Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Amit eddig félreértettél a materializmussal kapcsolatban

 

A materializmus-idealizmus ellentétpárt szerintünk a következő három szempontból lehet szemügyre venni. Ez a három pont egymástól többé-kevésbé független, a legváltozatosabb kombinációkban létezhetnek emberek fejében.

 

1. Az anyagi világ

 

1/a. A világ keletkezése.

1/b. A természet jelenlegi működése.

 

Ebből a szempontból két fajta idealizmust különböztethetünk meg: A vallások döntő többsége objektív idealista, szerintük egy tőlünk, emberektől független hatalmas lény (Isten) teremtette a világot a fizikai törvényekkel együtt, és jelenleg is ő kormányozza, és ő e törvények fölött áll. A szubjektív idealisták szerint nem is létezik anyagi világ a mi tudatunktól függetlenül, pl. ha arra gondolok, hogy nyerek a lottón, akkor a puszta gondolatnak hatása van arra, hogy tényleg nyerek-e. Egyes vallásokban (főleg keleten) sok a szubjektív idealista elem.

 

A materializmus szerint a természet működését a tudatunktól és bármiféle szellemtől független természeti törvények írják le, az emberi tudat, ill. a gondolkodás is anyagi folyamatok által meghatározott. A természettudományok egyre jobban visszafejtik, megértik a fizikai univerzum keletkezését (lásd pl. az ősrobbanás elmélet) vagy épp az emberi faj kialakulását. Vannak olyanok is (pl. vallásos fizikusok), akik szerint isten teremtette a világot a természet törvényeivel együtt, de azóta ezen törvények szerint mozog, fejlődik. Ezeknél a gondolkodóknál keveredik a materializmus és az idealizmus.

 

2. Az emberi társadalom és az emberiség történelme

 

Az idealisták a nagy embereket és az eszméket teszik meg a történelem mozgatóinak (Isten és hasonló természetfölötti lények mellett, részben tőlük függetlenül). Az államférfiak, feltalálók stb. ötletei, szeszélye, akarata, szenvedélye a fő okai a történéseknek. A bajokat egyes emberek vagy csoportok butasága, önzése, ármánykodása okozza, lásd összeesküvés-elméletek. Ebből gyakran következik a moralizálás és a büntetések követelése.

 

A történelem és a társadalom materialista szemlélete szerint minden ember a saját (és társai) boldogulása érdekében tevékenykedik, és ennek eredőjéből, kölcsönhatásaiból jön ki bonyolult, dialektikus módon a társadalom működése és történelmi fejlődése (a dialektikus materializmusról talán legközelebb). Ezt a működést logikus törvényszerűségekkel le lehet írni, még ha azok nem is olyan egzaktak, mint a fizika törvényei. A termelőeszközök és termelési viszonyok fejlődése az egyéni akarattól lényegében független, és alapvető kölcsönhatásban van a politikával, és általában a társadalom minden szférájával. Tehát nem arról van szó, hogy az eszmék és elméletek ne lennének fontosak, hanem arról, hogy az emberi tudatot és viselkedést is a társadalom termeli ki az eszmékkel és elméletekkel együtt. Az ember mindennapi tevékenysége, és azon viszonyok, amelyek között él, amelyek között mindennap tevékenykedik, egyszóval a léthelyzete alapvetően befolyásolja az ember gondolkodásmódját.

 

Egyesek azzal támadnak minket, hogy leegyszerűsítjük a dolgokat, amikor azt mondjuk, hogy a társadalmi problémák oka a kapitalizmus. Mi más lehetne a társadalmon kívül a társadalmi problémák oka? A sátán vagy a gyíklények? A mechanisztikus materialisták erre természetesen azt válaszolnák, hogy a gének. Csakhogy a társadalomtudományok (antropológia, pszichológia, szociológia…) álláspontja szerint a gének egyáltalán nem határozzák meg olyan szinten az embert, hogy szükségszerűen csak olyan társadalom létezhet, ahol a tulajdonukba zárt emberek fő mozgatórugója az egyéni (családi) felhalmozás. (Lásd erről az emberi természetről szóló írásunkat is.)

 

A kapitalista társadalom, más osztálytársadalmakhoz hasonlóan, elidegenedett, hierarchikus társadalom, alapja a tulajdon, az árutermelés, a bérmunka. A termelést ténylegesen végző emberek bérmunkát végeznek, mivel a termelőeszközök mások (tőkések, állam) tulajdonában vannak. A termékek nem kerülnek a munkások tulajdonába, csak akkor, ha áruként megveszik őket. A termelésben a döntéseknél nem közvetlenül a munkások szükségleteit, hanem a maximális profitot tartják szem előtt. A kapitalista társadalom egy összefüggő egészet, egy teljességet, egy totalitást alkot, amelyben ellentétek és egymás ellen ható tendenciák eredőjéből adódik az egész mozgása, fejlődése. Tehát a kapitalizmus imént felsorolt alapjaiból már következnek a jelenleg is tapasztalható társadalmi problémák, a válságok, a munkanélküliség, a háborúk, kirekesztett csoportok kialakulása stb. Vagyis nem csak a nagyvállalatok és bankok uralmát, nem csak a szabadpiaci rendszereket hívjuk kapitalizmusnak.

 

Egyesek azt mondhatják: „Értem én a történelmi materializmust, tudom, hogy a pénz mozgat mindent!”
Azonban ezt legfeljebb vulgármaterializmusnak lehet nevezni, és nem csak azért, mert leegyszerűsített féligazság. Aki így gondolkodik, az általában vagy bizonyos embercsoportokat ítél el (pl. zsidók), vagy általában az embert, ahelyett, hogy egy konkrét társadalomban élő, az adott társadalom hatásai és kényszerei alatt működő embert venné szemügyre és a viszonyrendszert mint totalitást támadná meg. Ebből a vulgáris „az ember már csak ilyen pénzhajhász” perspektívából az következik, hogy mondjunk le az emberiségről és süllyedjünk apátiába. A valódi materialista szemléletmódból és a társadalom alapos tanulmányozásából pedig az, hogy a kapitalizmus is történelmi képződmény, a saját növekvő ellentmondásai miatt szükségszerűen vége lesz, és mi tehetünk azért, hogy agóniáját lerövidítsük a meghaladására történő szervezkedéssel.

 

3. Értékrend

Ha a mindennapokban idealistának neveznek valakit, akkor azt értik rajta, hogy szép eszmékben hisz, hogy számára a szeretet, a béke fontos dolgok, amikért érdemes önzetlenül nagy áldozatokat hozni. A materialista pedig azt szokta jelenteni, hogy minél több pénz, hatalom, szex és általában az anyagi javak fontosak valakinek az életében. Az ilyen értelemben vett materialisták naivnak és gyerekesnek tartják az értékrendi idealistákat, ők maguk viszont szélsőséges esetben cinikus nihilisták lesznek.

A materializmus/idealizmus kifejezések ilyen használata pejoratív és vulgáris. Ez időben később alakult ki, mint az 1.-es és 2-es pontban említettek, és pont az eredeti filozófiai kifejezések meg nem értéséből, ill. szándékos ferdítéséből származik (pl. egyházi propaganda).

 

Megjegyezzük, hogy ebben a "hétköznapi", értékrendi értelemben mi, anarchisták/kommunisták bizonyos mértékig idealisták vagyunk, mert vállaljuk az önkéntes munkát, sőt, akár anyagi áldozatot azért, hogy a kapitalizmus helyett egy emberhez méltóbb társadalom jöjjön létre. Azok az ideológusok, akik eladták magukat az uralkodó elitnek, és a kizsákmányolás elfogadtatásán dolgoznak, anyagilag jobban élnek, mint mi, értékrendileg ők többnyire materialistábbak, mint mi. A 2. pontban kifejtett történelmi materializmust viszont általában nem értik, nem is áll érdekükben, hogy megértsék.

Augusztus 20-a nem a mi ünnepünk!

 

Augusztus 20-a István nap: ismét tetőfokára hág a nacionalista és a klerikális téboly. Mikor az állam és vezetői magukat és saját történelmüket készülnek ünnepelni, nem állhatjuk meg, hogy ne fejezzük ki e „csodálatos” nemzeti és állami ünnep felett érzett nemtetszésünket és mélységes ellenszenvünket.

 

Fontosnak tartunk rámutatni mindazokra a következetlenségekre és antagonizmusokra, amelyek a kezdetektől fogva átszőtték ezt az ünnepet. Többek között arra a tényre, hogy az események központi figurája, István király egyáltalán nem vallotta és követte azokat az értékeket, amelyeket napjaink konzervatív politikusai előszeretettel hangoztatni igyekeznek. István a legkevésbé sem volt hagyománytisztelő: ez a korábbi vallási szokások ellehetetlenítésétől kezdve az öröklési rend radikális megváltoztatásáig sok mindenre értendő. Semmibe vette a „család szentségét”: számos rokonával leszámolt (Koppányt felnégyeltette, Gyulát fogságba vetette, unokatestvérét Vazult megvakíttatta, fiait pedig száműzte). Gyilkos volt és kegyetlen: persze akkoriban ez nem ment ritkaságszámba, de azért „szenthez” méltónak semmiképpen sem tekinthető. Ráadásul cseppet sem volt „nemzeti” uralkodó (amennyire persze ez a fogalom e korszakra vonatkozóan egyáltalán használható), hiszen külföldről szerzett feleséget éppúgy, mint papokat és fegyvereseket, akiket aztán saját népe ellen fordított. István király és a politikai irányvonalát követő későbbi magyar uralkodók (úgymint a szintén „szentként” tisztelt László vagy „Könyves” Kálmán) a kard, a törvény és az egyház „szentháromságát” felhasználva olyan változások elindítói voltak, amelyek együtt jártak a nemzetségi földbirtoklás rendjének felszámolásával, a törvénykezés, bíráskodás és végrehajtás mechanizmusainak központosításával, valamint az adóztatás kiterjesztésével az alattvalók szinte egészére. Ezek a folyamatok számos korábban szabad státuszú személyt, illetve réteget taszítottak függőségbe, arra kényszerítve őket, hogy becstelen szolgálatból vagy bűnözésből éljenek, továbbá megágyaztak a földesúri kizsákmányolás és a jobbágyság korábban nem ismert rendszerének.

 

Miközben az „ünnep” alatt vélhetően felcsendül majd több Brüsszel- és EU-ellenes sallang, nem árt észrevenni azt sem, hogy István éppen kora legnagyobb hatalmaival (a Német-Római Császársággal, a Bizánci Birodalommal és a pápával) törekedett jó viszony kialakítására, s ennek érdekében igyekezett is megfelelni azok elvárásainak. Nem a „nemzeti elzárkózás” politikáját választotta tehát. Hasonlóképpen a nagy egyházi rongyrázás közepette, amely ezt az ünnepet rendszerint kísérni szokta, nem szabad elfeledkezni arról, hogy Istvánnak köszönhetően az egész korabeli magyar társadalommal szemben egyfajta keresztes hadjáratra került sor, ami vallásukra, szokásaikra, életmódjukra egyaránt negatív következményekkel járt. Ráadásul a kiépülő egyházi rendszer fenntartásának költségeit is javarészt a kényszerkeresztelkedő lakosságnak kellett megfizetnie. Ahhoz, hogy megértsük, ez a folyamat mekkora felháborodást váltott ki az akkori magyar nép (és a Kárpát-medencét lakó más népek) soraiból, elég csak egy pillantást vetnünk a korszak véres pogánylázadásaira. István király és tetteinek kritikátlan dicsőítése tehát nem pusztán vérlázító cselekvés, de képmutató és ellentmondásoktól terhes is.

 

Mindezek után érdemes feltenni a kérdést, mit is jelent tulajdonképpen a „nemzeti ünnep” kifejezés? István és követői nem pusztán a korabeli uralkodó osztály rivális csoportjaival számoltak le, hanem szembementek a társadalom egészével. A „nemzeti ünnep” tehát valójában csak egy szűk csoport számára lehet ünnep, azok számára, akik ma – éppúgy, mint példaképük hajdanán – két lábbal tiporják most a nép saját boldogulásához való jogait. A „nemzeti eszme” és a „nemzeti érdekek” hangoztatása ravasz fegyver részükről arra, hogy az emberekkel látszólag önként elfogadtassák saját alávetettségüket, és megerősítsék az állam és vezetőinek tekintélyét és hatalmát.

 

Nemet mondunk tehát István király kultuszára éppúgy, mint a „nemzeti ünnep” mögött megbújó nacionalizmusra, államfetisizmusra és egyházi öntömjénezésre. Kinyilvánítjuk újfent internacionalista álláspontunkat és szolidaritásunkat az állam és a tőke által elnyomott emberekkel, bárhol éljenek is a világon.

 

anarchoinfo

A katolikus egyház mint totalitárius rendszer

- pamflet


 

Előzetes megjegyzések

Alábbi írásunk nem egy komoly történészi elemzés és nem is kíván annak színében tetszelegni. Választott műfajunk a pamflet vagy másképpen gúnyirat, melynek célja sokkal inkább a figyelemfelkeltés, az elgondolkodtatás és az ellenfél nevetségessé tétele, mintsem cáfolhatatlan érvek láncolata. No, de ki is az az ellenfél, akit reményeink szerint írásunkban nevetségessé tudunk tenni anélkül, hogy egyedül csak magunkat tennénk azzá? A válasz mindjárt benne rejlik a címben, de azért nem árt hangsúlyozni, hogy egyszerre kétfelé irányul vitriolos tollunk célkeresztje. Egyfelől a katolikus egyház ellen, amelyet a maga történeti kontextusában fogunk megvizsgálni és megítélni. Sokan és régóta csámcsognak már rajta, s azt mondhatná egy jámborabb olvasó: „nem illik belerúgni a földön fekvőbe”… Csakhogy a helyzet olyan formán áll, hogy a szóban forgó célszemély korántsem a földön piheg, és várja, hogy rászámoljon a bíró, hanem él és virul, s még ha gazdasági és politikai hatalma mérséklődött is a történelem folyamán, befolyásából – kisebb-nagyobb megingások dacára - helyenként még jócskán megőrzött, és dogmái, morálja, félelmei tudatosan vagy tudat alatt, de mélyen beivódtak a társadalom szöveteibe. S ha másért nem, már csak azért is érdemes fricskát adni neki, mivel Magyarországon a katolikus egyház pályája éppen hogy felívelő szakaszában van, s ez a reprezentatív építkezésektől kezdve iskolai reformokon át egészen a racionális gondolkodás megmételyezéséig terjed, amelyet ugyancsak nem hagyhatunk szó nélkül. Másrészt azonban jelen írásunknak van egy másik prédája is, jelesül a totalitarizmus-elmélet minden rendű és rangú hirdetőjével együtt, akiknek kártékony tevékenységükkel az utóbbi évtizedekben komoly zavart sikerült előidézniük a történelem iránt érdeklődők fejében. Hannah Arendt és Raymond Aron után mind többen vallották magukénak ezt az elméletet, mígnem jelenleg úgy állunk, hogy az általuk kreált zsargon jóformán minden értelmes diskurzust kiszorít az egyetemekről és a tudományos életből. A totalitarizmus-elmélet mint kreálmány alapvető célja, hogy elmossa a nagyon is lényegi különbségeket a nácizmus és a sztálinizmus között (kezdve azok markánsan különböző történeti gyökereivel), annak érdekében, hogy közös halmazba helyezve egyazon billoggal bélyegezhesse meg őket, miközben a halmazon kívül legelő liberális-demokrata borjúk kérődzése felett még nagyokat is lelkendezik. De hát mit is várhatunk?  A nácik retorikájában a sztálinisták és a liberális-demokraták alkotnak egy halmazt: zsidók. A sztálinisták szemében viszont végső soron a másik két csoport egylényegű: kapitalisták. A kör pedig ily módon bezárult: a három csoport közül mindegyik talált egy olyan szempontot, amelynek segítségével a másik kettőt egybemoshatja, magát pedig tőlük elhatárolhatja. De nagyvonalúan tekintsünk most el attól, hogy a totalitarizmus-elméletet ezen triász tagjaként, s a másik két felfogással párhuzamba és szembeállítva elemezzük. Inkább állítsuk mindjárt a feje tetejére az elméletet azzal, hogy pontjait egy olyan struktúra elemzésére alkalmazzuk, amely az általa pártfogolt gulyának az egyik szent tehene: az egyházra, s a továbbiakban konkrétan a katolikus egyházra. Pamfletünkben tehát a következőkre kívánjuk ráirányítani a figyelmet: 1. nem a nácizmus és a sztálinizmus voltak az első totalitárius rendszerek: náluk már jóval korábban létezett a hasonló vonásokat mutató katolikus egyház, 2. ha egy időben és gazdasági-társadalmi-miegymás feltételrendszerében ily gyökeresen különböző entitásra, mint a nácizmus-sztálinizmus és a katolikus egyház is alkalmazni tudjuk a totalitárius megnevezést, maga a totalitárius jelző, mint fogalmi kategória alapos revízióra szorul, s ily módon széleskörű és kritikátlan használata kerülendő a további elemzésekben és érvelésekben. Gondolatmenetünk könnyebb követhetősége érdekében a katolikus egyház mint totalitárius rendszer bemutatását és jelzés értékű összevetését 20. századi rokonaival pontokba szedve fogjuk megtenni. Az egyes pontok a totalitárius elmélet sajátosságaival, főbb sarokköveivel azonosak. Elöljáróban fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy munkánkban nem az egyes pontokhoz kapcsolódó részek részletes és minden szempontból kifogástalan bemutatására törekedtünk, hanem pusztán arra, hogy felvillantsunk és keretbe ágyazva új megvilágításba helyezzünk olyan közismert és kevésbé ismert tényeket, ha úgy tetszik „terhelő bizonyítékokat”, amelyek a katolikus egyházzal, különösen annak középkori fénykorával kapcsolatosak.

 

Omnipotencia

A totalitarizmus vagy totalitárius rendszer fogalmak nyelvtani alapját a „totális”, azaz „teljes” szó képezi. Minden különösebb bonyolítás nélkül egyszerre jelenti a társadalmat átható ideológiát, illetve a társadalomszervezés és –irányítás valóságos módozatát. Rendszerünk immanens jellemzője tehát a mindenhatóság, az omnipotencia. A náciknál és a sztálinistáknál az ezzel kapcsolatos jellemvonásokat előszeretettel hangsúlyozzák, és különösen nagy irántuk az érdeklődés a bulvármédiában és a már-már ponyvaszámba menő történelmi ihletésű könyvekben. No, de miképpen áll a helyzet a katolikus egyház esetében? Mi azt állítjuk, hogy maga is éppúgy omnipotens, s hogy mindenhatóságának legegyértelműbb jeleit ott találjuk a mindennapi élet megannyi mutatójában: a szokásokban, viseletekben, babonákban, de még az egyszerű társalgási formulákban is. Van-e még egy olyan történelmi rendszer Európában, amely ily maradandó nyomokat hagyott volna-e téren, mint a katolikus egyház? Míg a nácik egymás közti köszöntését („Heil”) vagy a sztálinisták „elvtársozását” a bukás pillanatában kútba dobták, nem úgy köszön-e ma is sok ember (és még csak nem is kell feltétlenül vallásosnak lennie!), hogy „Isten hozta”, s úgy el, hogy „Isten veled” (és persze nem csak a magyar nyelvben van mindez így, pl.: Grüß Gott, Adiós)? Nem az Istenhez fohászkodnak-e a legtöbben gyengésükben éppúgy, mint a gyönyör pillanatában? Nem neki adnak-e hálát, s olykor még dühükben is őt korholják?... És itt ismét csak a megszokásról van szó, s még véletlenül sem az átélt, valódi vallásosság megnyilatkozásairól. Mi ez, ha nem az Újbeszél középkori elődje? De ne ragadjunk meg a nyelvnél, lássuk (a teljesség igénye nélkül) mit vitt végbe az egyház az emberek hétköznapi szokásai terén. Böjti napokat és ünnepeket írt elő számukra, mely utóbbiak közül jó párat – még ha eredeti töltetétől megfosztva is - ugyancsak pusztán szokásból a mai napig megtartanak. (Ily módon tehát kettős mércén alapul minden keresztény vádaskodás a bolsevikokkal szemben, amely felrója nekik, hogy tudatosan el kívánták törölni ünnepeiket, vagy legalábbis új tartalmat kívántak adni ezeknek). De ami talán mind közül a legdurvábbnak tekinthető, az a férfi és nő közötti társas érintkezésbe, a házassági viszonyba és a szexualitásba való beavatkozás volt. A nácik eugenetikája, a sztálinisták népességszabályozási intézkedései mind mik ahhoz képest, amit az egyház e téren egy évezreddel őelőttük képes volt meggyökereztetni? Hiszen előírta, hogy az embereknek mikor és mennyi időre kellett megtartóztatniuk magukat a szextől,[1] milyen pózokban volt tilos közösülniük,[2] klerikusai és szerzetesei számára pedig aberráltabbnál aberráltabb módon igyekezett tiltani mind a házasságot, mind a szexuális kapcsolatok létesítését, mind pedig az önkielégítést.[3]

Az omnipotencia témaköréhez tartozik az emberek szabadidejének megszervezése is. A 20. századi totalitárius diktatúrák kutatói kifejezetten szeretnek foglalkozni ezzel a kérdéssel, illetve összehasonlítani egymással az egyes rendszerek módszereit és az elért eredményeket. Ám hiba volna azt gondolnunk, hogy a Hitlerjugend vagy az úttörőmozgalom megszervezése valami hihetetlen és példanélküli kísérletet képez a történelemben. (A totalitárius-elméletek hívei önmagában véve is kettős mércét alkalmaznak, amikor az állami iskoláztatást egy természetes és bevett dolognak tekintik, holott ez is csupán a 19. sőt, egyes országokban a 20. század vívmánya volt.) Igazság szerint a katolikus egyház hosszú fennállása során nagyon is komoly eredményeket ért el az emberek szabadidejének, mi több egész életének megszervezésében és kontroll alatt tartásában. A szentségek kiszolgáltatása révén ott volt az ember életében meghatározó összes fontosabb pillanatnál: születésnél, házasságnál, halálnál. Az embereket templomba járásra, a pogányokat megkeresztelkedésre kényszerítette – olykor meglehetősen kegyetlen procedúrákon keresztül. (Ez a történet jól ismert a magyar államalapítás és egyházszervezés időszakából is, így részleteznünk aligha szükséges). A templomba járáson túl azonban a körmenetek és egyéb kötelező vallási programok gyakorlatával az egyház még inkább beszabályozta az emberek szabadidős tevékenységét. Természetesen vallási rítusaik a pogányoknak is voltak, de ezekre a keresztények vagy rátelepedtek és saját vallási tanaikkal, szimbólumaikkal, stb. töltötték meg őket, vagy tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani, és kíméletlenül a lakosságra erőltetni saját meggyőződéseiket, szokásaikat, rendszerüket.

Bizonyos szempontból ehhez a ponthoz sorolhatók a különböző, egyháznak tett kötelező szolgáltatások és a neki fizetett adók, illetékek és egyéb pénzek rendszere is. Az egyház számára végzett különböző jellegű kötelező munkák természetszerűleg az emberek szabadidejét kurtították meg, de a terményben vagy pénzben fizetett egyházi jussok előteremtése is többletmunkát feltételezett, azaz szükségszerűen az alávetettek szabadidő-csökkenésével járt együtt.


 

Intolerancia és brutalitás

A mindennapi életbe és a „hálószobában történtekbe” való beleszólás egyúttal mindig az egyház bizonyos csoportokkal szembeni mérhetetlen intoleranciájával párosult. A keresztény utálat egyik speciális célcsoportját alkották a homoszexuálisok, s mindenekelőtt a homoszexuális férfiak. A velük szembeni fellépésre az Ószövetség szövege szolgált eszmei megalapozásul: „És ha valaki férfival hál úgy, amint asszonnyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtuk.”[4] Ennek megfelelően a szodómiát már a 3. századtól kezdve a főbűnök közé sorolták, büntetésére azonban az évszázadok során változó és országonként is eltérő gyakorlatok alakultak ki. Ezek azonban a legenyhébb teológiai előírások esetében is sokéves börtönbüntetést irányoztak elő, míg egyes keresztény királyságokban máglyán égették el a törvény ellen ily módon vétkezőket.[5] A dolog pikantériája csak, hogy a politikai ellenlábasaikkal szembeni fellépés érdekében egyes keresztény hatalmasságok előszeretettel alkalmazták a homoszexualitás vádját. (Így jártak például a templomosok, akiknek gazdagsága túlságosan csábítónak, hatalmuk pedig túlontúl aggasztónak bizonyult Fülöp francia király számára, s ezért egyebek mellett a szodómia vétségét bizonyíttatta rá a lovagrend elöljáróira, ily módon kárhoztatva őket tűzhalálra.)[6]

Hiba volna azonban a kört leszűkíteni pusztán a homoszexuálisokra: az egyház hasonló módon kemény kézzel lépett fel a transzvesztitákkal, a zoofíliával és más nem heteroszexuális hajlammal szemben. Ezenfelül a házasságon kívüli szexuális életet élőket, valamint a maszturbálást végzőket is, mint bűnözőket bélyegezték meg és ítélték el, mai szemmel nézve szintén irreálisan nagy büntetéseket mérve rájuk. Mindez értelemszerűen szörnyű teherként nehezedett mindazokra, akik a fenti kategóriákba tartoztak, és közülük rengetegen pusztultak el börtönökben vagy az egyház „tisztítótüzében”. Azzal azonban, hogy az egyház megalkotta a „természet elleni bűnök” átfogó kategóriáját, olyan maradandó nyomot hagyott az európai kultúrában, amelynek hatásait változó intenzitással mind a mai napig érezhetjük. Megjegyzendő a náci népirtás egyik első áldozatai között is ott találjuk a homoszexuálisokat és egyéb olyan célcsoportokat, akikre rá lehetett sütni a „szexuális deviancia” bélyegét. Mindez nem egyszerűen a fajelméletből, mint 20. századi specifikumból következett, hanem egy sokkal mélyebben gyökerező európai morálból, amely egyértelműen keresztényi ihletésű volt. Az már csak hab a tortán, hogy a 20. század első felében nem egy olyan esetről tudunk, amikor a különböző fasiszta és fasisztoid csoportok, pártok vagy államok és a katolikus egyház tevékenysége a gyakorlatban is szorosan összefonódott egymással.[7]

A katolikus egyház intoleranciája azonban nem korlátozódott pusztán a szexualitás kérdésére, amelyet minden esetben megpróbált a nyáj fölötti morális, erkölcsi bábáskodássá magasztalni. Az idegenekkel szembeni ellenszenv hasonlóképpen nem volt idegen ettől a „kultúrkörtől”, ennek középpontjában pedig mindenekelőtt a más vallásúak, tehát praktikusan a zsidók és a muszlimok, illetve a nem monoteista vallású (pogány) népek, illetve csoportok álltak, ide értve az Európán kívüli világ koraújkortól kezdve leigázott népeit is. Az indítékok ez esetben többnyire vallási jellegűek voltak, de ezek mellett nem kevés alkalommal jelentek meg más – általában puszta rágalomnak tekinthető – vádak: a muszlimok esetében kvázi a kollektív homoszexualitás vétke. Míg az iszlám uralom alatti területeken a más monoteista vallású személyek általában és többnyire békében élhettek, és velük szembeni erőszakos fellépésekre legfeljebb csak korlátozott időszakokban és helyeken került sor, addig a keresztényi intolerancia megteremtette a megkülönböztető jelzést[8] és a gettót,[9] a vérvádat és a pogromot, amelyek akárhogy is nézzük, a modernkori antiszemitizmus szellemi előzményének és gyakorlati példaadójának tekinthetők.

Mindenki előtt ismert a katolikus egyház azon elszánt és brutális hadviselése, amelyet az ún. boszorkányság ellen folytatott. Azok, akik magukról azt hirdették, hogy természetfeletti erővel bírnak, szellemekkel társalognak, képesek orvosolni a betegségeket, stb. magától értetődő módon az egyház veszélyes konkurenseivé váltak, az ilyesmi márpedig elviselhetetlen volt az egyedüli és kizárólagos igazságot hirdető katolicizmus számára. A boszorkányokkal szembeni fellépés eszmei megalapozásául egészen az Ószövetségig nyúltak vissza, amely egyértelműen leszögezte: „Varázsló asszonyt ne hagyj életben”.[10] Boszorkányság vádjával azonban nem csak nőket illettek, illetve illethettek, hanem férfiakat is, sőt míg Nyugat-Európában a boszorkányperek áldozatai döntő többségükben nők voltak (főképp a férjük halála után védtelenné vált özvegyek), addig a latin kereszténység keleti országaiban inkább a férfisámánokkal szembeni fellépés vált meghatározóvá. S noha a boszorkányoknak bélyegzettek ellen irányuló agresszió egyes protestáns egyházaknál (mindenekelőtt a kálvinistáknál) is jelen volt, a katolikus egyház e téren messze nagyobb kegyetlenségeket követett el, mint bárki más.[11] A boszorkányellenesség mögött persze egyes esetben sokkal prózaibb okok is meghúzódhattak (pl. az illető vagyonának kisajátítása rossz hírbe keverése és elítélése útján), ennek azonban a végeredmény szempontjából nem sok jelentősége van. A nácik között is voltak olyanok, akik az antiszemitizmust pragmatikus módon képviselték, s egyszerűen csak a zsidó tulajdon és a zsidók által betöltött mindenféle pozíciók német kézbe juttatását tekintették elérendő célnak, míg mások egyértelműen fanatikusan harcoltak a zsidóság ellen, még akkor is, ha konkrét anyagi hasznuk nem származott a dologból. Ezen különböző motivációjú náci csoportok esetében éppúgy értelmetlen lenne megkérdőjelezni felelősségüket, mint a boszorkányüldözések levezénylőivel és haszonélvezőivel kapcsolatban.

S vajon a több évszázadon keresztül elhúzódó keresztes hadjáratok nem tekinthetők-e a középkor „hidegháborújának”? Ahogyan Zsdanov meghirdette „két tábor elméletét”, úgy jelentett be Clermontban II. Orbán a háború kezdetét, s ahogy Korea vagy Vietnam esetében a gyűlölet és a pusztítás újra és újra megélénkült, úgy estek egymásnak a keresztények és a muszlimok az újabb és újabb keresztes hadjáratok során. Ugyanígy közös vonás a hirdetett nemes elvek és célok, valamint a valóság sivársága és brutalitása között feszülő iszonyatos ellentét. E hadjáratok katonai áldozatait is épp elég lenne összeszámolni, hát még ha mindazoknak az ártatlanoknak a számát is meg kívánnánk becsülni, akik tengeren vagy szárazon ezen konfliktussorozat „járulékos veszteseivé” degradálódtak.[12]

A térben és időben legkiterjedtebb, legsokrétűbb és alighanem legpusztítóbb harcot azonban a katolikus egyház kétségkívül a mindenkori eretneknek bélyegzett személyek és csoportok ellen folytatta. Az eretnekség lényege az egyház által hivatalosan képviselt állásponttal szembeni nézetek vallása és hirdetése volt. Itt tulajdonképpen ugyanazon motívum húzódott meg, mint a boszorkányok esetében, vagyis, hogy az egyház önmagán és önmaga dogmáin kívül nem ismert el más, vele ellentétes és párhuzamosan létező variánst, ezeket igaztalannak és egyben veszélyesnek tartotta, s ebből kifolyólag képviselőit kíméletlenül üldözte, mígnem azok elpusztultak vagy teljesen alávetették magukat a kánonnak. Az első eretnekké nyilvánítások a korakeresztény egyetemes zsinatokhoz kapcsolódtak, melyeknek parázs vitái a mai szemlélő számára mondhatni teljesen értelmetlen dolgokról folytak. Az „eretnek-kártya” mibenléte különösen szembetűnő ezek esetében: a zsinaton alapvetően egyenrangú felekként résztvevő személyek összességéhez képest mindig a kisebbségben levő másképp gondolkodókra sütötték rá a „hivatalos” (azaz egyszerűen az adott szituációban többségi) nézőponttal szembeni eretnekség vádját. Ariánusok, nesztoriánusok, monofiziták, stb. tehát nem azért váltak eretnekké, mert tanaik feltétlenül tévesek vagy a társadalom számára ártalmasak lettek volna. Azért lettek eretnekek, mert tanaik az adott zsinaton jelenlevő egyházi méltóságok többségére nézve voltak ártalmasak és az ő nézőpontjukhoz viszonyítva tévesek. Általánosan megfigyelhető az a tendencia, hogy ezen hitviták eretneknek kikiáltott irányzatai mindig relatíve racionálisabb tanokat hirdettek, mint a – pont az eretnekké nyilvánítások következtében – hivatalossá merevülő keresztény (katolikus) dogmák. Nem véletlen az sem, hogy a reformáció különböző irányzatai teológiai téren sok tekintetben ugyanazokat a tételeket teszik majd magukévá, mint egy évezreddel korábbi eretnekké nyilvánított elődeik (pl. Mária szentségének elutasítása vagy a szentháromság tagadása). Míg a katolikus egyház gyakorlati működése során időről időre szembekerült saját tanításaival, s a cölibátus megerősítéséért síkraszálló vagy épp a szimónia (azaz az egyházi hivatalok pénzért való adásvétele) elleni fellépést sürgető pápai rendelkezések az érett középkorban egyfolytában napirenden voltak, addig az eretnek jelzőt sosem a fenti vétségeket elkövető személyekre mondták ki, hanem éppen azokra, akik a vallási előírásokat a hivatalos egyháznál sokkalta komolyabban vették. A legradikálisabb eretnek irányzatok tevékenysége már nyíltan a magántulajdon és a mindenféle hierarchia elutasításában csúcsosodott ki, s míg közülük sokan vagyon- és nőközösséget hirdetve békésen éltek (pl. a katharok)[13], addig mások tűzbe vetettek minden útjukba kerülő egyházi vagy világi úri rezidenciát, lakóit pedig a másvilágra küldték (dolciniánusok).[14] S bár fogalmilag más kategóriába szokták sorolni (hiszen a hivatalos történelmet mindig a győztesek írják!), ne felejtsük el, hogy az úgynevezett reformáció összes irányzata tulajdonképpen mind eretneknek tekinthető.

Végül és nem utolsó sorban pedig a tudósok és a mindenféle szabadgondolkodók elleni fellépések szintúgy az egyház rovására írandók. A vallási és az arisztotelészi dogmák tudományos fejlődésre gyakorolt fékezőereje óriási volt, s az évszázadok során megannyi nagyszerű koponya kényszerült arra, hogy az eretnekség vétkével dacolva írásait visszavonja (pl. Galileo Galilei) vagy pedig meggyőződéséért vállalja akár a kínzást és a halált is (pl. Giordano Bruno).

Ily módon tehát, ha számításba kívánjuk venni a katolikus egyház emberéletekben, szörnyű kínzásokban és más „keresztényi jóságokban” mérhető cselekedeteit, a lista alighanem túlságosan terjedelmesre nyúlna.

 

Boszorkányok kínzása spanyol csizmával és spanyol székkel, valamint egy Gulag-fogoly által készített rajz a megtapasztalt ottani borzalmakról

 

Intézményesített terror és egyéb büntetések

A fentiekben egy pillanatra reflektorfénybe állítottuk azokat a csoportokat, amelyek különböző formában ugyan, de egyaránt az egyház ellenlábasaivá váltak. A most következőkben pedig azt fogjuk megnézni, milyen eszközöket és módszereket talált ki, vett át és tökéletesített a katolikus egyház ellenfeleinek megregulázására vagy éppen elhallgattatására. Az erőszak és a megfélemlítés nagymértékű, szisztematikus alkalmazását a totalitárius rendszerek immanens elemeként tartják számon, így nem árt egy pillantást vetni arra, hogy annak idején az egyház milyen eszközöket és módszereket alkalmazott céljainak elérése érdekében.

A kezdeti időszakban az egyház egy gyenge lábakon álló szervezet volt csak, amelynek befolyása nem igen terjedt ki a világi szférára. Világi fejedelmek pártfogolásának, birtokadományainak és szakrális legitimációs igényeinek köszönhetően azonban az ezredfordulóra a katolikus egyház mind nagyobb hatalomra és befolyásra tett szert. Azonban még a 11. századi reformpápaság sem volt képes többre, mint verbális fegyverek bevetésére vagy az egyes világi hatalmasságok ellenfeleivel való szövetkezésre céljainak megvalósítása érdekében. Noha VII. Gergely pápa fellépése IV. Henrik német-római császárral szemben igen keménynek tűnik, és ez a történet a köztudatban a pápai hatalom tündökléseként maradt fenn, a valóságban a császár csupán addig kényszerült meghunyászkodásra (Canossa-járás) a (szóbeli) egyházi fenyítékek miatt, ameddig országa területén az egyes fejedelmek és az általuk választott új uralkodó lekötötték haderejét. Amint a belső lázongást leverte, a császár Itáliába vonult, feldúlta Rómát, VII. Gergelyt menekülésre kényszerítette, s új pápát ültetett a helyére. Az egyházi fenyítékek (interdictum, excommunicatio, anathema) következményeképpen a kiközösített nem vehette magához a szentségeket, sőt bárki büntetlenül megölhette őt. Ezek bár nem mindig jelentettek automatikus kényszerítő erőt a világi hatalmasságok és pártfogoltjaik (pl. Luther Márton) számára, egy bizonyos fokig hatásosak voltak egyes nemkívánatos egyházi tisztségviselők vagy különböző laikus személyek ellen. A 12. század folyamán megerősödő eretnekmozgalmakkal szemben azonban már mindenképpen kevésnek bizonyultak, ily módon a szóbeli fenyítékek mellett megjelent egy új és már fizikai kényszert is alkalmazó egyházi intézmény, az inkvizíció. Az inkvizíció működése és eszköztára méltó előzményét jelenti a történelemben a 20. századi totalitárius államok bírósági és rendőri rendszereinek. A hírhedt intézmény létrejöttéhez első lépésként az ún. episzkopális (azaz püspöki) inkvizíció szolgált, amelyet 1184-ben állítottak fel első ízben. Ez esetben bár az eretnekekkel szembeni fellépésre egy pápai bulla szólított fel, a végrehajtást még a helyi püspökökre bízták. A jelentős lakossági támogatást élvező eretnekmozgalmakat azonban ennek segítségével nem sikerült megtörniük: a rendszert tehát központosítottabbá és brutálisabbá kellett tenni. Erre az - eretnekellenes rendelkezéseiről közismert - IV. lateráni zsinatot követően, az 1230-as években került sor, az újonnan létrejövő inkvizíció működtetői pedig a domonkosrendiek és kisebb részben a ferencesek lettek. (A dolog érdekessége, hogy a ferencesek tulajdonképpen maguk is eretnek tanokat hirdettek, a pápa azonban meglátta a rendben rejlő lehetőségeket, s betiltásuk helyett igyekezett felhasználni őket az eretnekekkel szembeni harc során.) Az inkvizítorok mindig más vidékeken ütötték fel a fejüket, ahol a helyi egyházi és világi uraknak kötelességük volt együttműködni velük, különben egyházi fenyítékekben részesültek. Ily módon tehát az inkvizíció joghatósága a latin kereszténység teljes területére kiterjedt, joggal keltve félelmet minden itt élőben. Az inkvizíció tökélyre fejlesztette a középkor kínzóeszközeit (pl. ilyen volt a hírhedt spanyolcsizma), melyeket nem átallottak olyan vallomások kicsikarására felhasználni, amelyek a vádlott halálos ítéletéhez és kínhalálához vezettek. A 15. század közepéig működő középkori inkvizíciót a későbbiek folyamán több alkalommal is újraszervezték, megújították. Ezek voltak a spanyol (állami) inkvizíció (1478-1833), a portugál inkvizíció (1531-1821) és a római inkvizíció (1542-), amelyek egyaránt szörnyű kegyetlenségeket vittek végbe a más vallásúak, az eretnekek, a boszorkányok és minden további olyan személlyel és csoporttal szemben, akik, illetve amelyek nem osztották maradéktalanul a katolikus dogmát és a pápa főségét. A római inkvizíció megjelenése már egyértelműen a reformációként számon tartott eseménysorozatra adott katolikus reakció egyik legmarkánsabb részének tekinthető, s kéz a kézben járt a jezsuita rend felemelkedésével (akik a felújított inkvizíció üzemeltetőivé is váltak), valamint olyan más egyházi fegyverek életbe léptetésével, mint az Index librorum prohibitorium, vagyis a tiltott könyvek jegyzéke, amely a római inkvizícióval egyetemben hivatalosan a mai napig létezik. Erre a feketelistára egyaránt felkerültek a nem-keresztény vallások „szent könyvei”, az olyan tudósok és gondolkodók munkái, mint Kopernikusz, Erasmus vagy Voltaire, de olyan mindenki által ismert írók regényei is, mint például Victor Hugo vagy Daniel Defoe. Egy szerző vagy könyv betiltásának joga egy személyben a pápát illette meg, s még ha magára a betiltásra nem is minden esetben került sor, az Index mindenképpen egyfajta kontrollként szolgált, amely a szerzőket folyamatos öncenzúrára késztette. A jegyzékbe vett könyvek kiadása, terjesztése és birtoklása egyaránt tilos volt, akit ezen kaptak, kemény büntetésre számíthatott, könyveit pedig elkobozták és megsemmisítették. A középkorban az analfabetizmus óriási aránya és a kolostori könyvtárak elzártsága folytán az egyház nemtetszését kiváltó tanok jobb híján csak szóban tudtak terjedni, a nyomdászat fejlődésével párhuzamosan azonban egyre növekvő mennyiségű könyv, pamflet és egyéb iromány árasztotta el Európát. Ezek pedig igen gyakran a hivatalos állásponttól eltérő irányvonalat képviseltek, így mind növekvő veszélyt jelentettek a fennálló rendre nézve. A leghatékonyabb módszernek ezen írások nyilvános elégetése bizonyult, amely közvetlen hasznán túl egyben nyílt félelemkeltéssel is párosult. (A nácik hírhedt könyvégetései vajon nem csupán ócska utánzatai voltak-e az egyház évszázadokon át dühöngő efféle buzgalmának?). Az inkvizíció tehát egyszerre működött bíróságként, kínzó- és kivégzőosztagként, valamint egyfajta „Gondolatrendőrségként” is, amely hatáskörének kiterjedtségét, eszköztárát és a nevét övező rettegést tekintve egyaránt nyugodtan hasonlítható a Gestapo vagy az NKVD intézményéhez.

A felsoroltakon túlmenően nem csak kényszerítő- és büntetőeszközök álltak az egyház rendelkezésére, hanem olyanok is, amelyeket egyfajta „javító” és átnevelő szándékkal működtettek. Színterei általában egyes kolostorok voltak, ahol a vétkesek „megtisztításának” feladata a szerzetesekre hárult. Ilyen sorsa jutott például a nominalista filozófus, Pierre Abélard, akit egy soissonsi zsinaton az egyházi méltóságok elítéltek, könyvének elégetésére köteleztek, majd Saint-Médard kolostorába szállíttattak, amely börtönként, javítóintézetként és őrültekházaként működött. Fő vétke annyi volt, hogy tagadta a szentháromságot és elvetette az eredendő bűn dogmáját.[15] Ily módon tehát a Gulag hírhedt átnevelő táboraihoz hasonló létesítményekkel ugyanúgy találkozhatunk a katolikus egyház történetében is.

Aztán ott voltak persze a nyilvános megszégyenítések, például amikor a „bűnösöket” köztéren kalodába zárták, s a felhergelt nép kiélhette rajtuk minden frusztrációját. Továbbá a 20. századi koncepciós és kirakatperek ősei, amelyeket hihetetlen fortéllyal és galádsággal voltak képesek üzemeltetni az egyház céljainak megvalósítása érdekében. Rajk, Slánský és a többiek története – legalábbis ami az eljárások menetét és jellegét illeti – sokban hasonlít például a templomos lovagok perére.[16]

És persze nem szabad elfeledkeznünk sem a keresztes háborúk – fentebb már említett - borzalmairól, sem a katolikus egyház kegyetlen szerepvállalásáról a gyarmattá tett területeken. A közel kétszáz éves konfliktussorozat kirobbanásában, elmélyülésében és időszakos kiújulásában az egyház óriási szerepet játszott. S még ha közvetlenül nem is a pápa ragadott fegyvert és kelt birokra a muszlimokkal, a hadjáratokat kísérő propaganda, fanatizmus, a harcolóknak ígért bűnbocsánat és túlvilági üdvözülés lélektani hatásai már önmagukban is megkérdőjelezhetetlenné teszik az egyház felelősségét. A háború alkalmazása és „isteni szentesítés” útján történő legitimálása az ellenséggel szembeni fellépés legfelsőbb foka, amelyet joggal említhetünk egy lapon a nácik vagy a sztálinisták saját ideológiájuk köpenyébe csavart expanziós törekvéseivel. A gyarmatosított területek bennszülött lakosságával való sokszor kegyetlen, de mindenképpen fölényes és etnocentrikus bánásmód részben szintén valami hasonlón alapult, mint amit a „szent háború” egyházi hívei korábban hirdettek. A keresztény (főképp a jezsuita) missziók és a kiépülő gyarmati egyház lényegében alsóbbrendűként kezelte a bennszülött lakosságot, olyan népekként, akik rászorulnak a civilizációra és a vallásra (persze az ő vallásukra). Tevékenységükkel amellett, hogy fokozatosan szellemi kontroll alá vonták ezeket a népeket és különböző úton-módon azon fáradoztak, hogy elidegenítsék őket gyökereiktől (ez többnyire elég jól sikerült nekik: a legtöbb keresztény és ráadásul meggyőződéses keresztény napjainkban az egykori gyarmatok őslakosainak leszármazottja), óhatatlanul hozzájárultak a rabszolgaság, a kizsákmányolás és más szörnyűségek legitimációjához a gyarmatokon. Sőt nem pusztán hozzájárultak, hanem bizonyos helyeken és bizonyos időszakokban aktívan közre is működtek a gyarmati rendszer fenntartásában és kiterjesztésében.

De nem is volt minden esetben szükség az emberek külső és felülről jövő fenyítésének, büntetésének, mivel roppant szellemi hatalmából kifolyólag az egyház fénykorában el tudta érni, hogy az emberek belsővé tegyék a szenvedés, a vezeklés és az önsanyargatás kultuszát. (Tulajdonképpen a kereszténység a kezdetektől fogva szenvedés-kultuszra épült.) A vétkeseket nem kellett verni: a flagellánsok parancs nélkül ostorozták önmagukat,[17] a különböző vezeklőövek (cilíciumok) pedig ellátták a kínzókamrák feladatát is. A gyónás általános elterjedése pedig lényegében egy nagy erőfeszítéseket nem igénylő információs és besúgóhálózatként is működött, amellyel a hívek feletti kontroll még jelentősebb méreteket öltött.

 

Jacques de Molay templomos nagymester, illetve Rajk László a bíróság előtt

 

Szigorú hierarchia és tekintélyelvűség

A katolikus egyház – leszámítva az őskereszténység viszonylag rövid ideig tartó időszakát – egy rendkívül hierarchizált és intézményileg mereven szabályozott struktúra volt, és napjainkban is az. Felépítése és működése remek példát kínált minden később kiformálódó világi szerveződés számára (legyen szó államokról vagy csak egyszerű szervezetekről). Egyáltalán nem tekinthető tehát véletlennek az sem, hogy a náci és a sztálini rendszer egyaránt számos rokon vonást mutat ilyen téren (is) a katolikus egyházzal.

A kereszténység, mint kinyilatkoztatott vallás mindig is úgy gondolkodott a világról, mint amiben eredendően jelen van egyfajta isteni rend, ahogy a természetben, úgy a társadalomban is. Ennek részletes elvi kifejtésére az érett középkortól kezdve számos művelt egyházi személy tett kísérletet. A „létezés nagy láncolatának” elképzelése tökéletesen illusztrálja ezt a fajta szigorú hierarchia szerinti gondolkodást. Eszerint a világ egésze hierarchikusan épül fel mégpedig oly módon, hogy a magasabb szinten állók (akikben mind több a szellem és kevesebb az anyag) egyúttal hatalommal is bírnak az alattuk levők felett (akikben mind több az anyag és kevesebb a szellem): a legalsó szinten a négy elem és az élettelen tárgyak állnak, felettük a növények, őfelettük az állatok, azok felett az emberek, az emberek felett pedig az angyalok és a csúcson természetszerűleg maga Isten áll. Ám emellett minden egyes szinten belül is szigorú hierarchia uralkodik, s a harmónia csak akkor érvényesül, ha ezt a hierarchiát senki és semmi nem kísérli meg megbontani.[18] A fent felvázolt rend elleni bárminemű lázadás pedig ennélfogva „Isten elleni lázadást” jelent, következésképpen a legkeményebben büntetendő.

A szigorú vertikális hierarchia mellett az érett középkorra kialakult a társadalom horizontális tagozódásának elképzelése is, amely alapvetően három funkcionális rendet jelentett. Az imádkozók (oratores) rétegéhez tartoztak a különböző egyházi személyek, akiknek feladata elvileg a lélek üdvösségének biztosítása volt. A harcolók (bellatores) rendjéhez a katonáskodó és a többi csoportot elvileg megvédelmező lovagokat (tehát praktikusan a világi uralkodó osztályt) sorolták, a dolgozók (laboratores) rendjébe pedig mindazokat (parasztokat és kézműveseket egyaránt), akik munkájukkal saját maguk megélhetésének biztosításán túl eltartani voltak kötelesek a másik két rendet. Mondanunk sem kell, a társadalmi rendről szóló imént bemutatott elképzelés szintúgy megkérdőjelezhetetlen volt, s a kizsákmányolás gépezetének akadálytalan működését volt hivatott szolgálni.

A szigorú hierarchia természetesen az „imádkozók rendjén” belül is érvényesült, s az évszázadok során olyan mintapéldányát teremtette meg a „háromszög-modellnek”, amely a mai napig párját ritkítja. Papok, diakónusok, püspökök és még lehetne folytatni a sort, s úgy szintén a szerzetes- és apácarendeknek is meg volt a maguk merev hierarchiája. Mindezek részletes bemutatásától most tekintsünk el, vizsgáljuk meg inkább az egész konstrukció csúcsdíszét és egyben legfontosabb elemét!

Az egyház élén egyetlen személy, a pápa áll, akinek hatalma és uralkodása sok szempontból emlékeztethet a későbbi diktátorok regnálására és megalomániájára. Voltak időszakok, amikor a pápai hatalom gyenge volt és világi szövetségesei vagy elfogytak vagy csak nem voltak képesek megvédelmezni őt, s ennélfogva a pápai cím névlegessé és kiszolgáltatottá vált a világi fejedelmek szeszélyeinek. Azokban a periódusokban azonban, amikor az egyház ereje teljében volt, a pápa olykor Hitlert, Sztálint és sok kortársukat megszégyenítő kijelentésekre is elragadtatta magát, amellyel erőfölényét, mi több mindenhatóságát volt hivatott reprezentálni. A kereszténység korábbi szakaszában Róma (és a „pápa”, vagyis Róma püspöke) csak egyike volt az öt patriarchátusnak (illetve pátriárkának); az arab hódítást, majd pedig a skizmát, azaz a nagy egyházszakadást követően viszont a latin kereszténység vitathatatlan központjává vált (a pápa pedig ezen egyház szintúgy vitathatatlan fejévé). A pápa hatalmát firtató egyháziakat – noha a történelem folyamán újra és újra felbukkantak – mindig eretnekeknek bélyegezték, és leszámoltak velük, vagy amikor már erre nem volt lehetőség (reformáció), szakadásra került sor az egyházban. A pápa – tehát mint az egyház élén álló egyszemélyes vezető – „Szent” Péter örökösének”, „Krisztus földi helytartójának” nyilvánítva magát megkérdőjelezhetetlen tekintélyt vívott ki az egyházi körökben, székéből pedig (elvileg) haláláig nem lehetett elmozdítani. Sokkal érdekesebb azonban a pápa és a császár viszonya vagy általában az egyházi és a világi hatalom viszonyának a kérdése. Az egyház ugyanis mindvégig arra törekedett (még ha erre bizonyos periódusokban nyílt is csak gyakorlati lehetősége), hogy övé legyen a legmagasabb rendű hatalom, s ily módon még a leghatalmasabb világi uralkodók is kénytelenek legyenek fejet hajtani előtte. Az erre vonatkozó elmélet már az ezredfordulót követően született meg, az ún. reformpápák jóvoltából, gyakorlati jelentősége pedig a leegyszerűsített módon csak invesztitúra harcok néven elhíresült konfliktussorozatban tört felszínre. I. „Szent” Geláz pápa (Lukács evangéliumára hivatkozva[19]) már az 5. század végén lerakta a „két kard-elmélet” alapját, melynek értelmében a világot két – ekkor még egyenrangúként elismert – hatalom kormányozza: a pápai tekintély és a királyi hatalom. A pápaság megerősödésének idején ezt az elméletet úgy módosították, hogy a hatalmat jelképező két kardot eredetileg „Szent” Péter kapta, s aztán ő adta át az egyiket a világi uralkodóknak, vagyis ez utóbbiak Isten és az egyház kegyelméből uralkodnak, tehát a pápa felsőbbsége nyilvánvaló.[20] (A valóságban azonban éppen a dolog fordítottja történt: az egyház a frank királyok és egyéb itáliai fejedelmek adományai és fegyveres pártfogolása nélkül sohasem lettek volna képesek annyira megerősödni, hogy szavuk oly nagy súllyal essen a latba, mint az invesztitúraharcok idején.)  Ehhez társultak még az olyan irományok, mint például a Dictatus Papae, amely többek között kimondta a pápai tévedhetetlenség és sérthetetlenség elvét; a pápa egyedüli joghatóságát a szentté avatások terén, valamint a bíborosi testületek összehívását, új püspökségek felállítását és új egyházi törvények meghozatalát illetően; világi uralkodók (akár császárok) és püspökök letételének egyedüli jogát (utóbbihoz ettől kezdve nem volt szükség zsinati hozzájárulásra); egyházi vagy világ alattvalók hűbéresküjük alól történő feloldozásának jogát; továbbá emellett a pápának jogában állt császári jelvényeket viselnie, és megalázó módon a fejedelmeknek egyedül csak az ő lábát kellett megcsókolniuk.[21] VII. Gergely pápa ezzel precedenst teremtett, amelyhez a politikáját követő pápák évszázadokon keresztül próbáltak ragaszkodni.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tekintélyelvűség nem csupán a pápa személyével kapcsolatban volt jellegzetes vonása a katolikus egyháznak, hanem általában véve is. A hierarchia magasabb fokán állót bírálni, az általa mondottakat és írottakat megkérdőjelezni egyáltalán nem volt bevett és veszélytelen tevékenység, különösen, ha az illető főpapi, pláne ha pápai titulussal rendelkezett. Ugyanez volt érvényes azokra a tételekre, amelyeket az egyház tradicionálisan vagy épp aktuálisan dogmaként igaznak fogadott el. S ez a gyakorlat már csak azért is komoly veszélyt jelentett, mert még a középkori egyetemek sem tudták kivonni magukat az egyház és dogmáinak hatása alól. Ahogyan a keleti blokk országaiban a „marxizmus-leninizmus” sztálini kreációját és a belőle következő gyakorlatot tilos volt bírálni, úgy fejével, vagyonával vagy hírnevével játszott mindaz, aki az egyházi tanokhoz „nem illendő módon” kívánt hozzányúlni. Ahogyan a 20. század fasisztoid vagy bolsevik gyökerű diktatúráiban a tekintélytisztelet és a büntetéstől való félelem lehetetlenné tett mindenfajta értelmes diskurzust, fékezőleg hatva a tudományok fejlődésére, úgy Európának a Római Birodalmat követő ezer évben megannyi elkötelezett és a maga nemében nagyszerű ember szenvedésén keresztül sikerült csak eljutnia a felvilágosodás koráig, a tudomány, illetve a filozófia forradalmasodásáig.

 

 

Irracionalitás

Gyakran vetik a totalitárius rendszerek és különösen az azok élén álló vezetők szemére a valóságtól elrugaszkodott gondolkodásmódot, ami a puszta irracionalitáson túl megalomániával is párosult. Rákosi narancsáról és gyapotültetvényeiről vagy egy barnahajú, bajszos törpe osztrák által vizionált magas, szőke és erős germán fajról annyit hallhattunk már, vessünk hát egy röpke pillantást a katolikus egyházra, amely irracionalitás tekintetében alighanem felülmúl bármiféle modernkori entitást. Az irracionalitás alapját természetesen maga a vallási jelleg képezi, amely mivel feltételezi Istent és általában a transzcendens világot, magától értetődő módon nem állhat a realitás talaján. Tovább tetézi a bajt a kanonizált iratok gyűjteménye, s főképp a „szent könyv” vagy „kinyilatkoztatás”, amely forrása, mértéke (bár sok esetben korlátja is) az irracionalizmusnak, mivel dogmává tett tanai kötelező érvényűséggel bírnak. Ez azonban csak a puszta keretet jelenti, amelyen belül szabad folyást kap az irracionalitás minden folyama és búvópatakja. Mindjárt az elején érdemes hangsúlyozni, hogy önmagában az a tény, hogy számos vallási előírást és későbbi egyházi rendelkezést konkrét és nagyon is racionális célok érdekében is felhasználtak, még nem cáfolja magának e tannak vagy jelenségnek az eredetileg irracionális voltát. Anélkül, hogy mindenre kiterjedő vizsgálatot folytatnánk, a továbbiakban elégedjünk meg csupán néhány kiragadott példával.

A vallási irracionalitás kategóriájába sorolható mindenféle szentkultusz a hozzá kapcsolódó ereklyékkel és zarándokhelyekkel együtt. Persze ezek egy része ténylegesen népi indíttatású volt, s csak később emelkedett nagyobb erőre az egyház szentesítése útján, mindazonáltal a szentkultusz és minden tartozéka a frissen megkeresztelt pogányok, illetve a gyenge egyházi befolyás alatt álló terület lakosságának megnyerésére és integrálására is szolgáltak. A különböző szentkultuszok közül csak egy igen bizarr példát emelnénk ki: a „Szent Előbőr” kultuszát, amely a Jézus körülmetélése után állítólagosan fennmaradt fityma imádatát takarta. Azt, hogy e kultusz mennyire nem marginális jelenség volt annak idején, jól szemlélteti, hogy „Nagy” Károly frank, I. Balduin jeruzsálemi vagy épp V. Henrik angol király egyaránt nagy tisztelettel bánt saját – persze valódinak tekintett – fityma-ereklyéjével. A „Szent Előbőrrel” kapcsolatos irracionalitás megnyilvánulhatott körmentetekben (ahol a fitymát körülhordozták), zarándoklatokban, de akár „komoly” teológiai fejtegetésekben is: egy újkori teológus[22] például úgy tartotta, hogy a Szaturnusz gyűrűi valójában Jézus „Szent Előbőréből” keletkeztek.[23]

De vegyünk egy másik igen jellemző példát. A művelődéstörténettel foglalkozók egyértelműen a skolasztikát tartják a középkori gondolkodás csúcsának. Ha félretesszük mindazt, amit pusztán Platón és Arisztotelész munkáinak újrafelfedezése révén emelt be az egyház a művelt rétegek köztudatába (de azt is hogyan: dogmává merevítve minden passzust!), akkor olyan „csúcsteljesítmények” maradnak csak meg, mint példának okáért az úgynevezett ontológiai istenérv. E Canterburyi Anzelm nevéhez köthető filozófiai bizonyítási módszer röviden a következőt mondta ki: gondoljuk el a legnagyobb jót, amit csak lehetséges – ez Isten; Isten tehát az értelmünkben már létezik, „de – írja Anzelm – az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, lehetetlen, hogy csak az értelemben legyen. Ha ugyanis az, aminél nem lehetséges nagyobbat elgondolni, csak az értelemben van, akkor hiába ő az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, mégis lehetséges elgondolni nagyobbat nála: ti. azt, ami olyan, mint ő, de ráadásul ténylegesen létezik. Kétségtelen tehát, hogy az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, az értelemben is jelen van, és ténylegesen is létezik.”[24] Ezzel tehát be is bizonyította, hogy Isten létezik.

Formális értelemben az irracionalitás egyik kicsúcsosodásának is tekinthető a hírhedt „hullazsinat”, amelyre a 9. század legvégén került sor. Róma és környékének urai ekkoriban nagy befolyással rendelkeztek, s ez a pápaválasztásba való beleszólásra, s akár a pápai jelölt-állításra is kiterjedt. Ennek megfelelően az egyes pártok közötti rivalizálástól és gyakran fegyveres konfliktustól a pápa sem tudta magát függetleníteni. A „hullazsinatot” a 896-ban meghalt Formosus pápa ellenfelei hívták életre, mégpedig azzal a céllal, hogy a sírjából kiemelt férfira ráolvassák állítólagos bűneit, majd pedig halála után halálra ítéljék az ex-pápát, megfosszák papi tisztségeitől és meggyalázzák még az emlékét is.[25]

De ugyanitt megemlíthető még a különböző „istenítéletek” (ordalia) - mint a véletlenek bizonyító erővel bíró – rendszere, mellyel egy ember bűnösségéről döntöttek, s a procedúra akár a vádlott halálával is, de mindenesetre szörnyű megkínzásával végződhetett. Itt most csak az „istenítéletek” két fajtáját említjük meg. A leggyakrabban alkalmazott válfaj a tűzpróba volt, melynek során a vádlottnak tűzön kellett átmennie vagy a tüzes vas égetését kellett kiállnia, hogy ártatlanságát bizonyítsa: ha három nap elteltével nem volt nyoma égetésre utaló sebnek, akkor az illető ártatlan volt, és megmenekült. Az istenítélet másik fajtájának a vízpróbát tekintették, melynek keretében a gyanúsítottat megkötözve a vízbe dobták. Az irracionalitás ez esetben talán még szembetűnőbb, ugyanis ha az illető elsüllyedt, azaz megfulladt, akkor az ítélet értelmében ártatlan volt, viszont ha fennmaradt a víz színén, akkor bűnösnek tekintették, és ezért halállal kellett lakolnia.[26]

És hogy egyértelművé tegyük, a keresztény irracionalitás milyen gyalázatos merényletet követett el az értelem és a tudomány ellen, idézzünk egy példát a 16-17. század fordulójáról annak illusztrálására, hogy egyebek mellett milyen kérdések is foglalkoztatták a kor értelmiségét. Dante Isteni színjátékát alapul véve számos tudós próbált különböző matematikai eljárások segítségével pontos leírást adni a pokolról. A „tudományos” vitába – az ekkor még a pisai egyetemen oktató - Galileo Galilei is bekapcsolódott, s kijelentette: „összefüggés van Dante mérete és a pokol bugyrában Nimród óriási mérete között, illetve Nimród és Lucifer karja között. Ennélfogva ha ismerjük Dante méretét, valamint Nimród méretét, akkor következtethetünk Lucifer méretére”. Az arányszámítás matematikai módszerét használó Galilei végül arra a következtetésre jutott, hogy „Lucifer negyvenháromszor akkora volt, mint a római Szent Péter tér óriásszobra, és hogy ez a szobor negyvenháromszor magasabb, mint maga Dante. Ebből Galilei kiszámította, hogy Lucifer több mint 1800 méter magas.” És ha mindez még nem volna elég, „a továbbiakban újabb matematikai összefüggéseket alkalmazott annak bemutatására, hogy a pokol kúp alakú hely, nagyjából a Föld tömegének egytizenketted részét öleli fel, és a bolygó közepén örvénylik”. S ahogy Galilei – igaz nem épp a fentihez hasonló - matematikai mérései és következtetései előtt ma is leborul a tudományos közönség, úgy előadását akkor is „nagy lelkesedéssel fogadták”.[27]

 

Domonkos szerzetesek eretnek irományokat égetnek, akárcsak a nácik a maguk korában

 

Propaganda és fanatizálás

A társadalmat elárasztó propagandát és a tömegek ezen keresztüli fanatizálását szintén a totalitarizmus egyik markáns jellemzőjeként szokták emlegetni. Annak köszönhetően, hogy a keresztény egyház a középkorban közel monopolhelyzetben volt az információterjesztés és különösen az írásbeliséggel összefüggő információterjesztés területén, valamint azáltal, hogy a nevelés, az oktatás, a kultúra és a szabadidős tevékenységek jelentős része felett hatalmas, szinte egyedüli befolyással bírt, óriási és jól működő propagandagépezet működtetésére vált képessé. Ennek megjelenési formái tértől és időtől függően igen változatosak voltak, de hatásuk mindenhol és mindenkor érvényesült valamilyen mértékben a latin kereszténység országaiban. A kanonizált szövegek, különböző pápai és főpapi dokumentumok, legendák, kódexek, stb. egyaránt írott propaganda eszközként (is) funkcionálták. A szóbeli propaganda fő színterei a templomok voltak, ahol a papok a retorika fortélyaival felfegyverkezve hirdették az igét (mivel a liturgia nyelve a latin volt, s ezt a köznép nem beszélte, a retorika és a különböző non-verbális kifejező módszerek használata nagy valószínűséggel egyben a propaganda sikerének zálogát is jelentette). Az egyházi propaganda természetesen nem hagyta érintetlenül a különböző művészeti irányzatokat: a festészetben, a szobrászatban, a zenében, stb. egyaránt a vallási-egyházi témák domináltak, egyszerre hirdetve a keresztény tanokat, valamint bibliai, legendabeli vagy valós történelmi események megjelenítésén keresztül az egyház nagyságát és mindenhatóságát.

A propagandaterjesztés mellett ezek a különböző kifejezési módok egyben remek lehetőséget teremtettek hangulatkeltésre, a hívek érzelmi alapú manipulációjára, adott esetben akár fanatizálására. Az egyház az egyes időszakokban kiemelten veszélyesnek vélt ellenfeleivel szemben nem tartózkodott soha a rágalmazás, a fenyegetés vagy a nyílt uszítás fegyverétől, melynek következtében a spontán népharag gyakran fordult az egyház feltételezett vagy valós ellenségei ellen. Európa számos városában pogromokra került sor a zsidóellenes propagandának köszönhetően, de a boszorkánypereket is gyakran kísérték a felheccelt nép dühös kicsapongásai. Mindközül a legvisszataszítóbb és legtöbb kegyetlenséggel együtt járó propagandát az egyház a muszlimok ellen folytatta a „szent háború” eszméjének meghonosításán keresztül. Kiforrott alakjában ez a keresztes hadjáratok megideologizálására szolgált, bár szellemi előzményei felfedezhetők már egyes bibliai alakoknál (igaz itt inkább csak szimbolikus értelemben) és néhány ókeresztény szerzőnél. „Szent” Ágoston és I. „Nagy Szent” Gergely pápa például megkülönböztetett már „igazságos háborút”, amely alatt a védekezést, az elrabolt javak visszaszerzését, de mindenekelőtt a pogányok erőszakos megtérítését és az eretnekekkel elleni küzdelmet értették. A 9-10. századra megjelent a militarizált klérus eszméje, amely egyaránt megoldási javaslatot kínált a külső (normann, magyar, arab) és a belső (eretnekek, világi nemesség) ellenségekkel szemben. A harcias retorika és érvelés azonban csak a keresztes hadjáratok időszakában vált széles körben elterjedt és bevett szokássá. A pápa felhívások útján, a szónoklásban jártas papok pedig a szószékről hirdették e harcias ideológiát, s a korszak számos neves képzőművészét és irodalmárát (pl. Walter von der Vogelweidét) is sikerült megnyerniük ehhez a propaganda hadjárathoz.[28] Mint ahogyan a sztálini Szovjetunió ideológiai és művészeti téren is távol (és nem egyszer nyílt ellentmondásba) került a valódi kommunista eszmékkel, úgy a keresztes háborúk korának egész egyházi propagandája is óriási mértékben eltávolodott (és részben hasonlóképpen szembekerült) az őskereszténység tanításaival.

A középkor egyházi propagandája olyannyira erős volt, hogy alóla a világi fejedelmek is csak nehezen vagy egyáltalán nem tudták kivonni magukat. Számos esetben viszont a világi uralkodók önreprezentációs és/vagy önlegitimációs igénye szorosan össze is fonódott az egyház saját érdekeivel, s krónikák lapjain gyakorta hirdették egymással karöltve a „trón és oltár szövetségének” frázisait, kizárva ezzel minden más narratívát a jelen és a múlt viszonyainak bemutatására.

 

Az 1349-es strasbourgi pogrom és modernkori utódja Jászvásárról

 

Epilógus

Mielőtt lezárnánk eszmefuttatásunkat, szükségesnek tartjuk még egy aspektus kiemelését bizonyos előre valószínűsíthető kritikákkal szemben. Biztos lesznek majd olyan olvasók, akik azt mondják majd, „jó, jó, lehet, hogy mindez igaz, de története során az egyház tagadhatatlanul sokat tett a szegényekért és más rászorulókért, továbbá más jócselekedetek is köthetők hozzá”. Anélkül, hogy részletekbe menően vitatkozni kívánnánk ezzel a megállapítással, pusztán szeretnénk megjegyezni, hogy a bolsevik, majd a sztálini rendszer vitathatatlanul sokat tett például az analfabetizmus leküzdéséért, a nácik pedig remek autópályákat építettek… Egy adott rendszer struktúrájából és működéséből immanens módon fakadó objektív hibákat sohasem lehet semmissé vagy elfogadhatóvá tenni ugyanennek a rendszernek egy-egy szubjektív módon pozitívan értékelt vonása miatt. Másfelől pedig nem is lehet cél két totalitárius rendszer (beleértve most az egyházat is) avégett történő összevetése, hogy utána szimpátia alapján rangsoroljuk őket. A „kisebbik rossz” tételét ebben az összefüggésben semmiképpen sem tartjuk elfogadhatónak, és a fekete-fehér szemléletmód helyett következetesen ezen rendszerek teljes elutasítása mellett foglalunk állást.

Mint az a fentiekből is kitűnik, fénykorában a katolikus egyház magán viselte mindazon vonásokat, amelyek alapján a 20. század bizonyos diktatúráit totalitáriusnak szokták nevezni. Ily módon tehát kettős mércének, s ebből kifolyólag elfogadhatatlannak tartunk minden olyan érvelést, amely – egyébként teljesen jogosan – bírálja a 20. század totalitárius diktatúráit, ugyanakkor nem viszonyul hasonló kritikával a katolikus egyház felé. Természetes dolog, hogy nemcsak az élővilág, de az egyes ember által létrehozott rendszerek is egyfajta evolúciós folyamaton mennek keresztül a történelem folyamán. Ettől függetlenül az adott rendszerben (jelen esetben az egyházban) az annak lényegéből fakadóan benne rejlő negatív vonásokat negligálni, és az egyes fejlődési szakaszokat úgy vizsgálni, mintha azok között nem lenne összefüggés, nem más, mint legalábbis szerecsenmosdatás, szemellenzősség vagy rosszabb esetben tudatos történelemhamisítás és manipuláció.

 



[1] Ez az érett középkorra már azt jelentette, hogy „az asszony termékenységétől függően csak évente 21-44 napon kerülhetett sor házastársi érintkezésre, ami havi 2-4 napot jelent”. A számolás menetét és egyéb témával kapcsolatos adalékokat lásd itt: Katus László: Európa története a középkorban. Kronosz Kiadó, Pécs, 2014. 176-180.

[3] Lásd részletesebben: Elizabeth Abboth: A cölibátus története. Alexandra, Pécs, 2009.

[4] Mózes III. könyve 20:13

[5] Eszenyi Miklós: „Férfi a férfival, nő a nővel”. Homoszexualitás a történelemben, a társadalomban, a kultúrában. Corvina Kiadó, Bp., 2006. 23-28.

[6] Litván Dániel: Lovagrend a máglyán. In: BBC History, I. évf. 2. sz., 2011. május, 28-32.

[8] A IV. lateráni zsinat (1215) arról határozott, hogy a zsidóknak sárga, illetve kék szalagot kell viselniük a keresztény lakosságtól való egyértelmű megkülönböztetés zálogaként.

[9] A gettó eredetileg zsidók által lakott városrészt jelentett, a későközépkor folyamán azonban a hatóságok több városban mesterségesen hoztak létre olyan utcákat, illetve negyedeket, amelyek a többi városrésztől többé-kevésbé el voltak zárva, éjszakánként kijárási tilalom volt érvényben, tisztasági és közegészségügyi szempontból pedig a gettó szintén negatív diszkriminációban részesült. Az első ilyen értelemben vett gettó 1516-ban Velencében jött létre pápai utasításra, s a gyakorlat Európa-szerte egészen az újkorig fennmaradt.

[10] Mózes II. könyve 22:18

[11] Csak „1400 és 1800 között 40-50 ezerre tehető azoknak a száma, akiket Európában és az észak-amerikai gyarmatokon boszorkányság vádjával adtak halálra”. Ebben ugyan benne vannak a protestánsok által végrehajtott boszorkányüldözések áldozatai is, ám ez mit sem kisebbít a katolikus felelősségén, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 1400 előtt mennyi embert ítéltek el hasonló vádakkal, illetve kínoztak és gyilkoltak meg brutális módon. Diarmaid MacCulloch: A reformáció története. Európa Könyvkiadó, Bp., 2011. 827-844.

[12] Jeruzsálem 1099-es ostromáról írva a Gesta Francorum például leszögezte, hogy „az öldöklés még Salamon templomában is folytatódott, ahol a mészárlás akkora méreteket öltött, hogy az embereink [ti. a keresztesek] bokáig vérben gázolták”. Az ostrom polgári áldozatainak száma megközelítette a tízezret, ami a középkori csaták veszteséglistáit tekintve kiugróan magasnak tekinthető.

[13] A katharok (vagy más néven albigensek) elleni keresztes hadjárat brutalitása folytán különösen hírnévre tett szert. A változó intenzitással több mint három évtizeden át zajló csatározások és eretneküldözések egyik legismertebb felvonását Béziers ostroma képezi, amelyre 1209 nyarán került sor. Az ostrom előtt a pápai legátus állítólag így biztatta az övéit: „Öljétek meg mind! Isten majd kiválasztja az övéit!”. Ezt követően „a keresztesek beözönlöttek a városba, amelyet teljesen letaroltak. A templomok rögtön megteltek rémült polgári lakosokkal. A győztes hadsereg követte, majd lemészárolta őket. A várost felgyújtották. Akkora volt a tűz, hogy a katedrális lángolva omlott össze. Arnald Amalric pápai követ később szűkszavúan csak annyit írt Ince pápának, hogy 20 ezer ember pusztult el, és senkit sem mentett meg sem kora, sem neme, sem társadalmi állása”. Függetlenül attól, hogy a források hitelességében teljes mértékben sohasem lehetünk biztosak, a kegyetlen fellépés ténye tagadhatatlan.

Sean McGlynn: „Öljétek meg mind!” Kegyetlenség a középkori hadviselésben. In: BBC History, I. évf. 3. sz., 2011. június, 82-86.

[15] Pais István: Ember és vallás. Adalékok a vallás kritikájához és struktúrájához. Akadémia Kiadó, Bp., 1974. 77-78.; Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat, Bp., 1984. 130-131.

[16] Helen J. Nicholson: Templomosok a bírák előtt. Elhallgatott kirakatperek. In: BBC History, I. évf. 2. sz., 2011. május, 22-27.

[17] Mindezen még az sem változtat, hogy a flagellánsokat végül eretnekekké nyilvánította a pápa, hiszen az általuk képviselt tanok és a magukkal szemben alkalmazott büntetések tulajdonképpen logikus módon következtek abból a represszív morálból, amit a katolikus egyház a kezdetektől fogva sulykolni igyekezett (siralomvölgy-szemlélet).

[19] Lukács evangéliuma 22, 32-38.

[21] Dictatus Papae (1075.)

[22] Leo Allatius: De Praeputio Domini Nostri Jesu Christi Diatriba. (vagyis: Értekezés Jézus Krisztus Urunk Előbőréről)

[23] BBC History. III. évf., 3. sz., 2013. március, 90.

[24] Anzelm: Proslogion 2. fejezet. In: Steiger Kornél (szerk.): Bevezetés a filozófiába. Szöveggyűjtemény. Holnap Kiadó, Bp., 2009. 132.

[25] Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat, Bp., 1984. 55-82.

[27] Michael White: Galilei, az antikrisztus. Alexandra Kiadó, Pécs, 2010. 90-91.

[28] Walter Zöllner: A keresztes háborúk története. 1980. 36-67.

A Foci-tébolyról

 

Az állam és a tőke által szervezett és uralt társadalom milliónyi lehetőséget teremt nekünk olyan tevékenységekre, amelyek nemhogy nem veszélyeztetik a kizsákmányolás rendszerét, hanem még hasznot is hajtanak neki. Az emberek többsége elmerül a különféle tv műsorok, zenék, számítógépes játékok áradatában, amely úgy hat rá, mint a háziasítás a vadállatokra: engedelmes erőforrásokká válnak, akikkel bármit meg lehet tenni. Az élsport a spektákulum („látványosság”) egy fontos része. Minden öntudatra ébredésnek ezt is meg kell kérdőjeleznie.

A nemzeti válogatottak közötti mérkőzéseknek van még egy fontos funkciója: a nacionalizmus gerjesztése, a "nemzeti" elitek uralmának biztosítása. A nemzeti egység ugyanis azt jelenti, hogy egységben érezzük magunkat a kizsákmányolóinkkal: politikusokkal, oligarchákkal, nagytőkésekkel, sőt, szükség esetén háborúba megyünk az érdekeikért, természetesen önvédelem címszó alatt. (Szerbiában a hírhedt Arkan is a fociszurkolók kemény magjából verbuválta szabadcsapatát.) Ez a kollektív nárcizmus pedig annál jobban működik, minél több gyűlölhető ellenséget, bűnbakot találnak. Nem véletlen tehát, hogy a drukkerek szidják a románokat és másokat.

Tehát a szurkolás egyáltalán nem valami semleges dolog, hanem előkelő helyen áll a kizsákmányoló rendszert és a tömegek alávetettségét fenntartó tevékenységek között. Ezt felismerve belátható, mennyire irracionális az, ahogy emberek tömegei azonosulnak egy olyan képződménnyel, és osztoznak annak minden örömében és bánatában, amelyhez semmi közük, semmit nem tettek érte, és ez a képződmény sem tett semmit értük, ami a ragaszkodásra okot adhatna. Ellenben sok mindent magáénak követel: nem csupán a meccsekre szóló belépőjegyek árát, hanem a szurkolást, a kritikátlan lelkesedést, a mértéktelen alkoholfogyasztást és a fociemblémával ellátott termékek végeláthatatlan sorát, a mezeket, arcfestéket és zászlókat minden testen, arcon (legyen az akár gyermeké vagy állaté), autókon, házakon vagy ki ahol nem szégyelli.

Nem elég fintorogni azon, ahogy egyes szurkolók viselkednek. Nem elég sápítozni, hogy a győzelmi mámor segíti az Orbán-maffiát a hatalom megtartásában. Világossá kell tenni, hogy egyértelműen internacionalista álláspontra helyezkedünk. Elutasítunk mindent, ami egyrészt a népek közötti versengést, rivalizálást és agressziót szítja, másrészt politikai tőkét kovácsol az állam élén álló elnyomók számára, harmadrészt pedig csak tovább növeli az uralkodó osztály profitját és ezzel befolyását, megerősítve vele a kapitalizmust annak minden elnyomó tendenciájával együtt. Elutasítjuk azt, hogy a valódi élet helyett a tőke által nyújtott pótlékok fogyasztásáról és a profitért hozott áldozatokról szóljon az életünk.

 

Neoliberalizmus

A neoliberalizmus a gazdaságra és a gazdaságpolitikára vonatkozó azon elképzelések, (ill. ezek alapján meghozott intézkedések) gyűjtőneve és rendszere, amely az 1950-es és 60-as években megfigyelhető aktív és kiterjedt állami beavatkozásokat ellenezve a szabad piacot, a magántőke szabad, korlátozásoktól mentes tevékenységét támogatja („laissez faire”), mivel szerinte hosszú távon ez vezet a legnagyobb jóléthez. Támogatja az állami és önkormányzati vállalatok privatizációját, a szabadkereskedelmet, a vámok, kvóták, hatósági árszabályozások eltörlését, a tőkés vállalatok tevékenységét korlátozó (munkavédelmi, környezetvédelmi) szabályok, minimálbér eltörlését, a szakszervezetek gyengítését. Az anarchokapitalizmussal ellentétben szükségesnek tartja az államot, de elsősorban azért, hogy biztosítsa a piacgazdaság optimális működéséhez szükséges kereteket: garantálja a szerződések betartását, stabil pénzt biztosítson stb. A neoliberalizmus elvileg elutasítja a nagymértékű állami költekezést, pl. a jóléti államot és a kontraciklikus költségvetési politikát, de ezt a gyakorlatba nem mindig ültették át, nem utolsó sorban azért, mert a megszorításokra, a szociális kiadások csökkentésére a társadalom ellenállással válaszolt. A fejlett országokban az állami beavatkozás a neoliberalizmus terjedése ellenére is erős maradt, csak a beavatkozás céljai között kisebb fontosságú volt a foglalkoztatottság növelése és a társadalmi jólét. [1]

 

A neoliberalizmus lényege a munkásosztály nézőpontjából

 

A munkásmozgalom kialakulásakor (főleg a 19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Emellett óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. A tágabb értelemben vett munkásmozgalomban folytonosan jelen voltak egyfelől a többnyire békés eszközöket használó, kisebb-nagyobb reformokért és engedményekért küzdő irányzatok, főként a szociáldemokrácia, a hivatalos szakszervezetek és később a „kommunista” pártok, másfelől az erőszakos forradalmat hirdető „radikálisok”, pl. az anarchisták, tanácskommunisták, blanquisták és kezdetben a bolsevikok. (Számunkra ez utóbbi irányzatok között alapvető különbségek vannak, a tőkések számára viszont ugyanolyan fenyegetőnek tűnnek.)

A nyugatnémet vas- és acélipari munkaadó szövetség igazgatója pl. beismerte: „Magasabb rendű okokból, mégpedig világpolitikai szempontból nézve nem engedhetjük meg, hogy a >vasfüggöny< közvetlen közelében a növekvő munkanélküliség miatt szociális nyugtalanság álljon elő, ami termékeny talajra találna és beláthatatlan következményekkel járna.” [2]

Sok helyen, főleg nyugaton általában békés módszerekkel is el lehetett érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy ennek hiányában a tömegek a forradalmat hirdetőkre hallgatva az erőszakhoz nyúlnak, és elsöprik az uralkodó osztályt. A választójogot fokozatosan kiterjesztették a munkásosztályra, és hatalomra vagy a hatalom közelébe jutottak olyan pártok, akik a munkásokat képviselték vagy legalábbis ezt próbálták bizonygatni. Az alulról jövő erős nyomás hatására [3] az államok olyan módon avatkoztak be a gazdaságba, hogy javuljon a dolgozók és a munkanélküliek helyzete: legálissá váltak a sztrájkok, nőttek a bérek, csökkent a munkaidő, javultak a munkakörülmények, mindenki részesülhetett oktatásban és orvosi ellátásban, végeredményben nőtt a létbiztonság. Főleg a II. világháború után a tőkések belementek az osztálykompromisszumba, valamilyen mértékben hajlandóak voltak figyelembe venni a munkások igényeit és elfogadni, hogy a gazdasági növekedés eredményének egy része a munkásokat illeti. Bizonyos (polgári) értelemben úgy tekinthetjük ezt, mint a „demokrácia” természetes működését, mintha a kormány a nép egészének érdekében kormányozna.[4]

 

A neoliberalizmus lényege, amelyet persze ideológusai sosem hangoztatnak, hogy egyoldalúan felrúgja ezt az osztálykompromisszumot. A tőkések nem hajlandóak többé osztozni, így egyre nagyobb arányban részesedésnek az összjövedelemből, természetesen a bérből és a segélyekből élők rovására. Az USA-ban pl. a hetvenes évek elejétől a bérek látványosan lemaradtak a termelékenység növekedése mögött, mint ahogy azt az alábbi ábrán is láthatjuk. [5]


Annak az ideológiának, hogy az állam ne avatkozzon bele a gazdaságba, (pontosabban ne úgy, hogy azzal korlátozza a profitszerzést, hanem hogy elősegítse azt: privatizáljon, liberalizáljon, csökkentse az adókat, stb.) épp az az értelme, hogy a „demokrácia” hatását és lehetőségeit csökkentse. Pl. amíg egy vállalat az államé, addig a választópolgárok követelhetik, hogy az ő érdekükben tevékenykedjen, ill. a nyereségét az ő érdekükben használják fel, ha viszont privatizálták, ez már fel sem merülhet. A neoliberális ideológia tagadja, hogy érdekkülönbségek lennének a társadalom egyes csoportjai, osztályai között: az állam dolga, hogy elősegítse, vagy legalábbis hagyja a tőkések gazdagodását, hiszen a növekedés áldásai majd mindenkihez lecsorognak (ezzel persze az uralkodó osztály érdekét állítja be közérdeknek). Az pedig, hogy hogyan legyen leggyorsabb a növekedés, szakmai kérdés, amihez a népnek semmi köze. A munkásmozgalom rengeteg áldozat árán elérte, hogy a gazdasági, és különösen az újraelosztást illető kérdésekbe a munkásosztály bele tudjon szólni. A neoliberális ideológia/globalizáció ezeket a kérdéseket kiveszi a „demokrácia” hatóköréből és ezzel is növeli a hatalom koncentrációját és az emberek többségének a kiszolgáltatottságát. [6] Az állam fő funkciója továbbra is a tőkefelhalmozás zavartalanságának, a kizsákmányolás rendjének (szükség esetén erőszakos) biztosítása az elit érdekében. De ezt (bizonyos, lentebb részletezett körülmények között) megteheti olyan, pl. szociáldemokrata módon is, hogy próbálja elérni, hogy az összes állampolgár elégedett legyen. Fontos látni, hogy amikor a neoliberálisok (és főleg a minarchisták) támadják a „túl sok államot”, akkor csak ez utóbbi funkciót támadják, a lényeget, a rendszerfenntartó erőszakot sohasem.

 

A neoliberalizmus tehát a tőke, elsősorban a nemzetközi (főleg, de nem kizárólag az amerikai) nagytőke (multik, bankárok, spekulánsok) érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. Végeredményben a célja, hogy e csoportok tőkefelhalmozását elősegítse. Ehhez egyrészt fokozni kell a proletárok kizsákmányolását, [7] másrészt előnyöket kell szerezni a kisebb tőkésekkel szemben. Ezt pedig úgy lehet megoldani, ha elérik, hogy az állam elsősorban e nagytőkés csoportok profitjának növelése, pozíciójának javítása érdekében tevékenykedjen, ne pedig az emberek döntő többségének az érdekében. Ezért van az, hogy pl. az USA-ban sokan úgy érzik, hogy az állam az óriáscégeket és a pénzügyi szektort szolgálja. [8] Reagan elnöksége alatt pl. nem csökkent, hanem nőtt az agrárszektor állami támogatása, [9] de ebből aránytalanul nagyobb részt kaptak a legnagyobb gazdaságok. [10]

 

A neoliberalizmus elmélete és programja

A neoliberalizmus a keynesi (és kisebb részben a marxista) gazdaságelmélet és gazdaságpolitika antitéziseként jelent meg. Hogy megértsük, miben fordult szembe vele, nézzük meg először, hogy Keynes milyen fő pontokban fordult szembe a XX. sz. elején uralkodó ún. „neoklasszikus” közgazdaságtannal: [11]


1. Keynes elvetette Say törvényét (mely szerint összgazdasági szinten az áruk - beleértve a munkaerőt is - kereslete és kínálata megegyezik. Egyszerűbben: „minden kínálat megteremti a maga keresletét”.) [12]
Say törvényéből az következik, hogy spontán nem alakulhat ki válság. Keynes szerint viszont a kapitalizmusban a kínálat szükségszerűen túlnő a keresleten pl. tömeges munkanélküliséget okozva. Emiatt a gazdaság lassulásakor az államnak kell költségvetési kiadásokon és adócsökkentésen keresztül élénkíteni a gazdaságot. Amikor pedig gyorsan növekszik a gazdaság, akkor az adóbevételek növelésével kell ellensúlyozni a korábbi és a következő válság alatti túlköltekezést (anticiklikus vagy kontraciklikus gazdaságpolitika). Keynes a polgári gazdaságtanban először bizonyította be elméletben a gazdaságba való állami beavatkozás szükségességét. [13] A keynesi gazdaságpolitika pedig hozzájárult ahhoz, hogy a munkanélküliség Nyugat-Európában az ötvenes években átlag 3%, a hatvanasban 2% alá szoruljon (ezek a számok ma már hihetetlennek tűnnek).

 

2. Keynes elvetette az ún. mennyiségi pénzelméletet, amely szerint az árszínvonalat végső soron a pénz mennyisége határozza meg, tehát az infláció oka az, hogy egyre több pénzt teremt az állam. A pénztulajdonosok (elsősorban a tőkések) ugyanis nem feltétlenül költik el a náluk lévő pénzt, így rengeteg eladhatatlan áru lehet a piacon, miközben a munkások elvesztik a munkájukat.

 

3. Keynes beépítette az elméletbe azt, hogy a gazdasági szereplőknek nem áll rendelkezésére minden információ a gazdaság jövőjéről, hiszen az a többi szereplő várakozásaitól, azaz pszichológiai hatásoktól is függ. Ezzel magyarázatot adott arra, hogy a piacok miért nem működnek tökéletesen, vagyis az állami beavatkozásnak van értelme. [14]

 

A neoliberális elmélet és ideológia az ún. „Chicagói fiúkhoz” tartozó közgazdászok (elsősorban Milton Friedman) vezetésével visszatér a Keynes előtti, say-i felfogáshoz [15], de a gyökerei egészen Adam Smith-ig nyúlnak vissza. Smith elméletében azt hangsúlyozza, hogy a szabad piacon a csere önkéntes, tehát mindkét fél akaratával jön létre. Mivel az emberek nem akarnak rosszat maguknak, a cserével mindkét fél jól jár. Ebből az következik, hogy a piac korlátozása csakis csökkentheti az emberek jólétét. A neoliberális közgazdászok ezt az elméletet dolgozták ki Smith-nél jóval nagyobb tudományos alapossággal (és jóval kevesebb eredeti gondolattal). [16]

 

A neoliberalizmust és a chicagói fiúkat szokták az ún. „osztrák iskola” folytatásának tekinteni. Milton Friedman Hayektől tanult [17], aki Ludwig von Mises tanítványa volt, aki sokat merített Carl Menger műveiből, akit az osztrák iskola megalapítójának tartanak. [18] Azon kívül, hogy az irányzat követői ellenségesen tekintettek a gazdaságba való állami beavatkozásra és különösen mindenfajta szocializmusra, az egyik legfőbb közös pontjuk az volt, hogy elfogadták a Menger által kifejlesztett „szubjektív” értékelmélet. Ez, szemben a Smith-i, Ricardo-i és Marxi „objektív” értékelmélettel, azt állítja, hogy a termékeknek csak akkora az értékük, amennyire éppen hasznosak az ember számára, függetlenül attól, mennyi munka kellett az előállításukhoz, illetve mekkora volt a gyártási költség. [19] Ebből persze az is következik, hogy a tőkés profitja normális esetben nem kizsákmányolás eredménye. Meg is lepődnénk, ha a kapitalizmus legelvakultabb védelmezőinek nem sikerült volna ezt „bebizonyítaniuk”.


Egyes kutatók [20] különválasztják a neoliberális tudományos elméletet az ideológiától. A szétválasztást arra alapozzák, hogy az elmélet kifinomult és magas színvonalú (több Nobel-díjat is kiosztottak érte), szakmabelieknek szól és nemhogy az átlagember, de még a politikusok többsége sem érti meg pl. a használt matematikai apparátus miatt (emiatt ebben a cikkben sem mehetünk bele túl mélyen). Ezzel szemben az ideológia célja a tömegek befolyásolása, és a színvonalat is ehhez igazítják. A szóhasználat szintjén természetesen meg lehet tenni ezt a megkülönböztetést, de tudatában kell lenni annak, hogy osztálytársadalmakban minden, a társadalomról szóló elmélet ideologikus.

 

Az eredeti vagy klasszikus liberalizmus az akkor még a politikai hatalom megszerzése előtt álló polgárság ideológiája volt és bizonyos értelemben progresszívnak tekinthető. Kezdetben a burzsoázia még szemben állt az akkori (feudális) renddel, és a feudális kötöttségek és gátak lebontásában volt érdekelt, így a gazdasági és a politikai liberalizmus szervesen összekapcsolódott. A XX. század második felében a nyugati világban (beleértve Latin-Amerikát is) már mindenütt a burzsoázia volt az uralkodó osztály, így ideológiái a progresszivitásnak még a látszatát is elvesztették. [21] Látni fogjuk, hogy a profitszerzés maximális szabadságát már igen gyakran nem a liberális értelemben vett politikai szabadság biztosítja.

A klasszikus liberalizmushoz hasonlóan a neoliberalizmus is hangsúlyozza a szabad piac és a verseny fontosságát. Egyes ideológusai Adam Smith régi tézisét hajtogatják arról, hogy a „piac láthatatlan keze” majd gondoskodik a társadalom jólétéről. Ezért szokták a neoliberalizmust „piaci fundamentalizmusnak” sőt „versenyvallásnak” gúnyolni. [22] Ez azonban legfeljebb néhány elméleti szakemberre vagy ideológusra illik, ugyanis a politikai és a gazdasági elit tagjai tudják, hogy számukra ezek az elméletek csak eszközök a még több pénz és hatalom elérésére. A szabad piac, verseny és hasonló szlogeneket akkor, ott és olyan formában hangoztatják és alkalmazzák, ahogy az nekik érdekükben áll. Az érdekük pedig nyilvánvalóan az, hogy a munkások, kisvállalkozók, a konkurens cégek folytassanak csak kiélezett és öldöklő versenyt egymással mindenféle állami támogatás nélkül, ők viszont kapjanak minél több állami megrendelést és más támogatást az adófizetők pénzéből.

Érdekes pl. a tőkecentralizációval kapcsolatos ellentmondás: a „tudományt” művelő elméleti közgazdászok kimutatták, hogy a tökéletes verseny optimális a javak elosztása szempontjából, [23] a gyakorlatban Reagan (más közgazdászok, pl. Milton Friedman támogatásával) szétverte a trösztellenes szabályozást, ami óriási felvásárlási és összeolvadási hullámot eredményezett, [24] vagyis erősítette a monopolizációs tendenciákat, emellett rengeteg dolgozó leépítését eredményezte. [25]

 

A neoliberális ideológia úgy tünteti fel, hogy az ember alapvetően individualista lény abban az értelemben, hogy a saját vagyonát és fogyasztását akarja növelni, és ezért természetéből adódóan szeret másokkal versenyezni. Ha az állam gondoskodik a versenyben lemaradókról, akkor nem lesz elég motivációjuk, hogy keményen dolgozzanak, takarékoskodjanak és/vagy más módon (pl. vállalkozás indításával) segítsenek magukon. Erről szól az „öngondoskodás” jelszava. Aki nem hajlandó tanulni, dolgozni, az megérdemli a szegénységet, ill. ha hozzányúl más vagyonához, akkor jogos a szigorú büntetés. Ebből a szempontból a neoliberalizmus a szociáldarwinizmushoz való visszatérést is jelenti.
Sok helyen, pl. az USA-ban nagymértékben nőtt a bebörtönzött emberek száma. [26]

 

 

Ezt a jelenséget az alsó rétegek szegényedése és növekvő létbizonytalansága mellett a neokonzervatív ideológia közvetlenül is felerősítette. Az ábráról is látszik, hogy 1980 körül, Reagan hatalomra jutásával ugrott meg a bebörtönzöttek száma az összlakossághoz képest. „[A] háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat.”[27]

 

Sok neoliberális nyíltan támogatja, ha az állam szisztematikus és terrorisztikus erőszakot alkalmaz a „szabad piac” és a tőkés tulajdon védelmében (vagy mondjuk az antiglobalizációs mozgalom ellen), sőt akár azt is elnézik, ha kiterjedten korlátozzák a szabadságjogokat és rendőrállamot építenek ki. Ez is azt bizonyítja, hogy a neoliberalizmusnak semmi köze az átlagember szabadságához, sőt, lényegében épp ellentétes vele.

Mindezekből látszik, miért szoktak (reformista értelemben) „neoliberális ellenforradalomról” beszélni és miért lehet a jobboldali, sőt, esetleg szélsőjobboldali ideológiák közé besorolni a neoliberalizmust [28], és szélsőséges változatainak is tekinthető szabadpiaci libertarianizmust, minarchizmust, anarchokapitalizmust, stb. [29]

 

Ezzel kapcsolatos, hogy a neoliberális gazdaságelmélet különböző politikai ideológiákkal, értékrendekkel és társadalomszervezési elképzelésekkel párosulhat. Az első ország, amelyben nyíltan és radikálisan kísérleteztek vele, Chile volt, a fasisztoid Pinochet tábornok rémuralma alatt. Magyarországon leginkább a baloldalinak, ill. balliberálisnak nevezett erők tekinthetők a neoliberalizmus híveinek, míg Kínában és Vietnamban az ún. „Kommunista Párt” mozdult el ebbe az irányba. [30] A világtörténelemre legnagyobb befolyást gyakorló angolszász országokban a neoliberalizmus leginkább a konzervativizmussal házasodott.

 

Monetarizmus

A monetarizmus lényegében a neoliberalizmus egy fajtájának is tekinthető. Vannak, akik a két kifejezést (illetve a harmadikat, a neokonzervativizmust, lásd lentebb) szinonimaként használják. Ez azonban nagy pontatlanság, mivel aki azt hiszi, hogy minden neoliberális egyben monetarista is, az nem fogja felismerni a másféle neoliberális irányzatokat.

A leghíresebb-hírhedtebb monetarista Milton Friedman volt. Álláspontja szerint a kormánynak nem szabad a költségvetési eszközökkel, állami költekezéssel befolyásolni a gazdasági növekedést, mert az hosszabb távon csak adóemelésekhez vezet. Az infláció a legfőbb ellenség, amelyet mindig a túlzott pénzkibocsájtás okoz (lásd a fenti 2. pontot), tehát az államnak a kiszámíthatóan, egyenletesen és lassan (évente 3 és 5% között) kell növelnie a pénz mennyiségét. [31] [32]

 

Az USA-ban a 70-es években az infláció magas volt, amiből ezek szerint az következik, hogy növelni kell a kamatok szintjét, hogy a gazdaság szereplői kevesebb hitelt vegyenek fel, és így kevesebb pénz legyen a gazdaságban. A monetarista Volcker az USA-ban a jegybanki alapkamatot 20% köré emelte. Ez jókora lökést adott sok ország, [33] pl. Magyarország adósságcsapdába kerülésének is, [34] de igencsak elősegítette az amerikai gazdaság lassulását (ezt úgy is hívták, hogy „Volcker-sokk”). [35] A munkanélküliség megnőtt, ami segített a tőkéseknek abban, hogy gyengítsék a szakszervezeteket, és lenyomják a reálbéreket. [36] Az eladósodott farmerek traktorokkal New Yorkba vonultak és blokád alá vették a FED (az amerikai központi bank) épületét. [37]

Végül az infláció tényleg lecsökkent, de még a kapitalizmus pártolói közül is sokan kétségbe vonják, hogy megérte-e az áldozat. Megjegyezzük, hogy Volckert a demokrata Carter elnök nevezte ki 1979-ben, tehát még Reagan hatalomra jutása előtt. Ebből is látszik, hogy a neoliberalizmus nem egyes személyek műve.
Hasonló játszódott le Nagy Britanniában is, ahol Margaret Thatcher szintén emelte a kamatokat és hírhedten brutális harcot vívott a szakszervezetekkel.


A monetarizmus egy leágazásának tekinthető Robert Lucas munkássága. [38] Lucas a 80-as évek egyik legbefolyásosabb közgazdásza volt (Nobel díjat kapott a racionális várakozások elméletéért [39]), aki feltámasztotta Say törvényét, azt állítva, hogy hosszú távon nem lehetséges túlkínálat. A munkanélküliség szerinte éppen a kormány tevékenységének eredménye, tehát a kormány jobban teszi, ha nem avatkozik bele a gazdaság működésébe.


Privatizáció
A neoliberális ideológia szerint az állam rossz gazda, pazarló és kevésbé hatékony, ezért a magáncégekre kell bízni a termelést és a szolgáltatásokat. Azonban a „demokratikus” nyugati államokban a kormány (legalábbis elvileg) elszámoltatható a lakosságnak, a hatalmon lévő politikusokat a választásokon leválthatják. Ezzel szemben a magáncégek vezetői és tulajdonosai csak saját profitérdekeiket követik. A privatizációhoz kapcsolódik a kiszervezés (outsourcing) jelensége, vagyis hogy az állami, önkormányzati vagy magánvállalatok az általuk végzett egyes tevékenységeket más, erre specializálódott cégekre bízzák. Gyakori, hogy a közszféra dolgozóit leépítik és/vagy a korábbinál rosszabb feltételekkel alkalmazzák, és a korábbi relatív létbiztonságuk eltűnik.

Dereguláció, liberalizáció, szabadkereskedelem

A tőke előtt álló akadályokat és szabályozásokat le kell építeni. Csökkenteni vagy eltörölni a vámokat, a környezet- és munkavédelmi szabályokat, a protekcionizmust, a külföldi befektetőket be kell engedni. A hatósági árszabályozásokat teljesen meg kell szüntetni, a piac alakítsa ki az árakat. Az állam ne szóljon bele abba, hogy a tőkés milyen hosszú időre és mekkora bérért alkalmazza a munkásokat. Hangsúlyozzuk, hogy nem minden szabályozás eltörléséről van szó, hiszen vannak „szabályozások, amelyeket többnyire a tőkések vezetnek be azért, hogy szabályozzák a piacot, hogy stabil keretet biztosítsanak a piacgazdaság zökkenőmentes működésének anélkül, hogy lényegesen befolyásolnák az önszabályozó jelleget. Az ilyen szabályozások mindig szükségesek a piac működéséhez. Erre a típusra jó példa a közelmúlt GATT, vagy a maastrich-i/amszterdami szerződései, amelyek rendre a világpiacot és az európai piacot hivatottak megrendszabályozni, leginkább azoknak az érdekében, akik a megfelelő piacokat uralják (multik, stb...)”. [40]

Mások egyenesen azt állítják, hogy egyáltalán nem a szabályok egyszerűsítéséről és számuk csökkentéséről van szó, hanem arról, hogy a transznacionális cégek és más domináns csoportok és rétegek számára kedvező, sokszor még bonyolultabb szabályokkal váltsák fel a korábbiakat. [41]

Adócsökkentés, elsősorban a cégek és a gazdagok számára
A vállalkozói réteget minél kevésbé kell adóztatni, hiszen „ők teremtik az állásokat”. Ennek megfelelően az USA-ban pl. kevesebb, mint felére csökkent a nyereségadó a 60-as évekhez képest. [42]

Ausztráliában pl. a 70-es évek óta többször is csökkentették a nyereségadót és a jövedelemadó felső kulcsát. [43]
Az OECD országokban a legfelső adókulcs számottevően csökkent, az Orbán vezette Magyarországon pl. kiemelkedő mértékben.

 


Szociális és jóléti kiadások lefaragása
A neoliberalizmus lényegéhez tartozik, hogy az állami újraelosztást csökkenteni kell, mert az kontraproduktív: bünteti a „jól teljesítőket” és jutalmazza az „érdemteleneket”, emiatt pedig az embereknek nem lesz kedvük vállalkozni és keményen dolgozni. Ez a törekvés megjelenhet úgy is, hogy a legszegényebbek juttatásait csökkentik (lásd pl. a Fidesz kormányzását), de úgy is, hogy éppen azt hangoztatják, hogy csak a tényleg rászorultaknak járjanak ingyenesen pl. a közszolgáltatások (Magyarországon pl. az SZDSZ érvelt így [44]). Általában igaz, hogy a szegények rosszul járnak a neoliberalizmussal, de az állami költségvetés nagyságát többnyire nem sikerült igazán csökkenteni. [45] George W. Bush kormánya pl. kiemelkedő mértékben növelte az állami kiadásokat. [46]

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy amikor arról beszélünk, hogy az erős, gondoskodó állam (keynesi, szociáldemokrata konszenzus [47]) korszakot felváltotta a neoliberalizmus („Washingtoni konszenzus”), nem arra kell gondolni, hogy az utóbbi totálisan kiszorította az előbbit. A neoliberális gazdaságpolitikát igen ritkán alkalmazták minden területre kiterjedően és különösen a fejlett, „demokratikus” országokban a neoliberálisok igen sok kompromisszumra kényszerültek. [48]

 

Például Franciaország a 90-es években erőteljes gazdasági liberalizálást hajtott végre, hogy növelje versenyképességét. Eközben viszont ezen intézkedések negatív szociális hatásainak ellensúlyozására kiterjesztette az állami gondoskodást. Dél-Korea és Tajvan ügyesen kombinálta a részleges kereskedelmi nyitottságot a gazdaságba való erős állami beavatkozással és 1990 körül az állami költségvetés nagyrészt a jóléti programok kiterjesztése miatt növekedett, feltehetőleg a demokratizálódás hatására. [49] Még a Vaslady-nek nevezett Thatcher is nemegyszer meghátrált. [50] [51]
Megjegyezzük, hogy a neoliberális ideológusok többsége sem utasítja el teljesen azt, hogy az állam korlátozza a tőkéseket. Hayek pl. bizonyos feltételek fennállása esetén elfogadhatónak tartja, hogy betiltsák a mérgező anyagok használatát vagy a munkások túldolgoztatását. [52]

Neokonzervativizmus

A neokonzervatívok sok mindenben követik a neoliberális (gazdasági) elveket: az állam lehetőleg ne szóljon bele a gazdasági folyamatokba. Nézetük szerint nem az állam, hanem az egyén saját felelőssége (azaz tehetség és szorgalom kérdése), hogy milyen életszínvonalat ér el, a szegényekről pedig inkább gondoskodjon a keresztény mozgalmak jótékonykodása (lásd Irving Kristol munkásságát [53]). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a neokonok gyenge államot akarnak, csak azt, hogy az állam ne az átlagember érdekében használja az erejét. A gyakorlatban a neokonok előszeretettel tömik az adófizetők pénzét a velük szövetséges vállalatok zsebébe. [54] Pl. erős hadsereget javasolnak, ami azzal jár, hogy igen sokat költenek fegyverkezésre. [55] Az ifjabb Bush idejében egy, „a szaksajtóban agresszívnek nevezett állami központi gazdaságösztönző csomag” generálta a gazdasági növekedést. [56] Ha pedig az összeomlás szélére kerül egy olyan cég, különösen egy nagybank, amely valamiért kedves a neoliberális/neokonzervatív kormányzatnak, akkor nem sajnálják az adófizetők pénzét a megmentésére. Ez történt pl. a Citigroup-pal és a Bank of America-val a 2008-ban kirobbant válságban. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy ez „a haszon privatizációja és a költségek társadalmasítása”. [57]


Emellett a neokonzervatívok (legalábbis a látvány szintjén) sokra tartják a konzervatív értékeket, a család szentségét, a vallást (ami segít abban, hogy az emberek elfogadják az igazságtalan társadalmi rendszert), általában a tekintély-tiszteletet, szűkítik az abortuszhoz való jogot, ellenzik a melegek házasságát, a kábítószer-fogyasztás és az eutanázia legalizálását. Kiállnak a törvények szigorításáért, a hosszú és kemény börtönbüntetésekért és a rendőrség megerősítéséért. Tehát a neokonzervativizmus úgy is tekinthető, mint ami a liberalizmus és a konzervativizmus olyan kombinációja, amely a munkásosztályra (és főleg annak legnyomorúságosabb helyzetben lévő rétegeire) nézve leghátrányosabb. [58]

 

A neoliberalizmus térnyeréséhez vezető okok és folyamatok

Az alábbiakban megpróbáljuk összeszedni azt, hogy milyen objektív és szubjektív okok miatt terjedhetett el a neoliberalizmus. Kezdjük az előbbivel, az egyes emberek akaratától és felfogásától független folyamatokkal.


Monopolizáció és internacionalizáció

A kapitalizmusban a méretgazdaságosság (skálahozadék) miatt természetes és elkerülhetetlen a termelés koncentrációja, egyre nagyobb méretekben való megszervezése.

A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.[59]

 

„A skálahozadékkal járó termelésbővülés következtében […] Megjelentek az együttműködés, a fúzió és a vállalatfelvásárlás új formái, amelyek megkönnyítették a vállalatok koncentrációját.” [60]


Persze nem csak a termék fizikai legyártásának hatékonysága a motivációja a vállalati összeolvadásoknak és társulásoknak (az üzemméretek mostanában csökkenni is szoktak). A nagyobb, monopolisztikusabb vállalatok jobb feltételekkel jutnak hitelekhez, jobb alkupozíciójuk van a nyersanyag- és alkatrész-beszállítókkal szemben. [61] Az utóbbi időben a motivációk között előtérbe kerültek az óriási marketingköltségek, a sikeres márkaépítés erőforrásigénye. [62]

 

A tőkecentralizáció nem csak az reálgazdaságban működik, hanem pénzügyi szférában is. Az 1980-as évektől „a pénzügyi szolgáltatóágazat is példa nélküli forradalmi változásokon ment keresztül, elindítva a fúziók, akvizíciók (felvásárlások) és a tengeren túli expanzó áradatát, amely még ma is folytatódik”. [63]

Itt nem csak a puszta méret számít, hanem az is, hogy az adott vállalat hány különböző országban van jelen. Minél több országban tevékenykedik, annál inkább ki tudja használni az egyes országok közötti konjunkturális különbségeket, az eltérő törvényeket és adórendszereket, a banki hitelkamatok különbségeit és egyéb tényezőket. [64] Az utóbbi időben még a legnagyobb vállalatok, pl. a Microsoft is stratégiai szövetségeket köt más óriásokkal, ezért egyesek már „szövetségi kapitalizmusról” beszélnek. [65]

Tehát a kapitalizmusban a tőkecentralizáció alapvető folyamat és ez megállíthatatlanul óriásvállalatok (és vállalat-szövetségek) létrejöttéhez vezet. [66] A nagy üzemméretekhez, a csúcstechnológiához nagy összegek befektetése szükséges. Ahhoz, hogy ez megtérüljön, óriási mennyiségeket kell termelni és eladni, vagyis szinte törvényszerű, hogy a termelés eléri a piac korlátait és jórészt kihasználatlan termelőkapacitások jönnek létre. [67] Emellett a nagyobb vállalatoknak több nyersanyagforrásra van szükségük. Mindezek miatt elkerülhetetlen a nemzetközi terjeszkedésük (ezt és az ebből eredő hódító tevékenységet régebben imperializmusnak is nevezték). A nemzetköziesedést (globalizációt) persze sokszor az államok tevékenysége is elősegítette, pl export-támogatásokat nyújtottak a saját vállalataiknak, és kedvezményekkel csalogatták a külföldi tőkét.

A transznacionális monopolkapitalizmus, mint a kapitalizmus egy új szakasza

Az érdekes kérdés az, hogy miért pont az 1970-es és 80-as években fordult a kocka, miért kezdett pont akkor offenzívába a tőke? Miért pont akkor jutottak hatalomra olyan politikusok (Pinochet, Thatcher, Reagan), akik elkezdték a „Szociáldemokrata Konszenzus” felszámolását?

Mielőtt ebbe belemennénk, már itt megjegyezzük, hogy pl. az USA-ban már Reagan előtti években (Carter elnöksége alatt) a szakszervezetek elleni szisztematikusabb fellépés volt a tendencia és, mint ahogy fentebb említettük, már akkor elkezdték a monetarizmus alkalmazását.

Alapvetően fontos, hogy 1973-74-ben volt az első olajválság, amely jelentős gazdasági lassulást okozott: az olaj- és az autóipar nem tudott többé húzóágazatként funkcionálni. Például Nagy Britanniában „[A] gazdasági növekedés visszaesése volt az oka egyrészt a munkáspárt vereségének, másrészt pedig a konzervatívok jelentős sikerének az 1979-es parlamenti választásokon.” [68]
Szokatlan volt a 70-es évek válságában, hogy a gazdasági stagnálás a gyorsuló inflációval együtt jelentkezett, ezért ezt a jelenséget stagflációnak nevezték el. (Korábban az infláció inkább a gazdasági fellendülések és a munkanélküliség csökkenésének idején pörgött fel, ezt ábrázolja az ún. Phillips-görbe). Úgy tűnt, a keynesi módszerekkel nem lehet eredményesen küzdeni a stagfláció ellen, ami hiteltelenítette a keynesi elméletet is, és az így kialakult „légüres térbe” tudott benyomulni a Milton Friedman-féle neoliberalizmus. [69] Az inflációt a dollár aranyhoz rögzítésének eltörlése mellett[70] (amiről később még lesz szó) jelentős részben az olajárak növekedése okozta. Ezt az is alátámasztja, hogy pont az 1973-tól, illetve az 1979-től kezdődő időszakban ment 10% fölé az USA-ban az áremelkedés mértéke, [71] [72] és sok más iparosodott országban is magas volt ekkor az infláció. [73] Mindenesetre ez jó alkalom volt a tőkének és a tőkés államnak a munkabérek letörésére és az eladósodottság növelésére.

 

Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre venni a hosszúhullám elmélet(ek)et, amelyek szerint kb. 50-60 év periódusidejű gazdasági ciklusok (Kondratyev-ciklusok) is léteznek a gazdaságban. Vita folyik arról, hogy léteznek-e hosszú hullámok, és ha igen, akkor milyen okokból. [74] [75] Viszont azok, akik szerint léteznek, megegyeznek abban, hogy az olajválság nem oka, hanem csak közvetlen kiváltója volt az általánosabb válságnak, a Kondratyev-ciklus új leszálló ága kezdetének, ún. csomópontválságnak. [76] Ezek a válságok akkor alakulnak ki, amikor a gazdaság fejlődése olyan szintet ér el, amelyhez képest a társadalmi viszonyok (amelyeknek nagyobb a tehetetlenségük) lemaradnak. A válság addig tart, ameddig el nem terjednek az újfajta tulajdonviszonyok, intézmények, gazdaságpolitikák, gazdaságirányítási mechanizmusok. Az ezzel foglalkozó irodalom többnyire az alábbi szakaszokat különbözteti meg; az évszám az adott szakasz végét jelző csomópontválság kirobbanását adja meg:

 

1. Szabadversenyes kapitalizmus, 1873.

2. Monopolkapitalizmus, 1929 (mivel a szó szerinti monopóliumok igen ritkák, ezt pontosabb lenne oligopol-kapitalizmusnak nevezni, de az irodalom nyomán maradunk a „monopol” jelzőnél.

3. Állammonopolista kapitalizmus, 1973. [77] [78]

4. Transznacionális monopolkapitalizmus, 2008.

 

A szabadversenyesnek nevezett kapitalizmusban sem volt tökéletes szabad verseny (természetesen!), de többnyire úgy működött, hogy a vállalatok inkább csak reagáltak a piaci környezet változásaira, és amennyiben ezt nem, vagy nem megfelelően tették, a konkurencia kiszoríthatta őket a piacról. Piaci mechanizmusok gondoskodtak egyensúlyról és növekedésről, (többé-kevésbé hatékonyan, időnként súlyos, de az uralkodó osztály számára mindig csak rövidtávú problémákat okozva). Egyrészt arról, hogy a bármilyen oknál fogva drágán termelő cégek változtatni kényszerüljenek vagy csődbe jussanak. Másrészt, hogy ha egy terméknek irreálisan magasra szökik az ára, akkor elegendő új kapacitás kiépítésével kielégüljön a megnövekedett kereslet és újra a termelési költségek határozzák meg az árat.


Azonban a tőkés verseny saját maga termeli ki azokat a tendenciákat, amely önmaga megváltoztatása, részben tagadása felé, a piaci szabályozás, visszacsatolás kikapcsolása felé mutat. A tőke koncentrációja és centralizációja [79] ahhoz vezet, hogy a monopolisztikus tendenciájú cégek méreteik, kölcsönös megállapodásaik, a birtokolt szabadalmak segítségével egyre sikeresebben (persze soha nem tökéletesen) kontrollálják a piacot. [80] Bizonyos határok között nagy hatást gyakorolhatnak az árakra, marketing-fogásokkal szükségletet gerjeszthetnek a termékeik iránt, illetve elhitethetik a fogyasztókkal, hogy az ő termékük sokkal többet ér, mint mások hasonló termékei. Ez nem azt jelenti, hogy nincs verseny: a konkurenciaharc a piac manipulálásáért (is) folyik. [81]

 

A monopolkapitalizmus eredeti (klasszikus) szakasza az 1929-es nagy összeomlással került válságba. Egyfelől óriási kihasználatlan termelőkapacitások alakultak ki, másfelől nagyarányú munkanélküliség. A piac szabályozó mechanizmusainak gyengüléséből az következett, hogy a kiút az állami szerepvállalás drasztikus mennyiségi és minőségi változásában, a kapitalista nagyvállalatok és az állam összefonódásában volt. [82] „Demokratikus” körülmények között ezt jórészt a keynesi elmélet javaslatait követve ment végbe. (Bizonyos szempontból a fasizmus, sőt, a sztálini tervgazdaság is az állammonopolista kapitalizmus egy variánsának tekinthető, de utóbbi még a fasizmusnál is jóval inkább elszakadt a piaci megoldásoktól.) Az egyik alapvető módszer az volt, hogy az állam közvetlenül felvásárolta a cégek termékeit,[83] főleg infrastrukturális és katonai célokra. Az intézkedések egy másik típusa azon az észrevételen alapult, hogy a szegények nagyobb arányban költik a többlet-jövedelmüket fogyasztási cikkekre, a gazdagok ellenben megtakarítják azt. Előbbi esetben nő a fogyasztás és csökken a túltermelés, utóbbi esetben viszont épp ellenkezőleg, a tőketúltermelés nő. A keynesi elmélet ezért azt javasolta, hogy az alacsony jövedelműek javára kell átcsoportosítani a jövedelmeket, progresszív (tehát a gazdagokat sújtó) jövedelemadóval, közmunkaprogramokkal, jóléti kiadásokkal, stb. [84] Ez utóbbi irányvonal jelentős részben egybeesett a szociáldemokrata reformisták népszerű követeléseivel.

 

Persze Keynes nem azért találta ki mindezt, mert a munkások pártját fogta a tőkésekkel szemben. [85] [86] Nyilvánvaló, hogy az általa javasolt intézkedések nem ellentétesek az össztőke közvetett érdekeivel: első lépésben segítenek megoldani a piacproblémát, amibe a tőke újra és újra beleütközött. Mindezt úgy teszik, hogy növelik a rendszer legitimációját, csökkentik a forradalmi veszélyt. Még a szociáldemokrata kormányok által véghezvitt államosítások is sokszor csak azt jelentették, hogy a nagytőke átengedte a kevéssé nyereséges vállalkozásokat az államnak. [87]

 

A munkásoknak adott jóléti juttatások és a tőkés termelés állami szabályozása azonban a tőkék többségének közvetlen, rövidtávú érdekeit többnyire sérti. A tőkések többségének igencsak nem volt kedvére az, hogy több adót kell fizetniük, hogy nem dolgoztathatják korlátok nélkül és nem rúghatják ki bármikor a munkásokat, hogy munkaruhát, védőfelszerelést, fizetett szabadságot stb. kell nekik biztosítani, hogy az egyre szigorodó határértékek miatt nem bocsájthat ki akármennyi környezetszennyező anyagot a természetbe, és a termékeknek is különféle biztonsági előírásoknak kell megfelelniük. Nem véletlen, hogy azóta is bírálják ezeket az intézkedéseket, és próbálják elérni, hogy kevésbé legyenek szigorúak a jogszabályok, ill. kevesebb erőforrást kapjanak az ezeket ellenőrző állami hatóságok. A New Deal programot bevezető Roosevelt elnököt is sokan támadták,[88] egy csoport nagytőkés még egy fasiszta jellegű puccsot is megpróbált ellene szervezni. [89]

 

A nagyüzemi termelésben az a tendencia, hogy egyre magasabb az állandó költségek részaránya. Pl. egy drága automatizált gépsor megvásárlására felvett hitelt akkor is törleszteni kell, ha a gépeket a nem elégséges kereslet miatt csak kis részben használják ki. Ez pedig annál jobban növeli az egységnyi termékre eső költséget, és így az inflációt, minél alacsonyabb a gépek kihasználtsági foka. [90]

Ha nő a kereslet, akkor „tökéletes verseny” fentebb leírt esetével szemben a monopóliumok úgy maximalizálják a profitjukat, hogy nem, vagy csak kis mértékben növelik a termelésüket, ellenben jócskán megemelik az áraikat. [91]
Amennyiben az osztályerőviszonyok ezt lehetővé teszik, a bérmunkások az áremelések hatására bérnövekedést harcolnak ki maguknak, és minél nagyobb inflációra számítanak, annál nagyobbat. Tehát egy felfelé ívelő ár-bér spirál alakul ki, amelyet a polgári közgazdászok egy része az infláció fő okának tesz meg. [92] Szerintünk természetesnek kell tekinteni, hogy a munkások nem akarnak rosszabbul élni és ezért harcolni próbálnak azért, hogy béremeléssel kompenzálják őket az áremelkedésekért. Ebből viszont az következne, hogy a tőkének aránylag kevesebb jutna a társadalmi termékből. El kell tehát ismerni, hogy az is logikus, amit erre a cégek lépnek: árat emelnek. „Ha egy béremelkedést áremelkedés követ, ennek egyszerűen az az oka, hogy a vállalatok nem fogadták el ezt az új elosztást, és hogy az áremelkedések révén megtartották vagy éppenséggel még meg is növelték a profitjukat. […] Inflációs időszakban a béremelkedés nem oka a folyamatnak, hanem az arra bekövetkező reakció”. [93] Még ha csökken is a monopolisztikus cégek profitrátája, akkor is a kisebb cégeké fölött marad. [94]

 

Ennek az öngerjesztő folyamatnak azonban van egy feltétele, amiről a kapitalisták szeretnek elfelejtkezni.
A konkurrencián alapuló kapitalizmusban a béremelkedés […] a termelés növekedését vonná maga után” a megnövekedett kereslet miatt. Ez pedig részben csökkentené az áremelkedés mértékét, részben ideiglenessé tenné azt. A gazdaság monopolisztikus szerkezete miatt [95] tehetik meg a domináns cégek azt, hogy tartósan megemelik az árakat úgy, hogy a termelés nem nő érdemben, tehát stagfláció alakul ki. Ezen az sem segít különösebben, ha az állam keynesi kereslet-teremtéssel próbálja élénkíteni a gazdaságot, hiszen a megnövekedett keresletre is elsősorban az árak, és csak másodsorban a termelt mennyiségek megnövelésével reagálnak a monopolista cégek.

 

Mindenesetre a profitráták (főleg a nem monopolista cégeké) a 60-as évektől esni kezdtek (és csak a 80-as évek elejével tértek magukhoz). [96] [97] Ez volt a fő oka annak, hogy a tőke nem volt hajlandó tovább finanszírozni a munkásosztály régebben sohasem látott fogyasztási színvonalát.

„[A] hetvenes évek első felében a kapitalista világgazdaság strukturális modellválságban volt, amelyből csak szerkezeti és intézményi változásokkal léphetett túl.” [98] Tehát az 1970-es évek világgazdasági válsága strukturális és intézményi válság is volt, amely már régóta érlelődött, az olajárrobbanás csak az „utolsó lökést” jelentette. [99]

Az állami tervezési politika a keynesi cikluskiegyenlítő, intervenciós stratégiára épült, ami a nemzeti szempontokat tartotta szem előtt. Csakhogy a második világháború után a gazdasági fejlődés egyre inkább nemzetközi keretek között zajlott, ami alapvető ellentmondást jelent. [100]

A neoliberalizmus tehát a kapitalizmus állammonopolista szakaszának fejlődése és elkerülhetetlen túlfejlődése során kiéleződött problématömegre adott kapitalista válasz: a tőke kiszabadítása a fejlődés által immár bénító korláttá lett helyi, nemzetállami szervezés, szabályozás alól, különös tekintettel a munkás-osztályharccal elért korlátozásokra.

 

A nemzetközi kereskedelem a második világháború után nem csak abszolút értékben, hanem az össztermeléshez mért arányában is növekedett, főleg az 1960-as években. [101] Közismert, hogy a vámok és kvóták súlyosbítják a stagflációt, [102] ezért logikus lépés volt a nemzetközi kereskedelem további liberalizálásának támogatása. Minél nagyobb azonban az import és az export aránya egy gazdaságban, annál fontosabb a termelés költsége a többi országhoz viszonyítva, vagyis annál nagyobb a nyomás, hogy versenyképesen kell termelni. A globalizálódással a versenyképességhez egyre nagyobb beruházások, egyre gyorsabb ütemű tőkefelhalmozás kell, azaz fokozni kell a kizsákmányolást, és le kell építeni mindent, ami korlátozhatná a tőkét abban, hogy eredményesen versenyezzen. [103]

 

De mitől lett ereje a tőkének a visszavágásra?

 

A szociáldemokrácia tündöklése (50-es, 60-as évek) alatt sem szűnt meg a tőkefelhalmozás, a tőkecentralizáció, tehát a nagytőke látens módon ugyan, de erősödött. [104]Az 1950-es évek környékén pl. komoly összeolvadási hullám zajlott le a már egyébként is nagy bankok körében az USA-ban és több nyugat-európai országban is.[105] A nagytőke nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is erősödött, vagyis egyre inkább multinacionálissá vált.

„A multinacionális vállalatok olyan hatalmas méreteket öltöttek, szervezetük olyan mértékben átfogta a világot, hierarchikus felépítésük olyan racionális volt, hogy függetleníthették magukat terveikben az állami gyámkodástól, és független hatalmi pozícióik révén ellenőrizhették a piacokat” [106]

 

Már nem csak a nyersanyagokat szerezték be külföldről, nem csak a késztermékeket vitték ki egyre nagyobb arányban más országokba, hanem a termelés folyamata is egyre inkább nemzetközivé vált. [107] „A külkereskedelmi forgalom egyre nagyobb hányadát adják a nem végső fogyasztásra, hanem a közbenső termelőfogyasztásra szolgáló áruk. [108]

 

Ezt segítette az időközben lezajlott technikai fejlődés, pl. az információtechnikában, a távközlésben, a szállításban (pl. konténerek használata), [109] mivel ezek segítségével könnyebbé vált világméretekben megszervezni és optimalizálni a termelést. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja és növekedése nem a hetvenes években, hanem a negyvenes évek végén kezdődött (1946-47: GATT: általános egyezmény a kereskedelemről és a vámokról). Hiába voltak „baloldaliak” kormányon, a kapitalizmuson belül nem találtak, nem is találhattak kiutat a tőkés termelés szükségszerűségei alól.

 

Az 1944-es Bretton Woods-i konferencián kialakított rendszer egyik legfontosabb pillére az volt, hogy az USA dollár rögzített árfolyamon aranyra átváltható, a többi aláíró ország pedig ehhez köti a saját valutáját. Azonban az USA relatív gazdasági ereje az ötvenes és a hatvanas években csökkent, a vietnámi háború és egyéb állami kiadások miatt az amerikai költségvetési hiány és a negatív kereskedelmi mérleg óriási mértékűre duzzadt. Ezek miatt a dollár nagymértékben túlértékeltté vált, ami hosszú távon nem volt fenntartható.


Ugyanakkor nemcsak az áruk, hanem a tőke és különösen a pénztőke is egyre könnyebben mozgott az országok és a kontinensek között. A hatvanas években a „nemzetközi tőkeforgalom liberalizálódásával jelentős mértékben fokozódott a gazdasági élet nemzetközi jellege. A liberalizálódás olyan messzire ment, hogy a nemzeti deviza- és tőkeellenőrző intézkedések eleve kudarca voltak ítélve.” [110] Ez pedig többek között lehetővé tette, hogy a túlértékelt dollárra erős spekulációs nyomás nehezedjen. Részben emiatt (részben pedig néhány európai tagország kilépése miatt) omlott össze a Bretton Woods-i rendszer. Ez konkrétan úgy történt, hogy 1971 aug. 15-én, egyik napról a másikra Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra történő átválthatóságát („Nixon-sokk”). Ez természetesen egyfelől a dollár leértékelődését és gyorsuló inflációt vont maga után, másfelől az amerikai államadóság reálértékének csökkenését. [111]

1973 márciusára kialakult a lebegtetett árfolyamok rendszere, [112] ami azt jelenti, hogy a valutaárfolyamok szabadon ingadozhatnak, a központi bankok csak időnként avatkoznak be az extrém értékek elkerülésére. Ez aztán újabb lökést adott a spekulációnak, ami kiszolgáltatottabbá tette az államokat. A nemzetközi pénzügyi körök hatékony nyomást fejthettek ki az egyes országokra, hogy neoliberális politikát folytassanak. Ily módon a pénzügyi liberalizáció egyszerre oka és következménye a neoliberalizmus elterjedésének. [113]
A krónikus termelőkapacitás-kihasználatlanság, a tőketúltermelés miatt a reálgazdaságban a neoliberális globalizáció alatt is tendenciájában csökkent a profitráta, a profitokat csak a nyereségadó általános csökkentése tartotta szinten. [114] Ez a csökkenés és a pénzügyi liberalizáció, a pénzpiacok globalizációja eredményezte a pénzügyi lufi kialakulását, amely persze találkozott a legnagyobb tőketulajdonosok érdekeivel. [115] Mivel az iparban egyre nehezebbé vált a túlakkumulált tőkét profitábilisan elhelyezni, a tőkések a közszolgáltatások irányába kezdtek terjeszkedni. Ahol nem volt elég erős az ellenállás, [116] el is kezdték privatizálni a közműveket, az egészségügyet és kisebb mértékben az oktatást.

 

A Szovjetunió az 50-es években érte el hatalmának csúcspontját, az 1962-es kubai rakétaválság [117] után egyre többek számára nyilvánvaló volt, hogy hátrányban van a nyugattal szemben. Ezzel párhuzamosan fokozatosan elvesztette a vonzerejét, nem utolsósorban a magyar 56 és a 68-as prágai tavasz leverése miatt is. [118] Egyre kevésbé kellett vele számolni, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek alternatívája. Az a bizonyítási kényszer, hogy az átlagember a nyugati világban jobban él, mint a keletiben, elenyészett, és ezzel párhuzamosan illant el az uralkodó osztály kompromisszumkészsége. [119]

 

A régi nagyhatalmak gyarmatainak többsége a második világháború után egy-két évtizeddel felszabadult és nem meglepő, hogy eleinte nem igazán kedvelték korábbi elnyomóik rendszerét: jelentős kapitalizmus- és nyugatellenesség volt jelen. Sok helyen gyakorlatilag ellehetetlenítették a külföldi tulajdonú vállalatok létesítését, sőt, inkább még a meglévőket is államosították. Több ország, részben a SZU hatására (és támogatásának fejében) a szocialista eszmékkel és politikákkal kacérkodott. Ez a nyugati tőkétől való elzárkózás a legtöbb esetben nem bizonyult tartósnak, pl. a SZU hanyatlása és amiatt, mert felismerték, hogy a nyugati nyitással több fejlesztési forráshoz és korszerű technológiákhoz juthatnak. A hatvanas évektől gyors ütemben nőtt a tőkebeáramlás a „fejlődő” országokba, melynek nyersanyagszerzés helyett egyre inkább az ipari termelés volt a célja (persze az előbbi még mindig igen nagy súlyú). Ez többnyire nem azt jelentette, hogy ők is fejlett ipari országokká váltak volna: a nemzetközi nagytőke az elavulófélben lévő technológiákat vitte oda, hogy az olcsó munkabérrel párosítva továbbra is haszonnal alkalmazza. [120]

 

A nemzetközi vállalatok maguk dönthették el, hol fektetik be a tőkéjüket és hol építenek új gyárakat. Az államoknak szembesülniük kellett azzal, hogy ha nem adnak adókedvezményt, nem liberalizálnak, stb. akkor lemaradnak a versenyben. Már a hatvanas években az egyes államok „abszurd versenyt folytattak, és egyre kedvezőbb feltételeket kínáltak, hogy a bővülő vállalatokat mindenfajta hitel és szubvenció segítségével magukhoz csalogassák”. [121] Később, ahogy csökkent a foglalkoztatottság, és ahogy a multik egyre szabadabban és egyre több ország (gazdagabbak és szegényebbek) között válogathattak, hogy hova vigyék a termelést, úgy váltak egyre zsarolhatóbbakká egyfelől az államok, másfelől a munkások, akiket ily módon arra kényszerítettek, hogy más országok munkásaival versenyezzenek: ha nem fogadják el a rosszabb munkafeltételeket, munkanélküliek lesznek. [122]

A munkanélküliség és általában a problématömeg növekedése miatt a jóléti állam fenntartásához egyre több pénz kellett. [123] Az államok bevétele viszont nem nőtt megfelelően, hiszen a vállalatoktól nem lehetett több adóbevételre szert tenni, ráadásul a vámbevételek sem növekedhettek a vámok leépítése miatt. Ezek után a jóléti intézményeket nem a nagytőkének, hanem az ún. „középosztálynak” (kisebb tőkéseknek és a munkásosztály legjobban kereső rétegeinek, azaz a legaktívabb szavazóknak) kell egyre inkább finanszíroznia, amire ők egyre kevésbé hajlandóak. Főként körükben nő az idegenellenesség, a segélyezetteket lustának, ingyenélőnek beállító gondolkodás, a szociáldarwinizmus. Ezért is egyre nehezebb tovább folytatni a szocdem, jóléti politikát.

A szociáldemokrata/keynesi osztálykompromisszum, ami addig soha nem látott létbiztonságot adott munkások nagy tömegeinek, valójában a munkásosztály részéről eleve hátrányos pozícióból köttetett. A kapitalizmus lényegi működése nem változott, az uralkodó osztály továbbra is uralkodó osztály maradt. Például a 60-as években, a szociáldemokrácia fénykorában, mikor sokan azzal áltatták a munkásokat, hogy már gyakorlatilag szocializmus van, egy világkonszern Asleff nevű vezetőjétől megkérdezték, hogy a politikusok korlátozhatják-e a beruházásokat. A válasz ez volt:
„Megtehetik, ha nem értik meg, hogy mindig is az üzleti élet szabta és szabja meg a politikát és jelöli ki azt az utat, amelyen a politikusoknak haladniuk kell. Ha az üzleti élettel – jobban mondva az üzlet világgal – ellentétbe kerülnek, akkor a politikusok csak azt fogják elérni, hogy más és talán az eddigieknél sokkal nehezebb körülmények között kell folytatniuk a munkájukat.”[124]
Ráadásul, ahogy azt behatóan taglaltuk, ez az osztálykompromisszum szabad utat hagyott annak, hogy a nagytőke tendenciájában erősödhessen. A másik oldalról a proletariátus mint osztály tudatossága, szervezettsége, pozíciói viszont gyengültek, de ez a következő fejezet témája.


A szubjektív, tudati változások

A Szovjetunió gyengülésével az általa támogatott pártok (és általában a munkásmozgalom hivatalos szervezetei) is gyengültek és az általuk megszervezett tömegekkel együtt fokozatosan, de egyre nyíltabban reformista irányba tolódtak. Feltehető, hogy annak is volt szerepe, hogy az életszínvonal emelkedésével, a jóléti állam kiépítésével „elkényelmesedtek”, eltávolodtak a radikalizmustól a korábban harcias proletárok. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna sztrájkok. A 60-as években is sok sztrájk volt, 1968 körül pedig volt egy igen komoly és néhol radikális lázadáshullám vadsztrájkokkal és óriási tüntetésekkel, amelynek eredményeképp tovább növekedtek a reálbérek. [125]

Ez a forradalmi hullám azonban kifulladt, ill. leverték. Bár a hetvenes években is voltak vadsztrájkok és üzemfoglalások, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a proletariátusnak nincs akkora ereje és elszántsága az ellenálláshoz, mint régebben. A tőkések egyre nagyobb sikerrel gyengítették a szakszervezeteket, az USA-ban pl. a Reagan-kormány idején nőtt meg drasztikusan az illegálisan elbocsájtott szakszervezetisek száma. [126] Azt gondoljuk, hogy ezt azért is tehették meg, mert a reformista, bérharcot folytató munkásság mellett egyre kevésbé voltak jelen vagy marginalizálódtak a kapitalizmus megdöntését célul kitűző szervezetek és tömegek. A szakszervezetek „a munkásoknak az ipari társadalom új struktúráiba való integrálását szolgáló eszközökké váltak. A forradalmi eszméket a munkásság részvételének (vagy beleszólási jogának) eszméi váltották fel […] A különféle országokban gyakran a munkáspártok és szakszervezetek közreműködésével olyan törvényeket fogadtak el a sztrájkjogról, amelyek célja az volt, hogy a munkások akcióit a vegyes gazdasági rendszer keretein belül tartsák. […] A modern nagyüzemekben a személyi bérek sokat veszítettek jelentőségükből, mivel a bérezés kevésbé függött az egyéni teljesítményektől, hanem sokkal inkább az egész üzem gazdaságos voltától. A munkások speciális szakmai képzettségük és tudásuk révén szorosabban kötődtek saját üzemükhöz, szakmai boldogulásuk pedig nagymértékben a vállalat növekedésétől függött, amellyel – épp azért – jobban azonosultak, mint korábban.” [127]

Ezen felül a globalizált termelés, a neoliberalizmus és a gazdasági pangás hatására megnövekedett munkanélküliség is csökkentette (az országokon belül szervezett) sztrájkok hatását, eredményességét.

A nemzetközi méretekben szerveződő és tevékenykedő tőkével és az uralkodó osztállyal szemben a széttagolt munkásosztály hátrányban volt és továbbra is hátrányban van. Ennek a széttagoltságnak csak egyik megnyilvánulása a nacionalizmus. A terjedő atipikus foglalkoztatási formák (távmunka, részmunkaidő, munkaerő-kölcsönzés, diákmunka), valamint az, hogy egyes proletárok jogilag vállalkozók lesznek (kiszervezettek vagy kényszervállalkozók) megnehezítik az összefogást és az osztállyá szerveződést, csökkentik az osztályöntudatot.

 

Emellett kulturális és ideológia fronton is háttérbe szorult az autonóm, antikapitalista gondolkodásmód. A fogyasztói társadalomban az egyént elkábítja a megvásárolható áruk, szolgáltatások és „látványok” tömege. A tévé (általában a média) elszigeteli egymástól az embereket: nem egymásnak közvetítik az információt, a társadalmi tudatot, hanem a központi forrásból szerzik ezt be, amely a tőke érdekeinek megfelelően működik, hiszen maga is tőke.

Nem független ettől annak sikeressége, hogy az antikapitalizmust azonosították (és így bemocskolták) a sztálinizmussal. Az uralkodó osztály a „kommunista diktatúrák áldozatai” és nálunk „a szocializmusban a nyugat kölcsöneiből éltünk” című történeteket hatékonyan használta arra, hogy ellehetetlenítse a kapitalizmuson túlmutató gondolkodást, ami rendkívül demoralizáló hatással volt és van a munkásosztályra.

 

Létrejöttek és sok millió dolláros támogatásokat kaptak az agytrösztök (think-tank-ek), így pl. American Enterprise (1943), RAND (1948), Heritage (1973), Cato Institute (1977). Ezek lényegében azon munkálkodnak, hogy az uralkodó osztály érdekeit közérdekként tüntessék fel. Előszeretettel terjesztik a szabadpiaci ideológiát, pl. Ayn Rand, Hayek vagy épp Milton Friedman nézeteit. Milliárd dolláros iparággá vált a PR, amely többnyire azon dolgozik, hogy az egyes cégek vagy cégcsoportok érdekében befolyásolja a közvéleményt. [128]

A tőke igyekezete, hogy manipulálja az emberi tudatot, erősebbé, szisztematikusabbá, szervezettebbé, hatékonyabbá vált. Ezt a tevékenységet úgy is tekinthetjük, mint a tőkések által vívott osztályharc egy megjelenési formáját, amely hozzájárul ahhoz, hogy a munkások körében az osztályöntudat visszaszorult.

 

A neoliberalizmus felé mutató konkrét erők és lépések

 

Közismert, hogy a Bretton-Woods-ban létrehozott intézmények, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank (eredetileg Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, IBRD) és a GATT (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az egyes országokat a neoliberális globalizáció útjára tereljék. Érdekes, hogy ezeket az intézményeket jelentős részben éppen Keynes ötletei alapján hozták létre, aki a konferencián Nagy Britanniát képviselte. Igaz persze, hogy kulcsfontosságú kérdésekben nem az ő, hanem az amerikai pénzügyminiszter, Harry Dexter White álláspontját fogadták el. [129]
Az intézmények céljai között már a kezdetektől szerepelt a nemzetközi kereskedelem bővítése, de ekkor megszorításokról, strukturális átalakításokról, vagy éppen az oktatásra és az egészségügyre fordított kiadások csökkentéséről még nem volt szó. Épp ellenkezőleg, a Világbank céljai között szerepelt az, hogy ezek fejlesztését finanszírozza. [130]

1994-ben aláírták, 1995. január 1.-jén pedig életbe lépett a GATT uruguay-i fordulójának záróokmánya, megkezdte működését a WTO. Ez már a kezdetektől neoliberális elveken alapult, hiszen nemcsak a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályok (vámok, kvóták) minél teljesebb leépítése volt a célja, hanem a szolgáltatások szabad áramlásának megvalósítása is. [131] [132] Nem véletlen, hogy az IMF és a Világbank mellett a WTO is az antiglobalizációs tüntetések fő céltáblájává vált.

 

Bár az európai politikusok és választóik igen jelentős része többé-kevésbé ragaszkodik az aktív, jóléti államhoz, maga az EU neoliberális irányba tolta Európát.

„Kevés embernek van tudomása például a Gyáriparosok Európai Kerekasztaláról, (European Round Table of industrialists, ERT), ami Európa legnagyobb vállalatainak vezérigazgatói szintű szövetsége, a célja pedig az, hogy az Európai Bizottságnak irányelveket adjon, politikáját diktálja. Így pl. az Egységes Európai Törvényt (Single European Act), amely megnyitotta és liberalizálta az uniós piacokat, nem az EU, hanem Wisse Dekker (a Philips, majd az ERT elnöke) állította össze, és az ő javaslatai alkották az 1985-ös, EU-s törvénytervezet alapjait (The Guardian, 1999. december 16). Az EU bővítési tervét (amit az európai kormányfők 1999 végén hagytak jóvá Helsinkiben), s amely megkövetelte az új belépőktől, hogy felszabadítsák és privatizáljak a gazdaságukat, s hogy a hosszú távú teherszállítás infrastruktúrájába óriási pénzeket öljenek, Percy Barnevik dolgozta ki, a svéd AB befektetési cég, és egyben egy ERT munkacsoport elnöke. Tehát a transznacionális elit tagjai hoznak meg minden lényeges döntést az EU-ban, és nem pedig az egyes tagállamok politikai elitje, mint ahogy azt az EU ideológiája állítja” [133]


Kevéssé ismert, hogy a monetarista elképzelések az IMF-be, az EU irányító testületeibe és más intézményekbe már az 1973-as válság kitörése előtt elkezdtek behatolni, persze csak a keynesi intézkedésekkel kezelhetetlen válság adott igazán nagy lökést a terjedésüknek. [134]

 

A legtöbb államra azért is lehetett a neoliberális politikát ráerőltetni, mert el volt adósodva. A fejlettebb országokban az adósság növekedésének egyik oka a gazdasági válság volt, ill. az, hogy ezt sikertelenül próbálták anticiklikus gazdaságpolitikával kezelni. A harmadik világbeli országok fejlesztésekre vették fel a kölcsönöket, amelyeket eredetileg lényegében kamatmentesen adtak. [135] Azonban a pénzt sokszor látványos, de rosszul előkészített presztízsberuházásokra költötték, egy részét pedig (különösen a diktatórikusabb vezetők) elsikkasztották, ill. a rendőrség/hadsereg megerősítésére és a lakosság elnyomására használták. Az IMF és a Világbank is előszeretettel adott dollármilliárdos kölcsönöket azoknak a diktatúráknak, akik a neoliberális úton jártak. Az 1973 végétől drasztikusan emelkedő olajárak az olajbehozatalra szoruló országok adósságát szintén növelték. A szegény országok között nem volt ritka, hogy egy vagy néhány nyersanyag (pl. réz, ón) vagy mezőgazdasági termék (pl. kakaó, kávé) exportjára alapozták a gazdaságukat, amiben a gyarmatosítás mellett a neoliberális ideológiának is volt szerepe. Előfordul, hogy egy-egy ilyen termék ára hirtelen drasztikusan, akár felére esik, ami válságba taszítja az illető országot, ezt pedig „tovább súlyosbítják a deviza-spekulánsok, akik látva az ország pénzügyi mélyrepülését, fizetőeszköze ellen fogadnak, így annak értékét még lejjebb lökik.[136]

Több esetben ez kényszerítette kölcsönfelvételre a harmadik világ országait, amihez a 80-as évektől neoliberális szerkezet-átalakító csomag is járt. A Volcker-féle kamatemelés aztán véglegesen rázárta az adósságcsapdát a legtöbb országra. Az IMF féle neoliberális szerkezet-átalakító programokkal pedig többnyire nem csökkenteni, hanem növelni sikerült az eladósodottságot. [137]

A kapitalista közgazdászok előszeretettel hibáztatják az eladósodó országok dilettáns vezetését. Ezzel szemben le lehet szögezni, hogy ha „a mintegy 160 fejlődő és szocialista ország túlnyomó többsége, közöttük még egyes kőolajexportőrök is, az eladósodás síkos útjára léptek, akkor ebben az adott világgazdasági helyzetből és erőviszonyokból adódó szükségszerű tendenciát kell látni.[138]

 

A legtöbb országban a munkásosztály többsége egyáltalán nem támogatta a neoliberalizmust, ezért több helyen (pl. Chile, Indonézia) fizikai terrorral törték meg az ellenállásukat, ezerszámra gyilkolták, kínozták és börtönözték be az embereket, különös tekintettel a szakszervezeti vezetőkre és a baloldali aktivistákra. Máshol demokratikus választások útján jutott hatalomra egy olyan párt, amely eredetileg egyáltalán nem kívánt a neoliberalizmus útjára lépni, azonban eladósodottságuknál fogva a nemzetközi pénzvilág olyan nyomást tudott rájuk kifejteni, amelynek nem tudtak ellenállni. Ide tartozik pl. Mandela pártja Dél-Afrikában vagy Walesa és a Szolidaritás Lengyelországban, [139] de ide sorolhatjuk a pályafutása elején még bányákat államosító és munkásokat felfegyverző Víctor Paz Estenssoro-t Bolíviában. [140] Természetesen az, hogy megválasztották az adott politikai erőt, még nem jelenti azt, hogy aztán ne alkalmazna terrort, amikor a tömegek tiltakozni kezdenek az őket hátrányosan érintő intézkedések miatt. Még leginkább a volt KGST országok munkásaira volt jellemző, hogy az állami bürokrácia által nem túl hatékonyan menedzselt tervgazdaság problémáit (pl. áruhiány) látva valóban elhitték, hogy a privatizáció és a piaci erők szabadjára engedése növelni fogja az életszínvonalukat és ezért aktívan vagy passzívan, de támogatták a neoliberális lépéseket. Azonban pl. Magyarországról is elmondható, hogy a 1990-es választásokon az emberek többsége nem olyan pártra szavazott, amely propagandáját tekintve kifejezetten neoliberális (az SZDSZ és a Fidesz volt ekkor ilyen). Az országok döntő többségében az emberek többsége elvárta és elvárja, hogy a közösség (jobb híján az állam) ne szolgáltassa ki az egyént a piaci erők szeszélyeinek, hanem nyújtson létbiztonságot számára. Ezért igen ritka, hogy a többség tudatosan támogatja a neoliberalizmust, épp ellenkezőleg, előbb vagy utóbb növekedni szokott az ellenállás vele szemben.

 

Vannak olyanok (pl. Susan George), akik azt hangsúlyozzák, hogy a neoliberalizmus, a neoliberális globalizáció nem a dolgok természetéből következik, hanem egy mesterséges folyamat, amit konkrét emberek kényszerítenek ránk, és ezért más emberek képesek ezt megváltoztatni. A neoliberálisok, pl. a Chicagói fiúk briliáns módon terjesztették az ideológiájukat és ezért tudtak uralkodó irányzattá válni. [141] Ebben persze van igazság, de önmagában ez az idealista magyarázat messze nem elégséges, mint ahogy az remélhetőleg az eddig leírtakból kiderült. A neoliberális ideológiát terjesztő alapítványok és agytrösztök nem a Chicagói egyetem tanáraitól és diákjaitól kapták a dollár-százmilliókat, hanem a globális uralkodó osztálytól, mivel ideológiájuk az ő érdekeiket fejezte ki, illetve az ő tulajdonukban lévő tőke felhalmozásának szükségleteit tükrözte. Az IMF és hasonló intézmények élére is Reagan, Thatcher és hasonló, a burzsoáziát képviselő politikusok nevezték ki a neoliberális vezetőket. Az uralkodó osztály az eddig felsorolt csoportokon és intézményeken kívül számos más módszer (pl. ál-civil mozgalmak létrehozása [142]) és sok más szervezet segítségével vitte keresztül az érdekeit, pl. a Trilaterális Bizottság, [143] a Bilderberg-csoport, [144] vagy az ún. UNICE, [145] amely az utóbbi időben Confederation of European Business (röviden: BUSINESSEUROPE) névvel működik és többek között a magyar Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége is tagja. [146]

 

A kapitalizmust tehát saját belső dinamikája hajtja a termelés bolygóméretekben való társadalmasítása, ill. a neoliberális globalizáció fokozása felé. A burzsoá osztály tagjai, mint a tőkéjük érdekeinek hordozói cselekszenek, és az osztályok közti (általában véve pedig a különböző érdekcsoportok közti) erőviszonyokon múlik, hogy mennyire sikerül keresztülvinniük az akaratukat. Természetesen a neoliberális tendencia is megszüli a saját ellentendenciáit, a piacvédelmet vagy épp a gondoskodó államot követelő erőket, amelyek ugyan érhetnek el kisebb-nagyobb sikereket, de a kapitalizmus ellentmondásait nem szüntethetik meg. A szociáldemokrata reformizmus lehetőségei a transznacionális monopolkapitalizmus kifejlődésével beszűkültek, és nem valami véletlen folytán, hanem – ahogy az eddigiekben kifejtettük – rengeteg objektív és szubjektív folyamat miatt.

 

Azért fontos ezt tudatosítani, mert ha egy maroknyi csoport fondorlatos ármánykodásának és világuralmi törekvésének tekintjük a neoliberalizmust, amely az egyébként emberbarát kapitalizmus egy torzulása, akkor abból az következik, hogy csak a neoliberalizmus, ill. a „globalizáció” ellen kell küzdeni, változatlanul hagyva azt a rendszert, ami szükségszerűen kitermeli ezeket a tendenciákat. Nyilvánvaló, hogy vannak elit csoportok és azok több pénzt és hatalmat szeretnének, de ez a kapitalizmus elválaszthatatlan része, és naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, hogy majd kevésbé mohó és gátlástalan elit csoportok hatalomra jutását elősegítve megszüntethetők az alapvető működési módok. A tőke érdekei általában véve és egyre nyilvánvalóbban szemben állnak az emberiség érdekeivel, ezért értelmetlen arra vágyakozni, hogy a kapitalizmus rossz oldalát eltüntessük és csak a „jó oldala” maradjon meg.


A neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció értékelése és jövője

 

A neoliberális globalizáció által eddig okozott károkról, a rengeteg szenvedésről, a fokozódó környezetpusztításról már igen sokan írtak, többnyire globalizációkritika címszó alatt. Könyvek és cikkek sora taglalja, hogy a neoliberális intézkedések következtében a társadalmat a korábbinál is inkább a verseny és a pénzközpontúság szelleme hatotta át, a munkanélküliség és a jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek, [147] a létbizonytalanság, az elidegenedés fokozódott.

Ebben a tekintetben az antikapitalista gondolkodók többnyire egyetértenek a kapitalizmust elfogadó baloldaliakkal, pl. Pogátsa Zoltánnal:

„A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára.” [148]

A fejletlen országokat nem csak az adósságtörlesztés címén szipolyozták ki és tartották szegénységben. Általánosan is elmondható, hogy a neoliberális globalizációval megnőtt az áthárítási mechanizmusok kiterjedtsége. Az áthárítás itt azt jelenti, hogy a tőkefelhalmozás feszültségei és terhei, a válságok okozta veszteségek többé-kevésbé máshol jelentkeznek, mint ahol keletkeztek, és ahol profitálnak belőlük. [149]


A neoliberális korszak beköszöntével többnyire csökkentek vagy stagnáltak a reálbérek (főleg akkor, ha a GDP-hez viszonyított arányukat tekintjük). A lakosságnak nyújtott egyre bőkezűbb hitelek ezt 2008-ig kompenzálni tudták és a naiv burzsoá közgazdászoknak úgy tűnt, fenntartható a növekedés. Azonban a lakosság eladósodottságának drasztikus növekedése magában hordta az új válságot. Természetesen van ráció abban, ha a pénzpiaci szabályozás lazítását (pl. a fentebb említett Gramm-Leach-Bliley törvényt) okoljuk a válságért, de a kiterjedt hitelezés nélkül a gazdaság már korábban (feltehetőleg fokozatosabban) lelassult volna a kereslet elégtelensége és a profittal másképp már nem befektethető, túlakkumulált tőke nagy mennyisége miatt. [150]

 

Ezen felül itt csak egy olyan momentumot említünk meg, ami nem túl közismert. Egy Zuberi nevű kutató kimutatta, hogy Kanadában azokban a kórházakban nőtt meg drasztikusan a kórházon belül szerzett fertőzések száma, amelyekben a higiéniáért felelős munkásokat profitorientált vállalkozóknak szervezték ki, akik aztán sokkal rosszabb feltételek mellett alkalmazták a takarító- és egyéb személyzetet. Ily módon tehát csak Kanadában csak ezen okból sok ezer ember halt meg a neoliberalizmus közvetett hatásaitól. [151]

 

A neoliberális ideológia terjesztői arra hivatkoztak, hogy a piaci erők szabadjára engedése gyorsítani fogja a gazdasági növekedést, és ez majd hosszabb távon mindenkinek előnyére szolgál. Az adatok mindkét állítást cáfolják. [152]
A valóság a legegyértelműbben megcáfolta azt a neoliberális tételt, mely szerint a vállalkozóknak, dinamikus ágazatoknak, transznacionális társaságoknak juttatott többletjövedelem […] lecsurog a szegényebbekhez, marginalizáltakhoz, a perifériára szorultakhoz.” [153] [154]

Megjegyezzük, hogy a GDP növekedése egyébként sem feltétlen pozitív a munkásosztály számára, pl. mert jelentős részben a pénzügyi és más, a tényleges jóléthez hozzá nem járuló „szolgáltatások” növekedéséből adódik, [155] nem függetlenül a neoliberális átalakulástól.


A 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági válság óta sokan (még IMF szakemberek is) bírálják, sőt, temetik a neoliberalizmust, mondván, hogy az okozta a válságot, és nyilvánvalóan senki sem kér többet ebből. [156] Azonban sok országban – részben pont a válság miatt - a költségvetési hiány megnőtt, amit alapvetően a neoliberalizmus szellemét követő megszorításokkal próbáltak és próbálnak kezelni. Emellett továbbra is napirenden van a szabadkereskedelmi és befektetési egyezmények megkötése (pl. TTIP, TTP, CETA). Magyarországon pl. Orbán Viktor szónokol arról, hogy „a neoliberalizmus kora lejárt”. [157] Ennek ellenére többen rámutattak már, hogy sok mindenben egyáltalán nem tér el a neoliberális irányvonaltól, lásd pl. a 2011-ben elfogadott Munka Törvénykönyvét, a szabad kereskedelemhez való vonzódást és a társasági adó csökkentését. [158] [159]

Egyáltalán nem újdonság, hogy olyan kormányok hoznak fontos neoliberális intézkedéseket (pl. Svédországban, Németországban vagy Franciaországban), amelyeket egyébként egyáltalán nem tartanak neoliberálisnak. [160]
A wikipedián is arról panaszkodnak a neoliberalizmus szócikk alatt, hogy a neoliberális ideológia hirdetése nem mindig esik egybe a tényleges neoliberális gyakorlattal. [161] Ezért ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy nem az ideológia a lényeg, az csak megfogalmazza, egységes formába önti, igazolja az egyébként is meglévő érdekeket és tendenciákat. Tehát azok, akik szerint a neoliberalizmus csak a múlthoz tartozik, véleményünk szerint vagy nem értik annak lényegét, vagy tudatosan ködösítenek (Orbán Viktorra valószínűleg mind a kettő igaz).

A neoliberalizmus hosszú távú következményeit nehéz felmérni, az ökológia károk pl. megállíthatatlanul növekednek, és ezen folyamatok egy része (pl. globális éghajlatváltozás) egy ponton túl öngerjesztővé válik. [162]

Másfelől a termelés bolygóméretekben való társadalmasodásának folyamatát jelentős részben a neoliberális intézkedések gyorsították fel. Az 1930-as években a fasiszta Mussolini még törekedhetett autarkiára, vagyis arra, hogy Olaszország önellátó legyen, ne szoruljon rá behozatalra más országokból. Ez a politika már akkor sem volt problémamentes, ma, 2016-ban pedig egyetlen, a gazdaságban járatos ember sem gondolhat komolyan rá. Egyre világosabbá válik, hogy nincs visszaút a történelemben, ahogy egyes nacionalisták szeretnék. A másik lehetőség egy nemzetközi világállam létrehozása lenne, amely azt jelentené, hogy világméretekben ismétlődne meg az állammonopolista, keynesi kapitalizmus. Ez azonban nem kivitelezhető az erős gazdasági ellenérdekek miatt, amelyek lehetetlenné tesznek egy ilyen kompromisszum-sorozatot, nem is beszélve a nacionalista érzelmekről. Még az is kérdés, hogy az EU-t egyben tudják-e tartani az ebben érdekeltek (ezen sorok írásának idején épp az angolok bennmaradása kérdéses).

Az egyre gyorsabban termelődő problémák gyökerét csak úgy lehet kihúzni, ha a termelőeszközöket és a termékeket is társadalmasítjuk, azaz megszüntetve meghaladjuk a kapitalizmust. A neoliberalizmus, bár szubjektíve ezt hátráltatja (pl. a munkásmozgalom szétzilálásában, az individualista értékrend terjedésében játszott szerepével), mégis, objektíve közelebb vitt hozzá a nacionalista, bezárkózó „alternatív kapitalizmusok” ellehetetlenítésével. [163]

A pénzügyi globalizáció (pénzpiacok liberalizálása, spekuláció elburjánzása) a termelés globalizációjával ellentétben nem jár ilyen hatással. A tőke átcsoportosítása a pénzügyi szférába fékezi a termelés növekedését, [164] és a technológia fejlődését is. De a tőzsdék és általában a pénzügyi élet összefonódása lehet az a tényező, amely jó esetben biztosíthatja a következő világforradalmi hullám szinkronicitását, vagyis hogyha a kapitalizmus egy-két fontos centrum-országában kirobban egy forradalom, akkor az automatikusan más országok gazdaságának összeomlását vonja maga után, és ezzel az ottani proletárok azonnali cselekvését kényszeríti ki. Hogy milyen irányba fognak cselekedni, az egy kicsit rajtunk is múlik.


(Megjegyzés: a cikk első verziójára a Részeg Hajó című újságtól egy alapos kritika érkezett. Jórészt ennek alapján fejlesztettük a cikket. Ha valaki az eredeti verzióra kíváncsi, emailben el tudjuk neki küldeni.)



[1] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  201.o.

[2] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 55. o., 6. lábjegyzet.

[3] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 94. o., 6. lábjegyzet

[4] Noam Chomsky - Anti-politics: Hating Government, Ignoring Private Power

https://www.youtube.com/watch?v=5-TydNlj7d0

[11] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 32. o.

[13] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 24. o.

[15] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 98. o.

[17] Friedman aztán több dologban is szembefordult az osztrák iskolával, pl. hamisnak tartotta a válság-elméletüket. Lásd pl.:

https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[18] Kean Birch: We Have Never Been Neoliberal: A Manifesto for a Doomed Youth

[24] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 165.o.

[27] Lásd Loic Wacqant: A nyomor börtönei c. könyvét és a Szigeti Péter által a könyvről írottakat

[29] Az osztrák iskola egyik megalapozója, Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmus erényeiről:
https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[35] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 364.o.

[36] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 197.o.

[38] Philip A. Klein: Economics Confronts the Economy, 2006., 68. o.

[41] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 161. o.

[48] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[54] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., V-VII. rész.

[56] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 161. o.

[59] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677-678.o.

[60] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 286o

[62] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 7. fejezet

[63] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 86. o.

[64] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 36. o.

[67] Göncöl György: Marxizmus és változó világ, Kossuth, 1982, 146.o.

[68] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 230.o.

[73] M. Ayhan Kose: Collapse and Revival, 45.o.

[74] Rober Went: Globalizáció, Perfekt kiadó, 2002

[75] Artner Annamária: Válságtól válságig – A globális tőkerendszer mechanizmusai, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013., 72. o.

[76] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 97. o.

[77] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 58. o.

[78] Ifj. Marosán György hozzászólása, in: A 80-as évek kapitalizmusa, Kossuth, 1985.299. o.

[79] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677.o.

[80] Lenin: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, Kossuth, 1967, 20. o.

[82] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 59. o.

[83] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 53-54. o.

[84] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 85. és 94. o.

[85] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 28. o.

[86] „the class war will find me on the side of the educated bourgeoisie.” https://en.wikiquote.org/wiki/John_Maynard_Keynes#Quotes_about_Keynes

[87] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 52. o.

[90] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 150. o.

[91] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 724-738.o.

[93] Robert Pirolli: Infláció az állammonopolista kapitalizmus korában. In: Állammonopolista kapitalizmus, Kossuth, 1970., 159-160.o.

[95] Baran, Sweezy, Monopoly Capital, Monthly Review Press, 1966, 87. o. https://books.google.hu/books?id=k-3TT8fCruAC

[98] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[99] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 58.o.

[100] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[101] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 39. o.

[102] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 1218.o.

[103] NeoLiberal Scotland: Class and Society in a Stateless Nation (Google eBook), 19. o.

[104] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 60. o.

[105] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 158.-159. o.

[106] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 288. o

[107] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 153.o.

[108] B. Komzin: A transznacionális vállalatok és a tőkés gazdaság, in: Gazdasági válság a tőkés világban, Kossuth, 1976

[109] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 43. o.

[110] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 430.o.

[115] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  49-50.o.

[119] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 370. o.

[120] Farkas Péter: Rendszerszemléletű elmaradottságelmélet, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013. 66. o.

[121] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[122] Lásd pl: Hans-Peter Martin és Harald Schumann könyvét: A globalizáció csapdája, Perfekt Zrt., 1998,

[123] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 120. o.

[124] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 56-57. o.

[125] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 72. o.

[127] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 222-223o

[128] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 107. o.

[129] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 33. o.

[136] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 238. o.

[137] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 57. o.

[138] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 62. o.

[139] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 9. és 10. fejezet

[142] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 2. fejezet

[143] Stephen Gill: American Hegemony and the Trilateral Commission, 97-100.o.

https://books.google.hu/books/about/American_Hegemony_and_the_Trilateral_Com.html?id=d-szAAAAIAAJ&hl=en

[144] David C. Korten: Tőkés Társaságok világuralma, Kapu, Budapest, 1996., 166. o.

[147] http://www.oecd.org/social/OECD2014-FocusOnTopIncomes.pdf

[149] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 98. o.

[150] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 110-111. o.

[153] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 71. o.

[163] Lásd pl. Engels: Anti-Dühring, Elméleti kérdések. Weben olvasható itt: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[164] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 105. o.

Frank Mintz - Egy szibériai Mahnovcsina?

 

Az ellenforradalmi Cseh Légió katonái pózolnak az általuk meggyilkolt forradalmárok holttesteivel (a felvétel Vlagyivosztokban készült)

 

Az olyan akadémikusok, mint Paul Avrich, az olyan militánsokkal együtt, mint Volin, Gorelik és Arsinov csupán vázlatát adták nekünk a szibériai anarchizmusnak. Az anarchizmus itteni fontos szerepe homályban maradt.

Most Anatoli Shtirbul munkája ráirányította a reflektorfényt erre a régióra és annak anarchista történelmére.

„Az anarchista mozgalom Szibériában a 20. század első negyedében: Államellenes lázadás és állammentes munkás-önszerveződés” c. munkáját 1996-ban tette közzé az Omszki Egyetemen, de nyugat-európai országokban mindeddig semmiféle fordításban nem jelent még meg.

Kétkötetes műve egyrészt tartalmaz sok, a Cseka és a Kommunista Párt archívumaiból származó dokumentumot, másrészt különböző forrásokból származó szemtanúi beszámolókat.

Shtirbul bizonyára nem anarchista, csupán szimpátiával viseltet az anarchizmus iránt, de mindennek komoly tanújelét adta a forradalmárok és Szibéria lakossága irányába egyaránt.

Shtirbul összekapcsolja Szibériában az anarchista tradíciót az évszázados hagyományokkal. Utal arra a tendenciára, amely a kozák csoportok antifeudális autonómiájától a parasztok és banditacsoportok közötti szolidaritás erős szálain, a disszidens orosz ortodox csoportok államellenességén és a protestantizmus 19. századbeli hatásán keresztül a parasztok és munkások között létező kooperatív együttműködés gyakorlatáig ível. Bakunyint gyakran nevették ki, beleértve a marxistákat is, amiért támogatta a banditák csoportjait az Orosz Birodalomban. Az említett munka hitelt ad a banditizmus társadalmi fontosságának és segítséget nyújt radikális lehetőségeinek újragondolásához. Shtirbul tulajdonképpen Lojdikov munkáját vette alapul, aki úgy vélte, Bakunyin liberter meggyőződése szibériai száműzetése során vált erősebbé.

 

Száműzetés

Az anarchisták megjelenését a börtönökben, valamint a szibériai száműzetésben - mint a cári rezsim elleni tevékenységük eredményét - kell a szibériai anarchizmus egyik gyökerének tekintenünk.

Az első jellegzetes anarchista csoportok 1902-ben tűntek fel, és társadalmi fellépésük az 1905-1906-os orosz forradalomtól datálható. Mivel a kisebbséghez tartoztak, az anarchisták a szóbeli vagy az írott propagandára összpontosítottak. A reformista pártok kudarcai és a forradalmat követő elnyomás egybeesett a rosszabbá váló gazdasági helyzettel és az életkörülmények romlásával. Ennek eredményeképpen a politikailag aktív munkások egy része anarchista álláspontra helyezkedett. A Tomszk nevű anarchista csoport 1907-ben összegyűlt, és elhatározta, hogy szóbeli és nyomtatott propaganda terjesztésébe fog, agitációba kezd a fegyveres erőknél, hogy egy felkelést készítsen elő, legális tevékenységet folytat a kooperatívákban, a szakszervezetekben és a szolidaritási alapokban, továbbá kirabolja az állami bankokat és elveszi gazdag magánszemélyek vagyonát, a terror fegyverét alkalmazva velük szemben. A szociáldemokratákkal, az eszerekkel és a pártonkívüli forradalmárokkal együttműködve különböző fegyveres akciókat hajtottak végre: egy kudarcra ítélt felkelést 1907-ben Omszkban [a szövegben előforduló és beazonosítható településeket egy mellékelt térképen ábrázoltuk – P.P.], és egyet 1911-ben Csitában, amelyben a katonák is részt vettek (egy ezred 30%-a dezertált és állt melléjük!). A kisajátító és terrorista akciók száma egyaránt magas volt.

1914-ben 30 ember részvételével egy anarchista kommunista konferenciára került sor az Irkutszki terület egyik falujában, s itt egy kettős irányvonalat alakítottak ki az anarchista propaganda és a hatalom képviselőivel szembeni terror számára. Ugyanebben az időszakban végbement egy szakadás, s az anarchista mozgalom három áramlatra esett szét: az anarchista kommunistákra, az anarcho-szindikalistákra és az anarchista individualistákra. Shtirbul becslései szerint az 1906-1907-es periódusban 100 anarchista jutott 3.000 szociáldemokratára és 1.000 eszerre. Szerinte 1917-ben 46 anarchista csoport és klub létezett mintegy 800 militánssal.

Az 1917-es orosz forradalom hamar kedvező fordulatot vett a bolsevikok számára, akik siettek ellenőrzésük alá vonni minden kormányzati apparátust. Miközben el voltak foglalva a fehér ellenforradalommal szembeni ellenállással, más forradalmi csoportok megkíséreltek létrehozni egy a bolsevikokkal szembenálló népi szervet.

Ebben a fejlődési szakaszban az anarchisták megoszlottak a szovjetpárti és a szovjetellenes tendenciák közt. Szibériában az anarchisták egy konstruktív tevékenységbe, jelesül a Kemerovo [az eredeti szövegben hibásan Keremovóként szerepel – P.P.] bányászai közötti szervezkedésbe kezdtek. Mindez azon belső problémák ellenére történt, amelyek a soraikban megtalálható „bűnöző elemek” jelenlétével voltak kapcsolatosak.

Szeptemberben és októberben a munkások elfoglalták a gyárakat és a műhelyeket. Shtirbul ez esetben „spontán anarchizmusról” beszél, azaz az anarchista szerveződésekkel való kapcsolat hiányáról. Ez indokolja Lenin azon aggodalmát, miszerint a helyzet kezd kicsúszni a bolsevikok irányítása alól. Irkutszkban, amelyet a reakciós Kornyilov tábornok tartott ellenőrzés alatt, 1917 szeptemberében sor került a helyőrség sikertelen felkelésére. Tomszkban, Krasznojarszkban, Cseremhovóban, Szemipalatinszkban [a mai Kazahsztán területén található Semey – P.P.], Csitában és a Bajkál-tó hajóin hasonlóképpen sor került anarchista agitációra. Miközben az eszerek és a mensevikek aktivitása gyorsan csökkent, a bolsevikoké és az anarchistáké egyre csak nőtt. Az anarchisták komoly befolyással rendelkeztek a Tomszki, a Krasznojarszki és az Irkutszki területen, valamint a Bajkál-tó vidékén. Ez a 4 terület közel 3.5 millió km2-t jelentett, Szibéria 12,7%-át.

 

A szovjetek

A Novomirszki Kiadó anarchista könyveket (Kropotkin, Reclus és Malatesta) kezdett el kiadni, s Tomszkban szintén megjelentek olyan újságok, mint a Szibirszkij Anarkiszt („A Szibériai Anarchista”) Krasznojarszkban és a Buntyivnyik (A felkelő).

Kezdetét vette az anarchisták és a bolsevikok közötti konfliktus.

1917-1918 telén a krasznojarszki anarcho-szindikalisták kinyilvánították szembenállásukat a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszóval, és határozottan kijelentették, hogy fel fognak készülni a pártokkal szembeni küzdelemre, amelyeknek nincs helye a „proletárforradalmakban”. 1918 tavaszán a tomszki anarchisták megvédtek egy olyan szerveződést a szovjetektől, amely valóban a munkásosztály érdekeit fejezte ki. 1918 folyamán a szovjetek különböző kongresszusain is megfigyelhetők az anarchisták jelenlétének nyomai: januárban a 104-ből 7 delegált jött Nyugat-Szibériából, az Irkutszki területről. Ezenfelül bizonyos részletek azt mutatják, hogy ezek az alakok anarchista befolyás alatt álltak. A szovjetek össz-szibériai kongresszusán, amelyre februárban került sor Irkutszkban, a 202 delegált közül 8 anarchista volt. A kongresszus saját irányítására megválasztott 25 bolsevikot, 11 eszert, 4 maximalistát, 4 anarchistát és 2 internacionalista szociáldemokratát (az irányítás emiatt több mint 45%-ban nem-bolsevik kézbe került).

Shtirbul beszámol az anarchisták növekvő befolyásáról a vasúti dolgozók és a parasztok körében, akik a Szibériába küldött anarchista meggyőződésű katonákkal egészültek ki.

Érdekes, hogy ugyanarra a konklúzióra jut, mint Mahno és Arsinov: a koordináció és a közös stratégia hiánya volt az, amely - a bolsevikokkal ellentétben - az anarchista fejlődés gátját jelentette Szibériában éppúgy, mint egész Oroszországban.

A bolsevikok 1918 tavaszán felléptek az anarchisták ellen a Csekát használva fel, hogy felvegye velük a harcot, és bebörtönözze őket. De Szibériában az anarchista egységek bolsevikok általi lefegyverzése elmaradt a Kolcsak vezette fehérek 1918. márciusi támadása miatt. Ezek az egységek, akárcsak a baloldali eszerek szervezte egységek, túlságosan hatékonyan harcoltak ahhoz, hogy a bolsevikok megengedhessék maguknak elpusztításukat. Ők álltak a földalatti ellenállás élén, amikor a fehérek elfoglalták Szibériát. 1918 őszén a már említett anarchista parasztok gerillacsoportjai tűntek fel az egyes területeken. Novoszelov, egy tíz harcosból álló csoport parancsnoka, az „Anarchisták márciusát” énekelte, és vörös és fekete zászlókat lengetett, melyeken az „Anarchia a rend anyja” felirat (egy Reclustól származó idézet, amely a mahnovista zászlókon is feltűnt) szerepelt. Más anarchista csapatok is megválasztották a parancsnokaikat.

Shtirbul úgy tartja, a Szibériában harcoló 140.000 forradalmár jelentős része anarchista befolyás alatt állt. A mahnovista csapatokhoz hasonlóan, akik döntő mértékben járultak hozzá a fehér tábornok, Gyenyikin vereségében Ukrajnában, a szibériai anarchista partizánok (Novoszelov és Rogov) Kolcsak visszaverésében játszottak szerepet. Szigorúan katonai szempontból nézve az anarchisták támogatása a fehérek elleni harcban nélkülözhetetlen volt. Ez megmagyarázza, hogy a Moszkvából érkező parancsok ellenére – amelyekkel komoly erőfeszítéseket tettek a szibériai anarchizmus szétzúzására – mért tekintették a helyi bolsevikok az anarchistákat tisztességes forradalmároknak.

 

Sejtések

A Kommunista Párt akadályba ütközött, amikor a moszkvai vezetők rendeleteinek érvényt akart szerezni Szibériában, a Vörös Hadsereg vezetőiként alkalmazott ex-cári tisztek hatáskörén kívül eső területen. Ezek a körülmények igazolták az anarchisták gyanúját a bolsevikokról és saját meggyőződésüket, miszerint a forradalomnak maguknak a tömegeknek az irányítása alatt kell végbemennie. A Marmontov vezette Paraszt Partizánok Negyedik Hadseregében a parancsnok, M. V. Kozir javasolta, hogy a szovjeteket a bolsevikok nélkül szervezzék meg. A Kommunista Párt vezetése elmozdította őt, és egy bolsevikot ültetett a helyére. A helyőrség egy azonnali tömeggyűlésen a következő határozatot fogadta el: „A hadsereg általunk választott forradalmi bizottságainak nincsen már hatalma… senki sem bocsáthatja el a képviselőinket és helyettesítheti őket olyan emberekkel, akiket mi nem ismerünk…”.

Kozir maga ezt mondta: „Mondjátok meg nekünk annak a nevét, aki a legjobb közülünk, s válasszunk olyanokat, akik megérdemlik a bizalmat, és akik megértik, hogy mire van szükségünk”. Az Altáji területre vonatkozó egyik 1920. januári kormányzati jelentés megjegyzi, hogy a parasztok szerették volna tovább fejleszteni a terület feletti ellenőrzésüket. Amikor ez a bolsevikok centralizációs törekvéseivel találkozott, növekvő ellenszenvet váltott ki belőlük.

Az Altáji, a Tomszki és a Szemipalatinszki területeken ellenállás szerveződött a partizán egységekből, melyeknek az anarchista Novoszelov, Rogov, Lubkov és Plotnyikov parancsnokoltak. Az anarchisták kampányba kezdtek önszerveződő parasztkollektívák létrehozásáért és Rogov szabadon engedéséért, melyet 1920 áprilisában sikerült is kieszközölniük. Ez év május 1-jén sor került egy nagyszabású anarchista összejövetelre Julanyik falujában [???], 120 km-re északkeletre Barnaultól [az eredeti szövegben hibásan Barnoulként szerepel – P.P.], amelyen a szónokok nagyrabecsülésüket fejezték ki a fehér terror áldozatai iránt. Nagyjából ezer partizán vett részt rajta néhány ezer vörös és fekete zászlót lengető paraszt társaságában. Két nappal később egy felkelés tört ki mintegy ezer ember részvételével.

Novoszelov, aki egy száz anarchista harcosból álló alakulatot vezetett – amely 1918 decembere és 1919 decembere közötti időszakban az Altáji területen és a Kuznyecki-medencében közel ezer kilométert tett meg -, indítványozta egy Altáji Anarchista Föderáció (AFA) létrehozását. Ötletét Rogov és hét másik parancsnok is támogatta.

A katonacsapat létszáma ezer főre duzzadt, és a Pritcsenszki területen [???] élő parasztok ezreinek támogatását élvezte. Ez a felkelés az AFA tevékenysége iránti fokozott tiszteletet váltott ki a Vörös Hadseregben, a milíciában és a Csekában (amely végső soron a bolsevik elnyomás fegyveres karja volt), s ez utóbbiban a vezetéssel szembeni elégedetlenséget is eredményezett. Az anarchista partizánok elfoglalták Barnaul legészakkeletibb területét, valamint Bijszki, Kuznyetszki és Novo-nyikolajevi [???] területeket.

A moszkvai központi rendeletek ellenére a helyi bolsevik hatóságok tartózkodtak az összetűzéstől, valószínűleg azért, mert féltek attól, hogy az elégedetlenség tovább terjedhet más fegyveres egységekre is. Egy alkalommal a Vörös Hadsereg támadásba kezdett, s Rogov egységeit kisebb egységekre szaggatta, melyek azután szétszóródtak a tajgán.

1920 júniusában Rogovot elfogták, s ő ezt követően öngyilkosságot követett el (?) Novoszelov 1920 szeptemberéig folytatta a harcot, majd partizánjaival bujkálni kényszerült. Ebben az időszakban Lubkov kirobbantott egy új felkelést a Tomszki területen, 2.500-3.000 harcos részvételével.

Vereséget szenvedtek, s Lubkov megkísérelt tárgyalni a bolsevikokkal a fegyverszünetről, majd végül néhány partizánjával együtt felszívódott a tajgán. 1921 januárjában Novoszelov részt vett egy új felkelésben Julianyikban. Paraszthadserege 5-10.000 harcost számlált. Meglehetősen reménytelen helyzetében kísérletet tett arra, hogy létrehozza az antikommunista erők szövetségét, beleértve a fehéreket is. Arra számított, hogy miután a bolsevikok felett győzelmet arattak, ismét ellenük fordul majd (a mahnovisták Ukrajnában visszautasítottak egy ehhez hasonló politikai szövetséget, és csak a vörösökkel való katonai szövetségbe mentek bele, habár később éppen azok fordultak ellenük). Novoszelov és Mahno mozgalmának példája egyaránt azzal a tanulsággal szolgál számunkra, hogy szükség van a mindenféle anti-anarchista áramlattal szembeni teljes autonómiára. Novoszelovékat hamar felmorzsolták. Shtirbul úgy véli, a „Szibériai Mahnovcsina” az egyik kiváltó oka volt a bolsevikok által bevezetett új gazdaságpolitikának (NEP).

A bolsevikok tovább folytatták a háborút azok ellen, akik hősiesen harcoltak a Kolcsak fehérjeivel szembeni földalatti ellenállásban. 1923-ban a Bolsevik Párton kívüli forradalmi erők elleni újabb támadás keretében az Amur-menti Nyikolajevszkben állomásozó irreguláris csapatok vezérkarát agyonlőtték – beleértve a maximalista Nyina Lebegyijevát és az anarchista Triapicint (a maximalisták csoportja a Szociálforradalmár Párt szakadásából jött létre, s ők az anarchistákhoz igen hasonló álláspontot tették magukévá). Ezek az irregulárisak mértek vereséget a japán megszálló erőkre. A helyi szovjet tagjait – úgy, mint Sasovot, aki a Kommunista Párt tagja volt, és másokat, akik megkérdőjelezték a Távol-keleti Köztársaság, mint a bolsevikok által kreált mesterséges ütközőállam felállításának szükségességét - szintén agyonlőtték. Ez év februárja és áprilisa között sor került az anarchisták, a maximalisták és az eszerek tömeges letartóztatására. Mind közül a legszörnyűbbek a február 26-i vlagyivosztoki akciók voltak, melyek során a földalatti munkásszerveződések és az irreguláris egységek tagjait hajtották fel. Köztük volt 8 maximalista és 4 anarchista is, beleértve a „Fekete zászló” c. lap szerkesztőjét és az irreguláris partizán Kanyijenkót és Usztyimenkót. További 38 személyt – köztük ismét csak maximalistákat, baloldali eszereket és anarchistákat – április 10-én Blagovescsenszkben letartóztattak. A Cseka kitalált egy „Fehér Gárdáról” szóló összeesküvést, amelyben a letartóztatottak állítólag részt vettek, s ez alapján Csitában el is ítélték őket. Nyolcat közülük agyonlőttek, további tízet pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Mint a bolsevikok egyik ellenfele egy levelében írta: „a baloldali eszerek és az anarchisták által támogatva a munkások és a parasztok a szovjetválasztások idején megvalósították saját független forradalmi, de pártsemleges programjukat, és visszautasították, hogy a kommunistákra szavazzanak”.

 

 

(Fordította, szövegközi jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter)

Az emberi természetről




Sokat vitatkoztak már az emberi természettel kapcsolatban. Úgy tűnhet, hogy logikailag négy lehetőség van.

1. Az emberi természet jó (pl. szolidáris, önzetlen, segítőkész, képes az önfeláldozásra).
2. Az emberi természet rossz (pl. agresszív, destruktív, önző, egoista, másikat elnyomó).
3. Mind a kettő, tehát rossz is és jó is van benne, egyesekben több a jó, másokban több a rossz (pl. genetikai okok miatt).
4. Egyik sem. Nincs olyan, hogy emberi természet, az ember "tiszta lappal" születik, a társadalmon múlik, hogy milyen lesz.

A következőkben kimutatjuk, hogy ez a logika meglehetősen mechanisztikus és túlságosan leegyszerűsített.

Társadalom nélkül emberi tudatot nem lehet értelmezni. Pszichológiai evidencia, hogy az ember társas lény. Ezt többféle szempontból bizonyították már, melyek közül az egyik legkézzelfoghatóbbat a biológiai kutatások adják. Gondoljunk csak arra, hogy mind az embereknél, mind az állatoknál fontos az, hogy a kritikus periódusban megkapja a külső, környezeti ingereket. Ez a periódus biológiailag meghatározott, ha a kulcsfontosságú inger ezen az időszakon kívül érkezik, akkor adott képességek nem fejlődnek ki, és ezt utólag már nem vagy csak csökevényesen lehet bepótolni. Ezt az ingert az ember csakis egy másik embertől kaphatja meg. Voltak olyan esetek, amikor állatok neveltek fel gyerekeket (lásd például Kamala és Amala vagy Oxana Malaya esetét). Ezeknél a gyerekeknél nem fejlődtek ki mindazok a képességek, amelyek emberré tesznek minket. Általában nem tudtak megtanulni beszélni, legtöbbjüknek azért meg lehetett tanítani pár szót. Nem fejlődött ki az emberekhez való kötődés, az empátia, nem tudtak érzelmeket értelmezni, és a memóriájuk is visszafejlődött. Csupán az itt és mostban tudtak élni, a szükségleteik kielégítését nem tudták késleltetni. A szocializálódás egyáltalán nem sikerült ezeknél a gyerekeknél, legtöbbjük idejekorán meg is halt.

Súlyos retardációk jelennek meg akkor is, ha a gyereknek a fizikai szükségleteit kielégítik, ugyanakkor nem kapnak megfelelő gondoskodást, figyelmet, szeretetet. Mi történik ekkor? Tulajdonképpen az, hogy az egyik ember (a gondozó) a másik embert ( a csecsemőt) tárgyként kezeli.
Árvaházi kutatások bizonyítják, hogy ahol a gyerekek csupán ezt a minimális gondozást kapták meg, lemaradtak a fizikai, értelmi és érzelmi fejlődésben. Akik egészen fél éves korukig nem kaptak megfelelő gondoskodást, nem érintették meg őket elégszer, nem figyeltek rájuk, azoknak szegényes volt a mimikájuk, közönyössé váltak a külvilág felé, kerülték a kontaktust. Mindezzel párhuzamosan elmaradt a testi fejlődés, és sokkal fogékonyabbá váltak a betegségekre, nagy részük még kisgyermekként meghalt.

Az ember hormonszabályozása úgy alakult ki, hogy a kötődés, az együttműködés, a szeretetérzés megfelelő körülmények között biztosítva legyen. Az oxitocin nevű hormonnak például rendkívül nagy jelentősége van az anyák és kisbabájuk közötti kötődés kialakításában. Ha az anya érzelmileg támogató társadalomban él, akkor magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, ami azt eredményezi, hogy könnyebben tud kötődést kialakítani kisbabájával, azaz "jó anya" lesz. Ugyanígy a gyermek hormonháztartása is jelentősen javul, szintén magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, így a babában kialakul az ún. ősbizalom, és a későbbi években mindennek a szociális viselkedésére is pozitív hatása van. Azonban ez fordítva is igaz. Ha érzelmileg nem támogató a környezet, úgy az alacsony oxitocin szint miatt a kismama "rossz anya" lesz, mely növeli annak a valószínűségét, hogy a gyermek később antiszociálisan viselkedjen. Mindez átadódhat generációról generációra, ugyanis ha a környezeti feltételek változatlanok maradnak, akkor a jobb, gondoskodóbb anya gyermeke is jobb anya/apa lesz, és fordítva. Az oxitocin mellett más hormonok is fontos szerepet játszanak az érzelmi egyensúly kialakításában (pl. az endorfin). Tehát értelmetlen azt mondani, hogy az ember elsősorban biológiai, és csak mellékesen társadalmi lény is, hiszen biológiailag determinált, hogy társadalmi lények vagyunk.

Az embernek már magzati korától fogva vannak alapszükségletei. Ezek az alapszükségletek az elfogadás, elismerés, a szeretet megélése. Amennyiben ezek egészen ettől a kortól kezdve kielégülnek, az egyén szeretetteljes, kreatív, empatikus felnőtté válik. Például, ha a gyermek fontosnak érzi magát, az növeli az értelmi és az érzelmi intelligenciáját. Akit viszont érzelmileg elhanyagolnak, nem fogadnak el, nem fordulnak empátiával felé, és azt éreztetik, hogy nem fontos, azaz ezek az alapszükségletek nem elégülnek ki, akkor különböző pszichés zavarok jelenhetnek meg, mint a függőségek, a destruktív agresszió, a mentális betegségek, melyek hatással lehetnek az értelmi képességekre, s mindemellett hajlamosítanak a testi megbetegedésekre. Ha gyakran bánnak durván a gyermekkel azok a személyek, akik a legfontosabbak lennének a gyerek számára, akikhez támogatásért fordult volna, akkor a gyerek a társadalmat ennek megfelelően fogja érzékelni és értelmezni, ami azt jelenti, hogy kamaszként, majd később felnőttként számára a világ például rettegett, ellenséges, pokoli lesz, és szisztematikusan hasonló bánásmódra fog számítani másoktól is. Az ilyen ember tehát pl. gyanakvó és rosszhiszemű lesz, és valószínűbb, hogy a konfliktusai elmérgesednek.

Azt, hogy biológiailag társas lények vagyunk, az is bizonyítja, hogy az empátia valójában biológiai eredetű. Az úgynevezett tükörneuronok segítségével beleéljük magunkat a másik ember helyzetébe, akár anélkül is, hogy ez tudatosodna bennünk. Ennek segítségével pedig mélyen megérthetjük a másik élethelyzetét, elősegítve ezzel a pozitív viszonyulást a másik emberrel szemben. Ez rengeteg pozitív visszacsatolást eredményezhet. Ha az egyén egy támogató közösség tagja, ahol az emberek empatikusak egymással szemben, és kölcsönösen segítik egymást, az pl. javítja az immunrendszert, így az egyén ellenállóbb lesz a különböző betegségekkel szemben, tehát javul az életminősége. Kutatások tömkelege bizonyítja, hogy felnőttkorban is minél kevésbé elégülnek ki az ember szeretetre, empátiára, intimitásra, kötődésre irányuló szükségletei (magány vagy nem megfelelő emberi kapcsolatok miatt), minél nagyobb létbizonytalanságban él, annál valószínűbb a rosszabb egészségi állapot és a korai halálozás. Például kimutatták, hogy akik kiegyensúlyozott házasságban élnek, azok ellenállóbbak a betegségekkel, pl. a koszorúér megbetegedéssel szemben, és hosszabb életre számíthatnak, illetve akinek sikerült megfelelő kötődést és kapcsolatot kialakítani gyermekével, annak is javul az életminősége.

A szülő személyisége, és az, hogyan bánik a gyermekével, a társadalmat tükrözi, ugyanis a család nem egy izolált rendszer, hanem a társadalom szerves része. Az is számít, hogy generációkra visszamenően hogyan kezelték a felmenői a kapcsolatokat, és azok hogy bántak a gyermekeikkel, egyáltalán, milyen társadalmi közegben, helyzetben éltek. Súlyos nyomot hagy a szülő és ezáltal a gyermek személyiségben az is, hogy a szülővel a társadalom hogyan bánik, illetve milyen viszonyok között kell élnie. Tipikus példa a jelenlegi társadalmi rendszerben, a kapitalizmusban az, hogy a szülőnek hatalmas távolságokat kell utaznia ahhoz, hogy eljusson a munkahelyéig, vagy több munkahelyen is dolgozik, hogy ki tudjon jönni a család a fizetéséből. Így tulajdonképpen idegenné válhat a gyereke, ugyanis nincs rá ideje, ennél fogva a megfelelő kötődés nem tud kialakulni, ami súlyos személyiségbeli változásokat idézhet elő a gyermekben. Gyakori jelenség mindemellett a munkahelyi stressz is, amit a szülőnek nap mint nap át kell élnie, majd akaratlanul, sokszor tudattalan rázúdítja a felhalmozódott dühét a kiszolgáltatott gyermekére, aki sokkal sérülékenyebb, mint a szülei, ezért sokkal súlyosabbak a következmények is. Külön hangsúlyoznánk, hogy maga a szegénység is óriási stresszt jelent a család számára.

Természetesen az, hogy milyen ember lesz valakiből, nem lehet pusztán a szűken vett családra, a szülői bánásmódra visszavezetni. A barátok és iskolatársak, a kapitalizmus által kitermelt személyiségjegyek, a mikroközösség, az intézmények és az ott dolgozók (pl. tanárok) hozzáállása, az általuk közvetített és/vagy kikényszerített minták mind-mind hatással vannak az egyénre. Az iskola például különböző mértékben, de passzivitásra neveli a gyermeket. A gyermek ugyanis csak akkor tehet meg valamit, ha az éppen ott és akkor megengedett. Arra szoktatják, hogy ne örömből, a felfedezés vágyától hajtva tegyen meg dolgokat, hanem hogy elkerülje a büntetést és/vagy jutalmat kapjon. Magától már nem fog semmihez hozzákezdeni, azaz "lusta" lesz. Ez a folyamat az úgynevezett lustaságnak csak az egyik, bár igen fontos oka, de ebből is látszik, hogy a lustaság és a passzivitás társadalmi termék.

Tudattalan alakítják továbbá a kapcsolatrendszerünket az általában vett társadalmi viszonyok. Így például a versengésen alapuló társadalmakban az válik természetessé, hogy nem a másikkal együttműködve, az ő szükségleteire figyelve akarjuk elérni a céljainkat, hanem rajta felülkerekedve, őt eltiporva. Milyen változásokat tapasztalhatunk egy olyan légkörben, ahol egymással kell versenyeznünk, hogy elnyerjük a jutalmunkat? Az önértékelésünk leginkább attól függ majd, mennyire teljesítettünk. Így a nem nyertes többség alacsony önértékeléssel fog küszködni. Aki pedig egyszer nyert, az újra és újra bizonyítani akar önigazolásképp, hogy ő a legjobb, így újból nyerni akar, elindítva ezzel a szorongás ördögi körét. Nem csak önmagunkkal nem leszünk kibékülve, hanem sérülnek a kapcsolataink is. Akivel most vagy a jövőben versenyeznünk kell, az érdekelt a mi bukásunkban, tehát sosem bízhatunk meg benne teljesen. Így általánossá válik a bizalmatlanság, mely eltávolít a másik embertől. Ezáltal csökken az empátia, az erőforrásainkat pedig nem fogjuk megosztani másokkal, ez pedig egoistává és önzővé tesz. Mindemellett különböző kutatások kimutatták, hogy a verseny miatt csökken a spontaneitás és a kreativitás, és mindezzel együtt a teljesítmény is. A légkört a boldogtalanság hatja át, mivel nem a tevékenységet fogjuk élvezni, hanem a végcélra koncentrálunk. Így végeredményben nem csak a saját tevékenységünktől és saját magunktól idegenedünk el, hanem tárgyiasítjuk a másik embert, aki eszközzé vagy akadállyá válik a saját szükségleteink kielégítésében.

Főként a konzervatívok és a szélsőjobbosok gondolják úgy, hogy az ember általában vagy legalábbis az emberek egy része, különösen a sötétebb bőrűek, "eredendően rosszak" (fenti 2. és 3. pont). Szembehelyezkedve a tudományos kutatások eredményeivel azt állítják, hogy az embert alapvetően nem változtatja meg a környezet, ugyanis genetikailag kódoltak a tulajdonságai, pl. a destruktív ösztönök. Erre az emberképre magától értetődően olyan politikai ideológiát lehet építeni, amelyben központi szerepet játszik egy erős államhatalom, amely megakadályozza, hogy az emberek ösztöneik hatása alatt raboljanak, gyilkoljanak és nemi erőszakot kövessenek el az első kívánatos szexpartnernek tűnő járókelő ellen az utcán. Szigorú büntetéseket követelnek a szabályok megszegőinek, mivel szerintük csak így lehet fenntartani a rendet, amelynek hiánya zülléshez és erkölcsi fertőhöz vezet. Nem csak a felnőttekről, hanem (akár egészen pici) gyermekekről is így gondolkodnak: ha "rossz" a gyerek, akkor megbüntetik, ahelyett, hogy megvizsgálnák, hogy milyen szükségletei nem teljesülnek, ill. teljesültek, ami miatt úgy viselkedik, ahogy. Az elrettentőnek szánt büntetések az esetek döntő többségében bántalmazások, amelyek súlyosan ártanak a gyermek lelki egészségének. A büntetéstől való félelem és az ezzel kapcsolatos kiszolgáltatottság igen káros az egyénre (gyerekre és felnőttre is). Ebben az esetben ugyanis az egyén bűntudatot és szégyent érez, illetve azt, hogy nincs hatalma a saját élete felett, ez pedig egyenes utat jelent például az apátiába.

A fentebb említett genetikailag meghatározott emberképet egy külön tudományág rengeti meg, amely azt vizsgálja, hogy az ember személyiségét, hajlamait, biológiai és társadalmi működését, genetikai állományát hogyan tudja módosítani a környezet. Ez pedig az úgynevezett epigenetika, amely kimutatta például, hogy a stressz hogyan aktivál egy-egy addig csak "szunnyadó" genetikai hajlamot. Persze ezek a hajlamok is az akkori természeti, ill. társadalmi környezet hatására alakulhattak ki egy-egy felmenőnkben. Ha maga a társadalom embertelen, ennek hatására az egyes ember is hajlamos lesz destruktivitásra, ami irányulhat mind önmaga, mind környezete ellen is, megváltoztatván ezzel az egyén és utódai biológiai működését is egy egészségtelenebb irányba. Tehát önmagában semmilyen gén nem okozhat versengő, önző, bűnöző stb. személyiséget, hanem hajlamaink vannak, és az a kérdés, hogy a környezet mely hajlamainkat aktiválja.

A kapitalizmus egyik legitimáló hiedelme az, hogy az ember természeténél fogva versenyző, a másokon uralkodni vágyó, önmagának felhalmozó, egoista lény. Azonban ha az egyénnek a fentebb említett alapvető szükségletei ki vannak elégítve, akkor ezek a hajlamok nem jelennek meg. Épp ellenkezőleg: a szolidaritás, a kooperáció, az empátia, a szeretetnyilvánítás, az önzetlenség, és mások elfogadása kerül előtérbe. Mindemellett megfelelő környezetben miért lenne az egyén uralomvágyó? Ha az élete során nem lát ilyen példát, a többiek nem ezzel akarják elnyerni mások elismerését és tiszteletét, akkor elég nehezen tudna ehhez a tulajdonsághoz nyúlni, mivel ez nem tartozik a társadalom viselkedés-repertoárjába. Ha véletlenül mégis megjelenne valamilyen, a közösség ellen ható megnyilvánulás, akkor ez ellen a közösség tudatosan fellép, mint ahogy azt tették számos, antropológusok által megfigyelt vadászó-gyűjtögető ősközösségben is. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a fenti 1. pont (az ember eredendően jó), ebből a szempontból közel áll a valósághoz.

Sokan érvelnek úgy, hogy elég egy-két ember, aki megbontja a közösséget a destruktivitásával, és tönkreteszi az egész kapcsolatrendszert, a pozitív egymáshoz viszonyulást. Vegyük szemügyre ezzel kapcsolatban az egyik legszélsőségesebb esetet. A kutatók feltételezése szerint az emberek egy nagyon kis százaléka pszichopataként születik, azaz nem tud empátiát érezni a másik emberrel szemben, így például nem okoz nekik problémát másoknak fájdalmat okozni. Ezért a jelenségért a MAO-A (monoamin-oxidáz A) gén egyik változata felelős, amely kapcsolatban van az agresszív viselkedéssel. Azonban a kutatások kimutatták, hogy abból a pszichopatából, akit gyermekkorában nem bántalmaztak, nem hanyagoltak el, ún. pro-szociális pszichopata lesz, ami azt jelenti, hogy termékenyen és kreatívan képes és hajlandó funkcionálni a társadalomért. Ők hideg (kognitív) empátiájuk segítségével "leolvassák" mások érzéseit, így érzékelik pl. azt, hogyha a másik ember szenved. A szenvedő ember fájdalmát azonban nem akarják fokozni, inkább enyhíteni. Azokból lesz hidegvérű gyilkos, akik nem szeretetteli családban, társadalmi környezetben nőttek fel, tehát ebben az esetben is társadalmi okokra vezethető vissza a destruktív hajlam. Ebből az következik, hogy egy egészségesen működő társadalom nagy valószínűség szerint nem termel ki pl. tömeggyilkosokat, az egyes individuum nem bontja meg a már kialakult társadalmi viszonyrendszert.

A kapitalizmus jelenlegi, nagymértékű elidegenedést kitermelő fázisa (amelyet leegyszerűsítve fogyasztói társadalomnak is neveznek) alapvetően a narcisztikus és pszichopata karakterek kitermelődését támogatja. Egyre inkább az a tendencia, hogy az emberek a kapcsolatokat a haszonelvűség alapján
mérlegelik. Megnézik, hogy elég (érzelmi vagy másfajta) profitot hoz-e a számukra, megéri-e egyáltalán fenntartani. Ebben az állandó kalkulációban pedig csak az önös érdekeiket nézik. (Ennek egyik kirívó példája Ayn Rand, aki az önzést, az egoizmust, az önérdek gátlástalan érvényesítését, mások problémái iránti érzéketlenséget erényként dicsőíti, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy még betegebb legyen a társadalom.) Az ilyen emberek a bezsebelt érzelmi nyereségeket arra használják, hogy a folytonos én-megerősítésüket fenntartsák, viszonzásra szinte képtelenek. Ebben a rendszerben egyre inkább visszaszorulnak azok, akik hajlandóak önkéntes alapon adni, az emberek egyre kevésbé képesek empátiát érezni a másik iránt, ennek eredményeképp pedig egyre többen magányosodnak el és betegszenek meg.

Persze nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt néhány megkeseredett ember beállítja. Pozitív tendenciák is vannak, pl. egyre kevésbé toleránsak az emberek az állatkínzással szemben. Ez egyébként csattanós cáfolata azoknak a féligazságoknak, hogy az empátia és önzetlenség csak azok felé működik, akik közel állnak hozzánk: családtagok vagy éppen fehér bőrű, velünk egyező anyanyelvű emberek.

Nem csak a kötődésre és intimitásra vágyik természeténél fogva az ember, hanem a szabadságra/autonómiára és a (lét)biztonságra is. Van benne olyan törekvés, hogy saját maga határozza meg, mit tesz és mit nem. Bizonyos társadalmakban (pl. a kapitalizmusban)  a szabadságot és a létbiztonságot vagyonfelhalmozással és mások dominálásával lehet elérni. Azonban ez utóbbiak csak módszerek, stratégiák a szükségletei kielégítésére, nem önmagukban szükségletek. Paradox módon, ha ezen stratégiákra épül a társadalom, akkor az egyes ember működése mások szükségleteinek kielégítését korlátozza.
Az, hogy valaki lelkileg egészséges-e, objektív kérdés, amelynek megítélése független a társadalomtól és a kultúrától. A különböző társadalmi berendezkedések és kultúrák egyáltalán nem egyformán támogatják a lelki egészséget, nem egyenlő mértékben vannak harmóniában az ember természetes szükségleteivel. Már önmagában abból a tényből, hogy jelenleg sokak szerint az ember természeténél fogva önző, kitalálhatnánk, hogy ez a társadalom nem éppen optimális abból a szempontból, hogy magas szintű lelki egészséget biztosítson. Ha alaposan szétnézünk, azt látjuk, hogy rengeteg és egyre több ember, már gyerekkortól szenved különféle lelki és pszichoszomatikus problémáktól/betegségektől. Tömegesen vannak jelen pl. a különböző függőségek, amelyek között leglátványosabb a designer drogok járványszerű terjedése. De más függőségek is gyakoriak, pl. társ- vagy szexfüggőség, internet- vagy vásárlásfüggőség, stb. 

Tehát alapvetően a társadalom határozza meg, hogy milyen is lesz az ember, de nem határozhatja meg akárhogy. Az ember nem egy üres papírlapként (tabula rasa) születik, amire bármit rá lehet írni. Ezért bár a fenti 4. pont közel áll az igazsághoz, önmagában mégis túlzottan leegyszerűsítő. Az embernek vannak természetes, biológiai eredetű szükségletei, de ezek között nincs ott az uralomra törés, a versengés, a harácsolás, stb. Egyértelműen hamisak azok az állítások, hogy az ember természeténél fogva rossz, azaz önző, versengő, hatalomvágyó, szadista. Az embernek lehetnek ilyen tulajdonságai, de ezeknek mindig vannak okai, méghozzá ki nem elégített alapszükségletek, sérülések, melyeket az esetek többségében vissza lehet fejteni - a pszichológia mint tudomány fejlődésével egyre nagyobb mértékben. A jelenlegi nyugati típusú társadalmakban főleg a kötődés és az intimitás szenved egyre inkább csorbát (a függő kapcsolatban egyiket sem találjuk meg igazán), míg az autonómia és a létbiztonság kellő mennyiségű pénzzel megszerezhető, azonban ez tömegek számára elérhetetlen. A tendenciák tehát ebből a szempontból sem pozitívak, és ez a tény is az emberiség előtt álló problémák megoldása helyett azok mélyülését vetíti előre, hacsak nem sikerül a kapitalizmus helyett világméretekben kialakítani egy olyan rendszert, ami az általános értelemben vett emberi szükségletekhez illeszkedik. Végeredményben kijelenthető, hogy a pszichológia és a biológia tudományos eredményei alapján az elidegenedésen, a tulajdonon, a versenyen, a hierarchián alapuló társadalom, vagyis a kapitalizmus meghaladása nem csak lehetséges, hanem kívánatos is.


Irodalom

Az íráshoz, sőt, akár annak egyes bekezdéseihez könyvtárnyi anyag található, itt most csak néhány fontos példát sorolunk fel.


Kopp Mária: Epigenetika, epidemológia és magatartásorvoslás. A társadalmi változások hatása a mentális fejlődésre és az egészségi állapotra. Magyar Tudomány. http://www.matud.iif.hu/2012/08/06.htm

James Fallon: Can a Psychopath Learn to Feel Your Pain?

http://greatergood.berkeley.edu/article/item/can_a_psychopath_learn_feel_pain

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér, 1997.

Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág, 2010.

Erich Fromm: A rombolás anatómiája, Háttér, 2001.

Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona, Libri, 2012.

Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig, Kulcslyuk, 2010.

Carl R. Rogers: Valakivé válni, A személyiség születése, Edge 2000, 2014.

Állatok nevelte gyerekek: vadon felnőni
http://www.nyest.hu/hirek/mauglik-a-valosagban-vadon-nott-farkasgyerekek

Orphans - Early Literature On Institutionalization
http://family.jrank.org/pages/1232/Orphans-Early-Literature-on-Institutionalization.html

Jon M. Sephard: Sociology, Virginia Polytechnic Institute and State University, 2010.

Kirtikai pszichológiát! - Vitaindító a pszichológia és a pszichológusok társadalmi felelősségéről
Az emberi természetről videó:
https://www.youtube.com/watch?v=HRJUPnfS5HQ

Robert Sapolsky:
A stressz hatásáról: http://news.stanford.edu/news/2007/march7/sapolskysr-030707.html
A hierarchia hatásáról: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK242456/
Videó: https://www.youtube.com/watch?v=9aDTAX7V5Ew

Peter Gray: How Hunter-Gatherers Maintained Their Egalitarian Ways
https://www.psychologytoday.com/blog/freedom-learn/201105/how-hunter-gatherers-maintained-their-egalitarian-ways

Angyal András: Autonómia és heteronómia, in: Személyiségelméletek, szerk. Dr. Szakács Ferenc, Dr. Kulcsár Zsuzsanna, ELTE Eötvös, Bp. 2001.

Anarcha-feminizmus és nőnevelés a spanyol polgárháborúban

 

Anarcha-feminizmus[1] és nőnevelés a spanyol polgárháborúban


Az anarcha-feminizmus megjelenése Spanyolországban

Az anarcha-feminizmus a nők emancipációért folytatott küzdelmének egyik sajátos aspektusát jelenti, amely mindig és mindenütt szervesen összefonódott az anarchista eszmével és annak gyakorlati megnyilvánulásaival. Önálló irányzatként való megjelenésének okát és alapvető mozgatórugóját mindenekelőtt az anarchista ideológiában immanens módon benne foglalt uralomnélküliség, szabadság és egyenlőség iránti vágyban és állandó törekvésben kell keresni. Munkáikban már az első anarchista teoretikusok (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, stb.) is utaltak a nők alávetett helyzetére és a férfi-női egyenlőség megvalósításának szükségességére,[2] mindezt azonban viszonylag marginális kérdésnek tekintették, amely a győztes forradalomban magától értetődő módon megoldódik majd. A nők helyzetére és szükségleteire az anarchista mozgalom közismert nőalakjai kezdtek el nagyobb figyelmet fordítani még a 19. század második felében.[3] Az 1930-as évekig felhalmozott elméleti tapasztalataik – Emma Goldman munkásságát leszámítva[4] - azonban összességében kevés hatással voltak a spanyolországi nők és/vagy anarchisták gondolatvilágára. Esetükben ugyanis az anarcha-feminizmushoz sokkal inkább saját felismeréseik vezettek, melyek a mindennapi élet számos területén megnyilvánuló hátrányos női megkülönböztetésén alapultak.

Spanyolország történelmi fejlődésének sajátosságai, illetve az országot még a 20. század első felében is jellemző világgazdaságban elfoglalt félperifériás helyzet alapjaiban határozta meg a társadalom szerkezetét, s ez értelemszerűen hatással volt a nők társadalomban tradicionális elfoglalt helyének és betöltött funkcióinak továbböröklődésére is. A katolikus egyház - mint társadalomkonzerváló erő - hosszú időn keresztüli monopóliuma az oktatás fölött, valamint komoly befolyása a kultúrára, a szellemi életre és a hívők gondolkodásmódjára nagyban hozzájárult a patriarchális társadalomszemlélet fennmaradásához, mely a családban, az iskolákban és a munkahelyeken éppúgy éreztette hatását, mint a politika világában. Mi több, a patriarchális felfogás olyannyira mély gyökeret vert Spanyolországban, hogy az alól még a liberter mozgalom tagjainak jelentős része sem tudta magát kivonni teljes egészében. Sok női mozgalmár úgy érezte, hogy a férfi elvtársaik által hangoztatott elvek a férfi-női egyenlőségről, emancipációról nem állnak összhangban azok tetteivel sem otthonaikban, sem magában a mozgalomban. Mint azt egy 1935-ös cikkében az anarcha-feminista Lucía Sánchez Saornil megállapította: „A férfi elvtársak óriási többségének elméje – egy féltucatnyi helyesen gondolkodót leszámítva – a legtipikusabb burzsoá előítéletekkel van megfertőzve. (…) A legkisebb szolga amint átlépi [otthona – P.P.] küszöbét, úrrá és főnökké válik. Legegyszerűbb szeszélye kötelező paranccsá lesz a háztartásbeli nők számára. Ő, akinek mindössze tíz perccel korábban a burzsoá megalázás keserű piruláját kellett lenyelnie, zsarnokként tűnik fel, és ezeket a szerencsétlen lényeket [t.i. feleségüket/a nőket – P.P.] saját feltételezett alsóbbrendűségük keserű piruláinak lenyelésére kényszeríti…”[5] Mercedes Comaposada, egy másik anarcha-feminista pedig egy 1933-as eseményre visszaemlékezve arról számolt be, hogy a CNT egyik ülésén képtelen volt megtartani előadását, mert a helyi szakszervezethez tartozó férfiak egy része nem vette komolyan és kinevette őt. „Úgy gondolták, hogy minden nőnek főzésre és varrásra van csak szüksége…”[6]

A klasszikus spanyolországi anarcha-feminizmus kiformálódása, szervezeteinek kiépülése az 1930-as évekre tehető, csúcspontját pedig vitathatatlanul a spanyol forradalom és polgárháború időszaka (mindenekelőtt 1936-1937) jelenti. Noha a férfi-női egyenlőség és az iskolai koedukáció elmélete és gyakorlata már a századfordulón (például Francisco Ferrer Modern Iskolájában[7]) megjelent, és a CNT országos kongresszusain is időről időre előkerült,[8] kifejezetten női önszerveződés révén létrejövő és a fókuszpontba a nők saját maguk által megfogalmazott érdekeit állító csoportokkal csak a II. Spanyol Köztársaság kikiáltását követő időszakban találkozhatunk. Olyan rövid életű (bár kifejezetten anarcha-feminista jellegű) kísérletek után, mint például a 1932 végén Casas Viejasban létrehozott „Amor y Armonia” („Szerelem és Harmónia”) elnevezésű csoport,[9] valóban tartós és nagyhatású szerveződések megjelenése csak 1934-től datálható. Ezen szerveződések alapját a CNT madridi és barcelonai szakszervezeteinek női munkásai alkották, akik kezdetben egymástól függetlenül tevékenykedtek, 1935 végére azonban – jelentős létszámbővülést követően – szervezetileg összekapcsolódtak, és létrehozták a „Grupo Cultural Feminino” („Feminista Kulturális Csoport”) névre keresztelt szervezetüket. Ez az újonnan megalakult csoport is még a CNT felügyelete alatt működött, s habár tagságát kifejezetten nők alkották, tevékenysége inkább arra korlátozódott, hogy a szervezetlen nők körében folytatott toborzó propaganda segítségével a szakszervezeti szövetség tagjainak számát növelje, mint hogy a nők speciális problémáival foglalkozzon.[10] Hamarosan azonban a csoport aktivistáinak szembesülnie kellett vele, hogy a nők megszólítása és megszervezése olyan akadályokba ütközik, melyek speciális hozzáállást és fokozott türelmet és megértést követelnek meg tőlük. Ennek kapcsán alighanem elég csak arra utalni, hogy a felnőtt női lakosság tetemes része nem bérmunkásként dolgozott, így anarcho-szindikalista szakszervezetekbe való tömörítésük önmagában lehetetlen vállalkozásnak bizonyult volna.

A „Mujeres Libres” („Szabad Nők”) elnevezésű, a CNT-től már szervezetileg független, de vele jó kapcsolatokat ápoló és jelentős tagságbeli átfedéssel működő anarcha-feminista nőszervezet megalapítása 1936 tavaszán részben éppen a fenti problémára adott reakció volt. Egy új és autonóm nőszervezet létrehozása egyúttal a korábbi csoportok aktivistanőinek fokozódó öntudatáról is árulkodott. Fontos leszögezni azonban, hogy nem arról volt szó, hogy a szervezet tagjai ne bíztak volna a mozgalom férfitagjaiban, mint az emancipáció elkötelezett híveiben, mi több, férfigyűlölők lettek volna. Motivációjuk sokkal inkább abból a vélekedésükből táplálkozott, miszerint a nők csakis saját akcióik révén tekinthetnek úgy magukra, mint a mozgalom egyenlő tagjaira, s gyakorlatilag is csak ilyen módon lehetnek valóban egyenlő felek a társadalmi forradalom során és a jövő új társadalmában.[11]

 

A Mujeres Libres felépítése, eszmeisége és célkitűzései

A Mujeres Libres a spanyolországi anarchista szervezetekre (és általában a nemzetközi liberter mozgalomra is) jellemző föderatív módon épült fel (elméletben helyi, regionális és országos szintet különböztettek meg, a valóságban azonban a polgárháborús körülmények miatt utóbbi csak a köztársasági zónára korlátozódott). Tekintve, hogy a Mujeres Libres fennállása egybeesett a liberter forradalom időszakával és az anarchizmus bázisának korábban soha nem látott mértékű kiszélesedésével, akárcsak más anarchista szervezetek (CNT, FAI, FIJL) esetében, itt is a tagszám dinamikus gyarapodása figyelhető meg. Nem meglepő tehát, hogy valamivel több mint egy év alatt (1937 júliusára) a szervezet már mintegy 20 ezer tagot számlált, akik összesen 147 helyi szervezethez csatlakozva együttesen alkották a föderációt.[12] A tagság regionális megoszlása szintén megfelelt a polgárháború alatti anarchizmust jellemző trendnek,[13] vagyis helyi csoportjaik legnagyobb számban Katalóniában (főképp Barcelonában), a Központi régióban (főképp Madridban), illetve Levantéban (főképp Valenciában) koncentrálódtak.

A Mujeres Libres az anarcha-feminista nőszervezetek mintapéldányát jelentette, képviselt elveit, gyakorlati tevékenységi formáit, továbbá más feminista és/vagy nőszervezetektől való határozott elhatárolódását tekintve egyaránt. (Ez utóbbi nem csak a polgári feminista csoportokra és szervezetekre volt érvényes, hanem a különböző nem-anarchista orientációjú munkásszervezetek és -pártok által létrehozott formációkra is.) Számtalan esetben hangoztatták, hogy „tudatában vagyunk azoknak a példáknak, melyeket a feminista szervezetek és politikai pártok állítottak fel… Mi képtelenek vagyunk ezen ösvények bármelyikét is követni. Képtelenek vagyunk elválasztani a nők problémáját a társadalmi problémáktól…”[14] Ezek a társadalmi problémák pedig meglehetősen széles skálán mozogtak: a bérharcoktól a közösségi döntéshozatalig, a családi élettől a kulturális életig, az egészségügytől az oktatásig, stb.

Programjukban két különálló, ám lényegüket tekintve összetartozó fogalommal jelölték meg fő célkitűzéseiket. A „capacitación” kifejezés alatt az öntudatosodásnak azt a folyamatát értették, melynek során a nők tudatára ébrednek elnyomott léthelyzetüknek, s elkezdenek alávetettségük felszámolása érdekében tevékenykedni, felkészülve egyúttal a forradalommal együtt járó mindennemű kötelezettségekre.[15] Úgy látták, a nők alávetettsége alapvetően hármas természetű, s a tudatlanságból, a gazdasági kizsákmányolásból és a férfinak való családon belüli alárendelt helyzetből táplálkozik, melyek ráadásul össze is kapcsolódnak egymással.[16] (Elméletben egyik területnek sem tulajdonítottak fontosabb szerepet a többinél, a gyakorlatban azonban inkább a tudatlanság leküzdése és a gazdasági kizsákmányolás felszámolása kerültek a középpontba).[17] A másik fogalom, a „captación” alatt konkrétan azt a folyamatot értették, amikor a már öntudatra ébredt nőket aktívan bekapcsolják a liberter mozgalomba, hogy szerves egészet alkossanak a többi forradalmárral, s együtt harcoljanak velük az általános forradalmi célkitűzésekért.[18] Ily módon tehát egyszerre kívántak foglalkozni a nőket érintő sajátos kérdésekkel (pl. higiéniai vagy szexualitással kapcsolatos oktatás), a nők emancipációjával (pl. egyenlő munkafeltételek és bérezés), valamint általános forradalmi feladatokkal (pl. nevelés és oktatás kérdése). Ahogyan a CNT és a POUM a „forradalom vagy háború” kérdésében nem volt hajlandó a háború elsőbbségét elfogadni, úgy a Mujeres Libres sem kívánta a női emancipáció kérdését szőnyeg alá söpörni a háború befejeződéséig vagy a forradalom végső diadaláig, hanem mindegyik fronton egy időben kívánt harcolni.[19]

Hogy a Mujeres Libresről árnyaltabb képet kapjunk, és helyét pontosabban határozhassuk meg a liberter mozgalmon belül, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mozgalmon belüli kortársak azon csoportjának véleményét, akik minden szimpátiájuk és támogatásuk ellenére bizonyos szempontból kártékonynak ítélték meg a szervezet tevékenységét. Ahhoz hasonlóan, ahogy pár évvel később Amadeo Bordiga élesen megbírálta az antifasizmust, mint a radikális munkásmozgalom fő célkitűzései helyett „mellékes részproblémákkal” foglalkozó irányvonalat, a spanyolországi liberter mozgalmon belül is akadtak bőven olyanok, akik a nők és a nőszervezetek nemi-specifikus küzdelmét elutasítva továbbra is az egységes proletárharcra helyezték a hangsúlyt. Egyáltalán nem kérdőjelezték meg a „női emancipáció” magvalósulásának szükségességét és fontosságát, pusztán úgy ítélték meg, hogy a partikuláris érdekek túlhangsúlyozása az erők megosztásához vezet, s eltereli a figyelmet a harc fő irányvonalától (a kapitalizmus meghaladásától), amely viszont a forradalom bukását segítheti elő. A forradalom bukása pedig – értelmezésük szerint – automatikusan maga alá söpörné azokat a vívmányokat, melyeket a nők kemény küzdelmeik során biztosítottak a maguk számára. Ezt a fajta álláspontot természetesen többségében férfiak képviselték, de talán érdekes lehet a FAI kötelékéhez tartozó Federica Montseny későbbi miniszter asszony magánvéleménye is, aki a problémát röviden így foglalta össze: „Feminizmust? Soha! Humanizmust mindig!”[20] A nacionalisták előretörésével és az anarchisták köztársasági táboron belüli meggyengülésével párhuzamosan a feszültségek a liberter mozgalmon belül is kiéleződtek, s ennek egyik dimenzióját az anarcha-feminista és a többi anarchista szervezet közti ellentétek jelentették. 1937-ben egy alkalommal például Mariano Vázquez, a CNT főtitkára meghívta Mercedes Comaposadét (a Mujeres Libres vezetője) és Lucía Sánchez Saornilt (a szervezetet titkára) egy találkozóra arra törekedvén, hogy a Mujeres Librest valamilyen módon a CNT alá rendelje. A beszélgetés során Vázquez közölte, „megkaphattok mindent, amit akartok – milliónyi pesetát is (szervezésre, oktatásra, stb.), mert a kincstárunk tele – azzal a feltétellel, hogy a mi érdekeinket érintő ügyekkel is foglalkoztak, s nem csak a női dolgokkal”. A nőszervezet képviselői azonban elutasították ajánlatát, arra hivatkozva, hogy annak elfogadása „pontosan abba a helyzetbe vetne vissza minket, ahonnan elindultunk…”[21] Magától értetődő módon a Mujeres Libres ettől kezdve egyre kevesebb támogatásra számíthatott, s egyúttal egyre több kritika is érte tevékenységét. 1938 októberében a mozgalom autonóm szervezeteinek (FAI, FIJL, Mujeres Libres) összejövetelén nyíltan megfogalmazódott az a vád, miszerint a Mujeres Libres „becsempészte a „disunion” [magyarra nehezen lefordítható kifejezés, kb. „szakszervezeti bomlás” – P.P.] és az egyenlőtlenség fogalmát a liberter mozgalomba, és negatív hatással van a munkásosztály érdekeinek megfelelő gyakorlatokra”.[22] Ennek szellemében az összejövetel résztvevőinek többsége elutasította a Mujeres Libres tagjai által tett javaslatokat. Válaszul a nőszervezet is ellenségesen reagált, s az autonóm szerveződési gyakorlatba vetett hit megerősítése mellett kinyilvánították a liberter mozgalom országos kongresszusi határozataival szembeni állásfoglalásukat.[23] Az ellentétek további elharapódzásának Katalónia eleste szabott gátat 1939 elején, feleslegessé téve minden további vitát az autonómia és a forradalom kérdéséről. Franco csapatainak diadalával párhuzamosan a Mujeres Libres megszűnt létezni, vívmányai pedig éppúgy semmivé foszlottak, mint az anarchisták más egyéb társadalomátalakító kísérleteinek gyümölcsei.

 

A Mujeres Libres gyakorlati tevékenysége és pedagógiával kapcsolatos munkássága

A Mujeres Libres egy rendkívül sokoldalú, mondhatni multifunkcionális szervezet volt, amely elméletének minden sarokpontját igyekezett a legkülönbözőbb területeken is átültetni a gyakorlatba. Anélkül, hogy részletesen számot adnánk ezen tevékenységeiről, itt most csak említést teszünk róluk, s a továbbiakban a pedagógiával kapcsolatos összefüggésekre fókuszálunk. Ennek kapcsán érdemesnek tartjuk mindjárt az elején leszögezni: a liberter mozgalomban a pedagógia soha nem öncélként jelent meg, hanem csakis kizárólag a forradalmi folyamatok különböző aspektusaival összefüggésben. Ugyanakkor a legtöbb esetben mindez fordítva is igaz volt: az anarchisták a forradalmi átalakulást nem egy egyszerű „coup d’état”-ként fogták fel, melyet követően az „élcsapat” bölcs vezérként mindent és mindenkit irányítani fog, hanem olyan folyamatként, amelyben a tömegek cselekvően vesznek részt Ezért tehát nélkülözhetetlennek tartották ezen tömegek megfelelő képezését és kiművelését, mint a forradalomra és az új társadalmi létre való felkészülés egyik legfőbb zálogát.

A katonai lázadás kirobbanásával egy időben Spanyolország megannyi városában a munkások azonnal ellenakciókba kezdtek, melyek során megrohamozták a barakkokat, elfoglalták a fegyverraktárakat, igyekezve elfogni a lázadó katonatiszteket, s fegyverletételre kényszeríteni a hadsereg és a csendőrség katonáit. Már ezekből a kezdeti harcokból is kivették a nők a részüket, de igazán látványos katonai teljesítményre csak ezt követően, a milíciák megalakulásának köszönhetően kerülhetett sor. Madridban céllövöldét állítottak fel kifejezetten a nők számára, Katalóniában pedig „háborús sportok” néven komplex katonai kiképzésben részesítették a női önkénteseket, hogy helyt tudjanak állni a további harcokban.[24] Szinte magától értetődőnek tűnt fel az is, hogy a forradalom idején felfegyverzett milicista nők járőröztek Barcelona és más anarchista befolyás alatt álló települések utcáin, valamint ott harcoltak az aragóniai front lövészárkaiban is. (Igaz az első vonalba csak kivételes esetekben kerültek, de jelenlétük - ha máshogy nem is - lélektanilag komoly hatással volt a forradalmárok irreguláris csapataira).

A konkrét harci cselekményeken túl a (milicista)nők fontos szerepet játszottak a propagandaakciókban és a toborzásban is. Meglátogattak gyárakat és üzemeket, különböző nyilvános tereket, elsősorban azért, hogy segítsenek a nőknek ráeszmélniük saját alávetett helyzetükre. Emellett a civil aktivistanők beszélgető-, illetve vitaköröket szerveztek, melyek révén elősegítették, hogy a nők hallathassák saját hangjukat és az őket nyomasztó problémákról beszélhessenek, továbbá szervezett kereteket teremtettek az anarchista elvek népszerűsítésére.[25] A Mujeres Libres korábban említett dinamikus létszámnövekedése főképp ezeknek az akcióknak volt köszönhető. A verbális propaganda mellett terjesztett különböző formájú ismeretterjesztő-, felvilágosító- és propagandaanyagok a legtöbb esetben szintén a női szervezetek munkájának eredményei voltak. Ezeket vagy önmagukban álló szóróanyagként vagy saját orgánumaik hasábjain tették közzé, de gyakran előfordult, hogy más anarchista újságok is leközölték írásaikat (pl. a „Tierra y Libertad”, a „CNT” vagy az „Acracia Ruta” című lapok).[26] A női aktivisták felhasználták a modern technika vívmányait, jelesül a rádiót is, és saját adásaikban népszerűsítették eszméiket, igyekezve újabb tagokat toborozni. A direkt propaganda mellett próbálták megteremteni azokat a kulturális kereteket is, melyek a legelmaradottabb térségekben és a legszegényebb emberek számára is biztosíthatták a kultúrához való hozzáférés és az önművelés lehetőségét. Mozgó könyvtárakat állítottak fel például,[27] vagy Federico García Lorca korábbi kísérleteihez hasonlóan vándorszínházakat működtettek, melyek igen népszerűek voltak a vidéki lakosság körében. A kultúra és a propaganda terjesztésének kiemelt szerepét jól mutatja, hogy a Mujeres Libres tizenkét tagú Katalán Regionális Bizottságából összesen heten feleltek a kultúráért és a propagandáért.[28]

Részben a fokozódó női öntudat, részben a gyakorlat diktálta szükségből adódóan (ti. a férfiakra fokozottabb mértékben volt szükség a frontokon), a nők a korábbinál nagyobb szerepet vállaltak a termelés folyamatában, s ezzel összefüggésben a gazdasági és szervezeti kérdésekkel kapcsolatos vitákban. A nők munkába állását megkönnyítendő a Mujeres Libres célul tűzte ki, hogy a nőket megfelelő szaktudással lássa el, s ehhez különböző iskolákat hozott létre, illetve tanfolyamokat indított. Ilyen iskola volt például a barcelonai Casal de la Dona, melynek óráit naponta nagyjából 600-800 nő látogatta 1938 decemberében, hogy különböző általános és szakismeretekre tegyen szert.[29] A Mujeres Libres azonban nem pusztán szakképzést kívánt nyújtani a kurzusait látogató nőknek, hanem egy másfajta világszemléletet is, amelynek megértése és elfogadása egyúttal rögtön forradalmi cselekvésre készteti őket.[30] Ily módon tehát a nők társadalmi szerepvállalásának mértéke általában véve is meghatványozódott. Ennek a folyamatnak szükségszerű következménye volt, hogy a családanyák egyre kevesebb időt tudtak foglalkozni saját gyermekeikkel. Ennek az új problémának a leküzdésére vagy enyhítésére a Mujeres Libres „mozgó napköziket” hozott létre, melynek keretében aktivistanői elmentek mások otthonaiba, és amíg az anyák dolgoztak vagy éppen szakszervezeti találkozókon vettek részt, foglalkoztak azok gyermekeivel. Ezek az alkalmak olykor propagandaakciókkal is kiegészültek, melyek keretében a hazaérkező szülőkkel a liberter kommunizmusról, az anarcho-szindikalizmusról és fontos társadalmi kérdésekről beszélgettek, kifejtve előttük saját elképzeléseiket.[31]

A liberter mozgalom nőtagjai jelentős szerepet vállaltak az egészségüggyel és a szexualitással kapcsolatos problémák kezelésében is. Nagy gondot fordítottak arra, hogy még a tanulatlan nőket is felvértezzék a higiéniával és a szexualitással kapcsolatos alapvető fontosságú ismeretekkel. A Mujeres Libres egyik alapítónője, Amparo Poch y Gascón például a szexuális nevelést azért tartotta kiemelt fontosságúnak, mert úgy látta, a nők szexuális elnyomása a társadalomban sokféleképpen megnyilvánuló férfidominancia egyik legfőbb alapja.[32] A fenti témákkal kapcsolatos ismeretterjesztés egyúttal szükségszerűen összekapcsolódott az öntudatosodás és a másokért való fokozottabb felelősségvállalás kérdésével is. Például: „az embereknek képesnek kell lenniük eldönteni, akarnak-e gyereket, és ha igen, mikor és hogyan, s tudniuk kell, hogy neveljék fel őket…”[33] - emlékezett vissza a szervezet állásfoglalására Mercedes Comaposada, a Mujeres Libres egykori alapító tagja. A Mujeres Libres különböző tanfolyamokat szervezett, melyek során ápolónőket, illetve orvosi asszisztenseket képeztek, akiket ezt követően kórházakban és klinikákban[34] osztottak be munkára részben a mindennapos egészségügyi teendők ellátása végett, részben viszont a háborús sebesültek ápolása céljából. Ezenfelül gyermekgondozással kapcsolatos szakszerű és modern, ugyanakkor praktikus ismeretekkel is ellátták a nőket.[35]A nővér- és ápolóképzés már csak azért is kulcsfontosságú volt, mert az egyház fokozott mértékű visszaszorítása miatt a hagyományosan az apácák feladatkörébe tartozó gyógyításhoz új, képzett és nagyszámú munkaerőre volt szükség.[36]

Akadtak olyan speciális problémák, amelyek különösen érzékenyen érintették az anarcha-feministákat, s ezért megoldásukra általában komolyabb figyelmet fordítottak, mint más csoportok vagy szervezetek. Ilyen volt például a prostitúció[37], amelyet elsődlegesen gazdasági eredetű problémának tekintettek, s ezért a prostituáltaknak nyújtott segítséget és a számukra biztosított képzési lehetőségeket jelölték meg a megoldáshoz vezető folyamat legfontosabb elemeiként.[38] Úgy vélték, hogyha a prostituáltak megfelelő általános és szakképzésben részesülhetnek, akkor nem lesznek rákényszerülve arra, hogy a testük áruba bocsájtásából éljenek meg; „normális” munkákat vállalhatnak, ezzel pedig megteremthetik függetlenségük anyagi bázisát. Programjuk megvalósítása érdekében egyfelől erélyes fellépést tanúsítottak a bordélyházakkal szemben, másfelől viszont - ezzel párhuzamosan - központokat („liberatorios de prostitución”) hoztak létre, amelyek a már említett képzéseknek szolgáltak színteréül.[39] Az újonnan érkezőket pszichológiai és pszichotechnikai vizsgálatoknak vetették alá, hogy kiderítsék, milyen lelki motivációi voltak annak, hogy azt a „mesterséget” választották, amit.[40] Ezen túlmenően felmérték érdeklődési körüket is, hogy számukra olyan szakképzést tudjanak biztosítani, amely hasznos és szükséges a társadalom számára, ugyanakkor érdekes és vonzó a „felszabadított” prostituáltaknak is.[41]

Mint az már a fentiekből is jól kitűnik, az anarcha-feministák pedagógiai tevékenysége számos téren megnyilvánult, köztük nem egy egészen speciális területen. Mindemellett azonban természetesen beszélhetünk „klasszikus értelemben vett” nevelésről és oktatásról is, mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek viszonylatában. A felnőttképzés esetében az alapszintű alfabetizációs kurzusok és a kifejezetten szakirányú képzések, illetve továbbképzések alkották a két fő kategóriát. Utóbbihoz tartoztak a már említett típusokon túl a mezőgazdász, a kisállattenyésztő és a finommechanikai műszerész tanfolyamok, továbbá az óvónő- és tanítónőképzések.[42] Az újonnan képzett tanítókkal szembeni kívánalmakat röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: legyenek szakmailag képzettek és felkészültek, hogy a lehető legjobb minőségű oktatást tudják biztosítani; rendelkezzenek olyan szilárd értékrenddel, amelyet átadva és képviselve segíthetik a gyerekeket felkészíteni egy egalitáriusabb világban való helytállásra; tiszteljék a gyerekeket és ne akarjanak uralkodni fölöttük; legyenek kreatívak és rendelkezzenek kellő intuícióval ahhoz, hogy folyamatosan inspirálják növendékeiket; fogadják el és támogassák a minden gyermekben benne rejlő egyediséget és különlegességet; legyenek kellően nyitottak új információk, gondolatok és érzések befogadására, még akkor is, ha azok valamely tanítványuktól származnak; vegyék figyelembe a tanulók személyiségéből, intelligenciájából és képességeiből fakadó erősségeket és gyengeségeket, s ezeket mindig kellő módon támogassák, hogy a gyermek harmonikusan fejlődhessen; ne éljenek a jutalmazás és büntetés eszközeivel, mert azok csak a diákok közti versengéshez és rivalizáláshoz járulnak hozzá.[43] A hatékonyság és eredményesség érdekében a Mujeres Libres azt irányozta elő, hogy az egyes tanítóknak ne kelljen tíz főnél nagyobb tanulói csoportokkal (osztályokkal) dolgoznia, hiszen „ez megnehezítené a pedagógiai tevékenységet, mert óhatatlanul mechanikussá tenné a módszerek alkalmazását”.[44]

A fő hangsúly azonban természetesen nem a felnőtt-, hanem a gyermeknevelésre helyeződött. Nem véletlenül, hiszen a gyerekekre úgy tekintettek, mint a jövő letéteményeseire, a forralom útján létrejövő új társadalom legifjabb nemzedékére. Ezért talán furcsának tűnhet, hogy közvetlen propagandával vagy kifejezett ideológiai neveléssel az iskolákban és a különböző gyerekfoglalkozásokon egyáltalán nem találkozhatunk. Mint az a „Mujeres Libres” című lap egyik számában olvasható: „A gyermekek képtelenek katolikusak, szocialisták, kommunisták vagy liberterek lenni, és nem is kellene, hogy azok legyenek. A gyerekeknek csak egyvalaminek kellene lenniük: gyerekeknek.”[45] Az anarcha-faministák határozottan kiálltak azon elveik mellett, hogy a gyerekeket nem pusztán nem szabad ideológiával traktálni, de éppúgy nem szabad propagandacélokra sem felhasználni. Az 1920-30-as években Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő uniformisba bújtatott, masírozó gyerekek és fiatalok képe mindig is undorral és felháborodással töltötte el őket, s ezt a gyakorlatot még akkor sem tartották elfogadhatónak, hogyha valamely munkásszervezet zászlaja alatt megy végbe.[46] Ezzel szemben úgy vélték, a nevelésnek elsődlegesen a gyermeki kíváncsiság és lelkesedés fenntartására, valamint a bennük rejlő képességek és kreativitás kibontakozásának elősegítésére kell irányulnia. Ehhez pedig olyan légkört kívántak teremteni, ahol mindenki jól érzi magát, képes megnyílni saját maga és mások előtt, felszínre hozva legbenső lénye egyedi nagyszerűségét. A fegyelem és az engedelmesség diákokba való beleplántálása helyett arra törekedtek, hogy azok elfogadják saját magukat (külsejüket és belső értékeiket tekintve egyaránt), s megtanulják a helyes önértékelést. Nagy hangsúlyt fordítottak a szociális képességek fejlesztésére, s a gyerekek versenyeztetése helyett a másokkal való kooperáció szükségességére és fontosságára neveltek.[47]

A Mujeres Libres a polgárháború későbbi szakaszában a súlyosbodó körülmények miatt menekülésre kényszerülő felnőttek és gyerekek számára is segítséget nyújtott: az adott területen tartózkodó menekülteket összegyűjtötték, és egy átfogó oktatási program keretében alapfokú oktatásban és szakképzésben részesítették őket.[48]

Összességében tehát kijelenthető, hogy a Mujeres Libres, illetve általában a spanyolországi anarcha-feministák szerepvállalása a különböző területeken és számos összefüggésben felbukkanó - részben vagy teljes egészében – pedagógiai jellegű problémák megoldásában igen jelentős volt. S tekintve a polgárháborús körülményeket, továbbá az egyház kizárását az egészségügy, a nevelés és az oktatás világából, erőfeszítéseik és áldozatvállalásaik gyakorlatilag nélkülözhetetlenek is voltak. A felmerülő megannyi nehézség dacára sikeresen helyt tudtak állni, s éppúgy kivették a részüket a forradalom szempontjából kívánatos elméleti és gyakorlati jellegű tevékenységekből, mint a polgárháborús körülmények között felmerülő legégetőbb problémák megoldásából.

 

Szerző: Poór Péter

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ACKELSBERG (1985.) = Ackelsberg, Martha A.: „Separate and Equal”? Mujeres Libres and Anarchist Strategy for Women’s Emancipation. In: Feminist Studies, Vol. 11, 1. szám (1985., tavasz), 63-83.

 

BAKUNYIN (1991.) = Bakunyin, Mihail Alexandrovics: Forradalmi katekizmus. In: Bozóki András, Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Századvég Kiadó, Bp., 1991. 112-124.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

FERRER (1913.) = Ferrer, Francisco: The Origin and Ideals of the Modern School. London, 1913.

 

GOLDMAN (1910.) = Goldman, Emma: Anarchism and Other Essays. 1910.

 

GUEREÑA (2003.) = Guereña, Jean-Louis: La prostitución en la España contemporánea. Marcial Pons Historia, Madrid, 2003.

 

LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.) = Lohschelder, Silke – Dubowy, Liane M. – Gutschmidt, Inés (szerk.): AnarchaFeminisimus. Auf den Spuren einer Utopie. Unrast-Verlag, Münster, 2009.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

PESTAÑA, (1924.) = PESTAÑA, Ángel: Setenta días en Rusia. Lo que yo vi. Tipografía Cosmos, Barcelona, 1924.

 

PORTER (2006.) = Porter, David (ed.): Vision on Fire. Emma Goldman on the Spanish Revolution. AK Press, Edinburgh – Oakland - West Virginia, 2006.

 

SÁNCHEZ SAORNIL (2005.) = Sánchez Saornil, Lucía: The Question of Feminisim. In: Graham, Robert (szerk.): Anarchism. A Documentary History of Libertarian Ideas. Vol. I. Black Rose Books, Montreal – New York – London, 2005. 460-465.

 

 

Internetes hivatkozások

 

I. CNT KONGRESSZUS (1910.) = Congreso de constitución de la CNT. Barcelona, 1910. október 30. – november 1.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/CONGRESO_CONSTITUCION_CNT.htm

 

II. CNT KONGRESSZUS (1919.) = II. Congreso de la CNT. Madrid, 1919. december 10-18.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/II_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

III. CNT KONGRESSZUS (1931.) = III. Congreso de la CNT. Madrid, 1931. június 11-16.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) = IV. Congreso de la CNT. Zaragoza, 1936. május 1-10.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/IV_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejasi tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

 

Filmek

ARANDA (1996.) = Aranda, Vicente (rend.): Libertarias. SOGETEL, Lola Films, S.A., Academy Pictures, Era Films, 1996.

 

 

 



[1] A kifejezés szó szerint „uralomnélküli feminizmusnak” fordítható, mely szóösszetétel egyidejűleg kíván utalni a polgári feminista irányzatokkal való szembenállásra, és azok követelései helyett egy anarchista eszmeiséggel összhangban álló ember- és jövőkép igenlésére. Szinonimája az anarcho-feminizmus, amely a magyar nyelvben visszaadhatatlan módon azt kívánja kifejezni, hogy a női emancipáció ügye nem csak a nőkre tartozik. Az anarcho-feministák olyan férfiak tehát, akik a nemek közti egyenlőség elve és a szolidaritás gyakorlata alapján állva a nőkkel vállvetve veszik ki a részüket egy igazságosabb és egalitáriusabb társadalom létrehozására irányuló küzdelemből. Mivel azonban a vizsgált korszakban Spanyolországban önálló nőszervezetekről és általában a nők társadalmi aktivitásának fokozódásáról beszélhetünk, a továbbiakban az anarcha-feminizmus terminust fogom használni.

[2] Bakunyin a Forradalmi katekizmusban például több helyütt is hangsúlyozza ezt: „Minden felnőtt férfi és nő elvitathatatlan joga a szabadság…”, vagy másutt „Minden férfinak és nőnek joga van a születéstől a felnőtt korig a teljes ellátásra: ruhára, élelemre, lakóhelyre, gondoskodásra, útmutatásra, taníttatásra (ingyenes iskolák, általános, középfokú és felsőfokú oktatás, művészeti, szakmai és tudományos képzés), s mindezt a társadalom költségén.” [kiemelés tőlem – P.P.], illetve „A nők számára egyenlő politikai, társadalmi és gazdasági jogokat kell biztosítani, továbbá kötelezettségeiket is a férfiakéval egyenlővé kell tenni.”, továbbá „Férfi és nő szövetsége szabadon köttessék (…) A házasságban a férfi és a nő korlátlan szabadságot élvez. Sem az erőszak, sem a szenvedély, sem a múlt jogai nem igazolhatják, hogy az egyik fél megsértse a másik szabadságát.”

BAKUNYIN (1991.), III., IX. h., X. m., n. pontok

[3] A nők oktatásával és nevelésével összefüggésben elsőként a francia anarchista Louise Michel elméleti és gyakorlati munkásságát érdemes kiemelni, aki a párizsi Kommün idején többek között szerepet játszott ipari iskolák, leányiskolák és árvaházak létesítésében, továbbá írásaiban hitet tett a koedukált nevelés eszméje mellett.

MIKONYA (2009.), 128-129.

[4] Goldmannál a nőnevelés és a nők felszabadításának kérdése igen erőteljes politikai töltettel bírt. Nőkkel kapcsolatos nézetei feltehetően írásainak és beszédeinek radikális hangvétele és a polgári feminizmussal való kérlelhetetlen szembenállása révén keltettek más szerzőkhöz és mozgalmárokhoz képest nagyobb visszhangot Spanyolországban. Ezt a fajta radikalizmust jól szemléleti a következő idézet: „Napjainkra ahhoz, hogy valóban szabadok legyenek, a nők számára szükségessé vált, hogy felszabadítsák magukat az emancipáció alól.”

Idézi: LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.), 91.

A polgárháború kirobbanását követően Goldman személyesen is ellátogatott Spanyolországba, s ott szerzett benyomásainak megannyi levélében adott hangot. A liberter mozgalmon belül érthető módon a Mujeres Libres csoporttal került leginkább közeli kapcsolatba (több tagjával baráti viszonyt is ápolt), s a csoport forradalmi munkásságát összességében igen nagyra becsülte. PORTER (2006.), 253.

Goldman anarcha-feminizmussal kapcsolatos nézeteit lásd részletesebben: GOLDMAN (1910.), 72-95. (8-11. fejezet)

[5] SÁNCHEZ SAORNIL (2005.), 461.

[6] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 76.

[7] FERRER (1913.), 17-19.

[8] Lásd I. CNT KONGRESSZUS (1910.), II. CNT KONGRESSZUS (1919.), III. CNT KONGRESSZUS (1931.), IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) vonatkozó részeit.

[9] POÓR (2015.), 8.

[10] ACKELSBERG (1985.), 68.

[11] ACKELSBERG (2005.), 149.

[12] ACKELSBERG (1985.), 64., MIKONYA (2009.), 136.

[13] ELORZA (1973.), 475.

[14] Anexo al informe que la federación Mujeres Libres eleva a los comités superiores del movimiento libertario y al pleno del mismo”, 2. Federación Nacional „Mujeres Libres”, Comité Nacional, Barcelona, 1938. október, IISG/CNT: 40.c.4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 148.

[15] ACKELSBERG (2005.), 147.

[16] ACKELSBERG (2005.), 149-150.

[17] ACKELSBERG (1985.), 69-70.

[18] ACKELSBERG (2005.), 147.

[19] ACKELSBERG (1985.), 73.

[20] Montseny, Federica: Feminismo y humanismo. In: La revista blanca. 2. (1924. okt. 1.) 18-21. idézi: ACKELSBERG (1985.), 66.

[21] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 79-80.

[22] Nash, Mary: Mujeres Libres: España, 1936-1939. Tusquets, Barcelona, 1976. 19. idézi: ACKELSBERG (1985.), 77.

[23] ACKELSBERG (1985.), 77-78.

[24] ACKELSBERG (2005.), 160.

[25] ACKELSBERG (1985.), 74.

[26] ACKELSBERG (2005.), 159.

[27] ACKELSBERG (2005.), 153.

[28] ACKELSBERG (2005.), 153.

[29] ACKELSBERG (2005.), 153.

[30] Interjú Soledad Estorach-csal. Párizs, 1982. január 4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 153.

[31] ACKELSBERG (1985.), 74.

[32] ACKELSBERG (1985.), 72.

[33] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (2005.), 162.

[34] Ezeknek a klinikáknak egy része épp ekkoriban jött csak létre, és számos területen a kezdetektől fogva komoly hiányokkal küszködött. Terrassában például az ott dolgozóknak kellett matracokat és takarókat vinniük, hogy a betegeknek legyen hova feküdniük, a szükséges többi bútorzatot pedig a helyi kormányzattól rekvirálták. Az itteni klinika azonban ezen túlmenően is folyamatosan adományokra szorult, és a súlyosbodó polgárháborús körülmények közepette számos nehézséggel (pl. gyógyszerhiánnyal) kellett szembenéznie. ACKELSBERG (2005.), 163.

[35] ACKELSBERG (2005.), 152.

[36] ACKELSBERG (1985.), 72.

[37] Az anarcha-feministák közül sokan voltak, akik elvetették a házasság intézményét és a szabad szerelmet hirdették. A prostitúció intézményét azonban egyöntetűen és még a házasságénál is jobban gyűlölték, mivel a nők szexuális alávetettségének és gazdasági kiszolgáltatottságának legegyértelműbb megnyilatkozását vélték felismerni benne.

[38] GUEREÑA (2003.), 408.

[39] ACKELSBERG (1985.), 72.

[40] GUEREÑA (2003.), 408.

[41] Igen érdekesen dolgozza fel ezt a témát az 1996-os Libertarias című játékfilm. ARANDA (1996.)

[42] MIKONYA (2009.), 137.

[43] ACKELSBERG (2005.), 166-167.,  MIKONYA (2009.), 136-137.

[44] Nash, Mary: Die freien Frauen in Spanien 1936-1978. Berlin, 1979. [Mikonya György bibliográfiájában helytelenül 1977-es kiadási évvel szerepel – P.P.] 116., idézi: MIKONYA (2009.), 137.

[45] Niños, Niños, Niños. In: Mujeres Libres. 5. sz., 1936. október, idézi: ACKELSBERG (2005.), 165.

[46] Ebben persze a gyerekek propagandaeszközként való felhasználása mellett nyilvánvalóan szerepet játszottak más tényezők is. Az egyenruha és a fegyelem például antimilitarista beállítottságuk miatt is vállalhatatlan lett volna az anarchisták számára, de a munkásmozgalom autoriter irányzataival való szembenállásuk kifejezésre juttatásának szándéka szintén szerepet játszhatott végleges állásfoglalásuk kialakításában. Mindez korántsem számított új keletű dolognak: az 1920-ban Szovjet-Oroszországba látogató CNT-megbízott, Ángel Pestaña például – annak dacára, hogy egyébként nagyra értékelte az oktatás és a kultúra terén végbement változásokat – lesújtóan nyilatkozott a bolsevikok által bevezetett iskolai gyakorlatról, amely meglátása szerint pont a fegyelmen, az uniformizáltságon, a tekintélytiszteleten és a propagandisztikus oktatáson és nevelésen alapult. PESTAÑA (1924.), 106-117.

[47] ACKELSBERG (2005.), 165-166.

[48] ACKELSBERG (2005.), 152.

Anarchia a hadiflottában

Peter E. Newell

„Egy matróz: egy hős”

A spanyolországi anarcho-szindikalista szakszervezeti szövetség propagandaplakátja

Régen a nyilvános gyűléseken számos alkalommal hallottam a szocializmus és az anarchizmus kritikáját egy mozgó hajó példáját hozva fel érvként a liberter szerveződés és a tekintélymentesség alapelvével szemben. Azt állították és azt bizonygatták, hogy lehetetlenség működtetni egy nagy óceánjáró hajót valamiféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül. Semmilyen hajó nem képes kapitány nélkül utazni a tengereken - ezt mondták. És elméleti szinten a szocializmus és a kommunizmus szószólói egyazon nézőpontra jutottak.

„A tekintélyről” című esszéjében Friedrich Engels kategorikusan leszögezi: „De sehol sem oly nyilvánvaló a tekintélynek, mégpedig a parancsoló tekintélynek szükségessége, mint a nyílt tengeren úszó hajón. A veszély pillanatában ott mindenkinek az élete attól függ, hogy alávetik-e magukat azonnal és föltétlenül egyetlen egyén akaratának.”[1]

És William Horris „Communism” című esszéjében szintén megjegyzi: „Egy antiszocialista azt fogja mondani: „Hogy tudtok szocialista feltételek között irányítani egy hajót?” Hogyan? Hát egy kapitánnyal és tiszthelyettesekkel és egy vitorlamesterrel és gépésszel (ha ez egy gőzhajó lenne) és kazánfűtőkkel és így tovább és így tovább. Csak nem lenne első-, másod- és harmadosztály az utasoknak: a matrózok és a fűtők éppolyan jól lennének élelmezve és elszállásolva, mint a kapitány vagy az utasok; és a kapitány és a fűtő egyforma bért kapna.”

Nem kommentálva azt a megjegyzést, miszerint egy osztálynélküli társadalomban a bérek (fizetés) rendszere fennmaradna, hangsúlyoznunk kell, hogy azzal az óriási technológiai fejlődéssel, ami Morris és Engels óta történt, a modern hajók – éppúgy, mint a repülőgépek bizonyos típusai – képesek távvezérléssel és automatikus irányítással működni.

Ez azonban egészen a mostani időkig nem volt lehetséges. Pláne nem volt lehetséges olyan nagy hajókkal, mint a csatahajók és a rombolók 1936-ban. Mégis – a szerveződési előkészületek hibái és hiányosságai ellenére, illetve természetszerűleg szélsőségesen ellenséges körülmények között – a katonai felkelést követő hetek során a Spanyol Köztársasági Hadiflotta viszonylag nagyszámú hajóját mindenféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül irányították keresztül a tengereken a spanyol partok körül és a Nyugat-Mediterráneumban. Ez anarchia volt a Spanyol Hadiflottában!

1936-ban a Spanyol Hadiflotta tulajdonképpen egészen nagy volt. Két csatahajóból, hat cirkálóból, tizenhét rombolóból, kilenc tengeralattjáróból, hat torpedónaszádból, valamint öt és tíz közötti őrhajóból állott. 1931-ben a Hadiflotta tisztjeinek többsége, akárcsak a hadseregben és a légierőnél hűségesküt tett a köztársaságnak; de a legtöbbjüknek nem állt szándékában a köztársaságért dolgozni.

A tisztek többsége támogatta vagy részt vett a köztársaság-ellenes felkelési mozgalomban. A tengernagyok és Franco tábornok közötti találkozók idején, melyekre akkor került sor, mikor a hadiflotta kikötött a Kanári-szigeteken, aprólékos előkészületeket tettek, és teljesen kidolgozták a marokkói csapatok tömeges behajózásának tervét, amelyre közvetlenül a felkelést követően sor került. De a hadiflotta többsége nem csatlakozott az összeesküvőkhöz. A tengerészeti miniszter, Giral,[2] már korlátozta a tengerészeti manővereket a Kanári-szigetek és a marokkói partok körül. Ezenfelül a köztársasághoz lojális távírdászok továbbították a híreket a nagyobb hajókra és a madridi főparancsnokságra Ciudad Linealba[3]. De a valóságban a legénységek voltak azok, akik meghiúsították a tervet.

Fotó az aragóniai király, I. Jakab nevét viselő csatahajóról 1936-ban

A matrózok többsége a munkásosztályból került ki. Ők tanultabbak és képzettebbek voltak, mint szárazföldi elvtársaik. Tisztában voltak azzal is, hogyan szervezzék meg magukat tisztjeik előkészületeivel szemben. A hadiflottánál nem volt kommunista befolyás, de szinte minden hajón főképp anarchistákból álló, de néhány szocialistát is magában foglaló kicsiny (nyolc és tíz fő közötti) titkos sejtek jöttek létre matrózokból és altisztekből. Ezek fenntartották a kapcsolatot a kikötőkben az olyan szervezetekkel, mint a CNT és a FAI. Július elején létrejött egy a matrózok által választott Központi Tanács a Libertad nevű cirkálón. Július 13-án a tanácsok megbízottjai a Certansról, az Almirante Cerveráról, az Españáról és a Velascóról El Ferrolban[4] találkoztak a Libertad Tanácsával, és megvitatták azokat a lépéseket, amelyeket a tábornokok és tengernagyok felkelése után fognak tenni. Július 14-én kapcsolatot létesítettek a Matrózok Tanácsával az I. Jakab[5] csatahajón. Két nappal később Balbao, egy altiszt érkezett a madridi Tengerészeti Rádiózási Központhoz, és eltávolította annak vezetőjét, aki a tiszti összeesküvés egyik vezetője volt. A felkelés idején Balbaón keresztül az altisztek a Központban üzeneteket tudtak továbbítani az egyes hajókra, azonnali információkat szolgáltatva nekik a felkelésről.

A köztársasági kormány július 17-én és 18-án alkotmányos módon kísérelte meg elfojtani a tábornokok lázadását. A miniszterelnök Casares Quiroga[6] azonnal telefonált Alvarez Buylla tábornoknak, hogy szálljon szembe a lázadásokkal Marokkóban; majd utasította az el ferroli és cartagenai bázisukon állomásozó hadihajókat, hogy menjenek marokkói vizekre. De a Spanyol Hadiflotta hajóinak többségén a tisztek visszautasították a tengerészeti miniszter, Giral rendeleteinek való engedelmeskedést. Emiatt ő telegráfon elbocsájtotta őket szolgálatukból, és a hatalmat a főgépkezelőkre ruházta át. Ezen túlmenően utasításokat adott, hogy osszák szét a fegyvereket a legénységnek. A főszerepet azonban mégis a legénység játszotta.

A három romboló egyike, a Lepanto

A három romboló, a Sanchez Barcaiztegui, a Lepanto és az Almirante Valdes július 18-án reggel megérkezett Cartagenából Melillába. Az út alatt a tisztek értesültek Franco tábornok Las Palmasból sugárzott felhívásáról. Felkészültek, hogy csatlakoznak a francoista lázadáshoz. Megérkezve Melillába, amely a rebellis tábornokok kezén volt, a Tengerészeti Minisztériumtól azt az utasítást kapták, hogy nyissanak tüzet a városra. Ezt ők megtagadták. A Sanchez Barcaiztegui kapitánya összehívta a legénységet a fedélzetre, és elmagyarázta nekik a felkelés céljait, s azt követelte, hogy a legénység támogassa a lázadást. Szavait először némasággal fogadták. Aztán végül félbeszakították a következő kiáltással: „Cartagénába!”. A kiáltással majdnem az egész társaság egyetértett. A tiszteket megfosztották hatalmuktól, és bezárták őket. A Sanchez Barcaiztegui felhúzta a vasmacskát, és a Matrózok Tanácsának parancsára elhagyta a lázadó kikötőt, és nekivágott a nyílt tengernek. A Lepanto és az Almirante Valdes legénysége szintén megfosztotta hatalmától tisztjeit, bezárta őket, és kihajózott a kikötőből. Matróztanácsokat választottak, amelyek megszervezték a hajók irányítását, és tartották a kapcsolatot a madridi Tengerészeti Rádiózási Központtal.

Július 19. eseménydús hajnalán a Libertad és a Cervantes cirkálók El Ferrolból délre hajóztak. A Churruca romboló Cádizban partra tette a marokkói csapatok előőrsét, az I. Jakab csatahajó pedig épp a felkelés előtt hagyta el Vigo kikötőjét.

A következő napon a Churruca legénysége az összes tisztjét agyonlőtte. Ugyanezen a napon a Libertad és a Cervantes legénysége bebörtönözte vagy lelőtte tisztjeit, és a Matrózok Tanácsai átvették a hajók irányítását. A legerőszakosabb összecsapásokra azonban az I. Jakabon került sor. A legénység tájékoztatta a madridi Központot, hogy átvették a hajó irányítását, és útban vannak Ceutára. Ez volt a legvéresebb csata az óceánon. A tisztek az utolsó emberig ellenálltak. Ekkor a Matrózok Tanácsa rádióüzenetet küldött Madridba, és megkérdezte, mit csináljanak a holttestekkel! Azt mondták nekik, hogy „tiszteletteljes ünnepéllyel” eresszék őket a vízbe. Július 20-án délre minden hajó teljes egészében saját legénysége irányítása alá került. Ekkor mindegyikük a Tanger-öbölbe hajózott, ahol sikerült megállítaniuk a lázadó tábornokok számára Marokkóból érkező utánpótlást. „A matrózok akciója komoly zökkenést idézett elő a tábornokok tervében, így a felkelés első napjaiban a legfontosabb események egyikeként tűnt fel.” (Broué és Témime: The Revolution and the Civil War in Spain. 110.). A német diplomata, Voelckers szavaival élve: „A hadiflotta elpártolása volt az első dolog, amely megzavarta Franco terveit.” (Broué és Témime: The Revolution and the Civil War in Spain. 119.).

Azoknak a hajóknak a legénysége, amelyek az ország északnyugati részében fekvő Galíciában maradtak, természetesen kisebb hatással volt Franco marokkói csapatainak reményteljes partraszállására. Mindazonáltal a séma itt is ugyanaz volt, mint bárhol máshol a hadiflottában.

Galíciában a tábornokok lázadásának fő ellenzéke a La Coruña, El Ferrol és Vigo hadikikötőiben veszteglő hadihajók legénységei voltak. A legénységek július 20-án megfosztották hatalmuktól a tiszteket. El Ferrolban a katonai lázadóknak sikerült ellenőrzés alá venniük a kikötőt, de az España csatahajó legénysége megkaparintotta a hajó irányítását. Ezt követően tűz alá vették a partra szállt lázadó csapatokot. Sajnos a – szintén az el ferroli kikötőben veszteglő - Almirante Cervera legénységének hezitálása és megosztottsága miatt a hajót körülvették a lázadó csapatok. Az España egy pár tiszti kézen levő torpedónaszád érkezése után hasonlóképpen kitűzte a fehér zászlót. Ez kedvezőtlen fordulat volt az antimilitarista erőkre nézve. Sok matrózt, miután megadták magukat, a helyszínen kivégeztek. El Ferrol a lázadók fő, és ez időben egyetlen tengerészeti bázisává vált. 1936 szeptemberéig a nacionalisták – ahogy a lázadók magukat nevezték – irányításuk alá vontak egy csatahajót, két cirkálót, egy rombolót, és két őrhajót vagy torpedónaszádot. A hajóhad többi része a köztársasági kormány irányítása alatt maradt.

Augusztus 9-én egy négy szállítóhajóból álló közös katalán és valenciai expedíció az I. Jakab csatahajó, két romboló és egy tengeralattjáró (mindegyik a Matrózok Tanácsainak irányítása alatt állt) kíséretében Ibizára érkeztek. A munkások felkeltek a lázadó helyőrség ellen, és a sziget a munkások és a Matrózok Tanácsainak kezébe került. De még a polgárháború korai szakaszában a szerencse szembefordult Spanyolország munkásaival és parasztjaival és azok tengerész szövetségeseivel. A náci Németország és a fasiszta Olaszország már felkészült, hogy Mola és Franco tábornok oldalán beavatkozzon.

Július 29. és augusztus 5. között a németek szállító repülőgépeket küldtek, hogy az afrikai hadsereg 1500 emberét a lázadók kezén levő Sevillába vigyék. És az olaszok harci repülőket küldtek, hogy megvédelmezzék a nacionalisták kereskedelmi hajóit, melyek 2500 embert és rengeteg felszerelést szállítottak Marokkóból a spanyol szárazföldre. Ilyesfajta támogatással Franco ellenőrzése alá tudta vonni az Afrika és Spanyolország közötti tengerszorosokat éppúgy, mint Spanyolország mediterrán partvidékét. A köztársasági hajóhad - amely ebben az időben még mindig a Matrózok Tanácsainak és Bizottságainak irányítása alatt működött – arra kényszerült, hogy védelmébe vegye Cartagena és Barcelona kikötőjét, „ahol a háború további részének javát is töltötték. (Hugh Thomas: The Spanish Civil War. 316.). Stanley G. Payne (Stanley G. Payne: The Spanish Revolution. 339.) szintén megjegyzi, hogy nagyjából 1936 szeptemberétől „…a hadiflotta viszonylag inaktív maradt…”. Ő ezért és mindenért a „kommunisták gyengeségét” teszi felelőssé; s az egészet így kommentálja: „A Szovjetunió viszonylag kevés tengerészeti felszerelést küldött, és az orosz tanácsadók számaránya alacsonyabb volt, mint a hadseregben vagy a légierőnél, habár két köztársasági tengeralattjárónak kétségtelenül szovjet tisztek parancsnokoltak.” (Stanley G. Payne: The Spanish Revolution. 339.).

De még ha a Köztársasági Hadiflotta hivatásos tengerészei csak rövid ideig is voltak képesek irányítani hajóikat, legalább megpróbálták azt; s nem csak igen nagy hajókat, de egy flottányi hajót tudtak navigálni a nyílt tengeren mindenféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül. Békés körülmények között minden hajó képes lenne a Matrózok Tanácsain keresztül a matrózok irányítása alatt működni. A liberter szerveződési mód a nyílt tengeren teljességgel megvalósítható elképzelés. Engels és Morris tévedtek: nincs szükség kapitányra, sem „parancsoló tekintélyre” és arra, hogy „mindenki föltétel nélkül alávesse magát egyetlen egyén akaratának”.

(Fordította, jegyzetekkel ellátta és illusztrálta: Poór Péter)



[1] Friedrich Engels: A tekintélyről. In: MEM 18. köt. 290-293. 292.

[2] José Giral Pereira 1931. október 14. és 1933. június 12. között, valamint 1936. február 19. és 1936. augusztus 22. között töltötte be a tengerészeti tárcát.

[3] Madrid egyik városrésze.

[4] A helységnevek közötti könnyebb eligazodás végett jelen kiadványhoz egy térképet is mellékeltünk, melyen csak a szövegben szereplő városokat tüntettük fel.

[5] A spanyolban Jaime I.

[6] Santiago Casares Quiroga 1936. május 13. és 1936. július 19. között volt a II. Spanyol Köztársaság miniszterelnöke.

 

Felkészültek, hogy csatlakoznak a fasiszta lázadáshoz.

Az „anarcho”-kapitalizmus egy kritikája

Az ún. anarcho-kapitalizmus (kissé tágabb értelmezésben: piaci anarchizmus) egy individualista ideológia, amely egy olyan társadalmat javasol, ahol nincs állam és az egyéneknek semmit sem kötelező megtenni, amibe önként bele nem egyeznek (voluntaryism). Ez azt jelenti, hogy nincs adózás, és a piac szabadsága korlátlan. A jelenleg állam által végzett tevékenységeket (rendvédelem, bíráskodás, infrastruktúra építése, stb.) magáncégek végeznék piaci alapon, így mindenki szabadon dönthet, hogy igénybe veszi-e őket, és ha igen, melyik céget választja. Alapelvük a „NAP” (non-aggression principle), ami azt jelenti, hogy senkinek sem szabad erőszakot kezdeményeznie más személye, szabadsága vagy tulajdona ellen. Ha az anarcho-kapitalista (ancap) társadalomban valakit ilyen támadás ér, akkor joga van fizikai erőszakkal védekeznie, illetve valamelyik magánrendőrséget is megbízhatja, hogy védje meg őt és a tulajdonát.

Véleményünk szerint odáig, hogy megkérdőjelezik az állam tekintélyét, az állam és a konzervatív polgárok által előírt viselkedési normákat, kigúnyolják a nacionalista elfogultságot, még rokonszenves és előremutató is lehetne a propagandájuk. Ezen túlmenően azonban enyhén szólva nem értünk velük egyet szinte semmiben, mint az a következőkből ki fog derülni. [1]

Az anarcho-kapitalizmus lényegében a liberalizmusban gyökerezik. A követői főleg az „osztrák közgazdaságtani iskola” talaján állnak (Mises, Hayek, részben Milton és David Friedman)[2], amelynek a következtetéseivel itt most nincs módunk részletesen foglalkozni. [3] A liberálisok belátták, hogy a kapitalizmus által folyton újratermelt problémák (gazdasági zavarok, társadalmi egyenlőtlenségek és ellentétek) kordában tartására és elsimítására szükséges egy, az emberek többsége által legitimnek tartott központi hatalom, csak (az ideológia szintjén) a lehető legkisebbre akarják korlátozni a kényszerítő működést. Az anarcho-kapitalisták elveikben következetesebbek a mainstream liberálisoknál, ez azonban a valósággal kapcsolatos még nagyobb következetlenséget jelent. A két irányzat között számos átmenet létezik, pl. a minarchizmus, amelyik olyan, minimális államot szeretne, amely tevékenysége csak a rend fenntartásáról és a szerződések betartatásáról szól. Az anarcho-kapitalizmust ezekkel az átmeneti irányzatokkal együtt libertarizmusnak vagy libertarianizmusnak is nevezik. Képviselőik egymás közt kemény vitákat is folytatnak, de a gondolkodásmódjuk alapjai közösek. A másik oldalon, az anarcho-kapitalistáktól némileg balra állnak azok a különféle irányzatok, amelyeket az individualista anarchizmus kategóriájába szoktak sorolni. Bár ez a fajta gondolkodás sokszor valódi szabadságvágyban gyökerezik, rengeteg probléma van vele, különösen a Stirner-féle egoizmussal. Így a kritikánk többé-kevésbé ezen irányzatokra (minarchizmus, individualista anarchizmus, stb.) is vonatkozik.


Az anarcho-kapitalisták és más individualisták számára a társadalom pusztán egyének halmazát jelenti, akik – egyedül vagy csoportosan, ahogy kedvük tartja - termelnek valamit. A termékeiket kicserélik a piacon, amellyel mindenki jól jár, illetve járna, ha az állam nem szólna ebbe bele mindenféle szabályokkal és nem rabolna meg mindenkit az adószedéssel. Az a logikájuk, hogy bármiféle szerződést is köt két egyén egymással, ha önként teszi, az jó neki (különben nem tenné), de ha mégsem, akkor sincs senkinek, se egyénnek, se valamiféle közösségnek joga beleszólni ebbe és rákényszeríteni az egyénre valamit, amit ő nem tenne meg. Hiszen mindenki maga tudja a legjobban, hogy őt mi teszi boldoggá, bármiféle kényszer elfogadhatatlan.

Az anarcho-kapitalisták szerint az emberek önként mennek el a kapitalista vállalatoknak dolgozni, és így az állam megszűntével teljes lenne a szabadság, mivel mindenki szabadon dönthetne arról, mikor mit csinál (mármint amíg mások szabadságát nem korlátozza ezzel). Ha most az ideák ködfelhőjéből leszállunk a földre, azt látjuk, hogy az embernek szüksége van élelemre, ruhára, hajlékra, időnként orvosi ellátásra stb. ahhoz, hogy életben maradjon, és esetleg ne legyen kitaszított. A kapitalizmusban azonban mindezek áruként léteznek, pénzért lehet hozzájuk jutni. Pénzt pedig csak úgy lehet szerezni, ha eladunk valamit. Akinek nincs semmije, amit rendszerszerűen el lehet adni, az saját magát, pontosabban a munkaerejét adja el. Ezt jogilag ugyan önként teszi, de valójában a létfenntartás ugyanolyan, sőt nagyobb kényszerítő erő, mint a jogszabályok. A munkanélküliség miatt a legtöbb embernek nincs túl sok választása, tehát vállalja, hogy lényegében szolgaként engedelmeskedik a munkáltatónak, aki megszabja, mikor mit csináljon, esetleg azt is, hogy milyen ruhát viseljen, és hogy kedvesen mosolyogjon akkor is, ha épp ordítana vagy sírna. A lélekölő bérmunkára kényszerített tömegek egyáltalán nem érzik magukat szabadnak munka közben, és amikor az anarcho-kapitalisták mindettől eltekintenek, akkor azzal burkoltan kinyilvánítják, hogy a sorsuk hidegen hagyja őket, még akkor is, ha ezt tagadják.
Az anarcho-kapitalisták érvelésükben arról szeretnek beszélni, hogy ha ők indítanak egy vállalkozást és fel akarnak venni munkásokat, akkor senkinek se legyen joga ebbe beleszólni. Arról ábrándoznak, hogy ők lesznek a munkáltatók, nagyobb földterületek vagy akár egész privát városok[4] tulajdonosai. Arról láthatóan nem gondolkoznak, hogy ha éppen nincstelenek lennének, és csak éhbérért találnának egy-egy veszélyes vagy épp egészségkárosító munkát, akkor mit tennének.

Például a XIX. század környékén Angliában (és persze máshol is) a tőkések rájöttek, hogy ha a felnőttek helyett gyerekeket alkalmaznak, akkor többet takaríthatnak meg a béreken, mint amennyit vesztenek a gyerekek nem teljes értékű munkája miatt (ráadásul a gyerekek többnyire kevésbé képesek pl. szakszervezeteket alakítani). Ezért aztán már 3-4 éves kortól is dolgoztatták a gyerekeket, nehéz, veszélyes és az egészségre káros munkakörökben is, a felnőtt munkások (nem éppen magas) bérének 10-20%-áért, időnként akár heti 50-80 órát is. [5]
Az anarcho-kapitalizmus legfontosabb teoretikusa, Murray Rothbard úgy érvel, hogy a gyermekek munkáját korlátozó törvények károsak, mert csökkentik a gyermekeket nevelő családok jövedelmét, a gazdaság teljesítményét és ezzel az általános jólétet. [6] Ő és követői azt mondják, hogy a gyermekek dolgoztatásával nincs semmi probléma, amíg önkéntes és a gyerek bármikor felbonthatja a munkaszerződést, amivel olyan mértékű cinikus képmutatásról tesznek tanúbizonyságot, amely még a legkorruptabb politikusokat is megszégyeníti. Ez a példa jól demonstrálja azt, hogy hiába rögzítenek jól hangzó, de absztrakt alapelveket, mint pl. a NAP, ez puszta formaság marad, amellyel bármekkora embertelenséget és elnyomást igazolni lehet. [7]



Ha azt látnánk magunk körül, hogy egyszerű emberek tömegei versenyképesen raknak össze pl. robotokat a konyhaasztalukon, akkor egy alapvető kérdésben még igaza is lehetne az anarcho-kapitalistáknak. Lényegtelen lenne, hogy éppen kinek a kezében vannak a termelőeszközök, ezért nem lennének osztályok, és így osztályharc sem. Az emberek önként, úri szeszélyből mennének el a tőkéshez dolgozni, de ha épp nem tetszik nekik az, hogy parancsolgatni próbál nekik a tőkés, akkor úgy döntenének, hogy ők maguk lesznek tőkések. Egy békásmegyeri panelházban Józsi bácsi alacsonypadlós csuklós buszokat szerelne össze, Laci, a szomszédja olajfinomítót működtetne, Terike néni pedig bútoráruházat nyitna a tizediken, kiszorítva a multikat a piacról. A kapitalista ideológusok széles körben használt trükkje az, hogy reflektorfénybe állítják azt az egy-két kivételes esetet, amikor egy proli egy briliáns ötletből meggazdagodik, és ezt állítják be össztársadalmi szinten járható útnak.

Az, hogy a kapitalizmus védelmezői hangoztatják, hogy a munkások önként mennek el a tőkéshez, és ha a tőkés nem nyújtana nekik munkaalkalmat, akkor rosszabb helyzetben lennének, arra szolgál, hogy leplezhessék a kapitalizmus kizsákmányoló jellegét. Már önmagában az manipulatív, hogy csak azt a két esetet hasonlítják össze, hogy jön a tőkés és felkínál valamekkora bért, hogy dolgozz neki, illetve nem jön, és így kevesebb lehetőséged van, hogy pénzhez juss. Azt, hogy egyáltalán a tőkések rendelkeznek a termelőeszközök felett, sohasem kérdőjelezik meg.

A méretgazdaságosság és más tényezők miatt a tőke koncentrálódik és centralizálódik. Egyre nagyobb vállalatok jönnek létre, (pl. az utóbbi évtizedekben is gyakori összeolvadások és felvásárlások útján), amelyek kiszorítják a kicsiket. Az össz-profit legnagyobb részét a közepes és a nagyvállalatok termelik, az egyéni vállalkozók részesedése alacsony. [8] Természetesen nem tagadjuk, hogy az állam sok esetben hozzájárul ehhez a folyamathoz, viszont csak erre fogni a monopolizációs tendenciákat alapvető tévedés. Ha nem lennének monopólium-ellenes, trösztellenes stb. törvények, akkor ez a folyamat sok szektorban felgyorsulna. [9]

 

A termelés egyéniből egyre inkább társadalmivá válik. A középkorban meg lehetett mondani egy répáról, hogy ki termelte, de ma egy mobiltelefont közvetlenül is ezrek termelnek, közvetve pedig milliók. Emiatt az, hogy mindenki pont az ő részesedését kapja meg a termelésből, értelmetlen. [10] Az elosztás alapvetően alkupozíció szerint történik. Az anarcho-kapitalisták leragadtak a középkori állapotnál: egyénekről beszélnek, akik egymással cserét folytatnak, de abba, hogy a termelés és a szolgáltatások jelentős részét hatalmas cégek végzik, az egyéni termelés pedig marginalizálódott, nem szeretnek belegondolni. A XIX. század óta az egyik érdekes változás az, hogy az információ termelése és terjesztése is centralizálódott: a tömegek által nézett tv-csatornák és újságok egyre kevesebb óriás konszern kezében vannak (mármint a liberálisabb országokban). Az internet kismértékben enyhített ezen a helyzeten, de az eredmény nem sokat változott: az emberek túlnyomó többsége többnyire még mindig a tőkés vállalatok érdekeinek megfelelő információkhoz jut hozzá és ezért el sem jut odáig, hogy megkérdőjelezze a kapitalizmust.

A kapitalizmus nem statikus rendszer, mint a feudalizmus, hanem dinamikus. Folyamatosan változnak, fejlődnek a viszonyok. A gazdasági növekedést minduntalan (túltermelési) válságok szakítják meg, ahol sok, főként kisebb tőkés tönkremegy, és még több munkás munkanélkülivé válik. Amíg az állam nem próbálta kezelni a válságokat, még pusztítóbbak voltak.


A termelőeszközök (és főleg, a versenyképes termelést biztosító termelőeszközök) jelentős része nemzeti nagyvállalatok, ill. transznacionális óriásvállalatok kezében van, míg a népesség döntő része proletár, akinek egy autó megvásárlása sem könnyű vagy éppen egyenesen lehetetlen. Ha privatizálnák a megmaradt állami vagyont, teljesen nyilvánvalóan nem a prolik kezébe kerülne, hanem azok jutnának hozzá, akik már egyébként is gazdagok. A jelenleg gazdag embereknek vagy a felmenőiknek egy része csalással, erőszakkal (errefelé: értéken aluli privatizációval) és hasonlókkal szerezte a vagyonát, olyan módszerekkel, amely még azok számára sem elfogadható, akik a szerződésen alapuló kizsákmányolást normálisnak tekintik. Az anarcho-kapitalisták nem beszélnek arról, mit kellene tenni a tulajdon-koncentráció jelenlegi szélsőséges állapota ellen, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy elfogadják azt, ezzel pedig mindazt a tengernyi bűnt, amit a vagyonfelhalmozás során elkövettek.


Az anarcho-kapitalisták állam- és társadalom-felfogása, az állam és a tőke definíciója egyrészt teljes mértékben történetietlen, másrészt, ettől nem függetlenül, felszínes és elégtelen. Nézzük meg, hogyan néz ki a tőke tipikus definíciója:
„A tőke olyan gazdasági jószágot (azaz bármiféle fizikai dolgot, amit adunk, veszünk, használunk) jelent, amit nem fogyasztás céljára gyártunk, hanem azért, hogy más dolgok gyártásához felhasználjuk. Tehát tőke minden eszköz, gép, szerszám, épület, teherautó és minden olyan dolog, amit valamely fogyasztható termék előállítása során használunk.”[11]
Ezek szerint az ősember (sőt, a csimpánz) bunkósbotja is tőkének számít, a mai kereskedelmi bankok részvényei pedig nem. Ebből az következik, hogy minden emberi társadalom tőkés termelést folytat, legyen az ősközösség vagy a távoli elképzelt jövő kiber-kommunizmusa. Íme, így oldja fel semmit sem jelentő tautológiává anarcho-kapitalistánk a tőkés termelés fogalmát. A gépek és más szerszámok persze működhetnek tőkeként, de ez nem mindig van így, ez az adott társadalom viszonyaitól és a konkrét esettől függ. Észre kell venni, hogy amikor tőkéről beszélünk, nem az a lényeg, hogy terméket lehet-e előállítani valamiféle tárgyakkal, hanem hogy olyan (csere)értékről van szó, amelyet azért fektetnek be, hogy önmagánál nagyobb értéket kapjanak. A tőke kifejezés nem csak ezen érték fizikailag létező, használható tárgyakban megjelenő formáját jelenti, sőt, nem csak magát az értéket, hanem azt a folyamatot, amelyben az értéket befektetik, és a profitot realizálják, illetve azt a társadalmi viszonyt, amely az értéktöbblet tulajdonosai és a munkaerejüket eladó és ezért a tőkefelhalmozásnak alávetett proletárok között van. Mostanában viszont a burzsoá ideológusok számára nem divat, sőt, tabu osztályokról beszélni, ezért egyénekről és dolgokról beszélnek, így világukban a problémák mintegy véletlenszerűen, egymástól elszigetelve jelennek meg.


Sok ancap a kapitalizmust szabadpiacon alapuló rendszerként definiálja, és azt állítja, hogy az állam torzító hatása miatt most nem normális kapitalizmus van, hanem pl. haveri (crony) kapitalizmus, mivel a piaci siker sokszor azon múlik, kinek milyen kapcsolatai vannak az állami hivatalnokokkal. Mások nem anarcho-kapitalistának, hanem csak „szabadpiaci anarchistának” nevezik magukat, fogalmilag megkülönböztetve a szabadpiaci rendszereket a kapitalizmustól. [12]
Azonban a kapitalista valóságban az egész termelési folyamatot a tőkefelhalmozás vágya és kényszere mozgatja. A piaci csere csak a tőkefelhalmozás egy mozzanata. A piac szabadsága, a szabad verseny nem öncél, hanem csak eszköz. A tőkés nem azért folytat versenyt a konkurenciával, hogy a nap végén megdicsérjék, és pl. banánt kapjon, miközben a többiek meg almát. Ez legfeljebb a gyerekek között van így az oviban. A versenyben alul maradó tőkés előbb-utóbb tönkremegy, és megszűnik tőkésként létezni, rosszabb esetben az öngyilkosságba menekül az adósságai miatt. A piac szabadsága egyes tőketulajdonosoknak segít a felhalmozásban, másokat meg éppen gátol, ezért utóbbiak pl. protekcionizmusért és nekik kedvező szabályozásért kiáltanak. Ha nem támogatná az állam, sok cég alulmaradna a más országok által támogatott konkurens vállalatokkal szemben. A tőkések, ha lehetőségük van rá és érdekükben áll, maguk korlátozzák a versenyt pl. kartellezéssel (ha az állam hagyja, vagy esetleg segíti őket).

Az anarcho-kapitalisták egyfelől úgy állítják be, hogy a tőkefelhalmozás triviálisan minden társadalomban jelen van, másfelől hogy nem szisztematikus, hanem az egyén szeszélyétől függ, hiszen „Bármikor megtehető, hogy abbahagyjuk a tőkefelhalmozást. Mint társadalom, vagy mint egyén, ez a döntés akármikor meghozható.[13]
A valóságban a részvénytársaságok vezérigazgatói nem dönthetnek úgy, hogy nem a profitért működtetik a vállalatot, mert akkor leváltják őket a fő részvényesek, akik igen sok esetben bankoknak vagy befektetési alapoknak dolgoznak, és szintén az a feladatuk, hogy maximalizálják a profitot. Általában a tőkés vállalkozók dönthetnek úgy, hogy lemondanak a profitról, csak éppen akkor nem tudják visszafizetni a hiteleiket, ill. nem lesz miből befektetni és fejleszteni, így a konkurencia előbb-utóbb kiszorítja őket a piacról. Ezért szükségszerű, hogy minden döntésnél a tőkefelhalmozás szempontjai legyenek az elsődleges, ha nem éppen a kizárólagos szempontok, vagyis a kapitalizmusban a tőkefelhalmozás uralkodó, a társadalom működését elsődlegesen meghatározó folyamat.
Bizonyos értelemben persze dönthet úgy a társadalom, hogy nem a tőkefelhalmozás uralma alatt akar élni, nem tőkeként akarja működtetni a termelőeszközöket, de amikor ezt a döntést ténylegesen végrehajtja, akkor azt úgy hívjuk: (anarcho-) kommunista forradalom.

Tehát amíg a kapitalizmuson belül maradunk, addig a tőkefelhalmozás objektív kényszer, amely a rendszer működésének legalapvetőbb motívuma. Az egyéni tőketulajdonos szintjén pedig a tőkefelhalmozás célja nem csak tárgyak birtoklása, hanem az emberiség munkája feletti rendelkezés. A tőkés a vagyon növelése által arra törekszik, hogy olyan viszonyba léphessen a többi emberrel, hogy ő határozhassa meg a tevékenységüket. Pl. ha elmegy egy étterembe, egy masszőrhöz vagy egy prostihoz, akkor nem az fogja érdekelni, hogy azoknak mi a kellemes és az építő, hanem olyan szolgáltatást akar kapni, ami neki optimális. Nem a közös jóra törekszik, hanem a saját igényei előtérbe állítására és arra, hogy másokat a saját igényeik és elképzeléseik feladására, elidegenedett kényszermunkára szorítson. Ez jogilag nem kell, hogy kényszer legyen. A burzsuj célja, hogy a saját autonómiáját úgy növelhesse, hogy közben csökkenti mások autonómiáját. A céljához az alapvető lépés az, hogy neki pénzbősége, a prolinak pénzhiánya legyen, ami azért kell, hogy az "önként" alávesse magát a kínált feltételeknek minél kevesebb pénzért. Ez nem csak egy napra vagy évre szól, hanem alapvető cél, hogy ezt tartósítsa, bebiztosítsa. Neki ne kelljen érdemben versenyeznie, ne legyen kockázata, mindenképp nyerjen ő és a gyerekei is. Nem véletlen, hogy a döntő többség a vagyona döntő részét a gyerekeire hagyja, és szinte sohasem szórja szét a szegények (a gyerekei leendő kiszolgálói) között. Vannak egyéni különbségek és kivételek, pl. páran komolyan jótékonykodnak, ám fontos hangsúlyozni, hogy az utólagos jótékonykodás sem változtat érdemben a rendszer jellegén, hiszen nem írja felül annak alapelveit. Tehát a tőkés úgy törekszik hosszú távú autonómiára, hogy a többiek (tényleges) szabadságát korlátozza. Hierarchikus pozícióra törekszik, másokon való uralkodásra. Ettől még gondolhatja azt, hogy ő tiszteli az egyének jogait, lehet velük udvarias. De ha a nincstelen tömegek fenyegetik a tulajdonát és ezt a pozícióját, akkor támogatni fogja a bebörtönzésüket és akár a kiirtásukat is, mert a fő céljához ezzel kerül közelebb.


Az állam definíciója majdnem olyan problémás, mint a tőkéé. Pl. Rothbard szerint az állam olyan intézmény, amely a következő két ismérv legalább egyikével, de többnyire mindkettővel rendelkezik:
1. bevételeire az adóztatásnak nevezett fizikai kényszer révén tesz szert

2. jogot formál, többnyire sikerrel arra, hogy erőszakkal magának szerezze meg a védelmet és biztonságot garantáló intézmények (bíróság és rendőrség) monopóliumait a fennhatósága alá tartozó területen.
Az nyilvánvaló, hogy ez az államok többségére nem áll távol a valóságtól, azonban egyáltalán nem ez a lényeg. A kapitalista államokban szinte mindenhol vannak privát biztonsági, őrző-védő cégek és a legtöbb országban ezek fegyvert is viselhetnek. Az állam megengedi, hogy a nagytőkések megvédjék az állami nyilvántartás szerint tulajdonukban lévő vagyontárgyakat, de azt soha nem tolerálja, ha a proletárok felfegyverkezve a saját elképzelésük szerint kezdik el használni ezeket, kétségbe vonva a tulajdon szentségét. A kapitalizmus támogatói nem vizsgálják meg, hogy miért létezik állam, vagyis mi az állam létének célja egyrészt az államot szervező, kiépítő, erősítő, kulcspozícióban lévő egyének nézőpontjából, másrészt az államot legitimként elfogadó tömegek nézőpontjából. Az erőszak-monopólium és az adóztatás ugyanis csak eszközök az állam számára. A történelmet tanulmányozva világossá válik, hogy a hatalmon lévők elsősorban abból a célból erősítették az államot, hogy az uralkodó osztály hatalmát stabilizálják, olyan körülményeket biztosítsanak, ami optimális a vagyonuk növekedésének szempontjából. Tehát az, hogy erősítették az államot, nem pedig megszüntették, nem valami véletlenszerűen felbukkant perverz ötlet, hanem az alapvető érdekeik következetes képviselete.

Kezdetben a politikai és a gazdasági hatalom többnyire nem különült el olyan szinten, mint ma: az ókori despoták, a középkori királyok és földesurak egyben a központi tulajdonosok is voltak a saját területükön. Az állam értük volt, az állam ők voltak. A kapitalizmus hajnalán a feltörekvő harmadik rend, a polgárság vagyonosodásával ez felborult. A polgári forradalmak során a kizsákmányolt nép segítségével a polgárság megdöntötte az arisztokrácia egyeduralmát. A folyamat végére (véres leszámolások és békés kompromisszumok útján) végül olyan rendszerek jöttek létre, ahol az uralkodó osztály(ok) egyes tagjait is kötik a jogszabályok, hiszen a túlkapások veszélyeztetnék a rendszer stabilitását, a tőkefelhalmozást és a vagyon élvezetét. A rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmusban a hatalmon lévők közvetlen erőszakkal [14] kényszerítették rá a kizsákmányoltakat, hogy értük dolgozzanak. A kapitalista államban a hatalom kettévált: a politikai hatalmat az állam és az államot igazgató politikusi (vagy egyes esetekben arisztokrata) réteg gyakorolja, a gazdasági hatalom, a termelőeszközök és a társadalmi munka feletti rendelkezés a tőkések osztályáé. Az állam az erőszak fenyegetésével szerez érvényt az akaratának, de a tőkések esetében erőszak leginkább csak ott játszik szerepet, hogy a tulajdon tiszteletben tartására kell rákényszeríteni az embereket (elsősorban a munkásosztályt, másodsorban az egyes tőkéseket is). Ha ez meg van, akkor a tulajdonviszonyok már önmagukban megoldják a munkára kényszerítés problémáját.

Fentiekből következik, hogy az anarcho-kapitalistáknak szisztematikusan el kell felejtkezniük arról, hogy a pénz egyben hatalom is: hatalom a társadalom újratermelési folyamatai fölött. Minél totálisabb a kapitalizmus, minél inkább áruvá válik minden, annál erősebb ez a hatalom, annál hatalmasabb az, akinek sok pénze van, annak a rovására, akinek kevés. A hatalmon lévő politikusok önmagukban nem alkotnak osztályt, mármint amíg nem az ő tulajdonukban vannak a termelőeszközök. A döntéseiknél a saját személyes érdekeik mellett elsősorban a domináns tőkés csoportok és általában a tőkefelhalmozás érdekeit kell szem előtt tartaniuk. Ennek számos oka van, amiről mások már sokat írtak, [15] az egyik legfontosabb (de messze nem kizárólagos) ok, hogy a politikusok jelentős része maga is tőketulajdonos, illetve többnyire sikeresen törekszik erre.

A szociáldemokrácia kialakulásakor (19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek, és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. Ezeket nem csak úgy jókedvükből tették, hanem a helyzetük elviselhetetlensége miatt. Ez abból is látszik, hogy annak ellenére folytatták a harcot, hogy a küzdelmek során munkások millióit mészárolták le, zárták börtönbe, verték össze, főleg az állam erőszakszervezetei, de kisebb részben az egyéni tőkések által alkalmazott fegyveresek is. Érdekes elképzelni, ahogy egy anarcho-kapitalista odamenne az éppen egy felkelésben részt vevő tömeghez, és kioktatná őket arról, hogy „Ne pattogjatok itt, indítsatok ti is vállalkozást, és akkor majd ti is gazdagok lesztek!”.

A kizsákmányoltak előtt alapvetően két út állt, hogy javítsanak a helyzetükön:
1. Forradalmi úton megdöntik az államot és az uralkodó osztályok hatalmát, társadalmasítják a termelést, és egy új, emberhez méltó rendszert hoznak létre.

2. Elérik, hogy az állam olyan intézkedéseket hozzon, amelyek nekik kedveznek az uralkodó osztállyal szemben. Ezt megint csak kétféleképp lehet megtenni:

2. a) nyomást gyakorolnak a tőkésekre és az államra, sztrájkokkal, tüntetésekkel, szabotázzsal, hogy fokozatosan engedményeket csikarjanak ki,

2. b) megragadják az államhatalmat (békésen, választások útján vagy éppen valamiféle „forradalommal” vagy puccsal), és az államon keresztül változtatják meg nekik kedvező irányba a termelési és az elosztási viszonyokat.

Az 1., forradalmi út követői magukat többnyire anarchistának nevezték és nevezik, (de ide tartoznak még a tanácskommunisták és más, magukat kommunistaként definiáló irányzatok). Többször sikerült már nekik kisebb-nagyobb területen egy állam nélküli társadalom felépítését megkezdeni, de mivel más területeken fennmaradt az állam, az ottani katonaság a legbrutálisabb erőszakkal szétverte a kezdeményezéseiket. Az államellenes forradalmárokat egyébként is gyakran üldözték és minden eszközzel gyengítették, nem csak a konzervatív, hanem a liberális vagy bolsevik vezetésű államokban is.
A 2., lényegében reformista út legfontosabb irányzata a szociáldemokrácia és annak szélsőségesebb, szárnya, a bolsevizmus, amely arról vált hírhedté, hogy erőszakkal ragadta meg a hatalmat Oroszországban. Mint politikai irányzat, a szociáldemokrácia a munkásmozgalomból nőtt ki, és azt jelentős részben a saját uszályába fogta. Ahogy az alábbiakból látható lesz, a nyugati munkáspártok és szakszervezetek bizonyos időszakokban (elsősorban a II. világháború utáni évtizedekben) békés módszerekkel is el tudtak érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy a tömegek az erőszakhoz nyúlnak, ha azt látják, hogy nincs más lehetőség. Sokan – az anarchisták figyelmeztetései ellenére – úgy gondolták, hogy reformok útján is meg lehet haladni a kapitalizmust és az államot.

 

Az alacsony béreknek a cselekvésben is megnyilvánuló elégedetlenség (továbbá a magas bűnözési ráta stb.) mellett volt egy másik hátulütője a kapitalisták számára: a tömegek vásárlóereje alacsony volt, tehát a tömeggyártással előállított egyre több árucikkre nem volt elegendő kereslet, ami főleg a válságok idején lenyomta a profitokat. Az egyes tőkés azonban nem emelhette számottevően a munkásai bérét, mert az versenyhátrányt jelentett volna neki. Az egyes tőkés egyéni (partikuláris) érdeke az volt (és most is az), hogy minél kevesebbet kelljen fizetni a munkásainak (hiányszakmák esetén persze próbálják megvásárolni a lojalitásukat), és hogy minél jobban meghosszabbítsa a munkaidejüket. Mivel ez minden tőkésre igaz, a tőkések önmagukat, mint osztályt megszervezve hatékonyan fékezték a munkások érdekérvényesítését. Viszont az össztőke érdeke az volt, hogy valahogy mégis legyen fizetőképes kereslet az árukra, tehát a munkásoknak valahonnan mégis legyen pénze, mert ellenkező esetben az alacsony kereslet és a súlyos gazdasági válságok a profittermelést is gátolják. Ez az ellentmondás a proletariátus egyre öntudatosabbá és aktívabbá válásával párosulva alapjaiban veszélyeztette a kapitalizmust. Az ellentmondást úgy sikerült (időlegesen és részlegesen!) feloldani, hogy egy bonyolult, és a munkásosztály részéről nagy áldozatokat követelő folyamat során az uralkodó osztály sok helyen kompromisszumokat kötött a szociáldemokráciával. Fokozatosan beleegyezett a választójog kiszélesítésébe (amit azt jelentette, hogy megosztotta vele a politikai hatalmat), hozzájárult a béremelésekhez, a munkaidő rövidítéséhez (ez utóbbi azért volt hasznos nekik, mert a munkásoknak lett idejük fogyasztani). A jelenből visszanézve tisztán látszik, hogy a szociáldemokrácia történelmi szerepe volt az ellentmondás feloldása, a munkásosztály integrálása a politikai rendszerbe a társadalmi béke fenntartása céljából. Tehát a kapitalizmus és a modern állam legitimitását alapvetően a jóléti szolgáltatások teremtették meg: emiatt kezdték el a szegényebb rétegek is azt érezni, hogy az állam értük is van, őket is szolgálja.

Ha a történelmet (az imént leírt pár mondatos vázlatnál sokkal alaposabban) áttanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy a modern állam végső soron akkor is elsősorban az uralkodó osztály, az össztőke érdekeit képviseli, amikor a munkásoknak kedvez pl. segélyekkel vagy munkavédelmi törvényekkel. A nehézség abban van, hogy megértsük, milyen tényezőktől (az adott történelmi helyzettől, az erőviszonyoktól, az aktuális kormány ideológiai beállítottságától, szavazóbázisától, stb.) és milyen módon függ az, hogy milyen arányban és kombinációban használja az állam éppen a terrort és az engedményeket. Más szavakkal, hogyan jön létre az a kompromisszumos helyzet, hogy a tőkések gazdagodhatnak, de a munkások is elfogadják a rendszert, illetve mikor nem jön létre ez a kompromisszum és emiatt milyen formában élesedik az osztályharc. [16]


Az anarcho-kapitalisták szerint az állam lényegében egy bűnbanda, amely erőszakkal tartja fent hatalmát, de emellett manipulálással és más trükkökkel elérte, hogy egy adott terület lakosai legitimnek tartsák a hatalmát és a garázdálkodását. Ez, bár van némi igazság benne, egy összeesküvés-elmélet alapú magyarázat, amely semmivel sem magasabb szintű, mint a nemzeti érzelműek összeesküvés-elméletei az illuminátusokról. A másik közkedvelt szemlélet szerint az állam azért létezik, mert az emberek hibásan gondolkodnak, nem ismerik fel a saját érdekeiket és bedőlnek a politikusok hazugságainak. Kedvelt szlogenek pl. hogy „A jóléti állam a világ legrégibb beugrató trükkje. Először csendben elveszed az emberek pénzét, majd nagy hírveréssel látványosan visszaadsz belőle valamennyit”. Fentieket végiggondolva könnyen megérthetjük az ilyen idealista gondolkodásmód [17] sekélyességét és a történelmi materializmus fölényét. Beláthatjuk, hogy az állam nem egyszerűen egy "irracionális elképzelés", amely valami istencsapásaként egyszer csak idepottyant, hanem az adott gazdasági alaphoz logikusan és szükségszerűen tartozó felépítmény központjában lévő struktúra.
Tehát az anarcho-kapitalisták hitével ellentétben az állam nem pusztán egy olyan „mém-rendszer”, mint a vallás vagy a homofóbia, amelyek nélkül ugyanúgy működhet a kapitalizmus, és amelyek ellen ezért a kapitalizmuson belül is lehet értelme küzdeni. Általában véve pedig a tulajdon, a csereérték, a hierarchia, az elnyomó intézmények és az emberek egy részében meglévő hajlandóság mások elnyomására nem olyanok, mintha pl. ruhadarabok lennének a társadalom testén, hogy tetszésünk szerint bármelyiket levehetjük és kicserélhetjük egy másikkal. A társadalom egységes totalitást alkot a termeléssel, az összes uralmi viszonnyal és az erre vonatkozó elképzelésekkel. Ebből egyes elemeket kimazsolázni és elvetni a felszínes reformisták szokása. De az anarcho-kapitalistákkal nem az a fő baj, hogy reformisták, hanem hogy kinek az érdekében reformálgatnának.


Voltak és vannak olyan államok (pl. bolsevik tervutasításos államkapitalizmus vagy olajban gazdag alacsony népességű országok), ahol nincs vagy jelentéktelen az adózás, mert az állam a kezében lévő termelőeszközökből és nyersanyagforrásokból elég jövedelemhez jut a működéséhez. Ettől ezek még ugyanúgy államnak tekinthetőek. Amennyiben az állam eltűnne egy területen és azt valamilyen módon (pl. felvásárlással vagy erőszakkal) megszerezné egy nagytőkés vagy egy óriáscég, neki is meg kellene oldania a rendfenntartást, az „igazságszolgáltatást” és hasonló állami feladatokat, és nem valószínű, hogy más szervezeteknek megengedné, hogy erőszakot kövessenek el a területén lakókkal, pl. a saját munkásaival vagy lakás-bérlőivel szemben. Egy ancap fórumozó szerint: „Anarcho-kapitalizmus lehetséges úgy, hogy egy területen csak egy magánhadsereg és egy magánrendőrség van (a terület tulajdonosáé). A lényeg hogy lakosoknak az ezekhez a szervezetekhez fűződő viszonyát egy szerződés határozza meg.

Ez azt jelenti, hogy egy államszerűen működő alakulat jönne létre, azzal a különbséggel, hogy nem lenne számon kérhető a lakosság által. Az emberek tehát lényegesen nagyobb kiszolgáltatottságban élnének, mint a mai fejlett jogállamokban: nem lehetne beleszólni a szabályok megalkotásába, fellebbezni az igazságtalannak vélt intézkedések ellen, stb. A hatalom egy kézben centralizálódna, ráadásul, mivel a tulajdonon alapulna, öröklődő lenne. Így ezt úgy is fel lehet fogni, mint egy visszalépést a középkori állapotok felé (lásd pl. Csák Máté és a hozzá hasonló kiskirályok működését). Tehát eljutottunk oda, hogy az anarcho-kapitalisták úgy számolnák fel az államot, hogy más, még rosszabb formában újratermelnék. Ezért vannak, akik egyfajta neo-feudalizmusnak tartják az anarchokapitalizmust. Ez ugyan bizonyos szempontból találó, de fentebb láttuk, hogy a tőkefelhalmozás meghatározó volta miatt az ilyen rendszerek egyértelműen kapitalizmusnak tekinthetőek.

A XIX. században, (Európával ellentétben) az USA-ban az állam köztudomásúlag tág teret hagyott az egyéni tevékenységeknek - főleg az ún. Vadnyugaton - ezért feladatait részben magáncégek vették át. Legismertebb közülük a Pinkerton volt, amelynek fénykorában több alkalmazottja volt, mint ahány katonája a hadseregnek. A tőkések zsíros megbízásokat adtak nekik, pl. hogy beszivárogjanak a szakszervezetekbe, erővel távol tartsák a sztrájkolókat és a szakszervezetiseket a gyáraktól, szükség esetén fegyveres banditákból álló osztagokat szervezzenek, hogy megfélemlítsék a munkásokat. Leghírhedtebb esetük a Homestead sztrájk volt a milliárdos Andrew Carnegie acélgyárában 1892-ben. Carnegie éppen rekordnagyságú profitot zsebelt be az acélgyártásból, mikor, minő meglepetés, eszébe jutott, hogy túl sokat keresnek a munkásai. A gyár vezetése a három éves munkaszerződések lejártakor ultimátumot intézett a munkások egy jelentős részéhez, hogy fogadják el a bércsökkentést. Miután azok 3 évvel korábban már lenyeltek egy komoly bércsökkentést, nem egyeztek bele, és sztrájkba léptek. A gyáros 300 fegyveres Pinkerton-ügynököt hívott oda, hogy megtörje a szakszervezet hatalmát. Azonban a munkások lakta városka lakossága megneszelte, hogy jönnek, és tömegesen eléjük mentek, hogy távol tartsák őket. A kirobbant lövöldözés mindkét oldalról több halálos áldozatot követelt, míg végül a Pinkerton bérencei feladták és elmentek. Néhány napra rá több, mint 6000 katona jelent meg, hogy helyreállítsa a rendet, természetesen a milliárdosnak kedvező formában. [18]

Egy másik példánk a Ford, amely kb. 3500 fős magánrendőrséget tartott fent, amelyek terrorisztikus uralmat tartottak fent a vállalat területén, összeverték a szakszervezetet létrehozni próbáló nőket és férfiakat, sőt az 1932-es éhségmenet során a rendőrséggel karöltve gépfegyverekkel a tömegbe lőttek, megölve négy munkást és sok másikat megsebesítve. [19]


Meg lehet próbálni az ilyen és ehhez hasonló sok más eseményt úgy magyarázni, hogy valamiféle egyének lövöldöztek valami véletlen folytán egymásra, csak kérdés, hogy hozzásegítenek-e az ilyen magyarázatok az események dinamikájának jobb megértéséhez. Aki csak egy kicsit is képes elfogulatlanul gondolkodni, belátja azt, hogy ezek az osztályharc megnyilvánulásai. Ezt tagadni annyi, mint a fejünket a homokba dugni. Amikor az anarcho-kapitalisták arra hivatkozva tagadják az osztályok létét, hogy önkényes a választóvonal, amivel elválasztjuk a munkást a tőkéstől, olyan, mint ha egy meteorológiai jelenség hideg és meleg légtömegek találkozásával történő magyarázatát azzal próbálnák félresöpörni, hogy bizonyos levegőmolekulák egyik légtömeghez sem tartoznak. Nem látják, hogy itt a dinamika, a folyamatok mögött meghúzódó erők és kölcsönhatások feltárása a fontos, nem az, hogy meghúzzuk a vonalat, hogy mekkora vagyontól számít tőkésnek egy ember.


Sajnos rossz hírünk van az anarcho-kapitalisták számára: az ilyen osztály-összecsapásokat nem lehet arra fogni, hogy van egy szörnyűséges hatalom, az állam, ami mindenkit elnyom, mivel szabályokat kényszerít ránk és adót szed. Éppenséggel inkább az ellenkezője az igaz: nagyrészt az ún. demokráciának és ezzel összefüggésben a jóléti államnak köszönhető, hogy a fejlett országokban tompult az osztályharc, a konfliktusokat többnyire tárgyalóasztalnál kezelik, vagy ha nem, akkor is az állam által megszabott „civilizált” (értsd: a kapitalista rendet nem veszélyeztető) módon. Máshol mostanában is vannak brutális összetűzések: Bangladesben a 2013-as sztrájkhullámban pl. több száz gyárat kifosztottak, tizenhatot pedig fel is gyújtottak a munkások, akik közül több ezren megsebesültek az összecsapásokban. [20]

Pont amiatt, hogy nálunk viszonylag ritkák a látványos konfliktusok, gondolhatják azt egyesek, hogy nincsenek osztályok és nincs osztályharc, a kapitalizmus egy harmonikus rendszer lenne, ha az állam nem erőszakoskodna.
A kapitalizmusban (ellentétben az anarcho-kommunizmussal) feloldhatatlan érdekellentétek, konfliktusok vannak az osztályok között. Az állam azért is szükséges, hogy ezeket – és egyébként különböző tőkés stb. csoportok közötti konfliktusokat – kordában tartsa.

Az anarchista és más munkásmozgalmi oldalakon rengeteg hasonló történet olvasható. [21] Nem véletlen, hogy az anarcho-kapitalista oldalakon sohasem számolnak be sem ezekről, sem a jelenlegi tömegtüntetésekről, sztrájkokról, államellenes felkelésekről, forradalmakról. Az anarcho-kapitalistákat és elvbarátaikat mindez egyáltalán nem érdekli. De nem csak ebből nyilvánvaló, hogy melyik oldalon állnak. A tulajdon bálványozói szempontjából ui. egyértelmű pl. a fentebb említett Homestead sztrájk megítélése: a gyár a tőkés tulajdonában van, a munkások szerződése lejárt, tehát nincs joguk megakadályozni, hogy bárkit (pl. sztrájktörőket vagy fegyveres banditákat) hívjon a tőkés oda. Az anarcho-kapitalisták alapelve, a NAP eleve úgy van megfogalmazva, hogy a tőkés tulajdont megtámadók tömeges legyilkolása ne számítson erőszaknak, hiszen a tulajdon elleni erőszakot kezdeményezők ellen védekezni már jogos önvédelem. Tehát világos, hogy ők és mi ellenkező oldalon állunk, amiből az is következik, hogy ha elfogadnánk, hogy ők is anarchisták, akkor ellenmondásba kerülnénk saját magunkkal. Ekkor az anarchizmus egy semmitmondó gumi-ideológiává válna, hiszen mindkét szembenálló oldal támogatása következne belőle.

Az anarcho-kapitalisták (minarchisták, stb.) idealista módon a felszínt, a jogszabályokat, az eszméket látják, nem pedig a valóságos dinamikát. Azért hangoztatják az államnak az erőszak-monopóliumra és az adóztatásra épülő definícióját, mert ez felel meg leginkább a céljaiknak. Őket az zavarja leginkább, hogy adót kell fizetniük, illetve hogy az állam korlátozza őket. Mivel ők maguk állítják, hogy az általuk elképzelt anarcho-kapitalista társadalomban fizetni kellene a rendvédelmi szolgáltatásokért, az infrastruktúra igénybevételéért, látható, hogy az adófizetés nem azért zavarja őket, mert koldusbotra jutnak miatta, hanem mert az állam szociális támogatásként másoknak osztja szét az ő pénzüket. Ebből és más megnyilvánulásaikból arra lehet következtetni, hogy az anarcho-kapitalisták

1. vagy maguk is az uralkodó osztályhoz tartoznak (ilyenek pl. a milliárdos Koch-testvérek. Charles Koch Rothbard segítségével alapította a későbbi Cato intézetet, a szabadpiaci eszmék egyik fő terjesztőjét),

2. vagy a kispolgárság soraiból valók, pl. néhány embert foglalkoztató kisvállalkozók, sikeres egyéni vállalkozók, menedzserek,

3. vagy az ún. „proletár-arisztokráciához” tartoznak, azaz olyan, többnyire a fejlett országokban élő jól fizetett munkások, akik védve vannak a kapitalista kizsákmányolás durvább formáitól és azt hiszik, hogy ez kiterjeszthető globálisan az egész emberiségre, [22]
4. vagy olyan fiatalok, pl. diákok, akik számíthatnak arra, hogy a fenti három csoportba fognak tartozni.

Az ő léthelyzetüket és vélt érdekeiket tükrözi az adócsökkentés programja, a jóléti állam leépítése, a társadalom piacosítása, a tulajdon szentségének hangoztatása. Azok az anarcho-kapitalisták, akik a felsoroltaknál lejjebb vannak a társadalmi ranglétrán, saját maguk ellen (is) tevékenykednek, ami a hamis tudat egy kirívó példája.

Az anarcho-kapitalisták azt tartják a gazdasági értelemben vett szabadság megvalósulásának, ha a tulajdonos korlátlan ura a tulajdonának, vagyis a neki bérmunkát végzők (az emberiség többsége ilyen) teljesen alávetik magukat az akaratának. Másfelől azt tartják autoriter rendszernek, ahol a közösség együtt, mindenki érdekét szem előtt tartva szervezi meg a termelést. Vannak, akik ki is mondják: a rabszolgaság is elfogadható, ha a rabszolga önként írja alá a rabszolga-szerződést. Ebből az következik, hogy autoriter dolog lenne a rabszolgákat erőszakkal felszabadítani, ill. egy olyan rendszert létrehozni, ahol senki sem kényszerülne rá, hogy az éhhalál fenyegetése miatt kiszolgáltassa magát másoknak. Mindez a felületes szemlélő számára csak egy különösen gonosz tréfának tűnik csupán, de úgy teljes mértékben érthetővé és logikussá válik (bár egy sajátos, pszichopata[23] logika szerint), ha tudatosítjuk, hogy itt a privilegizált csoportokhoz tartozó, illetve kizárólag ilyen nézőpontú emberekről van szó.

 

Más kapitalista ideológusokhoz hasonlóan az anarcho-kapitalisták is szeretnek Robinsonnal és a szigetével példálózni. [24] Tipikusan abból indulnak ki, hogy van egy szigeten Robinson, az elszigetelten, alacsony hatásfokkal termelő egyén, pl. kézzel halászik, és amikor végre nagy nehezen kifogta a napi adagját, lustálkodik. Sorstársa (nevezzük most Richsonnak), henyélés helyett szorgos munkával fejlettebb termelőeszközöket (pl. halászhálót) hoz létre. Richson bérbe adja a hálót Robinsonnak, és mivel neki már alig kell személyesen halásznia, még jobb termelőeszközöket gyárt, így fokozatosan tőkéssé válik.
Az anarcho-kapitalisták aztán méltatlankodnak, hogy ezek a buta kommunisták milyen alapon akarnák Richsontól elvenni a tőkéjét, amikor ő azt becsületes úton, Robinsont nem kizsákmányolva, hanem rajta is segítve szerezte és működteti.
Ez a tanmese nagyon szép, csak az az elképesztő, hogy egyesek erről úgy beszélnek, mint ami kapcsolatban van a valósággal!
Az igazság az, hogy az ember legalább százezer éve közösségekben, társadalomban él és termel. A kapitalizmus nem egymástól független egyéni termelők halmazából nőtt ki, hiszen ilyen társadalom sosem létezett (lásd pl. Kropotkin: Kölcsönös segítség c. művét).

A tőkések nem úgy kezdték el felhalmozni a tőkéjüket, hogy mint egyének ügyesebben termeltek másoknál. Az ún. eredeti tőkefelhalmozás tömeges rablást, csalást, a bennszülöttek rabszolgamunkára kényszerítését és hasonlókat is jelentett. Európában a kapitalizmus előtt a termelést végző emberek döntő többsége földműves (jobbágy vagy bérlő) volt, vagy néhányan kézművesek (mesterek és segédek). Előbbieket sok helyen erőszakkal elzavarták a földjeikről, utóbbiak tönkrementek a tőkés konkurencia miatt. Marx a Tőkében részletesen ír azokról az intézkedésekről, amelyeket Nyugat-Európában hoztak, hogy biztosítsák a munkaerőt a tőkések számára: a visszaeső koldusokat például ki kellett végezni.

„Így a földjétől megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszk és terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel. … A fejlődés kiindulópontja, amely a bérmunkást és a tőkést létrehozza, a munkás szolgasága volt. ” [25]


A Robinsonos magyarázatok már a XIX században is elterjedtek voltak a kapitalista közgazdászok között és Marx már akkor is ironizált rajtuk.
Az anarcho-kapitalisták és más individualisták kreálnak egy elméleti, idealizált világot, hogy a zavaró tényezőket kizárhassák, ebből levezetnek állításokat és axiómákat, pl. a tulajdon sérthetetlenségét, majd az így kialakult elmélet alapján akarják a jelenlegi, transznacionális óriásvállalatok és befektetési alapok által uralt társadalmat megérteni és megváltoztatni. Ezek után pedig még csodálkoznak is, ha mások sarlatánnak nevezik őket.


Mellesleg ha két ember kikerül egy szigetre, akkor valamilyen érzelmekkel fognak egymás felé fordulni. Vagy szoros együttműködés és egy szeretet-jellegű kapcsolat alakul ki köztük, vagy rosszabb és sokkal kisebb valószínűségű esetben irigység, ellenségeskedés, amely ahhoz vezethet, hogy az egyik uralkodni fog a másikon vagy meg is öli. Csakhogy ebben az esetben radikálisan csökkenthetik a saját túlélési esélyeiket. Az ilyen tanmesék kiagyalója nem veszi észre, hogy az az embertípus, aki eltekint a normális emberi érzésektől és egy üzleties, kizárólag anyagi érdekeken alapuló kapcsolatot tételez fel két magányos szigetlakó között, maga is a kapitalizmus terméke. [26]

Az ember társadalmi lény, sőt szüksége van erre a társadalmi létre. Nem csak biológiai szükségletei vannak, amelyeket ki kell elégíteni, hanem az is, hogy valódi, mély emberi kapcsolatban éljen másokkal. Tehát alapvetően fontos, hogy elfogadó, empatikus, bizalomteljes, azaz szeretetteli kapcsolatokat alakítsunk ki. Ez nem moralizálás vagy keresztény erkölcsösködés, hanem a modern pszichológia egyik alaptétele, amelyet kísérletek és pszichoterápiás tapasztalatok tömkelege támaszt alá. Tehát, ha az ember ezeket nem kapja meg, megbetegszik, gyakran csak lelkileg, de kifejlődhetnek testi betegségek is. Itt nem csak a családról beszélünk, ugyanis a társadalom egy totális viszonyrendszer, tehát mindent és mindenkit áthat.


Az individualisták valahogy elképzelnek egy olyan tengelyt, amelyen egyik irányban az egyéni autonómia (szabadság, önállóság), a másikban az alkalmazkodás (szimbiózis, közösségnek való alárendelődés) növekszik. Ezen tengely mentén ők a minél nagyobb fokú autonómiát, ill. az ahhoz való jogot pártolják. Természetesen elképzelhető egy ilyen tengely, csakhogy az elidegenedett társadalmakban a tengely egészén mozogva elidegenedettek és többé-kevésbé betegek maradunk. A nagyobb autonómia az emberi kapcsolatok lazulását, felszínessé válását, magányt jelent, a másik oldalra mozdulva viszont alávetettség és szolgaság lesz az eredmény (lásd pl. az autoriter, fasiszta lelkületű embereket, akik nem szükséges rossznak, hanem pozitívnak tartják a hierarchiát). Bármerre akarunk mozdulni ezen a tengelyen, a bennünk lévő, elidegenedettség miatti űrt akarjuk ezzel betölteni, de persze nem tudjuk.

 

Minden komolyabb emberi kapcsolathoz valamilyen alkalmazkodás, lemondás szükséges, amelyet jobb esetben nem szenvedésként, hanem saját szeretetünk megnyilvánulásaként, önkiteljesedésként élünk meg. Az imént rámutattunk arra, hogy az ember alapvető szükséglete, hogy szeretetteljes és intim kapcsolatokat alakítson ki és ez nem relativizálható. Az az elmélet vagy filozófia, ami ezzel nem számol, ami számára ez marginális, az csakis torz és felszínes lehet, nem az emberről szól, hanem valami képzelt lényről. [27] Az osztrák iskola és az anarcho-kapitalizmus ideológiájában járatlanok persze azzal vádolhatnak minket, hogy rosszindulatúan önző egoistának és pénzhajhásznak festjük le őket. Azonban ők maguk hangoztatják ezt magukról, amikor Ayn Rand nyomán az önzést és a nyereségvágyat erénynek tüntetik fel. [28]

A kapitalizmus egyre totálisabbá válik, és ezzel egyre inkább elhatalmasodik az elidegenedettség az emberek között. De még mindig nem jutottunk el odáig, hogy olyanná váljon az ember, ahogy azt a Robinsonos példák kiagyalói próbálják beállítani. A körülményekhez képest még mindig törekszünk olyan emberi kapcsolatok kialakítására, amelyben nem tárgyként kezeljük egymást. Persze lehet, hogy a jövőben létrejön az az embertípus, akinek a többi ember elsősorban üzleti partnerként, erőforrásként jön számításba. A Robinsonos példákban ilyen, a kapitalizmus hosszú évszázadai által kitermelt beteg lelkületű egyénekből indulnak ki, és csodák csodája: levezetik belőle, hogy a kapitalizmus a természetes rendszer! Tehát a Robinsonos példákkal nem csak az a baj, hogy történelmietlenek, és hogy kevés embert tételeznek fel, hanem, hogy elvonatkoztatnak attól, ami az embert emberré teszi: a társadalmi léttől, az ember lényegétől.

Az elidegenedettség többek között már abból a tényből is következik, hogy az ember (tőkés vagy munkás) lényegében csak önmagáért, a maga boldogulásáért, jólétéért felelős és a többiekért nem. Ez a tulajdon és a csere lényege: a másik ki van zárva a tulajdonomból, és csak akkor adok neki valamit, ha én "jól járok" azzal, amit ő ad cserébe, egyébként, ha nincs szükségem arra, amit nyújtani tud, akkor meg is dögölhet. A tulajdonunk kölcsönösen elválaszt, elszigetel minket egymástól. Elviekben fontosnak tarthatom a másik ember méltóságát és autonómiáját, de ez lényegében egy absztrakt tisztelet marad, mivel a gyakorlatban a saját tulajdonom gyarapítása és vele szembeni megvédése a célom, ami körül forog az életem. Ez nem elsősorban azért van, mert én "gonosz" vagyok, hanem mert én is magamra vagyok utalva, és mások is ezt csinálják velem szemben, pl. próbálnak kiszorítani a piacról.

Itt ki kell térnünk azokra a félreértésekre, amelyek miatt a legkülönfélébb kapitalisták azzal vádolják a kommunistákat, hogy a kommunista társadalomban bárki elvehetné bárki mástól a használati tárgyait, beköltözhetne engedély nélkül a lakásába, ami meglehetősen fenyegetőnek tűnik. Ez a félreértés azon alapul, hogy a polgári jogban (a kapitalista ideológiákban) nincs megkülönböztetve a tőkés (magán)tulajdon (property) és a személyi tulajdon (possessions, belongings). Utóbbiba az egyének által személyesen használt lakás, ruhák, stb. mellett a szerszámok is beletartoznak. A kommunizmus alapfeltétele a tőkés tulajdon (gyárak, bányák, technológia) társadalmasítása, mivel csak ezen az úton lehet megszüntetni az áruviszonyokat. A személyi tulajdonnak is van elidegenítő és elszigetelő hatása, amennyiben a birtoklás-orientáltság uralkodik az embereken. Ezt egyébként sok konzervatív nyárspolgár is pedzegeti, amikor olyan szövegeket terjeszt, mint

Az emberek arra születnek, hogy szeressék őket. A tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket. Azért van káosz a világban, mert a tárgyakat szeretjük, az embereket pedig használjuk.”
Ők persze nem jutnak el odáig, hogy ezt a jelenséget a kapitalizmus termelte ki, és a kommunizmus hozhat létre olyan viszonyokat, ahol ez visszaszorulhat. Erőszakkal ezt siettetni elfogadhatatlan és kontraproduktív. Az a feltételezés, hogy majd forradalmi különítmények járnak házról házra, és begyűjtik az emberek csavarhúzóit és fazekait, abszurd. Ebben az értelemben nem tagadjuk a személyi tulajdonhoz és a privát szférához való jogot, viszont szentnek sem tartjuk ezt, amikor pl. emberéletek forognak kockán.

Visszatérve a kapitalizmushoz, a tőkés magánemberként lehet kedves és tisztelettudó, adhat cukrot a szomszéd gyerekének, de a legalapvetőbb társadalmi működése a tőkefelhalmozásra irányul. [29]

Tehát a tőkés társadalmi funkciója a termelésen és ezáltal a munkások tevékenységén való uralkodás a saját tőkéjének, vagyonának gyarapítása céljából, ez pedig alapvetően ellentétes a konkurens tőkés és még inkább (feloldhatatlanul) a munkásosztály érdekeivel.

Ez az elidegenedett állapot, amelyben az egyének akaratlanul is szembeállítódnak a másikkal, még a kapitalizmus által eltorzított emberek többsége számára is embertelen. Ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy a fentebb leírt folyamat során a fejlettebb államokban intézményesítették, államosították a "jótékonykodást", a felelősséget embertársainkért. De mivel ezt egy elidegenedett társadalomban az állam, egy hierarchikus, bürokratikus, elnyomó és igazságtalan intézményrendszer működteti (pl. a leggazdagabbak kikerülik az adókat), sok ember számára ellenszenvesnek, elnyomónak tűnik. Pedig nem azzal az alapelvvel van a baj, hogy felelősek vagyunk egymásért és nem csak a saját szükségleteinket, hanem másokét is szem előtt kell tartanunk élettevékenységünk (különösen a termelő-tevékenységünk) során, hanem azzal, hogy ez az alapelv csak a társadalom felszínén, ellentmondásosan és marginálisan, az emberek mindennapi életén kívül eső, a fölött lebegő jelenségként működik, és az alapvető dinamikával ellentétes.


A liberális gyökerű ideológiák számára a szabadság egy elvont (ún. negatív) szabadság: senki ne szólhasson bele akaratunk ellenére az életünkbe és ne korlátozzon. Ezzel önmagában nincs semmi baj, erre minden egészséges ember vágyik. Csakhogy ők erre a formalitásra szűkítik le az egész szabadság-fogalmukat, így pont a legfontosabb szükségletek (élelem, hajlék vagy intimitás) kielégítését csak az absztrakt elvek szintjén biztosítanák: hivatalosan senki se akadályozhasson meg, hogy szabadon kielégíthesd ezeket a szükségleteidet. [30] Viszont a társadalom működése olyan lenne, hogy elválasztja és szembeállítja az embereket egymással, és nyomort, létbizonytalanságot, magányt és testi-lelki betegségeket hozna létre, még a mainál is nagyobb mértékben. Mivel még az utakat és a járdákat is magántulajdonba adnák, ha nincs pénzed, és kidob a főbérlőd, még az sem lenne biztosítva, hogy az utcán aludhass vagy elgyalogolhass egy olyan városba, ahol meg tudnál élni. Ezt az ellentmondást ők vitáik során olyan abszurd ötletekkel oldják meg, hogy ekkor is jogod lenne mélyen a föld alatt alagutat fúrva közlekedni! [31]

Az IWW jelmondata így hangzik: „an injury to one is an injury to all”. Jelentése: „Ha egyikünket sérelem éri, az mindannyiunk sérelme.” Ezt kifigurázva a képen: „Ha téged sérelem ér, az nekem profitot hoz”.

 


Egyébként az anarcho-kapitalisták beismerik, hogy az állami újraelosztás megszűnésével egyesek nyomorba jutnának, de azt állítják, hogy ez egyrészt az illető emberek saját felelőssége, másrészt a jótékonykodás megoldást jelentene erre a problémára. Ugyanis ha az állam nem vonná el a jövedelmünk nagy hányadát a jóléti szolgáltatások finanszírozása céljából, akkor sokkal bőkezűbben adakoznánk. A valóság talaján maradva persze nem gondolhatjuk, hogy az az újgazdag, aki épp a kacsalábon forgó villájába építtet aranyozott WC-kagylót, azért nem adakozik többet, mert az állam túladóztatja. Az anarcho-kapitalisták itt is történelmi ismereteik hiányáról tesznek tanúbizonyságot. A jóléti állam kiépítése előtti időkben is volt adakozás és sokak életét ez mentette meg, de a nyomor, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a szociális háló kiépítése után.
Rothbard kertelés nélkül ki is mondja: „Engedjük szabadjára a zsarukat, hogy megtisztíthassák az utcákat a csövesektől és a csavargóktól! Hova fognak menni? Kit érdekel?[32]
Ez pedig nem más, mint a jó öreg szociáldarwinista elitizmus, és ez azt jelenti, hogy az ancap közös gyökerekből táplálkozik a szélsőjobbos ideológiákkal. Attól, hogy a nácik ezt nem csak egyénekre, hanem „fajokra” és nemzetekre is alkalmazzák, a lényeg ugyanaz: Hulljon a férgese! Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmusról: A fasiszták jó szándékúak és nagy erényeket szereztek a kommunizmus és általában a tulajdon forradalmi megtámadása elleni harcban. [33]
Rothbardtól nem állt távol a rasszizmus sem. Egy írásában arról beszél, hogy szinte magától értetődő, hogy az egyének, etnikai csoportok és rasszok intelligenciában és sok más jellemvonásban különböznek, így megjósolható, hogy a jóléti állam eltűnésével több „etnikai és más csoport” jövedelme csökkenni fog, és ezek valószínűleg kollektivista megoldásokért emelik majd fel a hangjukat. [34]

Hangsúlyoznunk kell, hogy nem véletlen, hogy a „szabadság bajnokai” védelmükbe veszik azokat, akik az állam abszolút hatalmát istenítik, és a nincstelenek elleni terror hasznairól írogatnak. Ez logikusan következik abból, ahogy a tulajdon szentségéről, az osztályokról, a gazdaságról és általában a társadalomról gondolkodnak. Azok az anarcho-kapitalisták, akik tagadják, hogy az anarchista/kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom összecsapása esetén az utóbbit támogatnák, pusztán nem elég következetesek, félnek levonni elméleteik összes konzekvenciáját. Persze igazságtalan lenne azt mondani, hogy a libertariánusok általában fasiszta-szimpatizánsok lennének. A magyar anarcho-kapitalisták egyébként – Rothbard-dal és Mises-sel ellentétben – többnyire nem is hívják magukat jobboldaliaknak, szerintük a jobb-bal felosztás értelmetlen és félrevezető. Ez valószínűleg azért van, mert a magyar szélsőjobb fontos kérdésekben vállalhatatlan, sőt, érthetetlen számukra (pl. erős nemzetállam igénye, antiszemitizmus, Amerika-ellenesség). [35] Ezeket leszámítva azonban, különösen a gazdasággal kapcsolatos felfogásukban, az anarcho-kapitalisták talán még a náciktól is jobbra állnak. [36] Van igazság a mondásban:

„a fasizmus antikommunizmussal kezdődik,
az antikommunizmus fasizmussal végződik”


Az anarcho-kapitalisták előszeretettel támadják a „demokráciát”[37], hiszen a nyájszellemű tömegek uralma az individuumot korlátozza, pl. megsarcolja a tulajdonát. Ez az elitista, a tömegeket lenéző, azaz markánsan jobboldali kritika közel áll a fasiszták véleményéhez, akik szerint a demokrácia a kiemelkedő egyéniségeket (übermensch) alárendeli a tömegeknek, és a bolsevizmus térnyeréséhez vezet. Hitler azért rombolta le a demokráciát, hogy ő maga politikai eszközökkel, állami erőszakkal uralkodhasson[38]. Az anarcho-kapitalisták azért akarják lerombolni, hogy politikai kényszer és hivatalos állam nélkül, „önkéntes alapon” dolgoztathassák a tömegeket.

A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. Ugyan sok olyan ancap van, aki szintén undorodik a rasszizmustól és hasonlóktól, azonban számukra ez egyfajta magánügy és leginkább attól függ, mennyire konzervatív vagy liberális kultúrából jött az illető. Az anarcho-kapitalizmus mint ideológia a nem állami elnyomás és a bántalmazás általános jelenségéről hallgat, illetve leszűkíti néhány esetre, ami főként a közvetlen fizikai erőszakot jelenti.

Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta

(feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult. Az anarcho-kapitalizmus mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchista mozgalom vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát és többek között ezzel helyezi saját magát az anarchizmuson kívülre.

Korábbi cikkünkben a neoliberalizmusról azt írtuk, hogy a tőke, elsősorban a nemzetközi nagytőke érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. [39] Az anarcho-kapitalizmusról ez csak részben mondható el, ugyanis a tőkések számára nagyon is kényelmes, hogy a rendvédelmet és hasonló tevékenységeket az állam végzi helyettük. A közszolgáltatások egy részét nem is igazán lehetne privatizálni, mert nem lenne nyereséges egyetlen tőkés számára sem. Tehát az anarcho-kapitalisták sohasem fogják elérni, hogy nagyobb területeken eltűnjön az állam. Propagandájuknak nem is ez a hatása, hanem hogy a piac istenítésével és az egyéni felelősség hangoztatásával végső soron az emberek közötti szolidaritást rombolja, a neoliberalizmussal (jelenleg pl. a TTIP-vel) szembeni ellenállást gyengíti és ezzel a gazdasági elit, elsősorban a nemzetközi nagytőke anyagi érdekeit segíti elő. Ezt minden bizonnyal azok a tőkések (pl. Rockefeller) is jól tudták, akik Mises-t, Rothbard-ot és általában az osztrák iskolát támogatták.[40] Tulajdonképpen itt található meg az osztrák iskola létrejöttének és népszerűségének oka: az uralkodó osztály részéről fizetőképes kereslet volt egy olyan elméleti rendszerre, amelynek következtetései az ő érdekeikkel esnek egybe, és így szükségképpen megjelent a kínálat is a modern kapitalizmus leginkább szélsőjobboldali gazdaságelméleti irányzatának képében. [41]

Játsszunk most el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis bekövetkezne az, amiben az anarcho-kapitalisták reménykednek. Tegyük fel, hogy az emberek döntő többsége megvonná a támogatását az államtól, és az valahogy ténylegesen megszűnne, funkcióit magáncégek vennék át önkéntes alapon. Legyünk korrektek és tegyük fel azt is, hogy az emberek többsége (legalábbis kezdetben!) betartaná azt ez elvet, hogy nem kezdeményez erőszakot. Vajon mi történne? A kérdés megválaszolásánál szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a tőkés vállalatok sikere vagy bukása végső soron a profitjukon múlik, nem pedig valamiféle elvont eszmékhez való hűségükön. Ezért a tőkések egy része ugyanúgy eltekintene ezen elvektől, mint ahogy a keresztény konkvisztádorok és tőkések eltekintettek Jézus szeretetre vonatkozó tanításaitól.

1. 1. Az állami tevékenységek magánkézbe adásával az új tulajdonosok sok alkalmazottat leépítenének. A technológiai fejlődés miatt egyébként is egyre kevesebb embernek van munkája a termelésben. A minimálbér, a munkanélküli segély, a szegények számára elérhető egészségügyi ellátások eltűnésével rengeteg ember (különösen - de nem csak - fogyatékos és a magatehetetlen idős ember) zuhanna a mainál is nagyobb létbizonytalanságba és nyomorba. Ez növelné a vagyon és személyek ellen elkövetett bűnözést, az alkoholizmust, a drogfüggőséget, az öngyilkossági rátát stb. A magánbíróságok által bűnözőként elítélteket koncentrációs táborokhoz hasonló börtönökbe gyűjtenék, ahol rabszolgaként dolgoztatnál őket a profitmaximalizálás céljából, pl. olyan munkákat végeznének, amelyeket épeszű ember önként nem vállalna el.

2. Attól, hogy eltűnne az állam, a termelés meghatározó célja továbbra is a profit lenne. A vállalatok a költségeiket próbálnák minimalizálni, bevételeiket maximalizálni. Ennek egyik fő módja, hogy a működésük során keletkező káros hatásokat (negatív externáliák) másra próbálnák terhelni. A munka közben megsérült dolgozókat egyszerűbb egy bérgyilkossal eltetetni láb alól, mint kifizetni a kártérítést. A természet pusztítása tovább folyna, a mostani védett területek sem lehetnének biztonságban. Ha a terület magántulajdonban lenne, és a tulajdonos útjába állna egy óriásvállalatnak, egyszerűen belelőnék a pöcegödörbe. Az erőforrásokat még eszeveszettebb tempóban használnák fel, a szennyezésre semmilyen korlátozás nem lenne. Egészségügyi határértékek hiányában még a jelenleginél is sokkal több egészségkárosító anyagot használnának a termékekhez, lásd pl. az ólmozott fűszerpaprika esetét. Ezek meggátlásához messze nem jelentenének elegendő eszközt az anarcho-kapitalisták által javasolt fogyasztói bojkottok, már csak azért sem, mert mire egy ilyen eset kiderül, a tulajdonos már szép summát keres rajta. A magán-bíróságokon pedig nem sok esélye lenne az átlagembernek a VIP-ügyfelekkel szemben. Tehát a gazdaságban csak a profit, ill. a rövid távú túlélés számítana, még inkább, mint most.


3. Fokozatosan a vagyon felhalmozásának legegyszerűbb módja kerülne előtérbe: amire szükségük van, azt erővel elvennék. Például, ha egy új érclelőhelyet találnának egy falu alatt, olcsóbb és gyorsabb kiirtani a falut, mint minden embertől egyesével megvenni a házát. A már létező maffia mindenkitől próbálna védelmi pénzt szedni, az ellenszegülők földi maradványait a szervkereskedelemben hasznosítanák. A maffia így gyorsan megerősödne, a most legális vállalatok pedig maffiaszerűvé válnának. A Lukoil vagy összeolvadna a Shell-el, vagy Molotov-koktélt dobatna a benzinkútjaira, természetesen úgy intézve, hogy szélsőbalos vagy iszlámista terroristákra lehessen fogni a dolgot. Ha egy vállalat nem így működne, lemaradna a kiélezett versenyben, és a tulajdonosok attól kezdhetnének félni, hogy ők is a kiirtottak között lesznek. Tehát élet-halál harc kezdődne a kisebb-nagyobb vállalatok között. A nagyvállalatok elnyelnék a kicsiket és egyre nagyobbakká nőnének, egyre több pénzük és hatalmuk lenne, egyre nagyobb és jobban felfegyverzett magánhadseregeket tartanának fent.


4. Az úgynevezett szocializmus összeomlásával, az állam gazdasági szerepének csökkenésével, a keleti blokkban virágzásnak indult a megélhetési bűnözés, a leánykereskedelem, a „rabszolgatartás” (például „csicskáztatás”. [42] Ennek tükörképe az afrikai helyzet, ahol egyes területeken nagy méretekben folyik a gyerekkatonák alkalmazása, a gyerekrabszolgaság, a törzsi és egyéb háborúk, a tömeges nemi erőszak. Az állam eltűnésével ezek a jelenségek felerősödnének és elterjednének, pl. etnikai alapú polgárháborúk alakulnának ki.


5. A nyomorgó és kiszolgáltatott munkások, a munkanélküliek, a lepusztult gettókba kényszerített kisemmizettek, a magán-börtönökben sínylődő milliók megpróbálnák megszervezni magukat – mint ahogy a történelem során már annyiszor. Fellázadnának, köztük és a vállalatok magánhadseregei között kegyetlen és véres konfliktusok zajlanának, amelyekben tömegpusztító fegyverek bevetését sem lehetne kizárni.


6. 6. Tehát, ha az állam megszűnne, de a kapitalizmus maradna, kíméletlen dzsungelharc és zűrzavar alakulna ki. Ennek a rendszernek nem lenne legitimációja, az emberek nem fogadnák el a nagyvállalatok uralmát, és vissza akarnák állítani az államot. Valószínűleg vagy a fasisztáknak, vagy valamiféle sztálinistáknak (az iszlám országokban inkább a vallási fanatikusoknak) sikerülne megragadniuk a hatalmat, illetve kiépíteni az új államot. Az emberek vonzódnának az általuk hirdetett diktatórikus rendhez, mert úgy gondolnák, még az is jobb, mint a káosz. Ők is sejtik azt, ami egyébként történelmi tapasztalat, hogy a diktatórikus, totalitárius rendszerek tudják a leginkább felszámolni, visszaszorítani a maffiát, ami a liberálisabb rendszerekben gyakorta burjánzik.


Egy ilyen „állam nélküli társadalomhoz” képest a szociáldemokrata jóléti államok a béke és a létbiztonság megtestesítőinek tűnnek. Az, hogy mi látjuk ezt, nem jelenti azt, hogy államisták lennénk, mint azt egyes anarcho-kapitalisták állítják. Például a közszolgáltatások privatizációja ellen sem azért tüntetünk, mert elfogadjuk az államot, hanem azért, mert egyrészt a legkiszolgáltatottabb rétegek még rosszabb helyzetbe kerülnének, másrészt mivel a privatizáció az uralkodó osztály érdeke, alkalmat ad arra nekünk, hogy elősegítsük a tömegeket az osztályellentétek felismerésében és az osztályharc szervezésében. Ugyanis csakis önszerveződő, tudatos osztályharccal lehet az államot megdönteni, úgy, hogy a termelés társadalmasításával mindenki számára létbiztonságot teremtünk. Az anarcho-kapitalizmusban épp ellenkezőleg, mindenki létbizonytalanságba kerülne, ezért jelenne meg újra az állam.

Tehát az anarcho-kapitalizmus kudarcra van ítélve. Ennek az a gyökere, hogy ha fennmarad a tulajdon és az elidegenedés, a kapitalizmus fő problémáit nem lehet megoldani. Az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, azaz következetesen nem lehet őket szétválasztani. A valódi szabadság eléréséhez meg kell szüntetni a tulajdont, a cserét és a bérmunkát, le kell győzni az uralkodó osztály ellenállását, ami nehezen képzelhető el másként, mint forradalmi úton. Lehet termékeny vitákat folytatni arról, hogy a kapitalizmus és az állam meghaladása során létrejött új társadalomban konkrétan milyen módon maximalizáljuk a szabadságot és a jólétet, pl., hogy mennyire és milyen szempontból legyen centralizált/decentralizált/federalisztikus a társadalom, és mit kezdjünk azokkal az egyénekkel, akik másokkal erőszakoskodnak. De aki az osztályharc létezését is tagadja, és a kapitalizmust támogatja, az szükségszerűen az uralkodó osztály oldalán köt ki.

Láthattuk, hogy az ancap társadalomban (különösen a vállalatokon belül) nemhogy nem csökkenne a hierarchia és az emberek kiszolgáltatottsága, hanem még növekedne is. Ez teljes összhangban van azzal, hogy az osztrák iskolához tartozó összes irányzat következetesen a gazdaságilag privilegizáltak érdekeit képviseli. Ez nem egy mellékes következmény, hanem a minden jobboldali ideológia alapját adó elitizmus egyik megnyilvánulása. Tehát az ide tartozó irányzatok nem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi felszabadító mozgalmához csatlakoznak, hanem épp az ellene harcoló burzsoáziához. Ebből is látszik, hogy az anarcho-kapitalizmus nem tekinthető anarchizmusnak, hanem az anarchizmus egy félreértelmezése, kiherélése, önmaga tagadásává torzítása.

Az anarcho-kapitalizmus részproblémákra (pl. magas adók, rendőri önkény) kínál tüneti kezelést, de a mellékhatások miatt betegebb lenne a társadalom, mint azelőtt volt. Az anarcho-kapitalizmus eltorzítja az anarchizmus eszméjét, s mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchizmusnak, mint (tömeg)mozgalomnak a vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát tévképzeteket kelt az emberek fejében. Az anarchizmust az önzéssel és az egoizmussal azonosítva lejárat minket is. Így az anarcho-kapitalizmus burzsoá ideológiája lényegéből fakadóan ellenforradalmi, és így kifejezetten káros.

 



[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[2] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[3] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[4] Forrás: magánbeszélgetések

[6] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[7] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[9] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[12] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[13] Uo.

[14] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[15] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[16] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[17] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[23] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[24] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[25] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[27] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[29] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[30] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[31] Forrás: magánbeszélgetések

[35] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[36] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[37] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[39] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[41] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

 

[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[1] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[1] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Child_labour

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[1] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[1] http://bettertax.gov.au/publications/discussion-paper/chart-data/chpt5/ Chart 5.5

[1] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[1] http://szabadsagfilozofiaja.blog.hu/2015/03/23/gazd1x1_toke?token=43b5af87a57edad831f1fb206dfbd051

[1] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[1] Uo.

[1] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[1] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[1] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[1] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[1] http://www.aflcio.org/About/Our-History/Key-Events-in-Labor-History/1892-Homestead-Strike

https://en.wikipedia.org/wiki/Homestead_Strike

[1] http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secF7.html

[1] https://libcom.org/news/article.php/bangladesh-garment-revolt-140706

[1] https://www.facebook.com/workingclasshistory/?fref=ts

[1] https://www.reddit.com/r/communism101/comments/3hqp9r/what_is_the_marxian_account_for_the_origin_of/

[1] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[1] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/01/29/az-elo-penzehseg-mero-laszlo-konyvenek-kritikaja

[1] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[1] http://kapitalizmus.hvg.hu/2015/12/23/kommersz-karacsonyi-unnepeket-kivanunk/

[1] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[1] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch5.html

[1] https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch75.html

[1] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[1] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[1] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[1] http://www.mattbrundage.com/publications/hitler-and-democracy/

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[1] http://www.independent.org/publications/tir/article.asp?a=692

[1] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

[1] http://www.beol.hu/bekes/kozelet/csicskatartas-bekesben-volt-akit-nyakanal-lancoltak-le-tartoi-258139