalmakat, melyek a mainstream pszichológiai kánonnal szemben küzdenek elismertségükért. A kritikai pszichológia kettős természetű ernyőfogalomként értelmezhető, hiszen tekintetét egyszerre irányítja érzékeny társadalmi kérdésekre, valamint a pszichológia belső konfliktusaira.

A most végzett pszichológus kevés támpontot kap ezekre a kérdésekre, holott szinte pszichológiai közhely, hogy a mentális jóllét egyik legerősebb korrelátuma a társas kapcsolatok száma és minősége. A szülőtől, barátoktól, munkatársaktól, házastársaktól várható társas támogatás bizonyult a személyes boldogság legfontosabb előrejelzőjének, mindemellett szintén szignifikánsan magas boldogság-értékről számolnak be azok, akik rokon, civil szervezet vagy segítő foglalkozású segítségére számíthattak. Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy vajon pszichológusként csoportok és közösségek megsegítése is fontos feladatunk volna-e?

Nem csupán elméleti kérdés, hogy a társadalmi kontextus figyelmen kívül hagyásával közelítjük-e meg a klienseinket, mivel ebben az esetben hajlamosak vagyunk a problémát intrapszichés zavarokkal azonosítani („nem érzed jól magad az életedben? változz meg!”). Példaként említhetjük azoknak a gyermektelen harmincas nőknek a történetét, akik karrierjükben sikert sikerre halmoznak. Vajon mennyire tekinthető értéksemlegesnek az az értelmezés, hogy a nők párkapcsolatukban és karrierjükben maszkulin mintát valósítanak meg és nőiségüket elfojtva nem teljesednek ki? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ez a magyarázat a többségi társadalom normarendszerét harsogja, amely előírja, hogy milyennek kell lennie egy jól működő (harmincas) nőnek és párkapcsolatának? Ebben a dilemmában is felfedezhetjük társadalmi létünket, vagyis a kor értékeihez elkerülhetetlenül viszonyulunk, és valóságunk alapjaként fogjuk észlelni. A (családterápiás és egyéb) képzéseken a feminista, gender, kulturális szempontok csupán alternatív gondolkodási keretként kapnak egy-egy fejezetet azzal a sommázással, hogy ezek partikuláris hangok, a pszichológia ezeken túllépve egy mindenkire kiterjeszthető, mindenkit be- és elfogadó, az aktuális divathullámoknál érvényesebb és állandóbb igazságot kifejező szakértelem. Ez a hozzáállás mintha a korszellem normáit tárná elénk: a többségi társadalom problémái a mérvadók és meghatározók, miközben a kisebbségi csoportok érdekei és problémáik kezelhetősége a többségi társadalomra szabott módszerekkel kérdésesek maradnak.

A neutralitás elve ugyanakkor nem csak a terápiás helyzetre ad útmutatót a mainstream keretben dolgozó pszichológusoknak, hanem azt is alapelvnek tekinti, hogy egy igazán jó szakember nem vesz részt a közélet, ideológiával és politikával terhelt diskurzusaiban. Ma Magyarországon a pszichológusok elvétve szólnak hozzá az iskolarendszer átalakításához vagy egyéb fontos társadalomformáló intézkedésekhez. Ha megtennék, akkor vajon szakmai kirekesztéssel találnák szembe magukat, hiszen megsértenék a semlegesség elvét? Érdemes lenne felvetni a kérdést, hogy miért csak akkor gondoljuk, hogy jogunk van megszólalni közpolitikai kérdésekben, ha megkérdeznek minket. A politikától való poszt-kádárista félelem miatt nem állunk ki egyes intézkedésekkel szemben vagy mellett, és csak bízunk benne, hogy az általunk felhalmozott tudásanyag eljut majd a politikai döntéshozókig?

Torzítás lenne azt állítani, hogy a társadalmi érzékenység teljes egészében hiányozna a magyar pszichológiai intézményrendszer szemléletéből. Említhetünk olyan példákat, melyek a társadalmi problémák lelki vonatkozásait tudatosan kezelni próbálják, és komplex összefüggések értelmezésével megoldásokat keresnek. Az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézete olyan szakembereket képez, akik a hagyományos szcientizmussal és objektivizmussal szemben a tudomány kulturális beágyazottságát, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését képviselik. A Civil Csoport Hétvége missziója ’70-es évek Pszichoterápiás Hétvégéinek hagyományaihoz nyúlik vissza. Köztük többségében pszichológusok, klinikai szakpszichológusok, pszichoterapeuták vannak, akik pszichológiai csoportmódszerekkel törekednek a társadalomban eluralkodott diszfunkciók megértésére, érzelmi és intellektuális feldolgozására. Reményeik szerint a demokráciához szükséges kapcsolódási formák, magatartások a csoportélményeken keresztül megtapasztalhatókká válnak. A szociodrámát említhetjük még, mely a pszichodráma egy speciális szeleteként a szociálpszichológiai elméletek és a pszichodráma eszközeire alapozva segít megérteni társadalmi viszonyrendszereket. „Célja a társas / társadalmi nehézségek, problémák, békétlenségek, konfliktusok, játék útján, azaz a saját és a mindenkori másik fél szerepében, pozíciójában való cselekvésen keresztül való tapasztalatszerzés, megértés, attitűdváltozás, cselekvésmódosítás.” Végül a családterápiás és tanácsadó szakpszichológus képzések tematikájába bekerült az LMBTQ-szemlélet, illetve a Magyar Családterápiás Egyesület közösségi oldalán tette nyilvánossá tiltakozását az országgyűlés családfogalom szűkítésével kapcsolatban. Mégis ezek a szerepvállalások csak elvétve bukkannak fel.

A pszichológiának egyszerűen vállalnia kellene társadalmi meghatározottságát, vita alá bocsátania normáit, a középosztályra szabott eszköztárát kibővítenie több rászoruló, elnyomott rétegre, és képviselnie szakértői álláspontját társadalmi fórumokon. Ez a kulcsa annak, hogy az itt-és-most aktív cselekvőjévé váljon.

Máriási Dóra és Vida Katalin

a szerzők pszichológusok, a Kritikai Pszichológia Műhely tagjai

 

A szöveg eredetileg és hosszabb terjedelemben az Imágó Budapest folyóiratban jelent meg

 

Forrás:

http://kettosmerce.blog.hu/2015/12/05/kritikai_pszichologiat_vitaindito_a_pszichologia_es_a_pszichologusok_tarsadalmi_felelossegerol

Spanyol anarchizmus I. kötet

Az alábbi cikk javított verzója itt tekinthető meg.

 

 

Poór Péter

ANARCHIZMUS

és a fiatal II. Spanyol Köztársaság

(1931-1933)

I. rész

- A politikai viszonyok -


2015.

 


Előszó

 

1931 áprilisában kikiáltották a II. Spanyol Köztársaságot. A lelkesedés óriási volt, az emberek utcára vonultak, „Viva la Repúblicát!” kiáltottak, s azt remélték, sorsuk máról holnapra jobbra fordul majd. A köztársaságnak azonban mégsem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket, így az elégedetlen hangok az évek múlásával egyre hangosabbá és türelmetlenebbé váltak. Végül közel ezer napig tartó véres polgárháborúban a köztársaságot halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották. Napjaink Spanyolországában megannyi ember sírja vissza ezt az időszakot, s reménykedik egy újabb köztársaság – immáron a harmadik – proklamálásában.

Mi azonban nem vagyunk republikánusok, éppen úgy, ahogy nem vagyunk monarchisták vagy Franco-pártiak és a diktatúra hívei sem. Anarchisták vagyunk, akik számára a köztársaság nem egyéb, mint puszta államforma, amely egy a társadalomfejlődés adott fokán kialakult olyan történeti konstrukció, amely eredetileg az elnyomás és kizsákmányolás intézményrendszerének az átalakult osztályviszonyokhoz való igazítására szolgált. És kommunisták is vagyunk, akik számára a köztársaság létrejötte a polgárság uralomra jutását jelenti, mely folyamat fő célja a kapitalizmus hatékonyabb működésének biztosítása. Ebből következik tehát, hogy számunkra egy köztársaság kikiáltása vagy épp bukása önmagában nézve nem lényeges kérdés, jelentőségét csupán az az adott történelmi kontextus teremti meg mindig, amiben ezekre a változásokra sor került. Hasonló a viszonyunk a demokráciához, mint a köztársaság legtermészetesebb politikai berendezkedéséhez is. A parlamentáris demokrácia és a választójog ugyanis nem egyéb, mint az uralkodó osztály hatalmát legitimáló legravaszabb eszköz. De még ha ettől el is tekintünk, látnunk kell működésének legalapvetőbb vonását: mindenfajta politikai cselekvés jogáról való lemondást egy tőlünk elkülönült réteg javára. Ilyen formán a demokrácia sohasem jelenthet valódi népuralmat, hiszen a társadalmi szerződés hamis frázisaira hivatkozva a képviseleti demokrácia a népet éppen attól fosztja meg, hogy uralkodhasson.

Mindezek után érthető, hogy munkánkban nem kívánjuk a II. Spanyol Köztársaság dicshimnuszát zengeni, sem a polgárság hatalomra jutása felett lelkendezni. Nem vagyunk republikánusok, s ezért történetünket nem kívánjuk a polgári történetírás krédójának megfelelően előadni, amely a maga által hangoztatott objektivitása ellenére valójában nagyon is szubjektív, amennyiben egy adott osztály (a burzsoázia) érdekei és értékrendje alapján mutatja be az eseményeket, és ítélkezik fölöttük. Felvállaljuk anarcho-kommunista mivoltunkat, s ennek megfelelően igyekszünk vizsgálni és értékelni a korszak történéseit, folyamatait. Bár a II. Spanyol Köztársasággal foglalkozunk, nem kerülhetjük meg az azt megelőző diktatúra és királyság főbb jellegzetességeinek és az átmeneti időszak sajátos momentumainak megrajzolását. Mindazonáltal nem kívánunk túlzott részletekbe menően beszámolni a korszak különböző pártjainak belső és egymás közti csatározásairól, sem a monarchista csoportosulások vagy épp az egyház belügyeiről. Mindezekről majd regélnek saját történetíróik, s aki akar, megannyi ilyen munkával találkozhat az interneten vagy a könyvtárak polcain. A mi feladatunk elsődlegesen arra irányul, hogy bemutassuk az adott korszak spanyolországi liberter mozgalmának történetét, fejlődési tendenciáit, belső vívódásait és külső csatározásait, alkalmazott taktikáit és elért eredményeit.

Ennek kapcsán mindjárt idekívánkozik az említett fogalom – „liberter mozgalom” – tisztázása. Legegyszerűbben úgy fogalmazhatunk, hogy a liberter mozgalom („movimiento libertario”) egy olyan mozgalom, amely végcéljául a liberter kommunizmus[1] megvalósítását tűzte ki. Utóbbi kifejezés eredetije - „comunismo libertario” - kettős tartalommal bír, melyet a magyar fordítás sajnos kevésbé ad vissza. E kettősség oka egész egyszerűen abban rejlik, hogy maga a „libertario” szó is kettős töltettel rendelkezik: egyszerre jelenti azt, hogy „szabad”, továbbá azt, hogy „anarchista”. Ennek ismeretében a „comunismo libertario” is egyszerre jelent „szabad kommunizmust” és „anarchista kommunizmust” (vagy másképp „anarcho-kommunizmust” vagy „kommunista anarchizmust”). Mind a két jelző konkrét tartalommal bír, de emellett jól tetten érhető benne ellenzéki karaktere is azáltal, hogy megpróbálja magát megkülönböztetni (és elhatárolni) egy „más fajta kommunizmustól”, amely jellegét tekintve nem „szabad”, hanem „autoriter” és nem „anarchista”, hanem „bolsevik”. A „comunismo libertario” tehát a „szovjet modell” antitézise (forradalmi perspektívából nézve természetesen), ugyanakkor homályos kifejezője annak is, amit a bűvös fogalom – „kommunizmus” – mindig is jelentett a néptömegek számára: egyfajta idilli állapotot, amely nem a transzcendensben található, hanem, amit itt a földön kell létrehozni, és amelynek képzeletbeli kapuja mindazok előtt nyitva áll, akik emberként akarnak élni, anélkül, hogy másokat kizsákmányolnának és uralkodnának fölöttük. Egy olyan idilli állapotot azonban, amelyért harcolni kell, mert magától nem jön el, hisz létrejöttének alapfeltétele a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok radikális megváltoztatása. Ilyen értelemben a liberter kommunizmus egyszerre jelenti az imént említett eszményi állapotot, az annak vágyát tükröző eszmét és az ahhoz vezető konkrét gyakorlatot, amely végső soron nem más, mint a „forradalom” és mindenekelőtt a „társadalmi forradalom”. A társadalmi forradalom („revolución social”) legfontosabb jellegzetessége, hogy nem korlátozódik tisztán a politika dimenziójára, s éppen ezért semmiképpen sem szűkíthető le pusztán a hatalommegragadás aktusára. A társadalmi forradalom egy folyamat, amely egyszerre számos fronton zajlik a néptömegek aktív részvételével, s célja nem egy magát kommunistának nevező politikai párt hatalomra juttatása, sem egy centralizált és bürokratikus államszervezet kiépítése. Sőt, valójában ezek az elemek éppenséggel az ellenforradalom kibontakozásának és a forradalmi tendenciák visszaszorításának legegyértelműbb megnyilatkozásai. A liberter kommunizmus tehát maga a forradalom, annak legnemesebb értelmében, a liberterek pedig egy olyan mozgalom harcosai, akik erre a forradalomra tették fel az életüket.

Esetünkben a helyzet annyival komplikáltabb, hogy nem pusztán anarchistákról kell szót ejtenünk, hanem anarcho-szindikalistákról is, akik viszont céljukat tekintve ugyanúgy a liberter kommunizmust akarták, s ily módon vitathatatlanul a liberter mozgalom részei voltak. Csupán a cél eléréshez vezető utat, s az alkalmazott eszközöket illetően voltak más véleményen az anarchisták klasszikus típusától, akiket a „tiszta” jelzővel szoktak illetni éppen amiatt, mert nem voltak nyitottak az idő múlásával megváltozott viszonyok által megkövetelt taktikai változtatásokra. Velük ellentétben az anarcho-szindikalisták úgy látták, hogy a harcokban meggyengült és megfogyatkozott létszámú anarchista mozgalom csak úgy maradhat fenn, és csak úgy érvényesítheti érdekeit, ha a szakszervezeteken keresztül jut el a munkásosztályhoz, s így próbálja felvilágosítani, megszervezni és harcra ösztökélni őket a változatlan cél, a liberter kommunizmus elérésének érdekében. Spanyolországban ilyen irányú törekvések a 20. század elejétől mutathatók ki, s ezek eredményeképpen alakult meg 1911 szeptemberében az Országos Munkakonföderáció vagy röviden a CNT. Ez egy föderatív módon szerveződő, s nevében már a kezdetektől fogva az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetség volt, amelynek meg volt a maga sajátos struktúrája, működési szabályzata és fórumai, ahol tagjai, a cenetisták (a szervezet névbetűiből származó műszó, ejtsd: „szenetisták”) megvitathatták problémáikat, javaslatokat tehettek, illetve fogadhattak el, vagyis összességében közösen dönthettek az őket érintő dolgokról. Összetételét tekintve a CNT már a kezdetektől fogva nem nevezhető egységesnek, s ez a körülmény igen karakteresen érzékelteti majd hatását a köztársaság kikiáltását követő időszakban. Mindenekelőtt három fő kategóriát érdemes elkülönítenünk a tagságon belül. Egyrészt voltak az anarcho-szindikalisták, akik az anarchista célokat mindvégig szem előtt tartva, de a szakszervezeti módszerek segítségével igyekeztek felkészíteni a proletariátust a forradalomra. Másrészt voltak a szindikalisták, akik javarészt már korábban is tagjai voltak a szakszervezeti mozgalomnak, de eszmei hozzáállásukat tekintve nem nevezhetők anarchistának, s lényegében csak CNT-tagságuk és rövidtávú érdekeik voltak azok, amik a liberter mozgalomhoz kapcsolták őket. Inkább a szakszervezeti ténykedést, a fokozatos engedmények kivívását tartották fontosnak, s emiatt komoly visszahúzó erőt jelentettek a proletariátus harci öntudatának kifejlődése és a forradalmi helyzet érlelődésének szempontjából. Végül pedig voltak azok az anarchisták, akik ugyan tagjai voltak a CNT-nek, azt mégis egy szűk keretnek tartva gyakran tevékenykedtek tőle függetlenül, s általában azzal vádolták az anarcho-szindikalistákat, hogy tevékenységükkel csak a szindikalistáknak kedveznek, lévén, hogy a munkásosztály élet- és munkakörülményeinek javítása érdekében folytatott reformtörekvéseikkel csak hozzájárulnak a forradalom halogatásához, s végső soron annak a távoli és bizonytalan jövőbe történő kitolásához.

Nem véletlen, hogy az 1920-as években létre fog jönni egy másik szervezet is, az Ibériai Anarchista Föderáció, a FAI, amely tisztán anarchista elveken nyugszik, s amely bár mindvégig szoros kapcsolatban áll a CNT-vel, nem hajlandó megbékélni annak reformista vezetésével. A „faisták”, vagyis a FAI tagjainak törekvései végül komoly változásokat eredményeznek majd a CNT-n belül is, s összességében radikálisabb irányvonalat szabnak a liberter mozgalom számára, mely a tárgyalt időszakban az 1932-1933-as anarchista felkelésekben fogja elérni a csúcspontját.

Részben ez a körülmény indokolja is azt, hogy a választott korszak belső szakaszhatárát mért 1933-nál húztuk meg. A liberter mozgalom növekedése és erősödése ugyanis 1933-tól vesztett dinamikájából, s még ha az 1934-es barcelonai és asztúriai felkelésekben az anarchisták szerepet játszottak is, egészen 1936-ig – a második fellendülésig a köztársasági időszakban – várniuk kellett a nagyobb volumenű önálló és főleg sikeres akciók végrehajtásával. Más szempontból nézve 1933 fordulópontot jelent magának a köztársaságnak az életében is. Ekkor került sor a szocialistákkal alkotott koalíció felbomlására, az Azaña-kormány választási vereségére, amely esemény megnyitotta a „két fekete évként” („bienio negro”) elhíresült korszakot Spanyolország történetében, amely egy csapásra véget vetett az elmúlt két év megannyi reformtörekvésének. Ez a választási vereség azonban nem függetleníthető az említett anarchista felkelésektől, ám ennek összefüggéseit itt most nem kívánjuk taglalni.

Mivel Spanyolország 1931 és 1933 közti történelme általában a kevéssé ismert témák közé tartozik Magyarországon, alighanem joggal tételezzük fel, hogy ugyanezen ország és korszak liberter mozgalmának történetére ez a kijelentésünk hatványozottan igaz. Éppen azért, hogy ezt a problémát orvosoljuk, s továbbá, hogy elkerüljük a szűkre szabott tartalmi keretekből esetlegesen adódó sematizálást és szelektálást, kötetünket tematikusan három részre bontottuk. Jelen kiadvány, ennek a munkának az első része, egyrészt azokkal az általános politikai viszonyokkal foglalkozik, amelyek elengedhetetlenek a korszak eseményeinek megértéséhez, másrészt a liberter mozgalom fejlődési ívét igyekszik láttatni. A második részben szólni kívánunk a korszak Spanyolországának általános gazdasági és társadalmi viszonyairól, illetve azokról a kísérletekről, melyekkel a köztársasági időszak reformerei próbálkoztak annak érdekében, hogy ezeket a viszonyokat megváltoztassák. A harmadik részben végül a megismert társadalmi, gazdasági és politikai dimenziók szintézisére törekedve igyekszünk részletesen bemutatni az 1931 és 1933 közötti forradalmi tendenciákat és azok konkrét megnyilvánulási formáit a tüntetésektől és sztrájkoktól kezdve a földfoglalásokig és az anarchisták fegyveres felkeléseiig. Jelenleg még csak a kötet első része érett meg a publikálásra; a többi rész megjelenéséig azonban az érdeklődők számára ajánlani tudjuk egy korábban megjelent kapcsolódó tanulmányunkat.[2]

 

A diktatúra bukása

 

Miguel Primo de Rivera diktatúrája 1930 januárjában véget ért. A katonatiszt diktátor bukását nem államcsíny vagy forradalom okozta: hatalmáról önként mondott le, miután felismerte, hogy nem sikerült megoldást találnia azokra a problémákra, amelyek egyedüli orvoslójaként közel hét évvel korábban fellépett. Akkor a republikánus erők gyengék és megosztottak voltak, a szocialistákat pedig – mint oly sokszor a korszak folyamán – belső ellentétek gyengítették. Az anarcho-szindikalista mozgalom, amellyel mint tényezővel akkoriban ugyancsak számolni kellett, a fokozódó üldöztetések és megtorlások eredményeként sokat veszített lendületéből.[3]

Noha 1923 szeptemberében a király támogatását élvező Rivera tábornok ideiglenes jelleggel vette át a hatalmat, a megszerzett pozíció sokkal csábítóbb volt annál, semhogy hamar szabadulni akarjon tőle. A parlamentet és a helyi szervezeteket eufemisztikusan szólva felfüggesztette, hatalmát pedig az általa kinevezett – kezdetben katonai, később civil – biztosokkal gyakorolta. A parlament helyére 1925-ben létrehozta az Országos Tanácskozó Gyűlést, amely valóban nem volt több, mint a végrehajtó hatalom (Direktórium) - tanácskozó és tanácsadó jogkörrel bíró - kiszolgálója. A pártokat feloszlatták, a politikai palettán csak egy szín létezett: az 1924-ben megalapított állampárté (Hazafias Szövetség – Unión Patriótica).[4]

A rendszer fő elve a korporativizmus volt, melyet a diktátor olasz mintára próbált meg alkalmazni a gazdasági életben. Az osztályharcot elvető és a munkaadók és munkavállalók érdekellentéteinek békés rendezését célzó elmélet a gazdaság fejlesztésének vágyán túl mindenekelőtt a munkásmozgalom letörésére szolgált. Mindez magától értetődő jelenség volt, tekintve, hogy a korporatív szerveződés gondolatát a legbefolyásosabb vállalkozói körök vetették fel elsőként. Mint azt a Cámara Oficial de Industria (barcelonai Iparkamara) vezetői egyik sajtónyilatkozatukban kijelentették: „a szociális kérdések szoros kapcsolatban állnak a gazdaságiakkal. A munkának sztrájkok általi megszakítása a költségek növekedésére vezet, a szélsőséges propaganda pedig valósággal pusztítóan hat a munkások tudatára, mert lelkileg elválasztja őket a munkájuktól, amelyet lelkesedés nélkül végeznek, mintha kényszerből tennék, valamint főnökeiktől és saját iparáguk érdekeitől is, amellyel nem éreznek semmiféle szolidaritást. (…) a törvényesség uralmának a visszaállítása végett törvényt kell hozni a szakszervezetekről, amely a korporációk szintjére emeli őket.”[5] Nem meglepő tehát, hogy Primo de Rivera hatalomra jutását követően a katalán burzsoázia támogatását kihasználva, s annak érdekében látott hozzá a szociális és munkaügyi kérdések rendezéséhez. A fent idézett korporatív gondolatnak azonban – nem meglepő módon – számos ellenzője akadt Spanyolországban, ezért a diktatúra első intézkedéseinek arra kellett irányulnia, hogy megteremtse az új rendszer számára nélkülözhetetlen feltételeket. Ennek szellemében került sor egyebek mellett a szakszervezetek betiltására, a sztrájkjog megszüntetésére, valamint az anarchista és a kommunista szervezetek törvényen kívül helyezésére.[6] A korporatív rendszer egyik alappillérévé a - munkaadók és munkavállalók közös részvételén alapuló - paritásos bizottságok váltak, melyek felállítására a „Munkatörvény és a Munka Korporatív Szervezete” elnevezésű 1926. november 26-án kiadott királyi rendelet elfogadása után került sor.[7] Ezek hatékony működése érdekében, továbbá, hogy ne kelljen a munkásmozgalom legerősebb irányvonalának nyílt ellenállásával szembenéznie, Rivera felajánlotta a bizottságok munkájában való részvételt a szocialisták számára. A felkérés komoly vitákat váltott ki soraikban, de végül is erőik megőrzése, valamint a munkásság helyzetének javítása érdekében a kollaboráció mellett döntöttek. Ezáltal a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT) elkerülte a betiltást és befolyását sikeresen tudta növelni a munkásmozgalom más csoportjainak (különösen az anarcho-szindikalistáknak) a rovására. A szocialista párt (PSOE) működését ugyan hivatalosan nem engedélyezték, de mivel tagságának jelentős része egyben szakszervezeti tag is volt, jelentősen jobb helyzetbe került más betiltott pártokhoz képest.[8] A szocialisták kollaborációja azonban nem merült ki ennyiben: Largo Caballero, az UGT főtitkára tagja lett az Államtanácsnak is, s ilyen minőségében a diktátortól megbízást kapott ipari döntőbíróságok létrehozására. A diktatúrával való kiegyezés és a rendszerbe történő integráció első jelei a szocialisták táborán belül és azon kívül is heves ellenkezést váltottak ki a munkásmozgalom berkeiben. Az UGT taglétszámának lassú növekedése szintén arra utalt, hogy a kollaboráció a szocialistáknak nyújtott előnyök ellenére sem talált széles körben szívélyes fogadtatásra.[9]

Ami az anarchistákat illeti, az 1923 előtti években játszott szerepük miatt a diktatúra félelemmel és megvetéssel tekintett rájuk, s igyekezett minél inkább ellehetetleníteni őket. A velük szembeni fellépés egyik legfontosabb eszköze egy – még 1923. március 30-án meghozott, de akkor még életbe nem léptetett – rendelet volt, amely lehetővé tette, hogy a hatóságok betekintést nyerjenek a szakszervezetek szervezeti szabályzatába, jegyzőkönyveibe, könyveléseibe és ami a legfontosabb, azokba a regisztrációs könyvekbe, amelyek tartalmazták az összes tag teljes nevét, szakmáját, lakcímét, valamint dátummal együtt azokat a tisztségeket, amelyeket az adott illető a szervezeten belül betöltött.[10] Ez annál is inkább csapást jelentett az anarchistákra, mivel a diktátor a belügyminiszteri tárcát a hírhedt Martínez Anido tábornoknak juttatta, akinek Barcelona katonai kormányzójaként 1920 és 1922 között bőven volt lehetősége arra, hogy bebizonyítsa, miként kell bánni azokkal, akik nem tisztelik a törvényt.[11] Az új belügyminiszter gondoskodott róla, hogy az anarchisták állandó és szigorú rendőri felügyelet alá kerüljenek, ami a cenzúrával és a betiltásokkal együtt végképp megadta a kegyelemdöfést a mozgalom számára.[12] Rengeteg mozgalmárt letartóztattak, akiknek többnyire hosszú fegyházbüntetés, esetenként halálos ítélet lett a sorsa. Nem kevesen voltak, akik az üldöztetés elől külföldre menekültek, s ott próbálták meg folytatni a harcot.[13]

Ezek az áldatlan állapotok 1924 májusáig tartottak. Május 7-én sor került ugyanis egy halálos kimenetelű merényletre az anarchisták körében közutálatnak örvendő barcelonai bíró, Rogelio Pérez Vicario ellen, s ez a fellépés döntő elhatározásra juttatta a kormányt. A CNT legfontosabb országos lapját, a már eddig is erős cenzúrának alávetett Solidaridad Obrerát 1924. május 28-án a diktatúra teljes időszakára betiltották.[14] Hiányát a következő években illegálisan kiadott egyéb helyi sajtótermékek (¡Despertad!, Acción Social Obrera, El Productor, Redención, Horizontes, stb.) sem voltak képesek pótolni.[15] Szintén május 28-án a különböző anarcho-szindikalista szervezeteket, mindenekelőtt az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetséget (CNT) is törvényen kívül helyezték.[16] A szocialistákéhoz hasonló kollaboráció gondolatával néhány kivételtől eltekintve a többség nem tudott azonosulni, ennek ellenére nem sikerült életképes programot kidolgozni az új körülmények között történő helytállásra. A CNT vezetése egyszerűen meghátrált és elfogadva a rákényszerített törvényt, meghatározatlan időre feloszlatta önmagát. Ez rendkívül súlyos hiba volt, hiszen a CNT ekkoriban népszerűbb volt a szocialisták rivális szakszervezeti szövetségénél, s a kollaboráció miatt árulónak kikiáltott PSOE és UGT vezetéssel szemben az anarcho-szindikalizmus jelenthette volna az egyetlen jelentős munkásmozgalmi irányvonalat, amelyben – a betiltás ellenére is – van elég erő, hogy szembeszálljon a diktatúrával.[17] A történtekért mindenekelőtt a CNT vezetésének mérsékelt anarcho-szindikalistái tehetők felelőssé (mindenekelőtt Ángel Pestaña és Juan Peiró), akik döntésüket a mozgalom gyengeségével és megosztottságával indokolták.[18] Érvelésük ugyan nem volt alaptalan, hiszen a CNT-n belül és azon kívül is kezdtek egyre jobban elkülönülni egymástól azok, akik az anarchista elvekhez maradéktalanul ragaszkodva a direkt akció hívei voltak („tiszták”), illetve azok, akik a harcot az anarcho-szindikalista szakszervezetek segítségével, sztrájkokkal és általában a tömegek aktív részvételével képzelték el („mérsékeltek”). Mindez azonban nem szabadott volna, hogy alapul szolgáljon a mozgalom legfontosabb országos szintű szervező és koordináló szervezetének a feloszlatásához. A CNT önfeloszlatása ugyanis minden védelemtől és támogatástól megfosztotta azokat az anarchista csoportokat, amelyek valamilyen módon még dacolni próbáltak a rendszerrel. Mindennek tetejébe a CNT önfeloszlatása éppen a vezetők számításával ellentétes hatást érte el, s a mozgalomban egyre erősebben elkülönülő „mérsékeltek” és „tiszta” anarchisták csoportja közül az utóbbi megerősödéséhez vezetett. Ez magától értetődő volt, hiszen az elnyomás és a mély illegalitás évei a konspirációnak, a kisebb közvetlen akcióknak (például a merényleteknek)[19] kedveztek és nem a magasabb szervezettséget és nagyobb nyitottságot igénylő anarcho-szindikalizmusnak.

A diktatúra évei és a CNT hiánya végül egy új anarchista szerveződési platform létrehozásához vezettek. Ez volt a FAI, amelynek hivatalos megalapításában spanyol és portugál anarchisták egyaránt részt vettek az 1927. július 24-25-én megrendezett valenciai konferencián. A szervezet tagságának összetétele később ugyan eltolódott a spanyolok javára, de határon átnyúló félszigeti jellegét mindvégig megőrizte. Működésére a - már a korai spanyol anarchizmusra is jellemző – kiscsoportos forma volt jellemző, mely csoportokon belül a tagok igencsak bensőséges viszonyt ápoltak egymással, valóságos családként viselkedtek.[20] Éppen e jellegéből kifolyólag a rendőröknek vagy a felbérelt ügynököknek rendkívül nehéz volt megnyernie bizalmukat és bekerülnie közéjük. Szervezeti felépítését tekintve a FAI (akárcsak a CNT) föderatív struktúrával rendelkezett: a már említett kis létszámú csoportjaik egy Helyi Föderáción belül kapcsolódtak egymáshoz, azok pedig a Körzeti, majd pedig a Regionális Föderációkban képeztek magasabb szervezeti egységeket. Az egész struktúra csúcsán a Félszigeti Bizottság állt, mely mindenekelőtt az egyes alegységek közötti kapcsolattartásért, a szervezőmunka részleteinek lebonyolításáért, valamint a közösen elfogadott megállapodások végrehajtásáért volt felelős.[21] Bár taglétszámát tekintve a FAI sem akkor, sem a későbbiek folyamán nem volt képes az ibériai munkásosztály jelentős hányadát összefogni, szerepe – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – egészen a polgárháború végéig meghatározó maradt a liberter mozgalomban.

Ami a mérsékelteket illeti, a Rivera-diktatúra második felében kezdtek el ismét komolyabban gondolkozni a kiútkeresésen, bár ezt a „tisztákétól” gyökeresen eltérő módon tették, melyet leginkább politikai opportunizmusként lehetne értékelni. 1927-től kezdve felélénkítették szervezeti kapcsolataikat és tevékenységüket, továbbá néhány tartományban korábbi periodikáikat is felélesztették. Az anarcho-szindikalisták legkompromisszumkészebb alakja, Ángel Pestaña a szocialisták példáján felbuzdulva 1927-ben szorgalmazta, hogy a CNT is csatlakozzon a paritásos bizottságokhoz, illetve hajlandó lett volna szövetkezni az UGT-vel és a PSOE-vel is. (Nem mellékesen a FAI létrehozása, mint reakció részben ezeknek a fejleményeknek volt köszönhető).[22] Javaslata azonban elutasításra talált a CNT soraiban. 1928-ban fordult a kocka, és a Pestaña-féle mérsékeltek – akik nem tartották a spanyol proletariátust felkészültnek egy esetleges forradalomra, sem a „tiszták” fegyveres direkt akció („acción directa”) taktikáját célravezetőnek - már a katalán nacionalisták diktatúraellenes puccskísérletéhez nyújtottak segítséget, valamint csatlakoztak a köztársaság létrehozására irányuló valenciai összeesküvéshez is. Következetlenségük és elvtelenségük abban is kiütközött, hogy a rendszerellenes polgári erőknek ígéretet tettek, hogy részt fognak venni, és a monarchista-ellenes pártokra szavaznak majd a köztársaság legitimálására hivatott első választásokon.[23]

Miguel Primo de Rivera 1923-ban a politikai élet romlottságára, a munkásmozgalom radikális tevékenysége nyomán tapasztalható „zűrzavarra” hivatkozva, továbbá a „tradicionális spanyol értékek” megvédelmezése címén vette át a hatalmat. Ez utóbbi nem jelentett többet, mintsem „a fennálló anakronisztikus szociális rend” konzerválását: mindenekelőtt a latifundiumok rendszerének meghagyását, amely komoly hatalmat és befolyást biztosított a földesúri rétegnek, a katolicizmus és az egyház (világi és egyházi) pozícióinak megóvását, a királyság intézményének fenntartását, illetve a katonai kaszt felülreprezentáltságának biztosítását. Ez azonban – pont a munkásmozgalom erőssége folytán – csak úgy volt lehetséges, ha a diktatúra maga kezdeményez bizonyos lassú és fokozatos változásokat gazdasági és társadalmi téren, melyeket még képes irányítani anélkül, hogy azok ténylegesen változást eredményeznének a gazdasági-társadalmi struktúra alapjaiban.[24] Strukturális változások végrehajtására a diktatúrának már csak azért sem nyílott lehetősége, mert ehhez éppen azokkal a csoportokkal kellett volna részben vagy teljesen szembefordulnia, amelyek mellett már létrejöttekor elköteleződött, s akiktől való elpártolása automatikusan önnön bukásához vezetett volna.

A termőföldek jobb vízellátására, az ipar és az infrastruktúra fejlesztésére komoly tervek születtek, jelentős részük viszont végül is papíron maradt. A legfőbb problémát az amúgy is tőkeszegény országban ezeknek a terveknek a roppant (és sokszor feleslegesen) költséges kivitelezése jelentette, mely sok esetben a vállalkozók óvatosságával párosult. Ehhez járult még hozzá az állam reprezentációs igénye és az esetleges nyerészkedések és korrupció, amely szintén fékezőleg hatottak a gazdasági fejlődésre.[25] Komoly lehetőségek rejlettek persze a modernizációs célokkal felvett nagy összegű belföldi és külföldi hitelekben, melyekből az évek során sikerült komoly pénzeket fordítani iskolaépítésekre, valamint a vonalas közlekedési infrastruktúra fejlesztésére. Mindez érthető módon számos pozitívummal is együtt járt.[26] Ezek a hitelek azonban a spanyol nép számára az évtized végére súlyos adósságterhekké változtak. Mindez ráadásul éppen akkor következett be, amikor az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági világválság szintén éreztetni kezdte hatását az európai kontinensen. Az állam nagyságának demonstrálására hivatott és nem mellékesen a munkanélküliség enyhítésére is szolgáló - s szintén 1929-ben meginduló - reprezentatív építkezések ily módon egyre többek szemében tűntek fel a kormányzat pazarló politikájának legegyértelműbb megnyilvánulásaiként. Sajnálatos módon a Rivera-diktatúra és a monarchia adósságterhei – melyek abszolút számokat tekintve a spanyol történelem legnagyobb adósságának tekinthetők - azok bukása után a köztársaságra hagyományozódtak, jelentősen megnehezítve ezzel a pénzügyi-gazdasági stabilizációt az 1930-as évek első felében.[27]

Noha bizonyos téren a diktatúra kiemelkedő reformtervezeteket állított össze és valósított meg, nem mondható el ugyanez az agráriummal kapcsolatos intézkedéseiről. A mezőgazdaság terén végrehajtott reformok ugyanis rendkívül kevés eredménnyel jártak és összességében semmit sem javítottak a parasztság helyzetén. Bár már 1923. december 1-jén megjelent egy királyi rendelet a parasztok által megművelt állami és földközösségi földek tulajdonviszonyaival kapcsolatban, ez azonban mindössze 10 hektárban maximalizálta az egyes gazdaságok számára megváltható földmennyiséget. Ez jó minőségű és kielégítő mértékben öntözött termőföld esetén még biztosíthatta volna a megélhetést, de az állami és földközösségi földek többsége nem ilyen volt, ráadásul a teljes megváltási összeg is a parasztokra nehezedett. Mindennek tetejébe a Direktórium mindössze 100 millió peseta hitelt biztosított a mezőgazdaság fejlesztésére.[28] Ennek ellenére a diktatúra évei alatt komolyabb parasztlázadásokra nem került sor; az agrárkérdés elhanyagolásának következményei majd csak az 1930-as évek heves társadalmi küzdelmeiben mutatkoznak meg igazán.

Bár a diktatúra a gazdasági nacionalizmust és a protekcionizmust tűzte zászlajára, ez a valóságban nem igen valósult meg, és ekkortól beszélhetünk a külföldi tőke nagyobb arányú behatolásának a kezdetéről. 1924-ben például szerződés született a North American International Telephone and Telegraph Company-val, amely az akkor megalapított Compañía Telefónica Nacional de España (Spanyolország Nemzeti Telefontársasága) révén megszerezte az ország telefonmonopóliumát. 1928-ban a vállalat bevétele már nem kevesebb, mint 600 millió pesetát tett ki, amely elsődlegesen nem Spanyolországot, hanem a külföldi kapitalistákat gazdagította. Az anarchista történész Abel Paz találó hasonlatával élve: „az angolok el tudták foglalni Gibraltárt, de a jenkiknek meg volt a maguk gibraltári sziklája Madrid szívében”.[29] De az amerikaiak mellett a franciák, a britek, a belgák és a németek is szép lassan megszerezték a maguk érdekeltségeit a spanyol gazdaságban, mindenekelőtt a bányászatban és az iparban.

Calvo Sotelo, a diktatúra pénzügyminisztere 1926-ban kénytelen volt beismerni, hogy „az adóztatás fokozása nélkül teljességgel lehetetlen hozzáfogni a gazdasági élet helyreállításához.”[30] Néhány hónappal később mindez meg is történt: az ingatlanadó 20-25%-kal, a jövedelemadó pedig 3-12%-kal emelkedett, ami mindenekelőtt a munkásságot érintette kedvezőtlenül. A bérmunkából élőket emellett számos tényező tette sebezhetővé és kiszolgáltatottá az állammal és a munkaadókkal szemben, melyek közül a szabad szerveződés és a sztrájkjog hiányát érdemes kiemelni, valamint azt a körülményt, hogy a diktatúra időszaka alatt sem reálbérük, sem életszínvonaluk nem emelkedett. Ebből kifolyólag tiltakozásaik erőtlenek voltak és minden alkalommal könnyedén elfojtották őket.[31]

Az adóemelések mellett a diktatúra 400 millió, majd még 225 millió peseta értékű állami értékpapír kibocsátásával próbálta meg elkerülni a pénzügyi válságot.[32] Ez azonban nem sikerült neki: függő adóssága az 1920-as évek második felére 18 milliárd pesetára emelkedett, költségvetésében pedig évről évre komoly deficit mutatkozott.[33] A rendszer bukásának főbb okai is gazdasági-pénzügyi természetűek voltak; közülük első helyen a peseta árfolyamának esését kell kiemelni, amelyet a kormány intézkedései képtelenek voltak megakadályozni. A gazdasági világválság első jelei ugyan már a diktatúra végnapjaiban is megmutatkoztak, ezek csak a krízis későbbi szakaszában vetették vissza lényegesen a spanyol gazdaságot,[34] így a rendszer bukásának okaként aligha említhetőek.

A Rivera-kormányzat által megoldani nem tudott pénzügyi-gazdasági nehézségek szép lassan rányomták bélyegüket a politikai életre is. A rendszert addig támogató személyek és érdekcsoportok (főképp a spanyol és a külföldi üzletemberek, illetve a katonatiszti gárda) kezdtek fokozatosan eltávolodni tőle,[35] míg ezzel egyidejűleg (nagyjából 1928-tól) mozgásba lendültek azok az erők, amelyek - már pusztán elvi okokból kifolyólag is - szemben álltak a diktatúrával. A köztársasági mozgalom a középosztály gyors politizálódása nyomán ismét szerveződni kezdett, és Riveráék minden balsikerével sikeresen tudta növelni népszerűségét. A begyűrűző válság első jeleire a szocialisták fokozatosan kihátráltak addigi pozícióikból, és az évtized legvégére ők is a rendszer ellenlábasaivá váltak. Végül az uralkodó, XIII. Alfonz is elfordult Primo de Riverától, s (nyilvánvalóan magát a monarchiát is féltve) 1930. január 30-án elfogadta a diktátor lemondását.[36] A hatalmától megfosztott katonatiszt ezt követően elhagyta az országot és két hónap múlva (természetes halállal) távozott az élők sorából.

A monarchia összeomlása

A király megbízásából Miguel Primo de Rivera után egy másik katonatiszt, Dámasao Berenguer y Fusté került a kormány élére. Berenguert még a diktatúrát megelőzően léptették elő tábornokká Spanyol-Marokkóban szerzett érdemeiért. Katonai és politikai pályája is szépen ívelt: 1918-ban hadügyminiszterré, 1919-ben pedig Spanyol-Marokkó főbiztosává nevezték ki, ám egy katonai felkelés tervében való érintettsége folytán karrierje derékba tört. Hadbíróság elé állították, elbocsátották a katonai szolgálatból, és ha 1923 szeptemberében Rivera nem követ el államcsínyt, neve alighanem örökre feledésbe merült volna. Az újdonsült diktátor ugyanis – akinek szüksége volt minden megbízható katonatisztre uralma konszolidálásához – amnesztiát biztosított számára, majd 1924-ben kinevezte a királyi család katonai főnökévé.[37]

Rivera lemondását követően XIII. Alfonz jobbnak látta, ha visszatér az alkotmányos keretek közé, még mielőtt a megélénkülő köztársasági mozgalom és a diktátor bukását kísérő eufórikus hangulat a monarchiára nézve tényleges veszélyforrássá válna. A klasszikus monarchista pártok bázisát azonban még maga Rivera tette tönkre, mikor uralma kezdetén minden pártot feloszlatott, és kísérletet tett arra, hogy a különböző katolikus csoportokat saját elképzelései szerint a rendszer szolgálatába állítsa.[38] Ezért aztán az uralkodó egy olyan embert nevezett ki a kormány élére, aki egyszerre volt elfogadható a diktatúra korábbi első emberei, illetve a különböző monarchista és/vagy katolikus szerveződések számára. XIII. Alfonz, hogy elhárítsa magáról a felelősséget a diktatúra bűneiért és hibáiért, utólag elhatárolódott a Rivera-kormányzattól, és mintegy önigazolásul nyilvánosságra hozott olyan információkat, amelyek a közvélemény szemében még ellenszenvesebbé tehették a megbukott rendszert.[39]

A Bérenguerrel kezdődő (és mint látni fogjuk igen csak rövid életű) „liberálisabb” monarchikus éra alapvető célja tehát az volt, hogy a romló gazdasági és politika körülmények között is fenntartsa a királyság intézményét, és az uralkodó réteg alapvető érdekeit nem érintő reformokkal meggátolja a köztársasági mozgalom kiszélesedését, és elhárítsa egy esetlegesen fenyegető forradalom rémét. Ennek érdekében általános amnesztiát hirdetett, biztosította a diktatúra évei alatt némaságra kárhoztatott sajtótermékek újbóli megjelenését, illetve ismételten teret engedett a szakszervezetek és a politikai pártok szabad tevékenységének (a kommunista pártot kivéve).[40] Ennek szellemében került sor 1930. április 30-án a CNT legalizálására, július 9-én pedig a Solidaridad Obrera újraindítására.[41] Utóbbi első száma augusztus 31-én látott napvilágot, és radikális hangot megütve mindenekelőtt a diktatúra idején bebörtönzöttek szabadon engedése érdekében emelt szót.[42]

A kezdeti „liberális” lendület azonban egy hónap sem telt bele, s hirtelen abbamaradt. A politikai gyűléseket betiltották, a sajtót pedig újra a cenzúra karmai közé lökték. Minderre azért került sor, mert a király terve, hogy Riverát tegye meg egyedüli bűnbaknak, nem járt sikerrel, és akadt olyan befolyásos politikus, aki nem félt nyíltan kimondani a véleményét. Ez a politikus José Sánchez Guerra volt, aki a diktatúra előtti időszakban több miniszteri tárcát is betöltött, továbbá kilenc hónapon keresztül a Minisztertanács Elnöke címet is viselte. 1930 februárjában egyik nyilvános beszédében bűnrészességgel vádolta meg XIII. Alfonzt a diktatúra idején betöltött szerepe miatt.[43] Az eset különlegességét az adja, hogy Sánchez Guerra a köztudottan monarchista Konzervatív Párt (Partido Conservador) vezetője volt. Látszólag ellentmondásos tettére egy alkalommal saját maga adott magyarázatot, mikor így fogalmazott: „nem vagyok republikánus, de elismerem, hogy Spanyolországnak joga van Köztársaságnak lenni”.[44]

Az uralkodó reakciója mindenesetre kapkodásról és félelemről árulkodott, ráadásul semmivel sem járult hozzá a monarchia stabilizálódásához, amelyre pedig a fokozódó gazdasági válság közepette mindinkább szüksége lett volna. XIII. Alfonz felismerte, hogy a sokak szemében középszerű és tehetetlen Berenguert és kormányát megkerülve meg kell nyernie olyan tekintélyes királypárti politikusokat, akik a kabineten kívülről járulhatnak hozzá a konszolidációhoz. Erre tett kísérlete azonban kudarcba fulladt: Francisco Cambó (mérsékelt katalán politikus, korábbi miniszter) betegségre hivatkozva hárította el az uralkodó közeledését, Santiago Alba (egy régi liberális beállítottságú miniszter) pedig sértettsége folytán mondott nemet XIII. Alfonznak.[45]

Mindezek után a szorult helyzetben levő uralkodó számára csak az az egy út kínálkozott, hogy az alkotmány megreformálása útján szerelje le a republikánus mozgalmat. Ehhez meg is lettek volna a megfelelő emberek, a kipróbált királypárti ex-miniszterekből szerveződött Alkotmányozó csoport tagjai (Constitucionalistas), de tömegtámogatás híján végül nekik is vissza kellett vonulniuk.[46]

A kormány tehetetlensége és az uralkodó sikertelen politikai manőverei csak még inkább fokozták a gazdasági világválság következményeitől amúgy is szenvedő spanyol parasztok és munkások elégedetlenségét. A krízis az ipar minden ágazatára komoly hatással volt, s a termelést jelentősen visszavetette,[47] ami rohamosan növekvő munkanélküliségét indukált.[48] A foglalkoztatási viszonyok rövid időn belüli erőteljes romlása pedig – mint szerte a világon – a munkásság fokozódó sztrájkakcióihoz vezetett. Míg a sztrájkhullám 1930 tavaszán mindösszesen 50-60 ezer főre terjedt ki, addig a sztrájkolók száma ez év szeptember-októberére meghaladta a 200 ezret, novemberre pedig már a 600 ezret is elérte.[49] A gazdasági válság, a növekvő népi elégedetlenség és a helyzet kezelésére képtelennek bizonyuló kormány és uralkodó végső soron a burzsoázia monarchiába vetett bizodalmát is aláásta, amely körülmény a politikai rendszert menthetetlenül instabillá tette.[50] A bizalmatlanság a külföldi tulajdonosokra és befektetőkre is jellemző volt, s ennek követeztében a monarchia végnapjaiban a külföldi tőke kivándorlása jelentős méretek öltött.[51]

A sokrétű és általánosnak mondható elégedetlenség szükségszerűen a republikánus ellenzék malmára hajtotta a vizet. A legfontosabb eseményre 1930. augusztus 17-én került sor San Sebastiánban. Ekkor ugyanis a köztársasági pártok és a szocialisták vezetői megkötöttek egy egyezményt, amely a monarchia megdöntéséhez vezető út első nagy mérföldkövévé vált. A paktumban mindenekelőtt a köztársaság kikiáltásáról határoztak, s létrehoztak egy Forradalmi Bizottságot, amely az ennek eléréséhez szükséges lépések megtervezésére és kivitelezésére volt hivatott.[52] A találkozót alapvetően a jobboldali republikánusok dominanciája jellemezte, s ennek megfelelően a San Sebastián-i Egyezmény eszméje nem volt egyéb, mint „a konzervatív alapelvek legitimálása” mellett a polgárság, illetve az értelmiség hatalmának előkészítése köztársasági színekben.[53] Összességében a találkozón semmiféle érdembeli programot nem terjesztettek elő, s így nem is volt mit elfogadni, sőt még magát az egyezményt sem rögzítették írásban. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az ellenzékieket összekötő kapocs nem volt több, mint puszta ellenzékiségük, s hogy a résztvevők nem rendelkeztek világos és közös elképzelésekkel a jövőt illetően. A CNT élén álló mérsékelt vezetés kétségbeesett és kompromisszumkész politikájára jellemző, hogy a san sebastian-i találkozóra elküldték két képviselőjüket, akik támogatásukról biztosították a republikánusokat és a szocialistákat, amennyiben azok szavatolják, hogy a köztársaság győzelemre jutása után biztosítják az anarcho-szindikalisták számára a szabad szerveződés jogát, valamint általános amnesztia útján szabadon engedik bebörtönzött elvtársaikat.[54]

A következő lépést a szocialisták hivatalos csatlakozása jelentette a paktumhoz 1930 októberében. Ezt követően a Forradalmi Bizottság átalakult Ideiglenes Kormánnyá. Élére az ex-monarchista Alcalá Zamora került, miniszterei között pedig a különböző pártok színeiben ott találunk több olyan politikust, akik karrierjüket itt megalapozva komoly tisztségeket fognak betölteni később a köztársasági érában.[55] Közvetlenül létrejötte után az árnyékkormány hozzálátott, hogy fegyveres felkelést készítsen elő a monarchia megdöntésére.[56] A CNT vezetése - kapcsolatát továbbra is fenntartva a köztársaságpárti összeesküvőkkel – novemberben tárgyalásokat folytatott a konzervatív republikánus Miguel Maurával, és támogatásáról biztosította őt a tervezett fegyveres felkelést illetően.[57] A szervezőmunka azonban nem bizonyult az Ideiglenes Kormány erősségének, s a puccs időpontjának többszöri megváltoztatása végül is katasztrófához vezetett. Az eredetileg december 12-ére tervezett felkelés december 15-ére történő elnapolásáról ugyanis Jaca helyőrségének lázadói már nem értesültek, s emiatt a Fermín Galán kapitány és Ángel García Hernández hadnagy vezette republikánus összeesküvők vereséget szenvedtek. A két vezetőt a rögtönítélő bíróság halálra ítélte és huszonnégy órán belül kivégeztette, megteremtve a köztársasági mozgalom első mártírjait. Ezen túlmenően, mintegy az elbukott felkelésre válaszul a kormány rövid időn belül letartóztatta az Ideiglenes Kormány tagjainak többségét. A fenti események után a december 15-i felkelés sorsa a Madrid melletti Cuetro Vientosnál szinte predesztinálva volt. A jacai incidens kudarcától megrettenve a tüzérség az utolsó pillanatban meghátrált, így a terv végrehajtása csupán néhány repülőtisztre hárult. Ők voltak azok, akik az őrség lefegyverzése után a repülőtéri rádión keresztül rögtönzött felhívásukban kikiáltották a köztársaságot. Ezt követően repülőgépekről papírfecniket szórtak szét Madrid felett, amely mindenekelőtt a forgalom megbénítására és egy általános sztrájk megindítására hívta fel a lakosságot. A felhívás azonban eredménytelen maradt, s ezzel a republikánusok terve is dugába dőlt. Az akcióban többek között aktív szerepet vállalt az anarchista Ramón Franco (a későbbi diktátor öccse) is, aki egy bombákkal megrakott géppel eredetileg a királyi palotát szerette volna lebombázni, ám mivel a célterületen túl sok gyerek tartózkodott, végül ő is elállt terve megvalósításától.[58] (Az már a sors fintora, hogy az egyik katonatiszt, aki ezt a sikertelen felkelést vezette, az a Quiepo de Llano volt, aki a későbbiekben Francisco Franco tábornokaként éppen a köztársaság ellen kel majd fel újból, s akinek parancsára Andalúziában ezreket fognak brutálisan meggyilkolni a polgárháború idején.) A Berenguer-kormány nem hagyta magát beleringatni a sikertelen felkeléseket és a megtorlásokat követő ideiglenes megnyugvás illúziójába, s 1931. március 15-ére parlamenti választásokat írt ki, azt remélve, hogy ezáltal alkotmányos úton szerezhet támogatást a kormány és a roskatag monarchia számára.[59]

1931. április 14-én azonban mégis kikiáltották a köztársaságot. Az ehhez elvezető folyamatban azonban – mint az már az előzőekből is kitűnhetett – vajmi kevés szerepe volt a köztársaságpártiak fáradhatatlan munkájának és áldozatos harci tevékenységének; sokkal inkább a színfalak mögötti játéké, a köpönyegforgatásé és csalásé volt a főszerep, s mindennek tetejébe ráadásul az előkészületek során a monarchistáknak sokkal fontosabb szerep jutott, mint maguknak a republikánusoknak. Az első fontos lépésnek mindenképpen Berenguer 1931. február 14-i lemondása tekinthető. Ennek hátterében az annak idején számtalan alkalommal miniszteri tárcát vállaló Romanones grófjának (Álvaro de Figueroa y Torres) mesterkedései álltak. A gróf ugyanis bejelentette, hogy nem kíván részt venni a választásokon, s helyette alkotmányozó gyűlés összehívását javasolta. A republikánus-szocialista koalíció szintén bojkottot hirdetett, így a kedvezőtlen fordulat hatására Berenguer a lemondás mellett döntött. Helyére a kétségbeesett uralkodó Sánchez Guerrát akarta kinevezni, de miután az az Ideiglenes Kormány bebörtönzött tagjaiból kísérelt meg kormányt alakítani, Romanones gróf és a monarchia más befolyásos támaszai kieszközölték, hogy XIII. Alfonz helyette mégis inkább mást jelöljön ki. Így alakult meg végül február 18-án a monarchia utolsó kormánya Juan Bautista Aznar admirális vezetésével, amely a parlamenti választások előtt községtanácsi és tartományi választások kiírását helyezte kilátásba, s ennek időpontjául 1931. április 12-t jelölte meg.[60]

Ami magát a választásokat illeti, pontos és megbízható statisztikák híján rendkívül nehéz hiteles képet kapnunk a történtekről. A különböző adatokat és más-más logika szerinti fejtegetéseket egybevetve mindenesetre érdemes hangsúlyozni, hogy a választásokat tulajdonképpen a monarchisták nyerték meg. A Statisztikai Évkönyv tanúsága szerint ez a győzelem ugyan nem volt túl nagy (40.324 monarchista képviselő szemben a republikánusok 40.168 mandátumával), de többen úgy vélik, elképzelhető, hogy utólag a republikánusok a saját javukra módosították az eredményeket. Az mindenesetre tény, hogy szinte az összes városban a republikánusok győztek. A monarchista pártok erre az időszakra már meglehetősen demoralizálódtak és meggyengültek, míg a köztársasági pártok a cenzúra megszüntetésével és a szólásszabadság helyreállításával[61] hatékony választási propagandát tudtak kifejteni. Kétségtelen, hogy a vidéken korábban általános gyakorlatnak számító „caciquismo”[62] jelenségével a monarchisták is képesek voltak saját statisztikájuk javítására, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a köztársasági eszmék elterjedtsége vidéken lényegesen gyengébb volt, mint a városokban, így a királypárti győzelem mögött a falvakban nem feltétlen kell mindenütt manipulációt gyanítani. Figyelembe kell venni azonban, hogy a választások az 1907-es választótörvény alapján kerültek megrendezésre. E törvény 29. cikkelye pedig lehetővé tette, hogy amennyiben egy választókerületben csak egy jelölt indul, azt automatikusan győztesnek nyilvánítsák, számtalan visszaélésre adva okot ezzel. De mindezeken túl a leglényegesebb körülmény, amellyel mindenképpen számolni kell, s ami a republikánusok győzelmének kulcsa volt nem más, mint a spanyolországi infrastruktúra alacsony fejlettségi szintje. Ennek köszönhetően ugyanis a nagyobb városokból (ahol a republikánusok győztek) hamarabb érkeztek meg a választási eredmények a fővárosba, mint a kisebb falvakból (ahol a monarchista túlsúly volt a jellemző), s ennélfogva a részleges statisztikákból a köztársaságiak egyértelmű győzelemére lehetett következtetni.[63] Ezeket a részleges eredményeket a városi lakosság nagy része magától értetődő módon kitörő lelkesedéssel fogadta, s április 13-án már utcai felvonulások keretében ünnepelték a köztársaságot Spanyolország-szerte.

A liberter mozgalmon belüli törésvonal természetesen a választások kapcsán is élénken megmutatkozott. Az anarchisták és anarcho-szindikalisták többségükben nem voltak a köztársaság elkötelezett hívei, de sokan úgy látták, hogy eljött a kedvező pillanat a monarchia megbuktatására, s hogy ebben a folyamatban nekik is szerepet kell vállalniuk. A CNT mérsékelt vezetése ezért még a választási kampány időszakában, még ha nem is kifejezetten biztatta tagjait, de mindenesetre engedélyezte számukra, hogy részt vegyenek a szavazáson voksukkal a „kisebb rosszat”, azaz a republikánusokat támogatva.[64] A választásokat követő napon pedig a CNT általános sztrájkot hirdetett, hogy ezzel segítse elő a monarchia haláltusáját. Egyes helyeken (például Barcelonában) az anarchisták megrohamozták a börtönöket, hogy kiszabadítsák korábban bebörtönzött elvtársaikat.[65] Ezen lépésük azonban egyúttal arról is árulkodott, hogy nem bíztak a republikánusok ígéreteiben egy esetleges amnesztiarendeletet illetően. Hovatovább az anarchisták többsége a választásokhoz sem fűzött sok reményt; jó példa erre a Solidaridad Obera április 1-jei számának egyik cikkrészlete: „Választások, választások és még több választás; úgy tűnik, mintha ez lenne a legfőbb megoldás minden ország problémájára. A legkevésbé sem vagyunk meglepve emiatt a politikai komédia miatt. Természetesnek tartjuk, hogy az emberek forradalmi szelleme némiképp meg fog lágyulni, mikor megengedik nekünk, hogy játsszunk annak érdekében, hogy ők tanácsosok és képviselők lehessenek (…) A CNT-nek hasznos leckéket kell nyújtania a jelen és a nem túl távoli jövő számára állítólagos forradalmi baloldali politikusaink csődjéről.”[66] Részben épp az anarchisták ilyesféle állásfoglalásának volt köszönhető, hogy az újjáéledt Forradalmi Bizottság a páratlanul kedvező helyzetet kihasználva félt azonnal megragadni a hatalmat. Alcalá Zamora és Miguel Maura ügyvédek voltak és konzervatívok, Alejandro Lerroux a hírhedten korrupt „Ifjú Barbárok” vezetője és szintén konzervatív. Érthető tehát, hogy tartottak tőle, hogy az irányítás ebben a kényes politikai helyzetben kicsúszik a kezükből, s a kezdeményezés a (nem csak nevében) forradalmi néptömegek kezébe megy át. Tisztában voltak vele, hogy egy népi forradalommal éppúgy, mint egy azt követő esetleges megtorlással és monarchista restaurációval csak rajta vesztenének az ügyön. A következő események így hát ismételten a színfalak mögött zajlottak, s mint eddig, Romanones gróf most is kivette belőlük a részét. Az uralkodó ugyanis őt küldte el tárgyalni a magát április 14-én kormánnyá alakító Forradalmi Bizottsághoz, s ő volt az is, aki rábírta az uralkodót, hogy lemondva trónjáról elhagyja az országot.[67] Mindeközben április 14-i utolsó ülésén az Aznar-kormány is elfogadta a Forradalmi Bizottság követeléseit, s önként lemondott a hatalomról a republikánus klikk javára. A király még aznap éjszaka elhagyta a palotát és külföldre távozott.[68] Megértette ugyanis, hogy amennyiben jelen helyzetben másképp dönt, az könnyen polgárháborúba taszíthatja az országot: „A vasárnapi választások világosan meggyőztek engem, hogy már nem élvezem a népem szeretetét (…). Bizonyos vagyonos körök úgy tartják, ragaszkodnom kéne királyi előjogaimhoz és hathatósan szembe kellene szegülnöm azokkal, akik velem viaskodnak. De szeretnék határozottan elállni attól, hogy testvérgyilkos háborúba taszítsam egyik honfitársamat a másik ellen (…). És miközben a nemzetről beszélek, szándékosan visszatartom a királyi hatalom katonaságát.”[69] Ennek megfelelően a köztársaság vértelen úton váltotta fel a királyságot, bár mindezt – mint az a fentiekből látható - forradalomnak aligha lehetne nevezni. Ellenállásra csak helyenként került sor a monarchia utolsó védőbástyáinak részéről, ezek azonban képtelennek bizonyultak arra, hogy szemernyit is befolyásolják az események menetét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hatalomváltások időszaka

 

Az 1931-es év tavasza és nyara meglehetősen komoly változásokkal járt együtt szinte minden téren. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a fél esztendő a hatalomváltások időszaka volt. Ennek alátámasztására számtalan példát lehetne felhozni a tárgyalt időszak különböző színtereiből, de most csak a legfontosabb és témánk szempontjából legrelevánsabb változásokra fogunk kitérni. A királyság intézménye helyére a köztársaság lépett, s mindez természetszerűleg a hatalmi elit látványos fluktuációját eredményezte: a régi rendszer fő pilléreit jelentő katonatisztek és monarchisták pozíciói végérvényesen meggyengültek, s helyüket kénytelenek voltak átadni a polgári erők különböző szektorainak, illetve a szocialistáknak. A köztársaság létrejötte által teremtett légkör üdítően hatott Spanyolország történelmi kisebbségeire is (katalánok, baszkok, galíciaiak), akiknek korábban az oszthatatlan monarchia eszméje miatt az élet számos területén jogkorlátozással kellett szembenézniük. Közülük legöntudatosabbnak és legerősebbnek a katalánok bizonyultak. Ehhez relatíve nagy lélekszámukon túl Katalónia gazdasági prosperitása járult hozzá leginkább. A katalán burzsoázia és pártjai a monarchia összeomlásakor nem haboztak minél nagyobb befolyásra szert tenni, és megszerezni az adott körülmények között legelőnyösebbnek mondható pozíciókat. A galíciai republikánusokhoz hasonlóan ők is képviseltették magukat az országos kormányban, de az igazán nagy lépést Katalónia autonómiájának megszerzése és élére egy autonóm tartományi kormány (Generalitat) felállítása jelentette.[70] A katalán nacionalisták tevékenysége ettől kezdve főleg két területre összpontosult: egyrészt igyekeztek nyomásgyakorlásukkal a számukra legkedvezőbb nemzetiségi törvénytervezetek elfogadására sarkallni az országos kormányt (a Cortest), másrészt viszont komoly harcokat vívtak a Katalóniában hagyományosan erősnek számító anarchizmussal és anarcho-szindikalizmussal, s általában a munkásmozgalommal uralmuk stabilitásának megőrzése érdekében. A tárgyalt fél éves időszakban igen csak fontos változások történtek a liberter mozgalom soraiban is. A CNT irányítását hosszú ideje hagyományosan kézben tartó szindikalisták és mérsékelt anarcho-szindikalisták ugyanis a radikálisok egyre erősödő tevékenysége és saját alkalmatlanságuk folytán képtelenek voltak továbbra is megőrizni befolyásukat. Rövid időn belül kiszorultak a mozgalom minden olyan területéről, ahol korábban pozícióik szilárdnak és megingathatatlannak tűntek. A tendencia egyúttal visszafordíthatatlannak is bizonyult: a korábbi vezetők szűk csoportja mindinkább marginalizálódott, ezzel párhuzamosan egyre mérsékeltebb álláspontra helyezkedett, ami csak tovább gyorsította elszigetelődését a liberter mozgalom fősodrától.

A király és a kabinet távozása után a kormányzás az Ideiglenes Kormány kezébe került, melynek elnöke a köztársasági jobboldalhoz (DLR) tartozó Alcalá Zamora lett. A belügyi tárcát egy másik jobboldali republikánus, Miguel Maura kapta. Rajtuk kívül a Radikális Köztársasági Párt (PRR) és a Radikális Szocialista Köztársasági Párt (PRRS) két-két fővel, a szocialisták (PSOE) három fővel, a Köztársasági Akció (AR), a galíciai (ORGA) és a katalán (ACR) nemzetiségi pártok pedig egy-egy fővel képviseltették magukat a koalíciós kormányban.[71] Mivel az Ideiglenes Kormány nem parlamenti választásokon való győzelem útján került hatalomra, s ezért tulajdonképpen illegitim volt, de ugyanakkor hatalomra kerülése után visszariadt attól, hogy továbbra is forradalmi kormányként tekintsen önmagára, az ellentmondás feloldásához arra volt szüksége, hogy egy mihamarabb megrendezett országos választásokon többségi szavazatok útján szilárdítsa meg és legitimizálja hatalmát és a polgári köztársaságot. Az áprilisi hatalomátvételt követően rövid idő leforgása alatt köztársaságpártiakat ültettek minden fontosabb tisztségbe,[72] ezzel is biztosítva az új rendszerhez lojális intézményrendszer hatékony működését.  Az országos választásokig hátralevő időszakban azonban az új kormánynak vigyáznia kellett, nehogy esetleges ballépések útján tápot adjon a baloldalnak és a népi mozgalmaknak, melyek máris komoly várakozással néztek a jövő elébe, és mindenekelőtt mélyreható társadalmi változások keresztülvitelét remélték az kormánytól. A hatalomra jutott republikánusok zöme persze csak a mérsékelt reformok híve volt, amelynek révén biztosíthatta osztályuralmát, szélesíthette lehetőségeit, ugyanakkor visszahőkölt attól, hogy komoly társadalmi átalakuláshoz vezető lépésekkel elégítse ki az alsóbb néposztályok igényeit. Egyetlen válaszuk a szegénységre és az éhségre az volt, hogy a köztársaságot, mint minden földi jónak a letéteményesét, meg kell szilárdítani.[73] Különösen igaz volt ez az Ideiglenes Kormány monarchistából átvedlett jobboldali republikánusaira, a belügyminiszter Maurára és Zamora miniszterelnökre. Noha mindketten a Republikánus Liberális Jobboldal (DLR) képviselői voltak, a párt nevével ellentétben ők rendelkeztek a legkonzervatívabb nézetekkel a köztársaság vezető politikusai közül. Éppen ezért jelenlétük az Ideiglenes Kormányban sokaknak csípte a szemét már a kezdetektől fogva, de a baloldali republikánusoknak kezdetben még nem volt meg a kellő erejük ahhoz, hogy föléjük kerekedjenek. A köztársaság győzelmét követően azonban a jobboldali republikánusok befolyása párhuzamosan apadt tömegbázisuk rohamos csökkenésével. Már az 1931. júniusi alkotmányozó gyűlési választások eredménye híven tükrözte szerény társadalmi támogatottságukat, s a fejlemények arra késztették Zamorát, hogy benyújtsa lemondását. 1931 októberére a DLR instabil helyzete kormányválsághoz vezetett, Zamora és Maura lemondtak tisztségükről, s a miniszterelnöki székbe Manuel Azaña került, míg a belügyminiszteri tárcát Casares Quiroga vette át.[74] Ettől kezdve egészen 1933 szeptemberéig Azaña birtokolta a kormányfői, s egyben a hadügyi tárcát, a belügyminiszteri tisztség pedig mindvégig Quirogára hárult. Ez egyfajta stabilitást jelentett a kormányzás terén, míg a DLR tagjainak távozása egyúttal jelentős balra tolódást is eredményezett a kormányzat összetételében. A párt bukása után alig két hónappal a PRR is kiszorult a kormányból. E folyamatok egyértelműen az AR malmára hajtották a vizet. Míg az Ideiglenes Kormányban egyedül Azaña képviselte pártját, addig a későbbiekben az AR három, illetve négy tárcát is megkaparintott magának a kabinetben (igaz ezekben Azaña egyszerre két tisztséget is fenntartott magának). A szocialisták 1931 és 1933 között mind a négy kormányban változatlanul három fővel képviseltették magukat: Fernando de los Ríos, a mérsékelt jobboldali szocialista Indalecio Prieto, valamint az UGT két évtizeden keresztül főtitkári pozícióját betöltő Largo Caballero személyében. A PRRS kormányrészvételét is stabilnak lehet nevezni: Marcelino Domingo és Álvaro de Albornoz a tárgyalt időszakban mindvégig miniszterek maradtak, a harmadik Azaña-kormányban pedig még egy fővel erősödtek a PRRS pozíciói. Mellettük a nemzetiségek összesen két (egy katalán és egy galíciai) politikussal képviseltették magukat, ám a katalánok esetében már nagyobb volt a fluktuáció párthovatartozás és a képviselő személyének tekintetében egyaránt.

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

 

A köztársaság kikiáltásának idejére a királypártiak erőit olyannyira megviselték az elmúlt időszak viszontagságai, hogy az újdonsült hatalomnak egy sikeres monarchista restaurációs kísérlettől aligha kellett tartania;[76] uralmát egyedül egy baloldalról jövő népi forradalom fenyegethette. A vezetők ezzel nagyon is tisztában voltak, mint arról Zamora elnök egyik kijelentése is árulkodik: „szolgálom, kormányzom, propagálom és védem azt [a köztársaságot – P. P.] (…), [de] nem fogom eljátszani egy Kerenszkij szerepét”.[77] Hogy Kerenszkij sorsát elkerüljék, a polgári republikánusok már a kezdetektől fogva nem tétováztak ahhoz a hatékony fegyverhez nyúlni, amelyet Primo de Rivera is sikeresen alkalmazott néhány évvel korábban: a szocialisták megnyeréséhez, akik mint akkor, most is hajlottak minden olyan kompromisszumra, amellyel úgy vélték, hogy közvetlenül a munkásosztály helyzetének javítását szolgálhatják. Három miniszteri tárcával ráadásul ez sokkal több reménnyel és lehetőséggel kecsegtette őket, mint az 1920-as évek korlátozott cselekvési légkörében felajánlott alkupozíciók. Ők kapták a munkaügyi, a pénzügyi és az igazságügyi tárcákat, melyek révén valóban nem tűnt irreális dolognak a spanyol proletariátus foglalkoztatási és egyéb viszonyainak javítása. Ezért aztán „a szocialisták késznek mutatkoztak a szociális forradalom elhalasztására és a polgári köztársaság elkötelezett támogatására”.[78] A polgári köztársaságiak pedig a baloldal és a szervezett proletariátus tekintélyes hányadát maga mögött tudó szocialisták leszerelése által biztosak lehettek afelől, hogy uralmukat képesek lesznek megszilárdítani.

Ilyen körülmények között a liberterek érthető módon arra törekedtek, hogy a szocialisták reformizmusát kritizálva és hirdetve a forradalmat, megnyerjék az UGT szervezeteinek munkásait is, s együttes nyomásgyakorlással gyökeres változásokat eszközöljenek ki. S hogy többek között milyen radikálisabb változásokat követeltek, arra jó példát kínálnak a CNT Katalán Regionális Bizottságának április 18-i összejövetelén felvetett pontok, melyeket aztán Barcelonában és más katalán városokban az anarcho-szindikalista munkások nagy lelkesedéssel terjesztettek: „szabadság a raboknak; munkások és parasztok követelései, beleértve az azonnali béremelést, a munkakörülmények javítását és a 40 órás munkahetet anélkül, hogy csökkentenék a béreket; a Guardía Civil [a spanyol csendőrség – P. P.] feloszlatása; a hadsereg megtisztítása és az állami bürokrácia felszámolása; valódi oktatási reform; az állam és az egyház szétválasztása, stb.”[79] Katalóniában a munkásság nagyobb számaránya és magasabb fokú szervezettsége folytán az anarchista, anarcho-szindikalista propaganda is erősebb volt, hasonló követelésekkel azonban az ország más régióiban is előálltak a CNT helyi és regionális sejtjei.

A liberter mozgalmon belüli korábbi megosztottság azonban magától értetődően a továbbiakban is rányomta bélyegét az anarchisták és anarcho-szindikalisták állásfoglalására és cselekedeteire. Pestaña - aki ebben az időszakban a CNT főtitkára volt – a hozzá hasonló mérsékeltekkel együtt összességében barátságosabban viszonyult az új republikánus rezsimhez. Ők „a köztársaságot olyan politikai terepként szemlélték, melyben könnyebben lehet szervezni az osztálynélküli társadalmat”, azaz a széles szakszervezeti szabadság és a sztrájkjog révén megvan a kezükben a kellő fegyver az érdekérvényesítéshez, amelyet akár egy mélyreható agrárreform keresztülviteléhez és a munkanélküliség felszámolásához is felhasználhatnak, hogyha erre a kormány magától nem lenne hajlandó.[80] Mint azt a CNT szindikalista többségű Országos Bizottsága kijelentette: „Az Országos Munkakonföderáció nincs a Köztáraság ellen. Ezenfelül tudatában van annak, hogy mit képvisel az a néptömegek szemében, ezért a CNT elhatározta, hogy minden lehetséges eszközzel szembeszáll bármilyen felkeléssel, amivel a reakció megpróbálkozik. Akarjuk vagy sem, a CNT gesztusa egy olyan gesztus, amely a Köztársaság védelmére fog válni.”[81] Álláspontjuk azonban nem tükrözte a CNT egészének véleményét, akik többnyire ennél kritikusabban viszonyultak a polgári köztársasághoz. Még élesebben bírálta a CNT vezetőinek politikáját a FAI, amely nem mellékesen a diktatúra, majd pedig a monarchia összeomlását követően fokozatosan nagyobb cselekvési szabadsághoz jutott, még ha számos tagja továbbra is börtönben ült még. A tömegek véleményét pedig a CNT vezetése sem hagyhatta figyelmen kívül. Ez legszembetűnőbben Katalóniában mutatkozott meg, közvetlenül az április 14-i választásokat követően. Az események hatására ugyanis Barcelonában is szervezkedni kezdett a polgárság, és az Ideiglenes Kormánnyal folytatott tárgyalások útján sikerült elérniük, hogy Katalónia és annak tartományi kormánya, a Generalitat autonóm státuszt kapjon. A Generalitat élére a Katalán Republikánus Baloldal (ERC) elnöke, Francesc Maciá került, aki koalíciós kormányt kívánt létrehozni.[82] S hogy a Katalóniában komoly veszélyforrást jelentő liberter mozgalmat leszerelje, Pestaña számára felajánlott egy helyet a kabinetben. Ezzel összefüggésben a katalán burzsoázia másik nagyformátumú politikusa, Lluís Companys a következőképpen érvelt: „Tudom, hogy a ti anarchista elveitek nem engedik meg nektek, hogy nyíltan együttműködjetek a mi politikai és haladó munkánkkal, de adjátok meg nekünk a bizalomnak ezt a hitelét, és adjuk át magunkat történelmi küldetésünk teljesítésének, és mi mindannyian arra érdemesnek fogunk bizonyulni.”[83] A gesztus és a mézes-mázos szavak ellenére a mérsékeltek a liberter mozgalmon belüli szakadástól tartva kénytelenek voltak visszautasítani a felkérést (pedig ha csupán Pestañán múlik, ő feltehetően elfogadta volna azt). Noha a burzsoá pártokkal való kollaborációt sikerült elkerülni, ugyanakkor a CNT katalán regionális plénumán kineveztek két küldöttet a Generalitattal való kapcsolattartás céljából.[84] Mindez természetszerűleg újabb pofont jelentett a liberter mozgalom radikálisai számára.

A „tiszták” szerveződése még április folyamán kezdett el komolyabb méreteket ölteni. Hozzájárult ehhez a szabadabb légkör mellett a FAI olyan vezéregyéniségeinek szabadon engedése a börtönből, mint például Juan García Oliver.[85] 1931. április 27-én sor került a FAI és a CNT radikálisabb tagjainak találkozójára Barcelonában, s itt született meg – épp García Oliver javaslatára – a CNT-FAI hírhedté vált vörös-fekete zászlaja.[86] Az összejövetel legfontosabb eredménye az volt, hogy a jelenlevők megegyeztek abban, gátat kell vetniük a Pestañáék vezette CNT kompromisszumos politikájának és általában a reformista irányvonal dominanciájának a föderáción belül.[87] Az ezt követő időszakban a radikálisok mindvégig ennek szellemében ténykedtek, fokozatosan növelve befolyásukat.

Valódi erődemonstrációra sem kellett sokáig várni, a közelgő május 1-je erre kitűnő alkalmat szolgáltatott. Az akkoriban mintegy 1 millió lakosú Barcelonában 100-150 ezres tömeg vonult utcára, akiknek jelentős része anarchista, illetve anarcho-szindikalista befolyás alatt állott. A CNT hivatalos összejövetelét mellőzve a FAI radikálisai ugyanabban az órában, mintegy kétszáz méterrel arrébb egy másik gyűlést tartottak, az új zászlón kívül ezzel is kifejezve nemtetszésüket a CNT vezetése és irányvonala felé. Az érdeklődőknek szórólapokat osztottak, és állást foglaltak a liberter kommunizmus mellett, amelynek kivívására a „forradalmi gimnasztikát”[88] tartották a legcélravezetőbb módszernek, vagyis azt, ha a burzsoázia uralmát folyamatos nyomásgyakorlás útján döntik meg, nem riadva vissza az erőszak és a fegyveres felkelés eszközének alkalmazásától sem. A gyűlésen elhangzottakból egy kiáltványt állítottak össze,[89] melyet Francesc Maciának kívántak előterjeszteni a Generalitat épületében. Az emberek tapssal és egyetértéssel fogadták a javaslatot. A menet forradalmi dalokat énekelve elindult, a békés embertömeg sorai közt „nem kevesebb, mint száz elvtárssal, akik pisztollyal a nadrágjuk és a hasuk közt csak az alkalmat várták, hogy saját kezükkel nekiláthassanak a forradalmi gimnasztika gyakorlásának”.[90] Az események azonban végül nem várt tragikus fordulatot vettek. Az esetről a FAI lapja, a Tierra y Libertad (Föld és Szabadság) számolt be részletesen május 8-i számában, ennek most csak rövidített kivonatát közöljük:[91] Miután a tömeg a San Jaime térre ért, ahol a Generalitat székelt, az épületet őrző karhatalmisták a delegáció tagjain kívül nem akartak mást beengedni.[92] Ezért a delegációt vörös-fekete zászlóval kísérő Louis Lecoint az őrök többször megütötték, és igyekeztek elvenni tőle a zászlót, aminek a rúdja végül kettétört. A dulakodás közepette egyszer csak lövés dördült a Generalitat bejáratánál. Az őrök visszavonultak és bezárkóztak az épületbe. A szemtanúk szerint nem voltak provokátorok a helyszínen, a lövés hatására mégis – mintha az egyfajta jeladás lett volna - szinte azonnal újabb lövések dördültek el, de ezúttal már célzottan az anarchistákat szállító teherautók irányába. A váratlan események hatására általános zűrzavar lett úrrá a tömegen: voltak, akik futásnak eredtek, míg néhány elszánt militáns maga is fegyvert rántva válaszolt a lövésekre. A helyszínen tartózkodó anarchista Buenaventura Durruti nyugalomra intette az embereket, s úgy tűnt szavai meghallgatásra találtak, ám kisvártatva ismét tűz alá vették őket. Mindezért a katalán védelmi őrség volt a felelős, amelyet tűzoltósisakjáról messziről is könnyen azonosítani tudtak a szemtanúk. A tér sarkán egy géppuskát is felállítottak, és válogatás nélkül tüzet nyitottak vele a túlnyomó többségében fegyvertelen tömegre. A vérengzés még tovább folytatódik, ha a fegyveres anarchistáknak nem sikerült volna visszaszorítania őket a térről, időt adva a tömegnek, hogy elmenekülhessen. A helyzetet súlyosbította, hogy a teret szegélyező épületek némelyikéből is tüzet nyitottak rájuk. A rendőrség részéről tudatosan megszervezett akcióról volt tehát szó, amiért az anarchisták súlyos árat fizettek.[93] Nem csupán a veszteség volt fájó, hanem az eset után közzétett hivatalos rendőrségi közlemény is, amely egyértelműen úgy állította be a történteket, mintha az anarchisták megtámadták volna a Generalitat palotáját, s el akarták volna foglalni azt. A lövöldözés során elesett egyetlen[94] rendőr kapcsán pedig azt hazudták, hogy őt a „lázadók kivégezték”.

A május 1-jei incidens hatására az anarchisták radikális szárnya végképp leszámolt minden illúziójával a republikánus-szocialista kormánnyal és annak köztársaságával kapcsolatban. A történtek hatására azonban a CNT soraiban is megnőtt azoknak a száma, akik szembefordultak a vezetés kompromisszumos és együttműködő politikájával. A „tiszták” és a „mérsékeltek” közötti ellentét végérvényesen kiéleződött, és a mérleg serpenyője mindinkább a FAI irányába billent, amely bár taglétszámát tekintve továbbra sem volt jelentős, következetes forradalmi irányvonalával azonban valódi alternatívaként tűnt fel a liberter mozgalmon belül.[95]

A két irányvonal összecsapásának a CNT június 11. és 16. között tartott III. Országos Kongresszusa volt a színhelye,[96] amely egy időben került megrendezésre a Nemzetközi Munkásszövetség (spanyolul: Asociación Internacional de los Trabajadores, AIT) IV. Kongresszusával. Szándékosan egy nappal korábban azonban a FAI egy saját rendezvényt is szervezett Madridban, amely az I. Félszigeti Konferencia elnevezést viselte. A konferencia a FAI létszámához és befolyásához mérten korántsem nevezhető jelentéktelennek, s ezt már az is bizonyítja, hogy a spanyol anarchisták mellett 20 ország mintegy száz küldöttje vett részt rajta. Mindenekelőtt három fő kérdésben sikerült megegyezésre jutniuk a feleknek: elsőként arról döntöttek, hogy augusztus 1-jétől az egész Ibériai-félszigetre kiterjedő propagandaakcióba kezdenek, másodszor és részben ezzel összefüggésben elhatározták, hogy a FAI legfontosabb sajtóorgánumát, a Tierra y Libertadot hetilappá alakítják,[97] végül, de nem utolsó sorban pedig hitet tettek amellett, hogy erősíteni fogják az anarchista irányvonalat a CNT-n belül.[98] Utóbbira a CNT kongresszusa remek lehetőséget kínált.

A júniusi CNT kongresszusnak a madridi Teatro Conservatorio szolgált helyszínéül. A pontos dokumentációnak hála, meglehetősen részletes információk állnak rendelkezésre az anarcho-szindikalista szakszervezetek taglétszámára, illetve a tagság térbeli eloszlására vonatkozóan. Ennek tanúsága szerint a CNT teljes regisztrált tagsága ekkoriban – figyelembe véve azt is, ha valaki egyszerre több szervezethez is be volt jelentve – 535.565 fő volt. A legnépesebb régió egyértelműen a katalán volt, kis híján 300 ezer taggal (ebből egyedül Barcelonában 285 ezren voltak bejelentve), a második pedig az andalúz, több mint 110 ezer taggal. A Katalóniához hasonlóan iparilag és kereskedelmileg fejlett Levante szintén jelentős anarcho-szindikalista tagsággal, közel 60 ezer fővel rendelkezett. A Kantábriai-hegység bányavidékének, valamint Aragónia, Rioja és Navarra tartományoknak a munkásai közül (utóbbiakat egy kalap alá veszi a felsorolás) nagyjából 25-25 ezren tartoztak a CNT kötelékébe. Az ország többi régiójában már jelentősen kisebb számokkal találkozunk, s még magában a fővárosban sem haladta meg sokkal az 5 ezret a cenetisták létszáma.

Az alábbi táblázat részletesebben szemlélteti a CNT tagságának sajátos területi eloszlását, ám pusztán ezekből az adatokból hiba volna képet alkotnunk a spanyolországi liberter mozgalom 1931-es állapotáról.[99]

KATALÓNIA

299.753

Barcelona

285.237

Gerona

6.441

Tarragona

4.760

Lérida

3.315

ANDALÚZIA

113.157

Sevilla

48.486

Córdoba

17.690

Málaga

14.780

Cádiz

11.997

Granada

8.244

Huelva

4.864

Ceuta

3.796

Almería

1.800

Jaén

1.500

LEVANTE

58.526

Valencia

32.435

Alicante

19.192

Murcia

6.131

Castellón

554

Albacete

214

ASZTÚRIA, LEÓN és PALENCIA

25.453

Asztúria

24.881

León

572

ARAGÓNIA, RIOJA és NAVARRA

24.201

Zaragoza

17.252

Teruel

2.700

Logroño

2.620

Huesca

1.447

Navarra

182

GALÍCIA

13.218

La Coruña

9.616

Pontevedra

3.602

KÖZPONTI RÉGIÓ

9.217

Madrid

5.474

Ciudad Real

1.561

Cáceres

1.530

Soria

478

Valladolid

150

Cuenca

24

ÉSZAKI RÉGIÓ

3.760

Vizcaya

1.902

Guipúzcoa

965

Santander

893

BALEÁR RÉGIÓ

1.025

ÖSSZESEN

548.310

 

A hivatalos adatokon túlmenően ugyanis akadnak egyéb számítások is, melyek a be nem fizetett tagdíjakat is megkísérelték megbecsülni. A Spanyolországra jellemző sajátos regionális eltérések e téren is megmutatkoztak, hiszen elsősorban Andalúziában éltek tömegével olyan anarchisták, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy ezeket a tagdíjakat rendszeresen fizetni tudják.[100] Őket is beleszámítva a becsült végeredmény értelemszerűen jóval nagyobb értéket mutat: eszerint 1931 júniusában a CNT kongresszusára 219 helyről érkezett 511 szakszervezet képviselője valójában mintegy 800 ezer munkást és parasztot képviselt.[101]

A közel egyhetes kongresszus legfontosabb történéseiről mindenekelőtt a CNT országos napilapja, a Solidaridad Obrera tájékoztatta olvasóit terjedelmes vezércikkei útján.[102] A kongresszust a CNT elnökének, Ángel Pestañának a szavai nyitották meg, aki röviden beszámolt a II. Kongresszust követő időszak legfontosabb eseményeiről, külön kihangsúlyozva jelen kongresszus fontosságát a liberter mozgalomra nézve. Ezt követően a kongresszusi ülések folyamán a résztvevők a következő főbb pontokat érintették: „az Országos Bizottság jelentése, amely a cselekvések hosszú időszakát tekintette át; az Újraszerveződési Terv, amely a „Sindicatos Unicos-ok” helyett az Ipari Föderációkat fogja alapul venni; országos propagandakampányok és a munkások és a parasztok bevonzása a szakszervezetekbe; bérkövetelések, a munkanap lerövidítése, a jövedelemadó elutasítása, harc a munkanélküliség ellen; a CNT kiadványai, és hogy hogyan lehet őket összehangolni más erőfeszítésekkel és hatékonyabb propagandaeszközökké tenni őket; az AIT IV. Kongresszusára küldött jelentések megszövegezése; és a CNT álláspontja az Alkotmányozó Gyűlés összehívása és a neki előterjesztendő politikai-legalitási-gazdasági igények kapcsán”.[103]

A kongresszus hat napja során elhangzott megannyi beszéd, vita és javaslat bemutatását mellőzve a következőkben csak azokat a momentumokat emeljük ki, amelyek kisebb-nagyobb mértékben összefüggtek a liberter mozgalmon belüli szakadás kérdésével. A FAI-val kapcsolatos állásfoglalás dilemmája már a kongresszus első napján felkorbácsolta a kedélyeket. Mindenekelőtt annak tisztázása vált szükségessé, hogy a FAI-nak, mint önálló szervezetnek a részvételét elismeri-e a kongresszus. A többség az első pillanattól kezdve ez ellen volt, míg mások támogatták a javaslatot.[104] A nap végén „a Kongresszus egyhangúlag kinyilatkoztatta a FAI-val szembeni állásfoglalását, és ezen tiltakozásukat kiabálva is kinyilvánították”.[105] Másnap azonban a fenti kijelentésre ellenjavaslat érkezett, s az ügyet így újból vitára bocsátották. A Solidaridad Obrera szerint a harmadik szekcióban végül is „nem születik megállapodás, de lehet, hogy [a vita] felkelti a többségben a FAI iránti szimpátiát.”[106] Az esti szekció hasonlóképpen parttalan vitát folytatott a kérdésről,[107] de mindeközben a FAI érezhetően egyre nagyobb teret kapott véleménye és a CNT vezetőinek állásfoglalásával szembemenő kritikájának előterjesztéséhez. Minderre úgy kerülhetett sor, hogy bár a FAI, mint szervezet önálló megjelenését nem engedélyezték, a kongresszusnak arra már nem volt lehetősége, hogy a CNT-tagsággal rendelkező faistákat távol tartsa. Így kaphattak szót többek között a FAI olyan ismert vezetői is, mint Juan García Oliver, aki a Barcelonai Famunkás Szakszervezet képviselőjeként volt jelen, s e fórumon is a „forradalmi gimnasztika” taktikáját védelmezte.[108] A mérsékeltek és a radikálisok összecsapásai mindenekelőtt három kardinális kérdés kapcsán törtek a felszínre. Ezek közül az első a politikai pártokkal való kollaboráció kérdése volt. Ez esetben a kérlelhetetlen vita predesztinálva volt, lévén hogy tulajdonképpen a legősibb anarchista alapelvvel kapcsolatos önmeghatározásról volt szó. A CNT korábbi főtitkára, Juan Peiró a kérdést pragmatikus módon közelítette meg, ugyanakkor óvakodott attól, hogy a politikai pártokkal való kollaborációt örökidőre érvényes és szükséges formának ismerje el. Véleménye szerint 1923-tól kezdődően nem a köztársaság bevezetéséért létesítettek kapcsolatot az ellenzéki politikusokkal, hanem azért, hogy véget vessenek a diktatúra gyalázatának, amely minden szabad szerveződést megfojtott.[109] A jelen helyzetet illetően Peiró úgy látta, hogy a körülmények nem kedveznek a forradalmi aktivizmus számára, ezért – noha tagja volt a FAI-nak is – összességében mérsékeltebb anarcho-szindikalista álláspontra helyezkedett. Hangsúlyozta a CNT szervezeteinek nevelő szerepét, illetve annak szükségességét, hogy megőrizzék és megvédjék a CNT organikus szerkezetét, és egy erős alapot építsenek, mielőtt belekezdenének az állammal szembeni forradalmi konfrontációba.[110] Voltak azonban olyanok is, akik nem pusztán pragmatista, de nyíltan opportunista nézeteket képviseltek a kongresszusi viták során. Jó példa erre a cenetista Maciá (nem keverendő Francesc Maciá katalán politikussal) egyik felszólalása: „számunkra kevésbé érdekes, hogy mi honosodik meg a végbemenő forradalom után. Minket kivétel nélkül minden bebörtönzöttünk kiszabadítása érdekel, és az, hogy a közösségi és egyéni szabadságjogok teljes mértékben garantálva legyenek. Ha mi átadjuk magunkat ennek, nem kell foglalkoznunk semmilyen más körülménnyel.”[111] Várható módon a kollaboráció álláspontját védelmezte Pestaña is, meglehetős cinikussággal kijelentve, hogy „nincs olyan a szerveződésben, sem a Helyi, sem a Regionális, sem az Országos Bizottságban, aki ne vett volna részt valamilyen kompromisszumban.”[112] A García Márquez szavait idéző[113] önmentegető szónoklat azonban nem hatotta meg a kongresszuson jelenlevő radikálisokat. Annál is inkább, mivel Peiró egyik felszólalásában részletesen ismertette a CNT kapcsolatait a diktatúraellenes csoportokkal az 1920-as évtized utolsó éveiben. Az akkor színfalak mögött zajló események nyilvánosságra hozatala élénk érdeklődést és nem kisebb frusztrációt váltott ki a hallgatóságból, s megerősítette a radikálisokat a kollaboráció minden formáját elutasító álláspontjukban. Azok a személyek és csoportok ugyanis, akikkel korábban a CNT fű alatt együttműködött, most a hatalom birtokosai voltak, s egyben a CNT munkásainak ádáz ellenségei.[114] A június 15-én megkezdődő IV. AIT-kongresszuson a szövetség titkára, Rudolf Rocker is osztotta a radikálisok nézeteit, amennyiben kijelentette, hogy „a legnagyobb veszély ma a CNT-re nézve, a demokratikus veszély. A Köztársaság a fejlődés olyan ígéretét kínálja a munkásoknak, amelyet lehetetlen megszerezni egy kapitalista rendszerben. (…) A munkásoknak harcolniuk kell törekvéseik megvalósulásáért, amely nem más, mint a liberter kommunizmus létrehozása a társadalmi forradalmon keresztül”.[115] Rocker beszéde termékeny talajra hullott, méghozzá meglehetősen válságos pillanatban, és serkentőleg hatott a spanyolországi liberter mozgalom radikális szárnyára.

A kollaboráció megítélésével kapcsolatos vita akkor élénkült meg ismét, amikor a kongresszus arról tárgyalt, milyen szöveget terjesszen az összeülni készülő Alkotmányozó Cortes elé. A radikálisok – antipolitikus és az együttműködést elvető nézeteiknek megfelelően - a Cortesnek küldött bármiféle kérelem ellen voltak, így nem is kívántak semmiféle javaslatot tenni annak pontjaira vonatkozóan. Miután a felirat mégis megszületett, azzal vádolták meg a CNT vezetését, hogy a II. Országos Kongresszus során proklamált elveket teljesen feladja, és tettével nyíltan elismeri a parlamenti intézményrendszer működésének hatékonyságát.[116] Bár a szitkok és ellenvélemények nem akadályozták meg a mérsékelteket abban, hogy tervüket keresztülvigyék, a radikálisok szónoklatai összességében komoly véleményformáló erővel bírtak, napról napra növelve a FAI határozott és radikális irányvonalával szimpatizálók (vagy legalábbis a CNT szindikalista és mérsékelt anarcho-szindikalista vezetéséből kiábrándult munkások) számát. Nem kis részben a folytonos viták hatására, a Cortesnek küldendő javaslatot illetően végül egy olyan szövegben állapodtak meg, amelynek preambulumában a következő keménynek és forradalminak hangzó (még ha kontextusát tekintve összességében nevetséges) kijelentést tették. „Mi nem várunk semmit az Alkotmányozó Cortestől, amelyet a kapitalista társadalom méhében költöttek, és amely készen áll megvédeni hegemóniáját a politikában, a törvénykezés és a gazdaság területén”.[117] A kongresszus hivatalos jegyzőkönyvében pedig a következő olvasható: „mi ellenzői vagyunk az Alkotmányozó Cortesnek éppúgy, mint ahogy ellenzői vagyunk bármilyen autoritásnak, amely elnyom. Továbbra is rossz viszonyban vagyunk az állammal. A mi szent, nemes küldetésünk arra tanítani az embereket, hogy teljes tudatossággal megértsék a hozzánk való csatlakozás szükségességét, és hogy megvédjék a maguk és a mi teljes egyenjogúságunkat a társadalmi forradalmon keresztül.”[118] A valóságban azonban mégiscsak vártak valamit az Alkotmányozó Cortestől, hiszen a főszövegben már iskolákat, tanítókat, sajtószabadságot, individuális szabadságjogokat, gyülekezési- és sztrájkjogot követeltek, valamint megoldást a munkanélküliség problémájára.[119]

A harmadik vitás pont, amely felett ismételten összecsaptak a hullámok, a CNT struktúrájának átalakításával állt kapcsolatban. A kongresszus - mindenekelőtt Juan Peiró javaslatára - egy olyan szerveződési formát próbált meg elfogadtatni, amely lényegileg különbözött a CNT-re jellemző korábbi gyakorlattól. Ez volt az ún. Országos Ipari Föderációk (Federaciones Nacionales de Industria, FNI) rendszerének tervezete, amellyel a „Sindicatos Únicos”-on alapuló eddigi működési struktúrát kívánták felváltani. Maga az ötlet nem volt teljesen új keletű, hiszen már az 1919-es kongresszuson is felmerült egy hasonló elképzelés, melyet akkor óriási többséggel leszavaztak.[120] A helyzet azonban úgy tűnt, most megérett a régi koncepció felelevenítésére. Peiró szerint az Országos Ipari Föderációk célja nem más, mint hogy „egyesítsen az iparban minden olyan szakszervezetet, amelyet képvisel, és koordinálja annak ipari akcióit technikai, gazdasági és szakmai szinten”.[121] A föderációk kettős funkcióval bírnának: amellett, hogy az eljövendő szabad társadalom épületének fontos építőköveit jelentenék, lehetőséget biztosítanának arra, hogy a CNT és munkásai hatékonyabban megállják helyüket a jelenben uralkodó kapitalista viszonyok közepette.[122] A tervezet felvetése az anarchisták erőteljes nemtetszését vonta maga után, akik komoly veszélyt láttak abban, ha a szakszervezeti szövetség hátat fordít eddigi szerveződési gyakorlatának. García Oliver arra hívta fel a figyelmet, hogy az átalakulás – a „föderációk” elnevezés ellenére - a CNT centralizációját eredményezheti, amely „német találmány”, és „sörtől bűzlik”. Kritikája egyszerre irányult az FNI tervezete, valamint az AIT ellen, amelyben a német tagok dominanciájának hála ekkoriban szintén centralizációs törekvések érvényesültek.[123] Véleményével nem volt egyedül. Julio Roig, a Santanderi Építőmunkások Szakszervezetének képviselője felszólalásában kifejtette, hogy amennyiben elfogadják a javaslatot, az elkerülhetetlenül oda fog vezetni, hogy minden iparág egy országos központban lesz képviselve, s ez lényegében egyet jelentene a nacionalizálással.[124] De nem csupán a centralizációtól tartottak a tervezet ellenzői, hanem egy hivatalos bürokratikus réteg kialakulásától is a CNT-n belül, amit mindenképpen el kívántak kerülni. Roig szerint az FNI megvalósulása azt jelentené, hogy „a Konföderációnak meg kellene szülnie egy olyan bürokráciát, amilyen az UGT-ben is létezik, vagy amilyet a német szerveződésekben találunk és Angliában. A szolidaritásnak képtelenség eleget tenni. Van valami több a szakmai és hivatásbeli előrelépésnél; valami, amit a tanainkban képviselünk, ami a mi szerveződésünkhöz vezet, és nekünk következetesnek kell lennünk, s ha valóban azonosulunk alapelveinkkel, akkor muszáj ezek alapján állnunk. Az előrelépések helyett meg kell védenünk azt az ügyet, amelyik többet ér annál.”[125] A mérsékeltekkel szembeni ismételt kemény szavak és határozott véleménynyilvánítás dacára, hosszas vita után a kongresszus mégis az FNI elfogadása mellett döntött.[126] Az, hogy az elfogadott tervezet a gyakorlatban mégsem tudott megvalósulni, már nem a kongresszuson, hanem a mérsékelt vezetés nem sokkal későbbi bukásán és a faisták térnyerésén múlott.

Összességében tehát, mint láthattuk, a kongresszus parázs vitáinak mindegyike végül a mérsékeltek győzelmével zárult, s a radikálisok mindvégig kisebbségben maradtak a maguk állásfoglalásával. Ezt a vereséget azonban korántsem lehet teljesnek vagy megmásíthatatlannak nevezni. Sőt, „habár a FAI különleges javaslatai vereséget szenvedtek a kongresszuson, forradalmi szelleme majdnem biztosan megfertőzte a delegáltak többségét”,[127] s ez a körülmény önmagában komoly potenciállal kecsegtetett a jövő liberter mozgalmon belüli frakcióharcait illetően. Emellett szintúgy szükséges kihangsúlyozni azt a traumát, amelyet a radikálisok fellépése keltett a CNT mérsékelt vezetőiben a kongresszus időszaka alatt. Pestaña például - a szemtanúk elbeszélése szerint - a kritikus helyzetet látva barátai körében elsírta magát, és a következő kijelentést tette: „Kétségbe vagyok esve. Egész életemet a munkások harcának szenteltem; az egész, az egész életemet, és most, mikor azt reméltem, learathatom a gyümölcsöket, nézzétek, mi történt. Ez nem szindikalizmus – és a színház belseje felé mutatott – ez káosz. Ez az az út, amin mi nem jutunk sehová sem. Ezek az emberek őrültek vagy gonosztevők.”[128] Pestaña szavai nem csupán egy megfáradt ember pillanatnyi elgyengülését mutatták, hanem előrevetítették a CNT mérsékeltjeinek végső szakítását is.

A kongresszust követő mintegy két hónap folyamán a FAI mindinkább növelte befolyását a CNT soraiban, és sikerült elérnie, hogy egyes mérsékelteket ne válasszanak meg újra bizonyos pozícióikban. A mérsékeltek válaszreakciójára nem kellett sokáig várni: 1931. augusztus végén Barcelonában megszületett a „Harmincak Kiáltványa” („Manifiesto de los Treinta”),[129] amely az azt aláíró harminc cenetistáról (az ún. „treintistákról”) kapta a nevét, akik között Pestañát és Peirót ismételten ott találjuk.[130] A treintizmus hatása mindenekelőtt Huelvában, Alicantéban, Valenciában és Barcelona fémmunkásainak körében volt számottevő.[131] Bár a kiáltvány nem túlzottan terjedelmes, az egyszerűség kedvéért jobbnak látjuk annak szövegét csupán kivonatolva közre adni, és amennyiben szükséges, röviden kiegészíteni és magyarázni azt.[132]

A „Harmincak Kiáltványa” hat egységre különíthető el. Bevezető részében a treintisták mindjárt kijelentették, hogy „Spanyolország egy komoly forradalmi robbanás szélén áll”, s hogy „a Köztársaság kikiáltása zárójelet nyitott országunk történelmében”. Kiemelték a külföldi tőke nagymértékű kivonulását az országból, mint a jelen gazdasági és szociális problémáinak, valamint az ország története során ismert leghosszabb válságnak egyik fő okát és katalizátorát. „A monarchista kapitalista elemekkel való titkos megállapodás” címet viselő egységben taglalták a munkások és a parasztok sanyarú helyzetét, majd kijelentették, hogy a miniszterek féltik pozícióikat a forradalomtól, ezért nem riadnak vissza attól sem, hogy a munkások közé lövessenek, miközben nem hajlandóak a nép érdekeit szolgáló intézkedések meghozatalára (a nagybirtokok kisajátítására, a spekulánsok profitjának csökkentésére, a monopóliumokkal szembeni fellépésre, stb.). Ez a rész a mérsékeltek szájából meglehetősen furán hangzó felháborodással zárult, miszerint: „Egyik oldalon önhittség, spekuláció, fondorlat a közügyekkel és a kollektív vagyonnal, azzal, ami mindenkié, a társadalom vagyonával. A másik oldalon megbocsátás, tolerancia mutatása az elnyomók és a kizsákmányolók felé, akik áldozattá teszik a népet, miközben az embereket bebörtönzik, üldözik, megkínozzák és száműzik.” A következő egységben a kiáltvány szerzői kinyilvánították abbéli meggyőződésüket, hogy a diktatúra és a monarchia megdöntésével megkezdődött forradalom folytatása „elkerülhetetlen és szükségszerű”. Az eljövendő forradalommal kapcsolatban pedig az alábbiakat szögezték le. „A történelem azt mondja nekünk, hogy a forradalmak mindig egy merész kisebbség munkája voltak, amely buzdította a népet a hatalmasokkal szemben. Elég ennek a kisebbségnek pusztán akaraterőre és konspirációkra támaszkodnia, hogy előidézze a fennálló rend és elnyomó erőinek pusztulását? Figyeljetek ránk! Legagresszívabb elemeiktől hajtva ez a kisebbség azt keresi, hogyan használhatná fel a meglepetés erejét arra, hogy konfrontálódjon a rendvédelmi erőkkel és erőszakos összecsapást robbantson ki, amely a forradalomhoz vezetne minket. Mindez megköveteli, hogy egy kicsiny kezdetleges gyakorlással és néhány utcai harccal kezdjük. Ők rábízzák a forradalom sikerét egy maréknyi individuum bátorságára és a tömegek beavatkozására, akik lehet, hogy követni fogják példájukat, és sietnek, hogy segítségükkel megszerezzék az utcát.” A következő egység a „Forradalmi taktika nélkül nem lehetséges harcolni az állammal” címet viselte. A kiáltvány szerzői ebben felhívták a figyelmet arra, hogy nem szabad mellőzni a történelmi tapasztalatokat, sem az emberi pszichológiát (különösen a forradalmi morál szerepét) a harc során, ez ugyanis káros következményekkel járhat a mozgalom ügyére nézve. „Minden a véletlenre van bízva, minden a szent forradalom váratlan csodájára vár, mintha a forradalom afféle csodaszer lenne és nem egy tragikus, kegyetlen esemény, amely testi szenvedésen és szellemi gyötrelmen kovácsolja keresztül az embereket.” Ráadásul a liberterek forradalmi tevékenységéből előbb-utóbb mindig más politikai erők, pártok húztak hasznot eddig, kifogva a szelet vitorláikból. Következésképpen feltették a költői kérdést: „Alá kéne, alá kellene-e vetnünk magunkat és az Országos Munkakonföderációt ennek a forradalomról alkotott végzetes koncepciónak, amely csupán forradalmi gesztus?”. S válaszul mindjárt le is szögezték: „A forradalomról alkotott eme leegyszerűsített és filmszerű koncepcióval szemben” ők egy más utat javasolnak, „egy valóban gyakorlati és érthető utat, amely tévedhetetlenül elvezet minket végső célunkhoz. Ez utóbbi koncepció nem csak az utcai harcra való felkészülést követeli meg tőlünk, de a morális felkészülést is.” A meglehetősen semmitmondó gondolatsor a következő egységben („Hogyan kell vívni a jövő forradalmát”) került részletesebb kifejtésre. Az utalások mind egyértelműbbek lettek, s a szövegből itt már összességében jól kiütközik, mi is volt megírásának valódi célja. A kiáltvány szerzői ugyanis a radikálisok koncepciójának és tevékenységének elutasítására utalva nyíltan kimondták, hogy „a forradalom nem egy merész kisebbség kizárólagos munkája, hanem akarva akaratlan a néptömegek által görgetett mozgalom.” Ezért aztán „szemben a forradalomnak ezzel a kaotikus és zavaros koncepciójával, mi kiállunk egy rendezett, tudatos és koherens modell mellett. (…) Vitathatatlanul forradalmárok vagyunk, de nem ápoljuk a forradalom mítoszát. Azt keressük, hogyan lehetne véget vetni a kapitalizmusnak és az államnak, legyen az vörös, fehér vagy fekete, s nem azt, hogyan lehetne egy új zsarnokságot emelni a helyére.” Éppen ezért a kiáltvány szerzői nem kérnek egy olyan forradalomból, amelyet csupán egy maroknyi ember visz véghez. Nagyon súlyos szavak ezek, s még ha nem is nevezték meg konkrétan, kinek címezték őket, nyilvánvaló volt, hogy a radikálisok ellen irányultak, és kvázi forradalmi diktatúra létrehozására való törekvés vádjával illették őket. Az utolsó szövegrésznek már a címe is („A Konföderáció [vagyis a CNT – P. P.] nem rendszeresítette az erőszakot és a rendetlenséget”) nyílt vádbeszéd volt a radikálisok ellen. Szintén rájuk utalva a kiáltványban a következőket rögzítették: „Ha ma, holnap, holnapután vagy bármikor sürgetik őket [a CNT tagságát – P. P.], hogy részt vegyenek egy forradalmi felkelésben, nem szabad elfelejteniük, hogy kötelezettségeik vannak a CNT felé, egy olyan szerveződés felé, amelynek megvan rá a joga, hogy a saját ura legyen, hogy ellenőrizze saját mozgalmát, saját kezdeményezései szerint járjon el, és saját sorsáról döntsön. És nem szabad elfelejteniük, hogy a Konföderációnak megvan a maga identitása, és egyedül neki kell döntenie arról, hogy hogyan, mikor és milyen körülmények között kellene cselekedni.” Legvégül pedig a kiáltvány a következő mondattal zárult: „Rendíthetetlenek vagyunk a célunkat illetően, meg fogjuk mindig és mindenütt védeni saját pozíciónkat, annak ellenére is, ha egy más meggyőződés hívei felülkerekednének rajtunk.”

Ami azt illeti, a treintisták valóban jól látták, hogy a FAI anarchistáinak befolyása olyannyira megnövekedett, hogy az már egyértelműen veszélyezteti helyzetüket a CNT élén. Felismerték azt is, hogy a radikálisokkal való kenyértörés ideje elkerülhetetlenül elérkezett. Kiáltványukkal azonban elkéstek, s ahelyett, hogy őszinte hitvallásukkal megszilárdították volna a CNT-tagság beléjük vetett bizalmát, éppen ellenkező hatást sikerült elérniük. Nem csupán a FAI tagjait érintette érzékenyen ez a késszúrás, hanem a cenetisták jelentős részét is, akik belefáradtak a mérsékeltek manővereibe, kompromisszumaiba, erőtlenségébe és egyáltalán a forradalom örökös halogatásába azzal az ürüggyel, hogy a körülmények jelenleg nem kedveznek annak megvívásához. Ahelyett, hogy nagy fölénnyel és szilárd többségként léptek volna fel, a treintistáknak csak azt sikerült elérniük, hogy miközben egyre többen pártolták át tőlük a radikálisok táborába, lényegében teljesen elszigetelték saját magukat a liberter mozgalom fősodrától.[133] A radikálisok – anélkül, hogy ők lettek volna a kezdeményező fél – elvi síkon győzelmet arattak. Innentől kezdve már csak idő kérdése volt, mikor fogják átvenni a CNT irányítását, hogy hegemón pozícióba juttathassák forradalmi irányvonalukat a liberter mozgalmon belül.

A FAI válaszcsapására nem kellett sokáig várni. 1931 szeptemberében - nem sokkal a „Harmincak Kiáltványának” kiadását követően – a radikálisok megszerezték Barcelona legfontosabb szakszervezeteinek irányítását, októberben pedig eltávolították a Solidaridad Obrera éléről a mérsékelteket, saját embereiket ültetve helyükre.[134] Ezt követően az országos napilapot is felhasználva fejtették ki propagandájukat irányvonaluk népszerűsítése érdekében és természetszerűleg a mérsékeltek ellenében. A két tábor ettől kezdve már nem finomkodott az egymásra aggatott jelzők tekintetében sem: a mérsékeltek – kiáltványuk viszonylag szolid hangvételével ellentétben – már nyíltan a „FAI diktatúrájáról” beszéltek, míg a radikálisok nem átallottak „árulóként” és „renegátként” megbélyegezni az előbbi csoporthoz tartozókat.[135]

A mérsékeltek további pozícióvesztésének teljes folyamatát ettől kezdve nem kívánjuk tovább részletezni, mindössze röviden utalunk a következő évek leglátványosabb momentumaira. A szindikalista hatás alatt álló szakszervezetek egy része a „Harmincak Kiáltványának” publikálását követően nem sokkal kivált a CNT-ből, és együtt létrehoztak egy ellenzéki tömörülést (Los Sindicatos de Oposición). 1932 áprilisában Pestaña legközelebbi elvtársaival távozott CNT-ből.[136] Az Országos Munkakonföderáció főtitkári pozícióját ettől kezdve az 1932. januári figolsi anarchista felkelés miatt bebörtönzött és nemrégiben szabadult militáns faista, Manuel Rivas látta el. Ismerve Rivas életútját nem meglepő, hogy megválasztásától kezdve igyekezett a CNT-t is a harcias kiállás és a felkelések taktikája felé elmozdítani, amelynek messzemenő következményei lesznek majd a liberter mozgalomra nézve.[137]

A CNT főtitkárairól a II. Spanyol Köztársaság időszakában a következő táblázat nyújt némi eligazítást:[138]

 

NÉV

IDŐSZAK

SZÉKHELY

Ángel Pestaña

1930-1932

Barcelona

Manuel Rivas

1932-1933

Barcelona

Miguel Yoldi

1933-1934

Barcelona

Horacio M. Prieto

1935-1936

Zaragoza

Mariano R. Vázquez

1936-1939

Madrid

 

Kiválását követően nem sokkal a disszidens Pestaña megalapította a Szindikalista Pártot (Partido Sindicalista, SP), amit egyesek a történelem első anarchista pártjaként szoktak emlegetni - noha ismerve Pestaña nézeteit és gyakorlati munkásságát, a párt anarchista orientációja igen csak megkérdőjelezhető -, valamint annak lapját az El Pueblót (A Nép).[139] A Szindikalista Párt vezetői programnyilatkozatukban[140] kifejtették, hogy nem a hagyományos értelemben vett politizálás hívei, s végcélként a társadalom átalakítását és a munkáshatalom megteremtését nevezték meg, melyhez a munkások és a termelők érdekvédelmén és a kapitalizmus felszámolásán keresztül vezet az út.[141] A párt támogatói mindenekelőtt madridi, katalóniai, andalúziai, aragóniai és valenciai munkások volta, számuk azonban az egész korszakban elenyésző maradt.[142] Ennélfogva a Szindikalista Párt befolyása is jelentéktelennek mondható, noha kétségtelen, hogy Pestaña és társai igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni reformista munkájuk során. A párt képviselőjeként 1933 novemberétől Pestaña részt vett a parlament munkájában (bár azzal korántsem volt megelégedve),[143] 1936 januárjában pedig aláírta a népfront-egyezményt. Ez utóbbi azért is érdekes, mert elvi okokból kifolyólag a Szindikalista Párton kívül semmilyen liberter szervezet nem írta alá ezt az egyezményt. Pestaña egészen 1937 végén bekövetkezett haláláig aktívan politizált: 1936 februárjában képviselővé választották a népfront listáján, később részt vett a Néphadsereg megszervezésében, pártja pedig közreműködött a Madridi Védelmi Junta és az Aragóniai Tanács munkájában.[144] Politikai és ideológiai tekintetben így egyre távolabb került a CNT és a FAI irányvonalától, melynek képviselői végérvényesen szakítottak vele és a Szindikalista Párttal is.

 

A köztársaság rendeletei

 

A köztársaság 1931-es kikiáltása magától értetődően nagy örömmel töltötte el Spanyolország progresszív erőit, akik a kezdetektől fogva egyúttal komoly várakozással is tekintettek a republikánus-szocialista kormánykoalíció ambiciózus reformtörekvései elé. Mélyreható változásokban, modernizációban és messzemenő társadalmi átalakulásokban reménykedtek, még ha nemzetiségi, világnézeti és osztályérdekektől függően ki-ki máshova is tette a hangsúlyt az egyes kérdéseket illetően. Az ország reakciós erői ugyanakkor félelemmel és gyűlölettel tekintettek a sokuk szemében illegitim köztársaságra, annak kormányára és mindenekelőtt reformjaira, melyek különböző módon és intenzitással ugyan, de végső soron tradicionális befolyásuk, pozícióik és kiváltságaik ellen irányultak. A kormányzat ilyen megosztott társadalmi érdekek és igények szorításában kényszerült tevékenykedni, s minden lépésével vagy egyik, vagy másik, esetenként akár mindegyik táborral szembekerült. Míg ugyanazon reformjait az egyik fél súlyos csapásként és veszteségként könyvelte el, addig a másik oldal éppen, hogy kevésnek tartotta az elért eredményeket. Ily módon a republikánus-szocialista koalíció kiépülő hatalmi monopóliuma ellenében a reakció erői mind inkább egymásra találtak, sőt idővel megalakultak szélsőséges szervezeteik is, míg másik oldalon a munkásmozgalom forradalmi szárnya adott hangot elégedetlenségének egyre fokozódó intenzitással. 1933 novemberében végül a kormánykoalíció megbukott a parlamenti választásokon, ám mindez csupán színpadias fináléja volt az előző két és fél esztendő megannyi sztrájkkal és tüntetéssel, katonai puccskísérlettel és fegyveres forradalmi felkeléssel tarkított történetének. Ahhoz, hogy megérthessük, mi vezetett ezekhez az egyre erőszakosabb és egyre gyakoribbá váló kormány-(és esetenként köztársaság-)ellenes mozgalmakhoz, elsőként a tárgyalt korszak reformjairól és azok hatásairól kell szót ejtenünk.

Mint minden hatalmi rendszer, az újszülött köztársaság is kulcskérdésként tekintett saját uralma biztosítására, a stabilitás és a rend megőrzésére vagy - amennyiben szükséges - helyreállítására. Tekintve a köztársaság létrejöttének körülményeit, a fent említett társadalmi polarizációt és a kormánnyal szembeni fokozódó elégedetlenséget, mindez hatványozottan indokolt is volt. A belügyminiszteri tisztséget betöltő konzervatív, katolikus és ex-monarchista Miguel Maura, majd 1931. október 10-ét követően utódja, a gazdag galíciai liberális Casares Quiroga tökéletesen alkalmas személynek bizonyultak ezen feladatok végrehajtására. Többek között az ő bábáskodásuknak köszönhetően született meg és került kihirdetésre 1931. október 21-én a köztársaság védelméről szóló törvény („Ley de Defensa de la República”).[145] A törvény jelentőségét jól mutatja, hogy meghozatalára gyorsított eljárás keretei között került sor. Megírásához az 1922-es németországi „Törvény a demokrácia védelmében” szolgált alapul, sajátosságát pedig az adta, hogy rá hivatkozva a belügyminisztérium meghatározott esetekben akár az alkotmányban biztosított polgári szabadságjogokat is figyelmen kívül hagyhatta. Mint azt a törvény neve is nyilvánvalóvá tette, a belügyminisztérium ilyetén történő jogkörkibővítésére a köztársaság (és természetszerűleg az azt irányító republikánus-szocialista kormány uralmának) védelme címén került sor. A hivatalos indoklás szerint meghozatalára a monarchista szervezkedés fokozódása teremtette veszély és egy esetleges restaurációs kísérlet hatékony elhárítása miatt volt égető szükség. Ám ha figyelembe vesszük a korszak társadalmi mozgalmait, illetve a törvény alkalmazásának későbbi gyakorlatát, szembetűnő, hogy az sokkal inkább a baloldallal szembeni fellépésre szolgált.[146] Baloldal alatt pedig itt leginkább a liberter mozgalmat kell érteni, hiszen a szocialisták voltak kormányon, akik fő riválisuk, a CNT ellen sohasem haboztak minden eszközt bevetni, hogy visszaszorítsák befolyását a munkásmozgalmon belül. Ezt leginkább az támasztja alá, hogy a köztársaság-védelmi törvény hatáskörébe estek a CNT által szervezett azon sztrájkok is, amelyek tisztán gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. Abban az esetben pedig, ha a cenetista munkások sztrájkőröket állítottak vagy a sztrájkakciók során konfrontációba keveredtek a rendvédelmi erőkkel, a törvény értelmében a köztársaság elleni direkt támadásra került sor, melyet annak súlyossága szerint volt lehetőség szankcionálni.[147] A törvény eredetileg csak ideiglenes jelleggel került volna bevezetésre, ám mivel a parlament később hatályban maradása mellett szavazott, egészen 1933 júliusáig érvényben maradt, mikor is a liberálisabb hangvételű „Közrendről szóló törvény” („Ley del Orden Público”) lépett a helyébe.[148]

Az állam védelmére irányuló intézkedéseknek ezzel azonban még korántsem volt vége. 1933. augusztus 4-én bevezetésre került a „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”). Ez az igencsak furcsa törvény elvileg azon személyek ellen irányult, akik nem rendelkeztek állandó lakcímmel, lehetővé téve letartóztatásukat. A gyakorlatban azonban a törvény lehetőséget teremtett bizonyos „veszélyes rétegek” letartóztatására és hivatalos bírósági tárgyalás nélküli fogva tartására is – mindezt persze „szigorúan preventív jelleggel”. „Veszélyes rétegek” alatt persze sok mindenkit lehetett érteni, nem véletlen tehát, hogy a törvényt előszeretettel alkalmazták a CNT ellen, különösen azokban az esetekben, amikor aktivistái a munkanélkülieket próbálták megszervezni.[149] Ennek tükrében a „csavargótörvény” meglehetősen váratlan és bizarr rendelkezésnek számított a köztársaság kormányának részéről, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy tervezetét Luis Jiménez Asúa szocialista képviselő alkotta meg. Sokatmondó talán az a tény is, hogy a Franco-korszak idején (mikor a köztársasági reformok szinte mindegyikének véget vetettek) ennek a törvénynek a módosítását használták fel arra, hogy a homoszexuálisokat elnyomják és elszeparálják őket másoktól.[150]

A rendvédelem szempontjából nem volt elhanyagolható az sem, hogy a köztársaság továbbra is érvényben hagyta, sőt aktívan alkalmazta a „Szökevények törvényét” („Ley de Fugas”). Az anarchisták körében méltán rossz emlékű törvény bevezetése Martínez Anidóhoz és az 1921-es „tragikus évhez” köthető. A törvény ekkoriban – Anido sok más fortélyával együtt - az anarchista militánsok kemény és határozott letörésére szolgált, s a gyakorlatban lehetőséget biztosított a fegyveres rendvédelmi erők számára, hogy minden utasítás nélkül tüzet nyissanak egy fogolyra, ha az megkísérelne megszökni. Ez persze a gyakorlatban az anarchisták likvidálásának hatékony és legális módozatát jelentette: a rabot egyszerűen hátulról lepuffantották, majd a jelentésben úgy tüntették fel az egész ügyet, mintha az áldozat szökni akart volna. Az ilyesfajta visszaélésekkel Anido és a rendvédelmi erők éppúgy tisztában voltak, mint a CNT militánsai.[151] A „Szökevények törvényének” életben hagyása és alkalmazása a köztársasági rendvédelmi erők részéről tehát azon túl, hogy kegyetlen és végzetes csapást mért bizonyos elfogott anarchistákra, egyúttal sokaknak az 1921-es rossz emlékű barcelonai eseményeket juttatta eszébe. Az ilyesfajta negatív párhuzam a két rendszer között pedig csak tovább rontotta a köztársaság amúgy sem becses reputációját a liberterek körében. A törvény köztársaság általi első alkalmazására 1931. július 22-ének éjjelén került sor. Igaz ekkor az áldozat négy szélsőjobboldali férfi volt,[152] ám az eseményt a későbbiekben számos hasonló követte, melynek áldozatai közt már szép számmal találunk anarchistákat is.[153]

Az eddig felsoroltakon kívül mindenképpen érdemes említést tenni még az afrikai deportálásokról is, mint a főképp anarchistákkal szemben alkalmazott fegyverről. A deportálás lehetőséget biztosított a foglyok teljes elszeparálására hazai elvtársaiktól, továbbá az ő hiányukban és az óriási távolság miatt egyúttal lehetetlenné és értelmetlenné tette a szökést is. A módszer alkalmazása ilyen szempontból tehát még hatásosabb és olcsóbb is volt annál, mintha spanyolországi börtönökbe zárták volna a rabokat. Már maga a hajóút gyötrelmes volt: számos embert zsúfoltak össze, víz és ennivaló alig akadt, azt pedig külön megtiltották, hogy indulás előtt bárki is meglátogassa a rabokat, vagy akár egy csomag élelmet küldjön nekik. A célállomás, Egyenlítői Guinea sem volt egy kellemes hely a rabok számára. A magas hőmérséklet, a csapadékos időjárás és általában a rosszabb életkörülmények és egészségügyi viszonyok akár néhány hónap alatt is képesek voltak maradandó károsodásokat okozni a foglyok egészségi állapotában, s többen közülük soha nem is tértek már haza innen.[154] Összességében azonban a deportálás nem bizonyult végleges megoldásnak, hiszen meghatározott idő után a foglyokat hazaszállították, s ekkor a militánsok döntő többsége töretlenül folytatta tovább forradalmi tevékenységét, akárcsak Durruti és az Ascaso testvérek.

Börtön, koncentrációs tábor, gyilkosság és deportálás – ott szerepelt tehát minden az elvi lehetőségek palettáján. Ráadásul a korszak folyamán ezek nem puszta elvi lehetőségek voltak: a társadalmi mozgalmak fokozódó aktivitása és a rendvédelmi erőkkel történő mind gyakoribb konfliktusok ténylegesen maguk után vonták ezen törvények és módszerek gyakorlati alkalmazását. Persze a törvények önmagukban mit sem érnek, ha nincs olyan erő, amely képes lenne betartatni őket, illetve kihasználni a bennük rejlő lehetőségeket. Éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk a köztársaság rendvédelmi erőiről is.

Spanyolország tradicionális fegyveres testülete a Guardia Civil volt, amely lényegében a csendőrséget jelentette. 1844-ben hozták létre azzal a célzattal, hogy a dél-spanyolországi területeken akkortájt erősnek mondható banditizmus ellen felvegyék vele a harcot. A Guardia Civil tevékenységi köre az ország vidéki területeire terjedt ki, s tagjai minden faluban jelen voltak, hogy váratlan probléma esetén azonnal intézkedni tudjanak. A csendőrőrsök mind erődszerű épületek voltak, reprezentálva az állam erejét és tekintélyét, s egyúttal megvédve a törvény betartásáért felelős személyeket az esetleges támadásoktól, megtorlásoktól. 1855-ben már egy akadémiát is felállítottak a Guardia Civil szakképzett utánpótlásának biztosítására, ám az igazság az, hogy a csendőrök döntő hányada még a 20. században is műveletlen vagy szerény iskolázottságú parasztgyerekből állt, akiket elsősorban a biztos megélhetés vágya hajtott a szervezet soraiba. Létszámukat a köztársaság idején nagyjából 30 ezer főre lehet becsülni. A csendőrök beosztására szándékosan oly módon került sor, hogy saját falujukban, illetve annak környékén ne kelljen feladatokat ellátniuk, ráadásul a helyiekkel való ismerkedést és fraternizálást is megtiltották számukra, fokozva ezzel engedelmességüket akár tűzparancs kiadása esetén is. Elvégre mindannyiukat lőfegyverrel látták el, ám az idők folyamán az arzenál korszerűsítésére nem került sor, így a csendőrök még az 1930-as években is csupán 19. század végi mauser puskákkal voltak felszerelve.[155] A tradíciókhoz ragaszkodva többüknél a kard is a hivatalos fegyverzet részét képezte, valamint a nagy távolságok és a hatékonyabb beavatkozás végett az egyes helyőrségeken lovakat is tartottak. A csendőrök uniformisa jellegzetes volt: barna színű hosszúnadrág és zubbony, csizma, fejükön pedig Napóleon-kalap. Mióta az anarchizmus felütötte fejét a spanyol paraszti világban, a Guardia Civillel való feszültség állandó volt, különböző intenzitású konfrontációkra pedig időről időre sor került. Az anarchisták gyűlölték a csendőröket, mivel azok mindenekelőtt a latifundiumok birtokosainak érdekeit védelmezték a szegény vagy nincstelen falusi lakosságéval szemben. A csendőrök paraszti származása pedig csak tovább tetézte a velük szembeni ellenszenvet, hiszen munkájuk során épp a parasztokra kényszerültek újra meg újra csapást mérni. „Minden Guardia Civil az anarchizmus egy toborzótisztjével ért fel, és amiképpen az anarchisták száma nőtt, úgy erősödött a Guardia Civil is.”[156] Mindennek tetejébe a Guardia Civil élére az a Sanjurjo tábornok került, aki 1932-ben katonatiszti puccsot kísérelt meg végrehajtani a köztársaság ellen, s aki 1936-ban is elsőként fordult szembe a köztársasággal. Éppen ezért a különböző vidéki megmozdulások nem ritkán vérfürdővel zárultak: egyszer a Guardia Civil lőtt bele kíméletlenül a sztrájkoló vagy tüntető parasztokba, másszor azok rontottak rá dühödten a csendőrökre, és álltak rajtuk kíméletlen bosszút.[157]

Részben a Guardia Civil felszerelésének és fegyverzetének korszerűtlensége, részben a köztársaságnak egy saját és teljes mértékben lojális rendvédelmi szerv iránti vágya hívta életre a Guardia de Asalto (rohamgárda) intézményét.[158] Az előzményét jelentő fegyveres testületet (Cuerpo de Seguridad) nem sokkal a monarchia összeomlása után, még 1931 első felében hozták létre, magát a Guardia de Asaltót pedig hivatalosan 1932. január 30-án alapították azzal a célzattal, hogy egyfajta speciális városi rendőrségként működjék, amely képes rendet teremteni a mind gyakoribbá váló sztrájkok, tüntetések és utcai zavargások alkalmával. Már csak a rosszhírű Guardia Civiltől való megkülönböztetés céljából is a rohamgárdisták kék színű egyenruhát viseltek, fejükön pedig tányérsapkát. A Guardia de Asalto fegyverarzenálja is más jellegű, de mindenképpen modernebb és a városi terephez megfelelőbb volt. Az egyszerű járőröket mauser pisztolyokkal és fütykösökkel látták el, „elvileg” azért, hogy képesek legyenek humánusabb módon fellépni az utcai csetepaték alkalmával.[159] Ám komolyabb helyzetekben gránátok, géppuskák, páncélautók, gázálarcok stb. is rendelkezésre álltak a rend helyreállításának céljából. Hogyha a csendőrség nem volt képes úrrá lenni a vidéken kialakult helyzeten, előfordult, hogy a rohamgárdát is bevetették, ami – már csak a felsorolt fegyverek harci értékéből adódóan is - általában vérontást vont maga után.[160]

A rendvédelmi erők kapcsán meg kell emlékeznünk az Escamotsról, Katalónia helyi paramilitáris szervezetéről is. Eredetileg még 1922-ben, a diktatúra előtt alapították, majd végül több fejlődési szakaszt követően 1931-ben újraszervezték, s ettől kezdve a Guardia Civil keretein belül működött. Tagjai döntő többségükben katalán nacionalista fiatalok voltak, akiket különösen sikeresen tudott bevetni a Katalán Állam az anarchisták ellen az 1930-as évek megannyi összetűzése alkalmával.

A fent említett kifejezetten rendvédelmi szerveken túl hosszabb-rövidebb ideig léteztek még egyéb fegyveres szervezetek is, melyeket valamilyen speciális célzattal hoztak létre. Ilyen volt például az 1931 augusztusában Barcelonában alapított Brigada per a la repressió de la venta ambulant, amelyet azért szerveztek meg, hogy gátat vessenek a fokozódó munkanélküliség miatt valahogy megélni próbáló emberek illegális utcai kereskedelemének.[161]

A rendvédelmi szervek és egyéb paramilitáris szervezetek mellett nem szabad megfeledkezni a hadseregről, mint a legütőképesebb fegyveres erőről sem, melyet a kormány bevethetett (és be is vetett) a korszak folyamán bármikor, ha a helyzetet kellően súlyosnak ítélte meg.[162] A köztársaság reformjainak egy jelentős része éppen a hadsereggel foglalkozott, és a tiszti kar érdekeivel ellentétes volt. A köztársaság kikiáltásától fogva egészen 1933 szeptemberéig hadügyminiszteri tárcát birtokló Manuel Azaña alapvetően antimilitarista álláspontot képviselt, melyet az alkotmány is megerősített.[163] Mindebben közrejátszott a hadsereg indokolatlanul nagy mérete, korszerűtlensége, valamint a katonatiszti kar befolyásának csökkentésére irányuló szándék is. 1898 után az anyaország területén kívül egyedül Spanyol-Marokkóban volt szükség fegyveres haderő állomásoztatására és bevetésére, ám a hadsereg és mindenekelőtt a tisztikar létszáma még a gyarmati idők emlékét viselte magán. Spanyolország nem vett részt az első világháborúban, ezért aztán fegyverarzenáljának modernizációját sem volt mi ösztönözze. Így - akárcsak a csendőrségnél - a katonaságnál is még a 19. század végi mauser puskák voltak rendszeresítve. A katonatiszti kartól való félelem korántsem volt alaptalan a republikánus-szocialista kormányzat részéről, hiszen ez a kaszt mindig is a spanyol nemzet, valamint a spanyol hagyományok és értékek őreként szerette magát feltüntetni, ezért döntő többségük ellene volt a mélyreható változásoknak, s monarchista meggyőződésű volt. Ráadásul az ország történelme teli volt sikeres vagy sikertelen pronunciamientók, azaz olyan államcsínykísérletek történetével, melyeket a katonatisztek szerveztek meg „Spanyolország védelme” érdekében. Sanjurjo tábornok 1932-es sikertelen felkelési kísérlete, s magának a polgárháborúnak a kirobbanása is jól illeszkedett ebbe a tendenciába. Azaña koncepciója az volt, hogy francia mintára szervezi át a hadsereget a politikai semlegesség, a szellemi kompetencia és a szakmai hatékonyság szempontjait helyezve mindenek elé. A legfontosabb hadügyi reformokat már 1931 szeptemberéig életbe is léptették. Ezek közé tartozott a tisztikarra, a bürokráciára és az ezredekre vonatkozó általános létszámcsökkentés, mely egyszerre szolgált a fenntartási költségek mérséklésére és a hatékonyság növelésére. Spanyolország hat katonai akadémiájából négyet bezárattak, elejét véve ezzel is a tiszti kar további bővülésének, továbbá felülvizsgáltatták a köztársaság kikiáltása előtt jóváhagyott tiszti kinevezéseket is.[164] Mindezen látványos rendelkezések ellenére a kormány sok tekintetben nem bizonyult kellően elszántnak és határozottnak a katonatisztekkel szembeni fellépés terén, s ez – mint azt a polgárháború eseményei igazolták – súlyos hiba volt részéről. 1931 decemberében például, miután Castiblancóban és Arnedóban a csendőrök brutális fellépése következtében többen életüket vesztették, a hadügyminiszter Azaña nem mozdította el azonnal Sanjurjót a Guardia Civil éléről, ám a későbbiek folyamán is csak úgy járult hozzá leváltásához, hogy „cserébe” megbízta őt a határőrség (carabineros) főparancsnoki tisztével.[165] „Előbb láttak hozzá a munkások megtámadásának, mint a hadsereg lerombolásának” – fogalmazott a faista Federica Montseny egy kései munkájában, tükrözve a korszak anarchistáinak általános vélekedését a kormány politikáját illetően.[166]

A köztársaság fellépett a Spanyolországban szintén tradicionálisan erős és tekintélyes intézménnyel, illetve csoporttal, az egyházzal és az egyháziakkal szemben is. Ez a fellépés sok tekintetben nem puszta akció volt – ahogy azt a republikánusok jobboldali ellenfelei és főleg a klerikusok szerették hangoztatni -, hanem reakció is a spanyol egyház nyíltan köztársaság-ellenes magatartására és politikájára. Ennek érzékeltetése érdekében elég csak Segura bíboros, toledói érsek és a spanyol katolikus egyház prímásának pásztorlevelére utalni, amit még 1931 áprilisában adott ki. Segura ebben leplezetlenül kiállt a monarchia mellett, „riadót fújt a változások bárminő formája ellen”, s végül deklarálta az egyház hivatalos állásfoglalását, miszerint Spanyolországban az ember „vagy katolikus, vagy pedig egyáltalán semmi sem”.[167] Ezzel szemben az 1931-es októberi választásokat követően Azaña, aki ettől kezdve már nem csak hadügyminiszter, de kormányfő is volt, kijelentette: „Spanyolország megszűnt katolikusnak lenni”.[168] Az egyház és a köztársaság között tehát olyan antagonisztikus ellentét feszült, melynek kibékítése vagy legalább kompromisszumos rendezése lehetetlenség volt a korszak és az ország adott viszonyai között. Mindez annál is inkább nyilvánvaló volt, mivel Spanyolországban a katolicizmusnak vallási téren úgymond nem volt konkurenciája: a reformáció nem érintette az országot, a zsidókat pedig még a koraújkor folyamán kiűzték az országból. Ez a hegemón pozíció aztán túlontúl magabiztossá, de egyúttal kényelmessé is, ám mindenekelőtt nagyhatalmú, befolyásos és tekintélyes intézménnyé tette a katolikus egyházat.[169] Nem csak hogy a hívők lelki élete felett gyakorolt teljes kontrollt, de megannyi könyv- és lapkiadójával, iskoláival és szervezeteivel mind az egyház hivatalos tanítását propagálta. A spanyol egyház birtokait ugyan a 19. század folyamán megnyirbálták, ennek ellenére még a II. Köztársaság idején is jócskán akadtak egyházi kézen lévő latifundiumok, a szerzetesrendek pedig szintén birtokoltak némi földterületet. Ezenfelül az egyháznak hagyományosan beleszólása volt a politikába, ráadásul a király is Isten kegyelméből uralkodott, vagyis végső soron az egyházi tekintély jelentett számára szakrális legitimációt (XIII. Alfonz lemondásra kényszerítése már csak ezért is illegitim és elfogadhatatlan lépés volt az egyház szemében). A republikánusok célja ezzel szemben az volt, hogy az egyházat kiszorítsák a politika színpadáról, és Spanyolországot francia mintára modern, szekuláris állammá tegyék. Ennek elérése érdekében természetszerűleg számos ponton korlátozni kellett az egyház befolyását és jogkörét. Az állam és az egyház szétválasztását már az 1931-es alkotmány kimondta, s ugyanitt olvasható az is, hogy a spanyol államnak nincs hivatalos vallása. Az alkotmány ugyanakkor hitet tett a demokratikus köztársaságokra jellemző lelkiismereti- és vallásszabadság jogának biztosítása mellett, s az ország történelme során először bevezette a polgári házasság és a válás jogintézményét. A vallásgyakorlást a magánügyek körébe sorolták, s ennek értelmében a nyilvános vallásgyakorláshoz a mindenkori kormányzat jóváhagyására volt szükség. A vallási felekezeteket az alkotmány egyesületként kezelte, és az egyesületekre vonatkozó törvények alá rendelte, de ami ennél fontosabb volt, az az, hogy „megtiltotta az államnak, a régióknak, a tartományoknak és az önkormányzatoknak, hogy fenntartsanak vagy anyagilag segítsenek bármely egyházat, illetve valamely vallási egyesületet és intézményt”. Ezen túlmenően elrendelték az olyan szerzetesrendek feloszlatását, amelyek a spanyol állami hatóságoktól különböző hatalomnak fogadnak engedelmességet. Ez egyértelműen a jezsuitákra vonatkozott, akiknek vagyonát betiltásuk után államosították, azzal a kitétellel, hogy azt majd jótékonysági és oktatási célokra fogják fordítani. A jezsuiták mellett a többi szerzetesrendre vonatkozólag is különböző intézkedéseket foganatosítottak. Külön nyilvántartásba vették őket; megtiltották számukra az oktatási, ipari és kereskedelmi tevékenységet; újabb javak szerzését, illetve megtartását feltételekhez kötötték; alávetették őket az ország összes adózási törvényének; s az anyagi javaikkal kapcsolatban keletkezett hasznukat kötelezően be kellett fizetniük évenként az állam számára. A szerzetesrendeket leszámítva azonban az egyház saját intézményeiben továbbra is biztosították a lehetőséget a hitoktatásra, igaz az állami ellenőrzés e téren is érvényesült.[170] Az alkotmányban is megfogalmazott vallás- és egyházügyi korlátozásokat később néhány törvénnyel még tovább szigorították: 1933. május 17-én megszavazták a vallási rendek és gyülekezetek mindenfajta oktatási, politikai és gazdasági haszonszerzési jellegű cselekménytől való eltiltását, az összes megmaradt spanyolországi szerzetesrend vagyonát pedig az állam számára kisajátították. Mindezek természetszerűleg a püspöki kar és a pápa heves tiltakozásához vezettek, és összességében tovább szították a köztársaság-ellenes hangulatot az egyházi körökben.[171] A köztársaság antiklerikális intézkedései azonban messze elmaradtak a radikális csoportok és olykor a felbőszült néptömegek egyházzal szembeni akcióitól. A templomgyújtogatások, valamint az egyházi személyekkel szembeni agresszív fellépések mondhatni végigkísérték a köztársaság történetét, forradalmi helyzetek alkalmával pedig az egyház tárgyi vagy fizikai képviselői egyaránt elsőszámú célpontnak számítottak.[172] Mindez azonban az esetek döntő többségében nem öncélú barbarizmus volt: Spanyolországban a katolikus egyház testesítette meg leginkább azt az anakronizmust, amellyel szemben minden haladó erő kisebb vagy nagyobb intenzitással fellépett. Az egyház szinte minden esetben a reakciót képviselte, s minden erejével azon volt, hogy akadályozza a köztársasági reformok, s különösen a forradalmi folyamatok megvalósulását. Azok a papok, akik mégsem így tettek, kegyvesztettek lettek, és sorsukról legalábbis mélyen hallgattak, ha nem megvetéssel szóltak a „hivatalos” egyházi körökben.[173]

A köztársasági reformok következő nagy területét a nemzetiségi kérdés jelentette. A többi reformmal összehasonlítva ez járt a legkevesebb konfliktussal, és talán ezt sikerült a legkielégítőbben rendezni is, bár fontos hangsúlyozni, hogy ebben a nemzetiségi mozgalmak önálló akcióinak is komoly szerepe volt. A monarchista Spanyolország hagyományos felfogásával szakítva az új alkotmány kimondta, hogy „a köztársaság integrált államot alkot”, amelyet „a tartományok önállóan kormányzott municípiumai és az autonómia rendszerére épülő régiók alkotják”. Elvi szinten tehát a nemzetiségi kérdést az alkotmánynak a lehető legjobb kompromisszum formájában sikerült rendeznie, szakítva a nemzetiségek számára elfogadhatatlan kasztíliai centralizmussal, ugyanakkor elutasítva az ország - a spanyolok többsége számára elfogadhatatlan - nemzetiségi alapon történő föderatív felosztását. A nemzetiségekkel való kompromisszumos politika megnyilvánult abban is, hogy a központi kormány munkájába bevonták a legnagyobb köztársaságpárti nemzetiségi pártok tagjait is. Az Ideiglenes Kormányban a galíciaiakat az ORGA színeiben a tengerészetügyi miniszterré kinevezett Casares Quiroga képviselte, míg Nicoláu d’Olwer a Katalán Köztársasági Akció (ACR) delegáltjaként került a gazdaságügyi tárca élére. Az első Azaña-kormányban Quirogát kinevezték belügyminiszternek, a második Azaña-kormányban pedig e mellé megkapta a közlekedésügyi tárcát. Ugyanebben a kormányban Nicoláu d’Olwer és az ACR helyére Carner Romeu, a másik baloldali republikánus katalán párt (ECR) egyik képviselője lépett, mint pénzügyminiszter. A harmadik Azaña-kormányban a tengerészetügyi tárcát az ERC prominens személyisége, Lluís Companys kapta meg, míg a belügyminiszteri székben továbbra is Quirogát találjuk, akinek életútja egyúttal jól példázza a nemzetiségi republikánus politikusok remek érvényesüli lehetőségeit a köztársasági időszakban.[174] A központi kormány munkájában való nemzetiségi részvétel azonban nem jelentett egyet a létrejött kompromisszum maradéktalan betartásával, s az azzal való teljes megelégedéssel. „A katalán és a baszk autonómia-statútum kidolgozásakor (…) a katalán és baszk politikai erők jelentősen nagyobb, az alkotmány keretein túlmutató jogkört harcoltak ki, mely magában foglalta a spanyol mellett a baszk és a katalán nyelv elismerését második hivatalos nyelvként, a belső alkotmányos szabályozás és gazdaságpolitika nagy lehetőségeit adva meg a helyi kormányzatoknak – beleértve a belső közigazgatás rendszerének, a jogrendszernek, a saját rendőrség kialakításának, a vállalatok, természeti kincsek szocializálásának lehetőségét”.[175] A nemzetiségek jelentős része kirobbanó örömmel fogadta a köztársaság által lehetőségként felkínált autonómiát, s élt is vele. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Katalóniában egy 1931-ben megrendezett népszavazáson 592.961 fő támogatta, míg mindössze csupán 3.276 fő ellenezte a tartományi autonómiát.[176] Hasonló népszavazásra Baszkföldön 1932-ben került sor, itt azonban a konzervatív navarrai szavazók miatt ekkor még megbukott az autonómia-statútum, de 1933-ban egy újabb népszavazás után (melyből Navarrát tudatosan kizárták) végül mégis sikerült életbe léptetniük. Galíciában – különböző okokból kifolyólag - az autonómia-statútum tervezete végül megbukott. Katalóniában az autonómia-statútum elfogadását követően komoly lépések történtek az önálló hatalom gyakorlati kiépítésére is: még 1931-ben felállították a katalán parlamentet élén Lluís Companys-szal, valamint a katalán kormányt (Generalitat) Francesc Maciá elnökletével. Baszkföldön az autonómia-statútum elfogadását követően egészen 1936-ig várni kellett a Generalitathoz hasonló autonóm kormány létrehozásával.[177] A nemzetiségi kérdés ezen főbb motívumainak ismertetésére elsősorban azért volt szükség, mert az anarchisták legnagyobb számban Katalóniában, s azon belül is szinte kizárólag Barcelonában koncentrálódtak, ennélfogva a katalán nacionalistákkal szembeni önmeghatározás a korszakban mindvégig nagy jelentőséggel bírt a katalóniai liberter mozgalom számára. A Rivera-diktatúra idején még „a republikánusok, a radikális szeparatisták és a cenetisták ugyanazt az ellenzéki helyet foglalták el, akár a börtönökben, akár a párizsi vagy brüsszeli száműzetésben, akár a földalatti harcban Barcelonában”. Pestaña és a CNT más mérsékelt vezetői, akik az 1920-as évek végétől aktívan keresték a kapcsolatot minden diktatúra- és monarchia-ellenes erővel, az 1931-es április helyhatósági választások alkalmával igyekeztek a Katalán Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC) számára kedvező légkört teremteni a szavazóhelyiségek környékén. Az abban az időben a mérsékeltek által szerkesztett Solidaridad Obrerában cikkeket közöltek az ERC összejöveteleiről, mi több a CNT vezetése meg is hívta az ERC aktivistáit, hogy velük együtt „tüntessenek a kormányzati elnyomás ellen, és álljanak ki a szociális és politikai bebörtönzöttek amnesztiája érdekében”. Sokatmondó tény az is, hogy míg a Solidaridad Obrera rendre pejoratív jelzőkkel illette a választásokon résztvevő különböző pártokat (pl.: „szociál-fasiszta PSOE”), az ERC-ről csak, mint „a katalán demokrácia legkiválóbb embereinek” pártjáról írt. A CNT vezetése tehát – bár nyíltan nem buzdította tagságát, hogy vegyen részt a választásokon, és az ERC-re szavazzon – a fent említett gesztusokkal nagyban megkönnyítette a köztársasági oldal győzelmét, és a katalán baloldali nacionalisták hatalomra kerülését Barcelonában. Mindezen – az anarchizmus politikaellenességről szóló tanaival ellentétes – lépések megtételére a mérsékelt vezetést alapjában véve olyan pragmatikus célok elérésének vágya mozgatta, mint a monarchia megbuktatása, a munkások foglalkoztatási és életkörülményeinek fokozott mértékű javítása, a paritásos bizottságok eltörlése, valamint megannyi bebörtönzött elvtársuk kiszabadítása a börtönökből. Ezenfelül valószínűsíthető volt, hogyha a választásokon a jobboldal kerekedik felül, az további restriktív intézkedések meghozatalát fogja maga után vonni a munkásságra és a liberter mozgalomra nézve. Végül tehát, nem kis részben a CNT magatartásának hatására, Barcelonában az 1931. áprilisi választások a köztársasági oldal győzelmével és azon belül is az ERC diadalával zárultak, amely pártnak így az összesen negyven mandátumból huszonnégyet sikerült megszereznie. A választási eredmények napvilágra kerülését általános eufória kísérte: a munkások forradalmi dalokat énekelve és a köztársaságot éltetve letették szerszámaikat és az utcára vonultak ünnepelni, a szintén jó kedvre derült busz- és villamos sofőrök pedig engedélyezték a tömeg számára, hogy ingyen használják járműveiket. Az anarchisták jelentős része számára azonban egy választási eredmény csupán formaságnak számított, s ők követeléseik azonnali teljesülését kívánták. Éppen ezért alig néhány órával a köztársaság barcelonai proklamálását követően a börtönökhöz vonultak, és kiszabadították elvtársaikat. Április 15-én már a Barcelonai Bíróság előtt tüntetett a tömeg, követelve a bírói jegyzékek azonnali megsemmisítését, mire a Guardia Civil sortűzzel oszlatta szét őket.[178] Ehhez hasonló incidensekre a következő időszakban gyakran sor került, lévén, hogy a gazdasági világválság hatása Barcelonában, mint ipari centrumban hatványozottan érvényesült, s ez a fajta gazdasági nyomás egyúttal az anarchisták politikai nyomásával ötvöződött, ami predesztinálta az állammal és a burzsoáziával szembeni konfliktusokat. Ettől a hatástól természetesen a CNT mérsékelt vezetése sem tekinthetett el, s éppen emiatt kényszerült visszautasítani Maciá már korábban említett ajánlatát is a Generalitatban való részvétellel kapcsolatban. A treintisták fellépésének kudarca, majd pedig a mérsékeltek fokozatos pozícióvesztése a fontosabb liberter szervezeteknél, s ezzel párhuzamosan a radikálisok térnyerése magától értetődően változást eredményezett a katalán baloldali nacionalistákkal szembeni korábbi megengedő politikában. A FAI a kezdetektől fogva ellene volt éppúgy az autonóm tartományi kormánnyal való kompromisszumoknak, mint ahogy azt a központi kormány esetében is számtalanszor kinyilatkoztatta. Az anarchisták nem az autonómiát vagy a föderatív struktúrát ellenezték – melyet a katalán (baloldali) nacionalista politikusok jelentős része támogatott -, hanem a nacionalizmus, a parlamentarizmus és a polgári demokrácia érdekei mentén szerveződő államot, amely sok szempontból szemben állt a munkásság érdekeivel és a munkásmozgalom követeléseivel. A barcelonai sztrájkmozgalmakra utalva Maciá elnök már viszonylag korán magabiztosan kijelentette: „ha meglesz a[z autonómiáról szóló – P. P.] statútum, ilyen konfliktusok nem fordulnak elő”.[179] Ilyen konfliktusok azonban - az érdekek különbözőségéből adódóan - nagyon is sokszor előfordultak még a köztársaság fennállása idején, 1932-től kezdődően pedig a helyzet csak tovább fokozódott az anarchisták szervezett fegyveres felkeléseinek következtében.

A köztársaság kikiáltása egyúttal egy új értékrend diadalmaskodását is jelentette a régi felett. Ennek az új értékrendnek képezték részét többek között azok a polgári szabadságjogok, amelyeket már az új alkotmány is szavatolt. Az említett lelkiismereti és vallásszabadságon túl a szólás-, a gyülekezési és a szervezkedési szabadság sorolható még ide. A szervezkedési szabadság joga tette lehetővé egyebek mellett azt, hogy az anarcho-szindikalizmus előjöhessen a föld alól, ahová korábban a diktatúra kényszerítette. A sztrájkjog újbóli bevezetése lehetővé tette a munkáltatókkal szembeni gazdasági és nem ritkán politikai követelések érvényre juttatását, és a szervezett legális érdekérvényesítést. Ennek ellenére a kormány, s különösen annak szocialista miniszterei számos alkalommal vezető szerepet játszottak a sztrájkok letörésében, az elméleti jog gyakorlati csorbításában.[180]

A polgári demokratizmus szellemében sor került a választójog megreformálására is. Már 1931. április 25-én – a következő parlamenti választásokra készülve - rendeletet hoztak a szavazójog alsó korhatárának csökkentésére vonatkozóan. Ennek köszönhetően a férfiak 23 éves koruktól jogosultak voltak részt venni a választásokon, mintegy négyszeresére növelve ezzel az aktív választók számát. Nem sokkal később, május 8-án a kormány egy újabb rendeletével egykamarássá változtatta a Cortest, bevezette a választókerületek rendszerét, megnehezítette új pártok indulását, továbbá a pártok számára kedvezőbb rendelkezéseket fogadott el az egyéni jelöltekkel szemben.[181] A női választójog bevezetéséről komoly vitákat követően végül 1931 őszén döntöttek.[182] A dilemma nem elvi természetű volt, hiszen a republikánusok és a szocialisták a polgári jogegyenlőség hívei voltak, jelen esetben azonban a nők alacsony iskolázottsági fokától, és a körükben általában erős klerikális befolyástól tartva a döntéshozók jelentős hányada úgy látta, hogy a női választójog bevezetésével csak jobboldali riválisaik malmára hajtanák a vizet. Ilyen irányú félelmeik nem voltak alaptalanok: az 1933 őszén megrendezett parlamenti választásokon ugyanis a nők jelentős része a jobboldal legnagyobb katolikus pártjára, a CEDA-ra (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) szavazott. Parlamenti választások hivatalosan négyévenként kerültek volna megrendezésre, valójában azonban a II. Spanyol Köztársaság teljes fennállása idején (1931-1939) egyetlen olyan kormány sem akadt, amely teljes választási ciklusát ki tudta volna tölteni.[183] Noha a köztársaság választójogi reformjai síkra szálltak az általános, titkos és közvetlen szavazás mellett is, a gyakorlatban kisebb-nagyobb visszaélésekre minden választás alkalmával sor került a korszak folyamán.

Nagy eredményeket vitt végbe a köztársaság az oktatás és a művelődés terén. A szerzetesrendeket az állam teljes mértékben eltiltotta mindenfajta oktatói tevékenységtől, s a katolikus egyház mindenhatósága is csorbult az iskolai élet terén. 1931 és 1933 között állami pénzből – részben az egyházi vagyonok kisajátításának köszönhetően - mintegy tízezer új iskolát adtak át, több tízezer gyerek számára teremtve meg ezzel a szervezett oktatás keretei között történő tanulás lehetőségét.[184] Ennek köszönhetően dinamikusan folytatódott az analfabetizmus felszámolása, amelyre már a diktatúra évei alatt is komoly hangsúlyt fektetett az akkori kormányzat. Mindennek dacára azonban fontos hangsúlyozni, hogy az analfabéták aránya - elsősorban az ország szegényebb és vidékiesebb jellegű déli területein - továbbra is magas maradt, a nők aluliskolázottságának foka pedig országszerte magasabb volt, mint a férfiak esetében.[185] A köztársasági érában megannyi könyvtár, múzeum és színház épült vagy részesült jelentős támogatásban, s a kultúra fogyasztása egyre többek számára vált elérhető és megfizethető szabadidős tevékenységgé.[186] 1931-ben debütált az első külföldi hangosfilm a spanyol mozikban, az 1930-as évek közepén pedig már hasonló jellegű hazai alkotások is születtek a Spanyol Ipari Filmvállalat (Compañía Industrial Film Española S.A.) jóvoltából.[187] A sajtószabadság alkotmányos garantálásával és a cenzúra eltörlésével országszerte új lendületet kapott a könyv- és lapkiadás, ami a fentiekhez hasonlóan fontos állomást jelentett a kultúra terjedésében. A szekularizmus győzelme az oktatás terén nagy örömmel töltötte el az anarchistákat, akik a 19. század óta az egyház szellemi monopóliumának megtöréséért küzdöttek. A neves anarchista pedagógus, Francisco Ferrer 1901-ben alapított barcelonai Modern Iskolájának (Escuela Moderna) programjában például szintén előkelő helyet foglalt el a vallási-egyházi neveléssel szembeni racionális, természettudományokon alapuló, dogmáktól és előítéletektől mentes oktatás és nevelés koncepciója.[188] Az anarchisták a nők szerepének és helyzetének változását alapvetően pozitívan értékelték, bár mindenképpen fontos hangsúlyozni, hogy a Spanyolországban rohamosan erősödő és a polgárháború alatt virágzó anarcha-feminizmus célkitűzései mindig is radikálisabbak voltak a polgári feminizmusénál.[189] Az anarchisták persze mindvégig igyekeztek magukat függetleníteni a hivatalos – burzsoá jelzővel megbélyegzett – kultúrától, és az azt kiszolgáló intézményektől. A CNT újjáéledését követően sorra nyíltak a népházként és klubként funkcionáló ateneos libertariók, s virágoztak egészen addig, míg az 1933-as őszi választásokon hatalomra került Lerroux-kormány be nem záratta őket.[190] Új lendületet kapott az anarchista sajtó is, amelynek működését korábban a diktatúra intézkedései teljesen ellehetetlenítették. Az 1930-as években a röplapok mellett a sajtó jelentette az információátadás, a propaganda és a kultúra terjesztésének legfontosabb és legrendszerezettebb formáját. Jellegéről és hatásáról éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk az anarchizmus fellegvárának számító Katalónia és Andalúzia példáján keresztül. Annak köszönhetően, hogy előbbi magasan urbanizált, iparilag fejlett terület volt, míg utóbbi inkább mezőgazdasági termeléséről volt ismert, e két tartomány anarchista sajtójának tartalma és színvonala is jelentős különbségeket mutatott. Katalóniában a munkásság szervezettsége, a városi miliő, valamint a kedvezőbb sokszorosítási és terjesztési lehetőségek miatt az anarchista újságírók általában nagyobb terjedelmű és példányszámú és többnyire hosszabb életű periodikákat tudtak kiadni, és ezek célközönsége is a némiképp öntudatosabb, relatíve nagyobb vásárlóerővel rendelkező városi munkásság volt. Nem véletlen, hogy a legismertebb, országos terjesztésű lapok (Solidaridad Obrera, Tierra y Libertad) is Barcelonában kerültek kiadásra. Délen ezzel szemben a CNT-nek nem sikerült nagyobb orgánumokat létrehoznia, és az anarcho-szindikalizmus is csak egy szűk ipari magban tudott igazán kibontakozni: mindenekelőtt ott, ahol a vasútépítés és az építőipar sok embert foglalkoztatott, valamint a bortermelés központjaiban. A lapok kiadására itt kevesebb lehetőség nyílott, és a szerényebb jövedelmek miatt mind a kiadott lapok száma, mind terjedelme, mind pedig példányszáma jelentősen alulmúlta a katalóniai szintet. A korszak folyamán nem volt egyetlen olyan anarchista napi- vagy hetilap sem Andalúziában, amely a tartomány több provinciájában, esetleg a tartományon kívül elterjedt, relatíve hosszabb ideig fennállt és nagyobb közönségre szert tett volna. Jellemző, hogy a legtöbb andalúziai liberter sajtótermék csak más periodikákból, illetve egyes anarchisták visszaemlékezéseiből ismert: kis számban kiadott eredeti példányaik elvesztek vagy megsemmisültek az idők folyamán. Mindazonáltal a fennmaradt kiadványok is remekül megvilágítják az andalúz anarchista sajtó legfontosabb jellemzőjét, vagyis azt, hogy az újságcikkek zsellérekhez, napszámosokhoz, idénymunkásokhoz és a nagyobb andalúz városok alkalmi munkásaihoz szóltak, akiknek többsége az év nagy részében (esetleg egész évben) létfenntartási gondokkal küzdött, melyet a fokozódó gazdasági világválság csak még inkább tetézett. Tartalmukban emiatt kevésbé foglalkoztak elméleti kérdésekkel, inkább a parasztság mindennapi szenvedéseiről írtak, és az ebből kivezető utat (földfoglalás, kollektivizálás, liberter kommunizmus, stb.) igyekezték olvasóik elé tárni.[191] Fontos szerepet töltött be a sajtó a nőnevelés terén: a férfi-női kapcsolatokról, a szexualitásról vagy a nők munkában betöltött szerepéről szóló cikkek mind hozzájárultak az emancipáció női és férfi híveinek öntudatosodásához.[192] Nem elhanyagolható szerepet töltöttek be a különböző liberter sajtótermékek a politikai véleményformálásban, s a mozgalmon belüli csoportok egymással való polemizálásában. A FAI többek között a Tierra y Libertadot használta fel, hogy a mérsékeltek ellen buzdítsa a közvéleményt, míg a CNT a Solidaridad Obrerával tette ugyanezt a szakadás időszakában. Mikor 1931 őszén a radikálisok megkaparintották a Solidaridad Obrera szerkesztői posztjait, a treintisták új lapokat alapítottak saját nézeteik terjesztésére. Ilyen volt a már említett El Pueblo mellett a Cultura Libertaria (1931-1933 között), majd a Sindicalismo (1933-1935 között).[193]

Az eddigiekben felsorolt megannyi reformon és rendeleten túlmenően a köztársaság kormányai számos törvényt hoztak, illetve intézkedést foganatosítottak a munkahelyi viszonyokkal, a közmunkaüggyel és az agrárkérdéssel összefüggésben. Ezen lényeges (és témánk szempontjából különösen fontos) pontok bemutatása és értékelése azonban feltétlenül megköveteli a korszak Spanyolországának gazdaság- és társadalomtörténeti elemzését, így ezzel e kötet következő részében fogunk foglalkozni.

 

BIBLIOGRÁFIA

 

Folyóiratok, újságok

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930.

 

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931.

 

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931.

 

 

Történeti monográfiák, tanulmányok

 

 

IN COMMEMORATION… = In Commemoration of the Asturias Soviet. In: Spain 1934-39. From Working Class Struggle to Imperialist War. A Communist Workers’ Organisation pamphlet. London, 2-4.

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ANDERLE (1985.) = Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Államfejlődés és nemzeti mozgalmak Spanyolországban. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985.

 

ANDERLE (1999.) = Anderle Ádám: Spanyolország története. Pannonica Kiadó, 1999.

 

BEEVOR (2002.) = Beevor, Anthony: A spanyol polgárháború. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

 

BETHLEN (1963.) = Bethlen Oszkár: Népi demokratikus fejlődés Spanyolországban 1936-1939. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1963.

 

BOOKCHIN (1998.) = Bookchin, Murray: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, Edinburgh, San Francisco, 1998.

 

CASANOVA (2010.) = Casanova, Julián: Spanish Republic and Civil War. Cambridge University Press, Cambridge, 2010.

 

CASAS (2002.) = Casas, Juan Gómez: Historia de la FAI. Aproximación a la historia de la organización específica del anarquismo y sus antecedentes de la Alianza de la Democracia Socialista. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2002.

 

CHRISTIE (2008.) = Christie, Stuart: We, the anarchists! A study of the Iberian Anarchist Federation (FAI) 1927-1937. AK Press, Edinburgh/Oakland, 2008.

 

CISNEROS DE (1972.) = Cisneros de, Hidalgo: Életút. Emlékiratok. Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.

 

EALHAM (2005.) = Ealham, Chris: Class, Culture and Conflict in Barcelona 1898-1937. Routledge, London/New York, 2005.

 

EALHAM (2008.) = Ealham, Chris: „The Struggle for the Streets”: Unemployed Hawkers, Protest Culture and Repression in the Barcelona area. (c. 1918-1936). In.: Labour History Review. Vol. 73., No. 1., April, 2008. 19-38.

 

ELLWOOD (1997.) = Ellwood, Sheelagh: Franco. Akadémia Kiadó, Bp., 1997.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

GARCÍA (1973.) = García, José: Spanyolország a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973.

 

GODOY (1989.) = Godoy, Antonio Checa: Prensa y partidos politicos durante la II. República. Universidad de Salamanca, Salamanca, 1989.

 

GUILLAMÓN (2014.) = Guillamón, Agustín: Esbozos biográficos. In: Balance. Cuaderno de historia número 38. Correspondencia entre Diego Camacho („Abel Paz”) y Juan García Oliver. Barcelona, 2014. szeptember. 7-16.

 

HARSÁNYI (2006a.) = Harsányi Iván: A szociális érdekegyeztetés ideológiája és gyakorlata Spanyolországban az első világháború utáni évtizedekben. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 88-106.

 

HARSÁNYI (2006b.) = Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 66-87.

 

HARSÁNYI (1987.) = Harsányi Iván: Pestaña Núñez, Ángel IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1988. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1987. 225-228.

 

HARSÁNYI (1989.) = Harsányi Iván: Seguí i Rubinat, Salvador. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1990. MSZMP KB PTI-PF, Bp. 1989. 267-269.

 

HARSÁNYI (2006c.) = Harsányi Iván: Választások a 20. századi Spanyolországban. IN: Harsányi Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 41-65.

 

HOBSBAWM (1974.) = Hobsbawm, Eric: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1974.

 

IBÁRRURI (1964.) = Ibárruri, Dolores (et al): A spanyol kommunista párt története. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1964.

 

IÑIGUEZ (2001.) = Iñiguez, Miguel: Esbozo de una enciclopedia histórica del anarquismo español. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2001.

 

LERA DE (1978.) = Lera de, Ángel M.a: Ángel Pestaña. Retrato de un anarquista. Libreria Editorial Argos, Barcelona, 1978.

 

MARTORELL (2011.) = Martorell, Miguel Linares: José Sánchez Guerra. Un hombre de honor (1859-1935). Marcial Pons Historia, 2011.

 

MEAKER (1974.) = Meaker, Gerald H.: The Revolutionary Left in Spain, 1914-1923. Stanford University Press, Stanford, 1974.

 

MEJÍAS (2008.) = Mejías, Francisco Martínez: La aplicación de Ley de Fugas durante la Segunda República en Bujalance. In: Crónica de Córdoba y sus Pueblos XIV. Ilustre Asociación Provincial Cordobesa de Cronistas Oficiales, Córdoba, 2008. 401-414.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

MINTZ (1970.) = Mintz, Frank: L’Autogestion dans l’Espagne révolutionnaire. Belibaste, Párizs, 1970.

 

MONTSENY (1974.) = Montseny, Federica: ¿Qué es el anarquismo? 1974.

OLIVER (1978.) = Oliver, Juan García: El eco de los pasos. El anarchosindicalismo …en la calle …en el Comité de Milicias …en el gobierno …en el exilio. Ibérica de Ediciones y Publicaciones, Barcelona, 1978.

 

PAYNE (2006.) = Payne, Stanley G.: The Collapse of The Spanish Republic, 1933-1936. Duke & Company, Pennsylvania, 2006.

 

PAZ (2006.) = Paz, Abel: Durruti in the Spanish Revolution. AK Press, Madrid, 2006.

 

PAZ (1976.) = Paz, Abel: Durruti: The People Armed. Black Rose Books, Montreal, 1976.

 

PEIRATS (2011.) = Peirats, José: The CNT in the Spanish Revolution. vol. I. The Meltzer Press, Hastings, 2011.

 

PRESTON (2012.) = Preston, Paul: The Spanish Holocaust. Inquisition and Extermination in Twentieth-Century Spain. W. W. Norton & Company, New York, London, 2012.

 

ROITH (2015.) = Roith, Christian: Memory and Critique: Essays on the History of Education and School in Spain and Germany. Editorial Universidad de Almería, Almería, 2015.

 

 

SOÓS (2010.) = Soós István: A spanyol állami egyházjog és a katolikus egyház belső joga. PhD dolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Kánonjogi Posztgraduális Intézet, Vallástudományi Doktori Iskola, Bp., 2010.

 

SZIGETVÁRI (2009.) = Szigetvári Krisztián: Vázlat Primo de Rivera diktatúrájáról (1923. szeptember – 1930. január). In: BENE Krisztián – SARLÓS István – VITÁRI Zsolt (szerk.): Kutatási Füzetek 15. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2009. 261-277.

 

THOMAS (1976.) = Thomas, Hugh: La guerra civil española. La mayor tragedia de la historia de España. I. köt. Diario 16, Madrid, 1976.

 

URQUIJO GOITIA (2008.) = Urquijo Goitia, José Ramón: Gobiernos y ministros españoles en la Edad Contemporánea. Consejo Superior de Investigaciones Cientificas, Madrid, 2008.

 

VARGA (1985.) = Varga, Jenő: Spanyolország a forradalomban. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1986. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985. 102-109.

 

VILAR (1984.) = Vilar, Pierre: Spanyolország története. Gondolat, Bp., 1984.

 

ZALAI (2005.) = Zalai Anita: A monarchia válsága Spanyolországban (1923-1931). IN: Kutatási Füzetek 11. Ünnepi szám Harsányi Iván 75. születésnapjára. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2005. 300-313.

 

ZALAI (2011.) = Zalai Anita: Politikai pártok Spanyolországban 1931-1936. Belvedere, Szeged, 2011.

 

ZOLCSÁK (2006a.) = Zolcsák György Attila: A spanyolországi anarchizmus 1931-1939. Szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, Politikaelmélet Szak, Bp., 2006.

 

ZOLCSÁK (2006b.) = Zolcsák György Attila: Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus. In: Eszmélet, 70. (2006. nyár), 61-77.

 

ZOLCSÁK (2009.) = Zolcsák György Attila: Francisco Ferrer élete és munkássága. Tanári képzés szakdolgozata. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bp., 2009.

 

Internetes hivatkozások

(Utolsó letöltések dátuma: 2015. 09.02.)

ANARCHA-FEMINIZMUS = A feminizmus irányzatai: az anarcha-feminizmus

http://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/06/28/anarcha-feminizmus

 

BERENGUER = Dámaso Berenguer

http://en.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

http://es.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

 

BROUÉ (1977.) = Broué, Pierre: España 1931-1939: La revolución perdida

https://www.marxists.org/espanol/broue/1973/revolucion_perdida.htm

 

CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA = 1923-1930. La cladestinidad en la dictadura de la Primo Rivera

http://madrid.cnt.es/historia/clandestinidad-dictadura-primo-de-rivera/

 

CONGRESO DE LA CNT (1931.) = III. Congreso de la CNT. Celebrado en Madrid del 11 al 16 de junio de 1931

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

CONSTITUCIÓN (1931.) = Constitución de la República Española. 9 de diciembre de 1931.

http://www.congreso.es/docu/constituciones/1931/1931_cd.pdf

 

GUILLAMÓN (2013.) = Guillamón, Agustín: La fundación de la FAI. (Marsella, 16 de mayo de 1926)

http://federacionanarquistaiberica.blogspot.hu/2014/09/la-fundacion-de-la-fai-marsella-16-de.html

 

KATOLKUS LEXIKON = Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikk

http://lexikon.katolikus.hu/S/spanyol%20polg%C3%A1rh%C3%A1bor%C3%BA.html

 

LEY DE DEFENSA = Törvény a köztársaság védelméről („Ley de Defensa de República”)

https://es.wikipedia.org/wiki/Ley_de_Defensa_de_la_Rep%C3%BAblica

 

LEY DE VAGOS Y MALEANTES = 1954-es törvény az 1933. augusztus 4-i „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”) módosításáról

http://www.boe.es/datos/pdfs/BOE/1954/198/A04862-04862.pdf

 

MANIFIESTO DE LOS TREINTAS (1931.) = A Harcmincak Kiáltványa (Manifiesto de los Treintas)

http://www.patriasindicalista.es/ateneoazul/ps_textos/manifiesto_de_los_treinta.pdf

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejas-i tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

PRENSA TREINTISTA = Archivo Histórico Prensa Treintista

http://www.cedall.org/Documentacio/Castella/cedall203540000_Cultura%20libertaria_Sindicalismo.htm

 

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.) = Programa del Partido Sindicalista. El desacertado intento de hacer un partido anarquista
http://www.portaloaca.com/historia/historia-libertaria/1139-programa-del-partido-sindicalista-el-desacertado-intento-de-hacer-un-partido-anarquista.html

 

SECRETARIO GENERAL = Secretario general de la CNT

https://es.wikipedia.org/wiki/Secretario_general_de_la_CNT

 

SPANISH CINEMA = History of Spanish Cinema

http://www.donquijote.org/culture/spain/film/history-of-spanish-cinema

MELLÉKLETEK

I. FONTOSABB RÖVIDÍTÉSEK

ACR (Acció Catalana Republicana): Republikánus Katalán Akció

AIT (Asociación Internacional de Trabajadores): Nemzetközi Munkásszövetség

AR (Acción Republicana): Republikánus Akció

CNT (Confederación Nacional del Trabajo): Országos Munkakonföderáció

ERC (Esquerra Republicana de Catalunya): Katalán Republikánus Baloldal

DLP (Derecha Liberal Republicana): Republikánus Liberális Jobboldal

FAI (Federación Anarquista Ibérica): Ibériai Anarchista Föderáció

ORGA (Organizaciós Republicana Gallega Autónoma): Autonóm Gallego Republikánus Szerveződés

PCE (Partido Comunista Español): Spanyol Kommunista Párt

PPR (Partido Republicano Radical): Radikális Republikánus Párt

PRDF (Partido Republicano Democrático Federal): Szövetségi Demokratikus Republikánus Párt

PRRS (Partido Republicano Radical Socialista): Radikális Szocialista Republikánus Párt

PSOE (Partido Socialista Obrero Español): Spanyol Szocialista Munkáspárt

UGT (Unión General de Trabajadores): Általános Munkásszövetség

II. KÉPEK

Severiano Martínez Anido, Barcelona hírhedt katonai kormányzója, a diktatúra belügyminisztere

 

A diktátor, Miguel Primo de Rivera (jobbra) és XIII Alfonz király katonai uniformisban (balra)

 

A Los Solidarios csoport három alapító tagja (balról jobbra): Fernando Ascaso, Buenaventura Durruti, Gregorio Jover

 

Ángel Nuñez Pestaña, a CNT főtitkára, majd a Szindikalista Párt vezetője

 

Ramón Franco, az anarchista repülős

 

Francesc Maciá proklamálja a Katalán Köztársaságot

(1931. április 14.)

 

A köztársaság kikiáltását ünneplő tömeg Barcelonában

(1931. április 14.)

 

„A republikánusok győzelme megmutatta a nép akaratát”, hirdeti a Solidaridad Obrera vezércikke

(1931. április 14.)

 

Az anarchizmus regionális elterjedtsége Spanyolországban az 1930-as években

 

Az I. Azaña-kormány az 1931. októberi választásokat követően

 

A tragikus május elsejei eseményekről tudósító Tierra y Libertad címlapja (1931. május 8.)

 

A korszak hírhedt anarchistái Barcelonában (balról jobbra): García Vivancos, Juan García Oliver, Louis Lecoin, Pierre Odéon, Francisco Ascaso és Buenaventura Durruti

(1931. május)

 

A CNT kötelékéhez tartozó munkanélküliek kenyeret követelnek gyerekeik számára egy aragóniai tüntetésen

(1931)

 

Felgyújtott jezsuita templom Sevillában

(1931. május)

 

Városok, ahol 1931 folyamán kolostorokat gyújtottak fel

 

Juan Peiró CNT tagsági könyve

 

Ángel Pestaña beszédet mond a CNT III. Országos Kongresszusán a madridi Teatro Conservatorióban

(1931. június)

 

Castiblancói parasztok a Guardia Civil fogságában

(1932. január)

 

 

Buenaventura Durruti (balról a második) afrikai száműzetésben (1932)

 

Az 1933. januári anarchista felkelések főbb színhelyei

 

Holtestek hevernek szerteszét Casas Viejasban a Guardia Civil és a Guardia de Asalto által végrehajtott vérengzést követően (1933. január)

 

 

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó………………………………………………..2

A diktatúra bukása………………………………..10

A monarchia összeomlása………………………...25

A hatalomváltások időszaka……………………...38

A köztársaság rendeletei………………………….74

BIBLIOGRÁFIA……………………………………104

Folyóiratok, újságok……………………………..105

Történeti monográfiák, tanulmányok…………..105

Internetes hivatkozások………………………….113

MELLÉKLETEK…………………………………...116

I. Fontosabb rövidítések…………………………117

II. Képek………………………………………….118

 

TARTALOMJEGYZÉK…………………………...129

 

 

 





[1] Magyar átírásban találkozhatunk még a „libertáris”, valamint „szabad kommunizmus” kifejezéssel is, mozgalmi körökben azonban a „liberter” szóhasználat terjedt el. A nevezett fogalom azonban semmiképpen sem keverendő a „liberális” vagy a „libertariánus” terminusokkal, ugyanis míg előbbi a kapitalizmusban uralkodó politikai eszmével, addig utóbbi a liberalizmus és az individuális anarchizmus keresztezéséből létrejövő ideológiával hozható összefüggésbe.

[2] POÓR (2015.)

[3] Példaképpen alighanem elég, ha csupán a diktatúra előtti spanyolországi anarcho-szindikalizmus két legmeghatározóbb alakjának sorsára utalunk. Ángel Pestaña és Salvador Seguí ellen egyaránt merényletet követtek el hét hónap különbséggel. Pestañát négy golyó érte, de nem halt bele sérüléseibe, Seguí viszont Barcelonában halálos találatot kapott. A Pestaña elleni gyilkossági kísérlet elkövetői Barcelona rendőrfőnökének megbízásából cselekedtek, míg Seguít egy egykori anarcho-szindikalista ölte meg, akit a munkaadók egyesülete bérelt fel.

HARSÁNYI (1987.) 227., HARSÁNYI (1989.) 269.

[4] HARSÁNYI (2006c.) 47-48.

[5] Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (2006a.) 96.

[6] HARSÁNYI (2006b.) 80.

[7] HARSÁNYI (2006a.) 104.

[8] ZALAI (2005.) 305.

[9] Az UGT taglétszáma 1923 és 1930 között mintegy 211 000 főről csupán 277 000 főre nőtt, míg 1930 (a diktatúra bukásának éve) és 1932 között nagyjából megduplázódott. BEEVOR (2002.) 40.

[10] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[11] Katonai kormányzóként Anido a terrorizmust használta fegyverül az anarchistákkal szemben és felbérelt merénylőkkel (a pistolerókkal) vadászott a szakszervezeti vezetőkre és egyéb aktivistákra. THOMAS (1976.) 40.

[12] GARCÍA (1973.) 99.

[13] Talán leghíresebbnek közülük a Franciaországba emigráltak által megalakított föderáció, a „Grupos Anarquistas de Lengua Española” („Spanyolnyelvűek Anarchista Csoportjai”) bizonyult, amely 1926. május 13. és 16. között tartott marseilles-i kongresszusán informálisan megalapította az Ibériai Anarchisták Föderációját (FAI). GUILLAMÓN (2013.)

[14] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[15] PEIRATS (2011.) 25.

[16] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[17] A kommunista párt (PCE) csak 1921-ben jött létre, így Rivera hatalomátvételéig nem volt lehetősége - a szocialista és az anarchista munkásszervezetekkel versengve – megerősödnie.

[18] GARCÍA (1973.) 97.

[19] A korszak legismertebb merényletkísérlete alighanem a XIII. Alfonz ellen elkövetett sikertelen támadás volt. A merényletre 1926. június 25-én került volna sor a spanyol uralkodó párizsi látogatása alkalmával Francisco Ascaso, Buenaventura Durruti és Gregorio Jover jóvoltából. A politikai okokból korábban külföldre emigrált spanyol anarchisták uruguayi útlevéllel és hamis személyazonossággal érkeztek még április végén a francia fővárosba, majd onnan a sikertelen kísérletet követően Argentínába távoztak, de elfogták és pár hónapra bebörtönözték őket. PAZ (2006.) 99-104.

[20] Erre utal a FAI által használt „grupo de afinidad” terminus is, melyet szó szerint a „rokonság csoportjaként” lehetne lefordítani.

[21] BOOKCHIN (1998.) 196-197.

[22] A FAI alapító gyűlésén Valenciában többek között kijelentették, hogy a mozgalmon belül két antagonisztikus irányzat jött létre: az egyik az anarchizmus, vele szemben pedig az anarcho-szindikalizmus és a politikai szindikalizmus, amelyet Pestañára utalva csak pestañizmusként neveztek meg. CASAS (2002.) 103-104.

[23] ZOLCSÁK (2006b.), 65.

[24] ZALAI (2005.) 305.

[25] VILAR (1984.) 98-99.

[26] Az 1920-as évtizedben például 9%-kal - az egész spanyol történelem során leggyorsabb ütemben! - csökkent az analfabéták aránya, az egyetemre járók száma pedig megduplázódott a diktatúra évei alatt. PAYNE (2006.) 9.

„1923 és 1930 között 9.455 km-rel nőtt az utak és vasutak hossza, szemben az 1918-1923 közötti időszak 2.796 megépített km-ével. A járművek száma megnégyszereződött…” SZIGETVÁRI (2009.) 273.

[27] PAYNE (2006.) 19.

[28] GARCÍA (1973.) 95.

[29] PAZ (2006.) 230-231.

[30] Sotelo, J. Calvo: Mis servicios al Estado. Seis años de gestión. Imprenta Clásica Española, Madrid, 1931. 140. idézi: GARCÍA (1973.) 115.

[31] GARCÍA (1973.) 115-116.

[32] GARCÍA (1973.) 115.

[33] VILAR (1984.) 98.

[34] Az ipari termelés például 1929-ről 1930-ra csupán 1,2%-os visszaesést mutatott, míg a fejlett ipari országokban ugyanez az arány lényegesen magasabb volt. VARGA (1985.) 102.

[35] VILAR (1984.) 101.

[36] ZALAI (2005.) 306-307.

[37] BERENGUER

[38] ZALAI (2005.) 304., 306-307.

[39] ANDERLE (1999.) 129.

[40] BETHLEN (1963.) 13.

[41] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[42] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930. augusztus 31.

[43] MARTORELL (2011.) 5-6.

[44] BOOKCHIN (1998.) 204.

[45] Santiago Alba sértettsége onnan eredt, hogy Primo de Rivera hatalomátvétele után a király menesztette, és nem volt képes megvédeni őt a diktátor támadásaival szemben sem. ZALAI (2005.) 310-311.

[46] ZALAI (2005.) 311-312.

[47] 1929-hez viszonyítva Spanyolország ipari termelése 1931-ig közel 7%-kal csökkent.  VARGA (1985.) 102.

[48] A statisztikák szerint a munkanélküliek száma 1930 elején még csak 200 ezer volt, 1930 októberére azonban már ennek duplájára nőtt, míg 1931 elején elérte a félmillió főt is. GARCÍA (1973.) 139.

Ez a szám azonban még mindig messze van a valóságtól, hiszen a hivatalos statisztikákba a mezőgazdasági munkásokra vonatkozó adatok nem kerültek be mindig a maguk teljességében, továbbá a formális munkanélküliség mellett számolni kellett a rövidített munkaidőben dolgozók szintén megnövekedett számával is. VARGA (1985.) 107.

[49] GARCÍA (1973.) 140-141.

[50] BETHLEN (1963.) 13.

[51] PEIRATS (2011.) 39.

[52] ZALAI (2005.) 312.

[53] PAZ (2006.) 164.

[54] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[55] Miguel Maura, Alejandro Lerroux, Fernando de los Ríos, Indalecio Prieto, Largo Caballero, Martínez Barrio.

[56] ZALAI (2011.) 48.

[57] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[58] CISNEROS DE (1972.) 192-207.

[59] IBÁRRURI (1964.) 58.

[60] ZALAI (2005.) 314-315.

[61] A cenzúra megszüntetését és a szólásszabadság helyreállítását egy 1931. március 22-i dekrétum mondta ki.

[62] A cacique szóval olyan nagy tekintéllyel és gazdasági hatalommal rendelkező földesurat szoktak jelölni, aki a választásokon befolyását felhasználva akár törvénytelen eszközökkel is képes kicsikarni a kellő mennyiségű szavazatot a maga számára. Ezt a jelenséget - amelynek spanyolországi elterjedtsége legfőképpen a latifundiumok földrajzi elhelyezkedésével mutatott korrelációt – szokták caciquismónak nevezni.

[63] ZALAI (2011.) 50-59.

[64] EALHAM (2005.) 53.

[65] PEIRATS (2011.) 39.

[66] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. április 1. 1.

[67] ANDERLE (1999.) 130.

[68] ZALAI (2011.) 65-66.

[69] XIII. Alfonz deklarációját forrásmegjelölés nélkül idézi: THOMAS (1976.) 47.

[70] „Katalónia népének nevében proklamálom a katalán államot egy katalán köztársasági rendszerben, mely szabadon és nagy barátsággal kéri és igényli Spanyolország más népeinek együttműködését az ibér népek konföderációjának megteremtésében” – nyilatkozta Francesc Maciá, a Generalitat elnöke még 1931. április 14-én. ANDERLE (1985.) 147.

[71] URQUIJO GOITIA (2008.) 116-117.

[72] ZALAI (2011.) 74.

[73] PEIRATS (2011.) 40.

[74] ZALAI (2011.) 124., 134-135.

[75] A táblázat készült URQUIJO GOITIA (2008.) 116-119. alapján.


[76] Konspirációs kísérletek persze akadtak bőven a különböző királypárti csoportok részéről, akik nem sajnálták pénzüket és kapcsolataikat latba vetni a restauráció ügyének előmozdítása érdekében. A titkos összejövetelek mellett még egy monarchista pártot is létrehoztak (Acción Española), propagandájukat pedig sajtótermékeiken (mindenekelőtt az ABC elnevezésű napilapjukon) és az egyház szócsövén keresztül igyekeztek terjeszteni országszerte. Olykor halálos áldozatokra is sor került a republikánusokkal való összetűzések során, valódi államcsínykísérlet azonban nem történt. Ebben szerepe volt a kormány rendeleteinek is, amelyek például cenzúra alá vették a monarchista sajtót, de az anarchistáknak is, akik egyebek mellett gyújtogatással válaszoltak az egyház és az ABC propaganda-hadjáratára.

THOMAS (1976.) 78-81.

[77] PAZ (2006.) 164.

[78] ZALAI (2011.) 69.

[79] PAZ (2006.) 203-204.

[80] PEIRATS (2011.) 39.

[81] LERA DE (1978.) 268.

[82] THOMAS (1976.) 60.

[83] Forrásmegjelölés nélkül idézi: LERA DE (1978.) 268.

[84] PEIRATS (2011.) 39.

[85] Juan García Oliver Burgosban raboskodott. A börtönből való szabadulásáról önéletrajzában részletesen beszámol.

OLIVER (1978.) 103-110.

[86] PAZ (2006.) 206.

[87] OLIVER (1978.) 115.

[88] Ennek eszméje eredetileg a CNT Védelmi Bizottságától származott, ám a kifejezés mégis García Oliver és a FAI militánsainak tevékenysége nyomán vált ismertté.

CHRISTIE (2008.) 86.

[89] Ennek pontjai lényegében megegyeztek a korábban már említett követelésekkel, úgy mint a Guardía Civil feloszlatása, az egyházi tulajdon kisajátítása, a parasztok földhöz juttatása, a gyárak munkásönigazgatása, stb.

CHRISTIE (2008.) 83.

[90] OLIVER (1978.) 115-117.

[91] Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. május 8. 1. és 4.

[92] Az őrök állítólag arra hivatkoztak, hogy sem Maciá, sem más képviselők nem tartózkodnak most a Generalitat épületében, ezért nincs senki, aki fogadhatná őket.

OLIVER (1978.) 117.

[93] A mintegy háromnegyed órás tűzharc során az anarchisták közül tizenöten megsebesültek, egy ember pedig életét vesztette.

CHRISTIE (2008.) 84.

[94] Abel Paz szerint kettő.

PAZ (1976.) 107.

[95] CHRISTIE (2008.) 84-85.

[96] A CNT II. Országos Kongresszusa még 1919-ben ült össze, így újbóli összehívásának éppen itt volt már az ideje.

[97] A helyzetet kissé komikussá teszi, hogy bár a Tierra y Libertad következő száma tudósított a június 10-i FAI-konferenciáról, ez a szám csak június 27-én jött ki a nyomdából.

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. június 27. 2.

[98] PAZ (2006.) 223.

A CNT kongresszus történéseiről részletesen beszámoló Abel Paz könyvében az olvasható, hogy az eddig hetente kiadott Tierra y Libertadot napilappá alakították. Ez az állítás helytelen: a lap ugyanis a kongresszust megelőző időszakban viszonylag ritkán és rendszertelenül jelent meg, 1931. június közepétől pedig rendszeresen és heti gyakorisággal adták ki.

[99] A táblázat forrásául ELORZA (1973.) 469-470. szolgált.

[100] BOOKCHIN (1998.) 216.

[101] PAZ (2006.) 225.

[102] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11-17.

[103] PAZ (2006.) 224-225., CONGRESO DE LA CNT (1931.)

[104] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 1. és 6.

[105] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 6.

[106] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 1.

[107] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 4.

[108] GUILLAMÓN (2014.) 9.

[109] LERA DE (1978.) 276.

[110] CHRISTIE (2008.) 93-94.

[111] LERA DE (1978.) 276.

[112] LERA DE (1978.) 277.

[113] Gabriel García Márquez írta egy helyütt a következőket: „mindig bámultam a jellemlovagokat, ahogy undorodva ejtik ki a szájukon: kompromisszum!... Elkísérném egy erényes napjukat, megszámolnám: reggeltől estig hány akart és akaratlan kompromisszumot követnek el…”

[114] BOOKCHIN (1998.) 218.

[115] Forrásmegjelölés nélkül idézi: PAZ (2006.) 225.

[116] LERA DE (1978.) 278.

[117] PEIRATS (2011.) 46.

[118] Confederación Nacional del Trabajo: Memoria del Congreso Extraordinario celebrado en Madrid los dias 11 al 16 de Junio de 1931. Barcelona, 1931. 208. Idézi: CHRISTIE (2008.) 90.

[119] LERA DE (1978.) 278.old.

[120] Figyelembe véve, hogy az egyes delegáltak hány embert képviseltek az 1919-es kongresszuson, a szavazás eredménye a következő volt: mindössze 14.008-an támogatták az országos ipari föderációk tervezetét, míg 651.473-an ellenezték azt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[121] CHRISTIE (2008.) 90.

[122] CHRISTIE (2008.) 90.

[123] BOOKCHIN (1998.) 219.

[124] CHRISTIE (2008.) 91.

[125] CHRISTIE (2008.) 91.

[126] A végeredmény merőben ellentétes volt az 1919-es szavazás eredményével. Ezúttal – tekintetbe véve, hogy a kongresszus résztvevői ténylegesen hány embert képviseltek – az FNI tervezetét 302.343-an támogatták, s 90.671-en ellenezték, míg a tartózkodók száma 10.957 volt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[127] BOOKCHIN (1998.) 220.

[128] LERA DE (1978.) 279.

[129] A kiáltvány elsőként a barcelonai L’Opinió c. lapban jelent meg augusztus 31-én, majd egy nappal később a madridi La Tierra is lehozta, így arról a CNT tagsága rövid időn belül értesülhetett.

[130] Pestaña és Peiró mellett a kiáltvány aláírói Joan López, Agustín Gibanel, Ricardo Fornells, Josep Girona, Daniel Navarro, Jesús Rodríguez, Antonio Vallabriga, Miguel Portolés, Joaquim Roura, Joaquín Lorente, Progreso Alfarache, Antonio Peñarroya, Camil Piñón, Joaquín Cortés, Isidoro Gabín, Pere Massoni, Francesc Arín, Josep Cristiá, Juan Dinares, Roldán Cortada, Sebastié Clara, Ramón Viñas, Federico Uleda, Pere Cané, Mariá Prat, Espartaco Puig, Narcís Marcó és Genaro Minguet voltak.

[131] MINTZ (1970.) 40.

[132] A „Harmincak Kiáltványa” teljes terjedelmében itt olvasható: MANIFIESTO DE LOS TREINTAS

[133] BOOKCHIN (1998.) 223.

[134] Így lett Juan Peiró helyett a faista Felipe Aláiz a Solidaridad Obrera igazgatója.

ZALAI (2011.) 122.

[135] BOOKCHIN (1998.) 223.

[136] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[137] IÑIGUEZ (2001.) 516.

[138] A táblázat készült: SECRETARIO GENERAL alapján

[139] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[140] A párt részletes programját lásd itt: PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[141] ZALAI (2011.) 122.

[142] Bár a párt támogatottsága a polgárháborúig mindvégig növekvő tendenciát mutatott, a tagok száma még 1937-ben is mindösszesen 30 ezer fő körül mozgott.

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[143] Mint egy alkalommal felháborodottan kijelentette: „A nép azért küldött ide minket, hogy tegyünk valamit az érdekében… De ha így folytatódik, visszamegyek az utcára és azt mondom a barátaimnak: igazatok volt, nem jó ez semmire.”

Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (1987.) 227.

[144] HARSÁNYI (1987.) 227.

[145] A törvény szövegét lásd itt: LEY DE DEFENSA

[146] PEIRATS (2011.) 40.

[147] PEIRATS (2011.) 40.

[148] ZALAI (2011.) 137.

[149] PEIRATS (2011.) 40.

[150] Az 1954-es törvénymódosítás szövegét lásd itt: LEY DE VAGOS Y MALEANTES

[151] MEAKER (1974.) 338-341.

[152] PRESTON (2012.) 15-16.

[153] A „Ley de Fugas” anarchistákkal szembeni alkalmazására az 1933. decemberi bujalancéi forradalmi kísérletet követő csendőrterror nyújt klasszikus példát. A lázadás leverését követően elfogott Antonio Millát és José Porcelt a Guardia Civil egy teherautón elszállította a településről, egy elhagyatott helyen lelőtte, majd tetemüket egyszerűen az útszéli árokba dobta. Csak a helybéli családok segítségével sikerült azonosítani a holttesteket, mivel a Guardia Civil még erre sem volt hajlandó. A csendőrök – bizonyítottan megkérdőjelezhető - hivatalos jelentése szerint a foglyok szökni próbáltak, ezért vált szükségessé az intézkedés.

MEJÍAS (2008.) 401-414.

[154] A hajóútról és Afrikáról Durruti és az Ascaso testvérek deportálásának példáját bemutatva többek között Abel Paz fest érdekes képet Durruti biográfiájában.

PAZ (2006.) 265-277.

[155] BEEVOR (2002.) 57.

[156] Forrásmegjelölés nélkül Gerald Brenant idézi: HOBSBAWM (1974.) 125.

[157] Előbbire jó példát kínálnak az 1932. január 4-én Jeresában történt események: a csendőrök sortüze és kardos rohama során tizenhárman megsebesültek, négyen pedig meghaltak a helyi parasztok közül. Utóbbira pedig az 1931. szilveszterén lezajlott castiblancói összecsapások története kínál nevezetes példát: itt miután a Guardia Civil lelőtt egy sztrájkoló földmunkást, a felbőszült tömeg késekkel, botokkal és kövekkel a csendőrökre rontott, és brutálisan meggyilkolta őket.

CASANOVA (2010.) 52.

[158] A lojalitás biztosítása különösen fontos kérdés volt a fiatal köztársaság számára, és ebből a szempontból a rohamgárda összességében jól vizsgázott. A polgárháború kirobbanásakor minden fegyveres testület választás elé kényszerült, melyik oldalra álljon, s az akkori 18 ezres létszámú Guardia de Asaltónak mintegy kétharmada minden további nélkül a republikánus táborhoz csatlakozott, míg ezzel szemben a Guardia Civilnél ez az arány lényegesen rosszabb volt.

[159] PAYNE (2006.) 24.

[160] Például 1933 januárjában Casas Viejasban.

 

[161] EALHAM (2008.) 19-38. old. 24.

[162] A hadsereg megérkezése vetett véget a CNT figolsi bányászai által kezdeményezett forradalmi kísérletének 1932 januárjában. Ebben az esetben a konfliktust végül sikerült békés mederbe terelni, de például 1934 októberében az asztúriai bányászfelkelés alkalmával a Franco vezette marokkói hadsereg szörnyű kínzásokat és kivégzéseket végrehajtva állította csak helyre a „rendet”.

PEIRATS (2011.) 53., IN COMMEMORATION… 2-4.

[163] Az 1931-es alkotmányba belefoglalták ugyanis, hogy „A Spanyol Köztársaság lemond a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről”.

CONSTITUCIÓN (1931.): Articulo 6.°

[164] ELLWOOD (1997.) 64-66.

[165] ELLWOOD (1997.) 70-71.

[166] MONTSENY (1974.) 20.

[167] BEEVOR (2002.) 48.

[168] GARCÍA (1973.) 157.

[169] A rendelkezésre álló számadatok tükrében a spanyol katolikus egyház az 1930-as években a következő összetételt mutatta: 35 ezer pap, 20 ezer szerzetes és egyedülállóan sok, mintegy 60 ezer főnyi apáca.

THOMAS (1976.) 66.

[170] SOÓS (2010.) 70-72.

[171] GARCÍA (2011.) 175-176.

[172] Az efféle eseményeknek köszönhetően sok katolikus a mai napig úgy tekint a spanyol polgárháborúra, mint a köztársaság egyházellenes törvényeinek és az anarchisták katolikusüldözésének következményére.

Lásd például a Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikkét: KATOLIKUS LEXIKON

[173] A polgárháború idején például Baszkföld katolikus papjai nem álltak a lázadók pártjára, így a köztársasági oldal más képviselőihez hasonlóan őket is Franco hadserege tiporta el, nem kevés kegyetlenséget végrehajtva. Róluk a Vatikán sokáig egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni, mikor az egyház veszteségei felett kesergett.

[174] Casares Quiroga karrierjének csúcspontját a második népfront-kormány élére történő miniszterelnöki kinevezése jelentette 1936 májusában. Ez a politikai siker azonban nem tartott sokáig: 1936. július 19-én ugyanis a katonatisztek lázadásának első jelére a kormányfő megijedt, és lemondott tisztéről.

[175] ANDERLE (1985.) 145-146.old.

[176] THOMAS (1976.) 110.

[177] ANDERLE (1985.) 147-149.

[178] EALHAM (2005.) 52-55.

[179] ANDERLE (1985.) 147.

[180] 1931. július 4-én például egy anarcho-szindikalista sztrájk alkalmával a szocialista pénzügyminiszter Indalecio Prieto – hogy megnyugtassa a részvényeseket, és megakadályozza a töke kiáramlását – az UGT tagjait vetette be sztrájktörőként.

ZALAI (2011.) 118.

[181] ZALAI (2011.) 103-104.

[182] A női választójog bevezetéséről szóló reformot végül 161 igen és 121 nem szavazattal fogadták el.

ZALAI (2011.) 132.

[183] Leghosszabb ideig Juan Negrín kormánya tudott hatalmon maradni, ám összességében ez is kevesebb, mint két éves kormányzást jelentett (1937. május 17. – 1939. március 31.), hatalma ráadásul csak Spanyolország köztársasági zónájára terjedt ki, melynek összterülete az idő folyamán egyre inkább lecsökkent, 1939. március elején pedig a köztársasági táboron belül is ellenkormány alakult, amely még inkább bekorlátozta a Negrín-kormány cselekvési lehetőségeit.

A köztársaság kormányainak részletes listáját lásd: URQUIJO GOITIA (2008.) 115-132.

[184] GARCÍA (1973.) 160-161.

[185] Baszkföldön az 1930-as években az analfabéták aránya megközelítőleg 20-25%-os volt a férfiak és 25-30%-os a nők körében, míg ugyanez az arány Andalúziában 50%, illetve 60% volt.

ACKELSBERG (2005.) 81.

[186] A kulturális életről a II. Spanyol Köztársaság idején lásd részletesebben: ROITH (2015.) 101-122.

[187] SPANISH CINEMA

[188] Francisco Ferrer nézeteiről és munkásságáról magyar nyelven lásd: MIKONYA (2009.) 141-160., ZOLCSÁK (2009.)

[189] Az anarcha-feminizmus történetének rövid összefoglalóját magyar nyelven lásd itt: ANARCHA-FEMINIZMUS

[190] BEEVOR (2002.) 47., 66.

[191] GODOY (1989.) 39-41., 60-64.

[192] ACKELSBERG (2005.) 85.

[193] A két periodika teljes digitalizált archívumát lásd itt: PRENSA TREINTISTA